Hogyan akadályoztam meg egy szál magam a világra szóló esőt?

Nekigyürkőztem, kimentem a kertbe, magamhoz vettem piros nyelű, napsárga fejű szerszámaimat: egy kis ásót és egy kis háromágú gereblyét. Suhintottam velük egyet-egyet a szürke ég felé, egyet-egyet a szürke föld felé, majd a helyi szupermarketben bagóért vásárolt cserepes petrezselymet és cserepes bazsalikomot porszáraz hellyel kínáltam egy-egy jóval nagyobb cserépben, mint amekkorában hozzánk érkeztek. Miután elhelyezkedtek, kicsit mekapargattam körülöttük a földet, és így szóltam hozzájuk bátorítólag: nem öntözlek meg benneteket, úgyis jön a nagy eső! Ezzel otthagytam a frissen ültetett növényeket a felhős szabad ég alatt. Nem hiába tettem, nem ok nélkül áldoztam fel a két zöldfülű teremtményt a tavaszi szünet oltárán, hiszen úgy történt, mint ahogy számítottam rá korábbi időjárás-varázslataim tapasztalataiból okulva: amint bejöttem a házba, az addig esőre hajló ég kiderült, és már sütött is száz ágra a csúfondárosan nevető, sárga a Nap. Így volt, nem így volt, fuss el véle, mese volt.

Szerintem új faj keletkezett!

Lelkendezett ma reggel V., amikor ismét megpillantottuk a szilvafánk csúcsán azt a tegnap a kertünkben több ízben is megfigyelt gyönyörű, fehér tollú, vöröses mellényes apró madarat, amelyet eddig még sosem láttunk nálunk. Sőt, ma reggel már ketten voltak.

Mivel én földhözragadtabban gondolkodom V.-nél, nem az új faj keletkezése és nálunk való elsődleges megjelenése jutott eszembe először, hanem az, hogy a mások által már ismert és feljegyzett madarak közt keresgéljek. És megtaláltam: egy (két) tengelic látványával ébredünk mostanság

Ugye, milyen nagyon gyönyörű? Örülünk, ha nálunk találnak fészkelőhelyet - de a vadkörtefát ajánlanánk nekik, ha tudnánk, mert az olyan sűrű és szúrós, hogy a szuper ügyes kedvenc macskánk is csak bámulni tud rá, felmászni nem.

Beismerés

Á. közölte, hogy már nem óvodás, akivel mindent meg lehet etetni. A csokit persze igen, derült ki keresztkérdéseim hatására. De mindent azért nem. Majd ezután óvodás módjára követelte, hogy azonnal ismerjem be, én vagyok a húsvéti nyúl. Eleinte nem akartam színt vallani, így úgy tettem, mintha nem én lennék. De erősködött, dühében szinte már toporzékolt, hogy ismerjem be most, azonnal, egyértelműen. Mit tehettem volna mást? Engedtem az erőszaknak, és beismertem, amit kért. Aztán belejöttem, és beismertem minden mást is:

Beismerem, hogy én vagyok a húsvéti nyúl. Beismerem továbbá, hogy én vagyok titokban az iskolaigazgató, beismerem, hogy én vagyok a mozdonyvezető a párizsi gyorson, beismerem, hogy én vagyok a lyuk a zoknitokon, beismerem, hogy én vagyok a fogas a kezedben, beismerem, hogy én vagyok a fejeteken átillanó gondolat, beismerem, hogy én vagyok a sárga szín a pitypangon, beismerem, hogy én vagyok a macska bajsza, beismerem, hogy én vagyok a szökőnap az évben, beismerem, hogy szamárfül vagyok egy matekfüzeten, beismerem, hogy hegyről legörgő tojás vagyok... csak arra nem volt már időm, hogy azt is beismerjem, hogy "én vagyok az alany és a tárgy, jaj én vagyok az ómega s az alfa"...

mert V. ugyan boldogan kacagott, Á. viszont iszonyú dühös lett, azt mondta, így nem ér.

Húsvétra

Nem tudok szép tojásképet idetenni, mert még nem festettünk idén tojást - de megosztanám veletek a húsvétra is kiváló, nálunk nagyon népszerű, mindenki által rajongásig szeretett rózsaszín édesség titkát.

Három indoka volt annak idején, hogy kitaláltuk itthon a rózsaszín édességet.

Az egyik ok az volt, hogy amikor ideköltöztünk, még vagy fél évig nem volt konyhánk. A helyiség megvolt persze, közepén egy asztallal, négy székkel, néhány szekrény méretű és funkciójú papírdobozzal, két műanyag lavórral és egy kis villanyrezsóval - de sütőnk nem volt, márpedig a jó házi süteményt már akkoriban is szerették a gyerekek.

A második ok az volt, hogy tudtam ugyan készíteni akkoriban is sütés nélküli sütit is, például a tiramisut, ami nagy kedvencem, de nem volt pofám olyan édességet készíteni, amiből a gyerekek nem kaphatnak. Márpedig az ovisoknak sem feketekávét, sem alkoholt, sem nyers tojást nem adtam. Azóta már iskolások, a kávénkba néha-néha beledughatják egy kicsit a nyelvüket, és a tojást sem főzöm betonná. Az alkoholtilalom még él.

Vagyis megoldást kellett találni a sütésmentes és a gyerekeknek is adható édességre. Állati kreatív vagyok, így sok megoldás született. De a rózsaszín édesség népszerűségét azóta sem közelíti meg egyik akkori kreációm sem.

A harmadik ok pedig az volt, hogy V. annyira rajongott mindenért, ami rózsaszín, hogy külön öröm volt nézni az ő ragyogó örömét. A rózsaszín iránti kizárólagos elkötelezettség már csökkent, de meg nem szűnt - csak már lilába, sőt kékbe és zöldbe is hajlik.

Bónuszként: Á. viszont természetesen utálja a rózsaszínt, az csak lányoknak való - de nem a rózsaszín édességet, amit egymagában is fel tud falni egy fiú is, ha nincs erős külső kontroll alatt.

A rózsaszín édességhez kell tehát: apróra tört babapiskóta, vagy egyéb száraz piskótadarabok.

Egy zacskónyi fagyasztott piros bogyós gyümölcsöt jól össze kell keverni némi porcukorral (és/vagy mézzel) és egy nagyobb doboz mascarponéval. Kiegészítés: jól alatt úgy értsétek, hogy a gyümölcs törjön össze és alkosson nagyjából homogén masszát a mascarponéval! (én habverővel keverem jól össze) Szerintem málnával (esetleg piros ribizlivel) a legfinomabb, de csináltuk már eperből, erdei gyümölcskeverékből, sőt, meggyből is. Ha nincs fagyasztott gyümölcs, a jó minőségű, valóban gyümölcsből lévő lekvár is megteszi. Ha túl sűrű lenne, tejszínnel hígítható.

A piskótát és a rózsaszín krémet felváltva rétegezzük egymásra egy tálban (üvegtálban oldalról is nagyon szép), a tetejére egész gyümölcsöt szórunk. Akkor a legfinomabb, ha 8-10 órát eltölt a hűtőben, mielőtt megennénk. Kis tálkákba szoktuk szedni nagykanállal, majd kiskanállal esszük. Így is hamar elfogy.

És ha már gasztroblogot imitáltam mára, legyen az édesség előttre is valami. Köretként egyáltalán nem szeretem a galuskát, de minden tavasszal egyszer - kétszer nagyon megkívánom a tojásos galuskát némi frissen őrölt borssal és friss fejes salátával.

A galuska főzőlevéből pedig buggyantott tojáslevest főzök - szintén legfeljebb évenként egyszer és csak egy személyre, mert a többiek nem szeretik. Nekem gyerekkorom egyik kedvenc levese volt. Ha kifőztük a galuskát, a fehér, lisztes - sós főzővízben megfőzök egy fej hagymát, egy csokor petrezselymet, és egy babérlevelet. Ha megfőttek, le kell szűrni a már ízesített főzőlét, hogy se hagyma, se levél ne maradjon benne, kell hozzá cseppenteni néhány csepp ecetet, és kanál segítségével beleereszteni egy-két tojást úgy, hogy a tojások egyben maradjanak. Ha a fehérje megfőtt, a sárgája pedig még lágy, kész is a leves.

Kellemes, boldog, üdítő, vidám - vagy ki milyet szeretne - húsvétot mindenkinek!

Felvilágosítás

V.: nézd, már porozzák a méhek a cseresznyefát...miért van szükség egyáltalán a beporzásra?
én: ugye, tudod, hogyan lesz és születik a kisbaba?
V.: persze, hogy tudom
én: nos, hát a növényeknél is hasonlóan van, mint az embereknél és az állatok többségénél: kell fiú és lány, a bibe a lány, a porzók a fiúk, a kisbaba pedig a gyümölcs...

Egy igazán hiteles figura

Ma autópályáztam néhány száz kilométert, és mivel nem nekem kellett vezetnem, odafelé aludtam, visszafelé pedig nézelődtem. Az autópályák mentén itthon viszonylag kevés a látványosság - vannak viszont baleset-megelőző plakátok. Azt hiszem, annak szánták.

A táblák így kezdődnek: Nekem elhiheted! - aztán jön az, hogy be kell kötni a biztonsági övet (be van), hogy ne menj túl gyorsan (nem megyek), hogy láss élesen (látok), hogy ne igyál vezetés közben  alkoholt (dehogy iszom), hogy pihenj, ha fáradt vagy (jó ötlet... mondjuk pihenő épp sehol, de rajta vagyok az ügyön) szóval, csupa-csupa jótanács. De aki mondja... nos.... az egy... izé...  egy... először úgy láttam, egyszerűen egy pucér gerincsérült halott, aki nyilván azért halt meg, mert ivott, gyorsan ment, nem látott jól, és nemhogy be nem kötötte magát, de fáradtan ült be az autóba és még csak fel sem öltözött, így joggal mondja utólag a maga halotti hitelességével, hogy "nekem elhiheted!", én már megszívtam. Aztán túl morbidnak találtam az ötletet, hogy okításul pucér gerincsérült halottakat beszéltessenek az autópályák mellett, gondolkoztam, ki vagy mi lehet az a személy, aki tutira állíthatja, hogy "Nekem elhiheted!" Jól megfigyeltem tehát a figurát, de nem jutottam közelebb a célhoz, az előbbinél kevésbé morbid ötletem az, hogy ő nem gerincsérült halott, hanem több ponton sugárszennyezett kirakati próbababa. De miért épp ő az, akinek tutira hihetek? Hogyan került épp ez a figura pozícióba? Végül is ki ő? Agyhalott vagy báb? Kinek higgyünk inkább?

Ötletek????

Belejött?

Remélem!

Mert tegnap este nem hívott fel minket a szokott időben, hiába vártuk. Bízom benne, hogy nem a tér erőtlensége volt az ok, hanem a társaság erőssége.

Örökléstan

Hogy mit örököltek tőlem a gyerekek? A szemüket, a szájukat, a fejformájukat, V. a kezét-lábát, mosolyát,  Á. a haját, bőrét, az olvasásmániát... ezek a láthatóak. De van ezeken kívül néhány viccesen rejtélyes dolog is:


Á. többnyire tart magánál fecskendőt. Rendeset, vagy a Nurofenes dobozban lévőt, amit talál. És azzal iszogatja - szopogatja a langyos tejet, tejes teát, kakaót.

Én gyerekkoromban elhatároztam, hogy felnőtt koromban veszek magamnak egy cumis üveget és abból fogom esténként inni a langyos tejet. (nem vettem, még a gyerekeknek sem volt - és nem hiszem, hogy valaha is elmeséltem nekik ezt a titkos vágyamat) És gyerekkoromban szinte mindig volt nálam fecskendő, én spriccelésre használtam.


V. a babáival játszik. Azt játssza, hogy nagyon sok gyereke van, nagyon szegények, menekülniük kell, az útközben talált bogyókkal, füvekkel eteti őket.

Én gyerekkoromban nagyon sokszor játszottam azt, hogy nagyon sok gyerekem van, háború van, mi szegények vagyunk, bujkálunk és éjt nappallá téve dolgozom azért, hogy életben maradhassunk, fő táplálékunk a krumplihéj és a száraz kenyér. Nem meséltem a gyerekeknek erről a játékról.


 Á. vendégségben volt egy napra. Este, mikor elhoztuk Á.-t, a vendéglátó anyuka azt mondja: nagyon jók voltak, csak egyszer kaptam szívbajt, mikor azt láttam, hogy a kertben késsel harcolnak. Á. azt mondta, nálatok szabad, de én nem engedtem.

Nem szabad! De valóban, mikor gyerekek voltunk, sokszor játszottunk késdobálóst (még nem ismertük a dartsot), a gyerekszoba ajtaja valóban úgy nézett ki, mint egy westernkocsma fala nézhetett ki, és csak a szerencsének köszönhettük, hogy épp akkor senki sem jött be soha, amikor dobtunk. Jól célzok amúgy dartsban is, és szeretek is dobálni. A tesóm pedig többek közt késes harcművészetet oktat. De késsel harcolni itthon nem, és nem, és nem szabad!


V.-nek akkor is vannak láthatatlan barátai, amikor mi nem látunk mellette senkit, velük futkos a réten, bújik be a kuckóba, dalol és beszélget.

Nekem is volt egy csomó tündérbarátom: a szélfiúk, akik húzták, borzolták, simogatták a hajamat,  a napsütésben táncoló apró porszem-tündérlények, akiket csak én láttam, és ha rájuk fújtam, forogni kezdtek a tündérbálban, a virágszirmokból varrott ruhát viselő tündérlányok, akiknek a szolgálólányai - oh, borzalom - csak kemény és zöld (és keserű) akáclevél ruhát viselhettek.




És mind utazunk, folyton-folyvást...
Holnap Á. is elutazik A.-val (nemmondommeg, hová, de lehet neki drukkolni :))) ), V. még a táborban van, én a Dunántúlt és a Tiszántúlt is megjárom holnap - holnapután.

A nap híre

A második emeleten van térerő!!!!

Az elsőn, ahol V. lakik, nincs. És a földszinten sem. V. egy másik kislány telefonjának segítségével zokogta a fülünkbe, hogy  lefogyott az egység a telefonjáról. Érthetetlen, hogy hová lett a sok rátöltött egység, de nem gondolkodtunk sokat rajta, újra távfeltöltöttük. Várunk. Ismételt zokogás egy másik ismeretlen számról: hiába minden, elromlott, nem működik. Aztán újabb ismeretlen számról ismeretlen anyuka, aki személyesen helyezte el gyermekét a táborban, és most már hazafelé tart. Hogy V. sír. Mert a telefonja jó ugyan, de nincs térerő. De ne aggódjak, a többi szolgáltatónak van térereje, ha szerez V. kölcsön telefont, tudunk beszélni. Szerzett. Beszéltünk. A vacsora finom volt, a szoba kényelmes, a lányok kedvesek, V. vidám. Vagy majdnem. Csak az az elszakadt a köldökzsinór lenne ép! Szakadt Vágták már el máskor is. Csak akkor utána azonnal megölelgettem. Megígérem, hogy én hívom a másik kislány telefonján minden reggel és este is negyed kilenc körül. Megnyugszik. Jóéjszakátpuszikat cuppantgatok a levegőbe, szerencsére fénysebességnél gyorsabban odaérnek V. arcára. V. lefekszik aludni, és várja a reggel negyed kilences hívásomat Hanna telefonjára.

Reggel fél nyolckor csöng a telefonom. V. száma az. Mami, itt van egy kis hely a másodikon, ahol van térerő. Már nemcsak ismeri, használja is a szót.  Nem szabad odébb menni, mert akkor elmúlik. Majd mindig feljövök és innen hívlak minden reggel és este, jó? Jó, drága kicsi cicám!

Szerencsésen megérkeztem Hatvanba!

Ezt az sms-t  vagy e-mailt küldi általában nekem A., ha megérkezik. Nem Hatvanba, bárhová. Mert szerinte vicces, hogy azt kérem, szóljon, ha megérkezik valahová, mert onnantól nyugodtabb vagyok, pláne, ha a gyerekekkel együtt mentek el nélkülem. És mert Béla bácsi, vagy kicsoda, egy régi rokon, akit én nem ismertem soha, sőt, szerintem már A. anyukája is csak hírből hallott róla, állítólag képes volt Hatvanból is megereszteni egy képeslapot Budapestre annak idején, amiben szerencsés megérkezéséről tájékoztatta a családot - de persze a képeslap napokkal később ért csak a címzetthez, így az is előfordult, hogy Béla bácsi maga addigra már rég otthon volt ismét. Én megértem az ismeretlen, régi Béla bácsit. És a telefon meg az e-mail megszüntette a közelről küldött üzenet komikus voltát, hiszen jelenidejű. És igen, Hatvanból is hazaszólok, ha vicces is.

Most nem A. utazott el, hanem V. Egyedül. Mármint, nélkülünk. Élete első táborába. Öt napra, a hegyekbe. És persze, mondtam, hogy hívjon fel, amikor odaértek, és bármikor máskor is, ha úgy gondolja. És a kedves V. nem nevetett ki engem, hogy nagyon paramami vagyok, hanem felhívott, aminek végtelenül örülök. Még a buszban ültek, mert a szállást nem lehetett még elfoglalni, így épp ott ebédeltek. És természetesen minden rendben van. Úgyhogy abbahagyom egy kis időre a tűkön ülést, mert kényelmetlen ám. És igyekszem nem mutatni az aggodalmat. Mert táborozni jó, én imádtam gyerekként is, felnőttként is elutazni.

V. maga írta a listát, mit kell vinnie. Íme:

aztán én kiegészítettem egy kicsit, és együtt csomagoltunk. Aztán kikísértük,  feltettük a buszra, integettünk - és vártam, hogy hívjon. És kisütött a nap, amikor hívott, és a mínusz tíz fok plusz tizenötre váltott, és mosolyogtam. És mondtam A.-nak, hogy telefonált ám V. - és A. sem a szokásos csúfolódó hatvani dumájával válaszolt, hanem ő is boldogan mosolygott, és azt kérdezte, rendben van-e minden

A felnőttek összeesküvése

V. és a barátnője órák óta játszanak. A babáikkal jönnek-mennek, élik a játékbéli mindennapokat. Legalábbis én így gondoltam.

Ezek N. gyerekei, ezek az enyémek - mutat V. a babakocsiba zsúfolt hat - nyolc gyerekre. Még a kutyát és a macskát is beengedtük közéjük! Látod? Itt van Mircike és Masni is közöttük.
Nagyon szépek mind! Kirándulni mentek? - kérdezem naivan
Nem, sajnos menekülnünk kell - mondja V.
Mi elől? - hökkenek meg.
Az ellenség elől - érkezik a kissé homályos válasz N.-től.
És azt mondjuk a gyerekeknek, hogy szegények vagyunk - fűzi tovább V.
Hogy el ne árulják az ellenségnek, hol a pénzetek? - kérdezem.
Dehogyis! Hogy ne kérjenek drága holmikat! - nevet N.
???? - nézek rájuk kerek szemekkel
Mert igazából gazdagok vagyunk - nyugtatnak meg a lányok - csak a gyerekek folyton ezt akarnak, azt akarnak, mi meg nem akarjuk őket feleslegesen elhalmozni mindenfélével. Úgyhogy inkább azt mondjuk nekik, hogy nincs pénzünk, hogy ne nyaggassanak. Pedig van saját vidámparkunk is! De úgy csinálunk, mintha vennénk mi is jegyet, mintha nem is a miénk lenne, hogy a gyerekek ne tudják - mondják egymás szavába vágva. Aztán elvonulnak, mert a gyerekeknek szülinapja van, és azt meg kell ünnepelni. Például hatalmas lufikkal.

Elgondolkoztat, amit hallok, este, mikor már N. nincs nálunk, A.-val megkérdezzük V.-t. Mit gondolsz, mi gazdagok vagyunk? Amikor azt mondjuk, hogy nincs pénzünk valamire, az nem is igaz, hanem azt csak azért mondjuk, hogy ne kérjetek annyi holmit?

Hát persze! -  kacag ránk cinkosan V. - hiszen a bankban mindenkinek van pénze! Csak nem akarják a felnőttek mindig megvenni, amit a gyerekek kérnek, ezért azt mondják nekik, hogy nincs is. De ha akarják, csak kiveszik a pénzt a kártyájukkal!

Azt hiszem, lesz még dolgunk, míg felnőnek...