Mit tudtok a fenyőfákról?

A mi környékünkön tucatjával száradnak ki, szinte minden második kertben, ahol fenyőfa áll, tapasztalom a jelenséget, már jó hónapja. Télen még zöldelltek mind.

Két tűz közt

1. Á. táborba megy, csomagolunk. Vagyis én megkértem, hogy írja össze, miket visz, rakja ki kupaconként az asztalra, átnézem, bepakolja, mehet. Na, ha ez így menne!

én: Á.! hogy állsz a pakolással?
Á.: már elkezdtem
(egy nap múlva)
én: Á.! hogy állsz a pakolással?
Á.: már elkezdtem
(két óra múlva)
én: Á.! hogy állsz a pakolással?
Á.: már elkezdtem
én: azonnal kezdj el csomagolni!
Á.: jó
(kis idő múlva)
én: Á.! hogy állsz a pakolással?
Á.: már elkezdtem
én: jó, akkor megnézem
Á.: jó, lent van minden a fotelban
(és tényleg, mintha vasvillával hányták volna oda egy használt ruha boltból)
én: jaj... ezek mik?
Á.: a ruháim, amiket viszek
én: ezeket a zoknikat akarod vinni????
Á.: miért? nem jók?
én: van köztük olyan, ami 31-34-es lábra való... (most nőtte ki a 41-es cipőjét)
Á.: tényleg?
én: tényle
Á.: de még jók, azokat nagyon szeretem
én: (kiválogatom, 67 párból marad kb. öt, ami a 39-42-es tartományba esik, a többi kisebb)
Á.: jaj, azokat mind kidobod? 
én: és ezt a pizsamát tetted el?
Á.: igen, az a kedvencem
én: oké, itthonra még hordhatod... de elvinni??? 120-as! (Á. 165 cm múlt)
Á.: ha semmi nem jó neked, miért nem pakolsz te?
én: mert szeretném, ha megtanulnál magadnak rendesen pakolni
Á.: elméletben már tudok
én: jó, akkor valósítsd meg
Á.: de pihenhetek előtte? már nagyon-nagyon fáradt vagyok
én: jó (tudom, tudom, ti nem így tennétek...)
Á.: köszönöm! és addig csinálsz ebédet, ugye? mert nagyon éhes leszek!


2. anyukám telefonál
Anyukám: van egy csomó barack! a nyakunkon rohad! nem akarsz befőzni?
én: nem terveztem a határidős munkáim mellé de, persze, köszönjük
Anyukám: el kéne jönnötök érte
én: oké, de ma nem érünk rá, csak holnap tudunk
Anyukám: holnap nem érünk rá, E.-ékhez megyünk, viszünk nekik barackot
én: az jó, hiszen E.-ék negyed órányira laknak tőlünk, hozzátok meg egy óra
Anyukám: hát, nem tudom... nincs erre időm, rengeteg dolgom van
én: ????
Anyukám: a kertet is meg kell csinálni, utazunk is, főzni kell előre, meg...
én: de ha úgyis jöttök E.-ékhez, nem tennétek be a nekünk szánt barackot is?
Anyukám: nincs időm, hogy ennyi felé szaladgáljak és E.-vel is egyeztessek
én: mit kell egyeztetni? azt mondtad, úgyis mentek hozzájuk barackkal
Anyukám: de azt nem mondtuk, hogy ti is jöttök
én: E-ék a tesómék, bakker! nem szoktunk írásos meghívót küldeni jó
Anyukám: most mire mondod, hogy jó?
én: arra, hogy felhívom őket, hogy mi is megyünk a barackért
Anyukám:  nagyon sok dolgom van, nem tudok a ti barackotokkal foglalkozni
én: de nem te hívtál fel azzal, hogy tegyem el a felesleges barackot????

lényegtelen dolgok

(amelyek valahogy mégis megmaradtak)


Az asztal a falra volt felerősítve az utcára néző ablak alá, ha nem kellett, lehajtották, ha használtuk, két menettel ellátott lábat csavartak a vastag falap erre a célra kialakított menetes furatába. Hétvégente azon az asztalon reggeliztünk, például narancsszín körözöttet vékony karikára szelt lila hagymával.

Anyám azon az asztalon vasalt: ráterített egy vastagabb pokrócot, arra lepedőt. Mellette volt egy tálban víz, ha be kellett locsolni valamelyik ruhát. A hetvenes éveket tekintve nyilván be kellett mindet. Én az asztal alatt ültem és hallgattam a mesét. Az Öreg néne őzikéjét legszívesebben. Anyám mondta fejből, én lapozgattam az asztal alatt a könyvet.

A pelenkákat kifőzte. Volt egy hatalmas tompán szürke bádog fazekunk, vagy húszliteres, azt tette fel a tűzre. Volt a konyhában egy gáztűzhely, meg egy hideg vizes falikút. Egy asztal, két hokedlivel. A konyha plafonján a hatalmas fregoli. A szobában kis vaskályha, amit szénnel fűtöttünk. A kisszobában, ahol a lecsukható asztal is volt, egy elektromos kályha adott meleget. A kisszobát igazából nem szobának tervezték, de amikor apám az anyja minden intelme és fenyegetőzés ellenére elvette feleségül anyámat, átalakították a kamraszobát és odaköltöztek. A nagyszobában nagyanyám és a nővére lakott, annak két ablaka is nézett az utcára. Szüleim hét éven át éltek a kisszobában. Mikor már két gyerekük volt és összesen négy kinyitható ágyra volt szükség, akkor esténként, ha az ágyak mint nyitva voltak (a gyerekágyak csak félig, mert úgy is elfértünk rajta), akkor a szobában nem volt padló. Az ágyakon kellett lépdelni, ha az ajtótól az ablakig akart jutni valaki. Főleg mi, gyerekek akartunk.

Balra mellettünk, a folyosó végén Olgi néni lakott, zöld-fehér csíkos ruhában, nagy, szőke konttyal. Jobbra mellettünk, a lépcsőház másik oldalán Lipcseiék. Lipcseiéknek vécéjük volt. Ha nyitva volt az ajtó, mert takarítottak, egyenesen be lehetett látni, épp a virágmintás porcelán vécére. Nem tudom, kik voltak Lipcseiék, vagy hányan laktak a lakásban, de arról nem lehetett nem tudni, hogy vízöblítéses vécéjük van a lakásban. Mi  - mindannyian a házból -  folyosó végéről nyíló közös vécéket használhattuk. Sötét barnára festett lécfülkék voltak. Lipcseiék mellett Szakályék laktak. Szakály bácsi, aki borostásan,  lila-szürke csíkos köntösben állt ki a gangra dohányozni, meg Szakály néni, és a hosszú hajú Micu, meg a felesége. Micu Szakályék fia volt, akinek ikergyermekei születtek. Egy fiú, egy lány. Az ikergyerekek egyévesen már szemüveget kaptak. Csoda, hogy nem vakultak meg! - suttogták a ház lakói.

Szakályék alatt valahol Bözsi néni lakott, a földszinten a sarokban. Nagy hangú nő volt, aranyfogakkal kirakott fogsora csak úgy villogott, ha Bözsi néni teli szájjal elnevette magát. Egyszer meghívott magához. Süteménnyel kínált. Köszönöm, nem kérek - mondtam udvariasan nyálcsorgatva, mert otthon világosan az értésemre adták, hogy nem enni járunk vendégségbe. Bözsi néni megharagudott és felszólt anyáméknak, hogy nem eszem. Akkor szóltak, hogy egyet megehetek. Egyet megettem. Túrós vaníliás sütemény volt.

Mialattunk laktak a házmesterék, Ildivel. Ildi nagylány volt, nem játszott velem. Valaki mással játszott a házból, egy másik nagylánnyal. Csilla egy spárgára kötött kis fonott kosarat engedett le a földszintre Ildihez egy papírra írt üzenettel, majd felhúzta, amikor Ildi szólt, hogy megírta a választ. Nagyon titkos levelek voltak. Elhatároztam, hogy nagy koromban Ildinek vagy Csillának fognak hívni és titkos levelezést fogok folytatni a barátnőmmel egy spárgára kötött kosárral. Gyakorlásként addig is hol Ildinek, hol Csillának szólítottam az öcsémet és elvártam, hogy alkalmazkodva a helyzethez ő engem Csillának vagy Ildinek hívjon. Nem tette meg. Nem mindig tette meg. Anyám azt mondta, nem jó, ha az öcsémet Ildinek vagy Csillának hívom, ő nem szereti. Elhatároztam, hogy leendő gyerekeimet mindenképp Ildikónak és Csillának nevezem majd.

Rájöttem, hogy magamban is tudok játszani. Barátnőket képzeltem, spárgán lógó kosarakat titkos üzenetekkel, aztán üveghegyet, amire fel tudok mászni, kis gömb alakú üvegcukorkákat, amiket megehetek. Elképzeltem azt is, hogy az Olaszországból kapott víziló alakú zöld mosdókesztyű, aminek nyitható szája volt, belül rózsaszín szivacsból, az meg tudná enni a tüzet, ha tűz keletkezne valahol. Amikor nincs tűz, a napsugarakat eszi, amiket kis szobánk padlóján hullajtott el a nap. Egyszer - épp május elsején - a víziló eljutott egy lufierdőbe. Felvonuláson voltunk apámmal, és menni ugyan fárasztó volt, de megérte, mert rengeteg lufit kaptam, mind repülős volt és néhány krepp szegfű is jutott drót szárral. Az öcsémnek nem adtam belőlük, ha gyalogolni nem jött, nem érdemli meg - gondoltam. A lufikat a székem karfájához kötöttem masnival, beültem a székbe és vártam, hogy felrepítsenek a léggömbök az égbe. Azt hiszem, meg is történt.

Rend és rendetlenség

Felületesen szemlélve nálunk A. rendes én pedig rendetlen vagyok. Pontosabban fogalmazva A. elég rendes, sőt, sokkal rendesebb, mint amire férfiaktól többnyire számít a felületes (és szexista) szemlélő, én pedig tulajdonképpen bárhonnan nézve is iszonyatosan rendetlen vagyok. Már ha felületesen nézzük - és nem szemléljük-e sokszor mi magunk is felületesen saját életünket? Úgy tűnik, de, bizony a körülöttünk élők mind, legyen bár Tercsi, Fercsi, Kata, Klára, és én magam is bedőltem a felületes szemlélésnek és állítottam, hogy A. rendes én pedig rendetlen vagyok, így egészítve ki egymást.

Aztán tegnap történt valami, ami a felületes szemlélésemet kissé elmélyítette és így meg is változtatta. Mert hogyan rendes A? Úgy, hogy nem hagy elöl dolgokat. De nem ám - mert az rendetlen. Hanem mit csinál? Mindent elpakol. Oda, ahol üres helyet talál. Tegnap találtam egy kissé sárgás színű bontatlan zacskó kókuszreszeléket 2011-es lejárattal. A kamraszekrény legfelső polcán, az ajándékos zacskók közt. Ahová ugye semmiképp nem való - és A-n kívül oda nem is ér fel senki létra nélkül. A gyerekeink - fájdalom, de így van - még létra nélkül és még a saját holmijaik közt sem hajlandóak eltenni semmit. Én pedig sosem tenném a kókuszreszeléket a díszes papírból lévő, drága ajándékos zacskók közé. Még akkor sem, ha létra nélkül is megtehetném - de létrával pláne soha. Feljebb másztam hát, és immár azzal a szándékkal néztem körül, mit találok még. Hát, találtam liszteket, bontott és bontatlan kristálycukrot, befőzőgumit, radírt, kesztyűt, tollaslabdákat, fűszereket, üres üvegeket - és ez csak egyetlen polc azok közül, ahová elvileg csak A. pakol, mert ő éri fel.

Ezzel szemben én tényleg elöl hagyok dolgokat, ha nincs hely oda eltenni, ahová valók - és ez sokszor eredményez látványos kuplerájt - viszont ami el van rakva, az a helyén van. Kénytelen leszek megvizsgálni, nem aszalódik-e a felső polcokon más kajaféleség is. Jaj, mibe keveredtem már megint a szabadnapomon?

Mit csinál az állatorvos és mit a közmunkások?

A vonatállomáson ácsorgok, amikor az árokpart felől - amerről én is érkezni szoktam - megjelenik egy idősebb hölgy egy kislánnyal, aki feltehetően öt év körüli és feltehetően az unokája. Beszélgetnek:

kislány: de milyen állatorvos?
nagyi: aki meggyógyította Masnikát is
kislány: ők kedvesek?
nagyi: az állatorvosok nagyon jó emberek
kislány: mert meggyógyítják az állatokat?
nagyi: igen, meggyógyítják őket
kislány: a kiskutyát?
nagyi: igen, a kutyákat is
kislány: meg a lovakat?
nagyi: igen, a pacikat is
kislány: meg a kis csigákat?
nagyi: nem, a csigákat széttörjük, azok károsak
kislány: meg a pici legyeket?
nagyi: a ronda legyeket meg kell ölni


Amúgy ma (amikor majdnem két vonatot is lekéstem) kiirtották formára vágták a növényeket gazokat a peron mellől, így ami eddig úgy nézett ki, mint egy barátságos falusi vonatállomás, az most úgy néz ki, mint egy betonkerítéssel körbevett undok ipartelepi vasútállomás. Ahol eddig le lehetett ülni az árnyas padokra (az árnyakat a nagy gyomok vetették), ott most sehová sem lehet leülni, mert a lekaszabolt törmeléket a padon hagyták. A soron vezénylő kápó meg a fogvatartottak a MÁV szakembere és az általa irányított közmunkások dolgoztak - biztosan bennem van a hiba, hogy a vasútállomáson épp az észak-koreai munkatáborokról olvasok (pedig olvashattam volna akár a MÁV perontisztításokra vonatkozó munkavédelmi szabályzatát is, de nem gondoltam, hogy érdekelni fog), de ahogyan elvonult előttem ez a három ember, nagyon erősen hozzájárultak ahhoz, hogy még jobban bele tudjam élni magam az olvasottakba. Szóval narancsszín láthatósági mellényben, MÁV felirattal és vérben forgó szemekkel egy idült alkoholista rugdalt dühösen félre az útjából mindent, ami odakerült, miközben a sárga láthatósági mellénybe öltözött, jámbor kinézetű munkások hatalmas motoros kaszákat (?) suhogtattak itt-ott a kápó parancsára - és időnként szelíden azt mondták, hogy nehéz ám a fejük fölé emelt kézben tartott súlyos, benzines gépekkel hosszan vagdalózni, mert nem bírják tartani - mire a borgőzös tekintetű MÁV-os feléjük rúgott egy köteg lombos ágat és azt mondta, ne ugassatok, dolgozzatok - és a (köz?)munkások, sárga mellényben, MÁV felirat nélkül, jámbor arccal és tiszta tekintettel dolgoztak tovább, bár félelmetesen remegett a kezükben a magasan a fejük fölé emelt benzines fűkasza.

Blogolvasási szokásaimról

Nem olvasok sok blogot, mert nem könnyű eltalálni az ízlésemet, de amiket olvasok, azokat viszont nagyon
- lelkesen
- sűrűn
- nagy élvezettel
- gyakran
- sok szeretettel
- mohón
- érdeklődve
- szorgalmasan
- sokszor

Egy lovasfogadó

Legalább húsz ló. Jóval több légy. Kibicsakló táblalábak. Lambériázott szoba - mintha a szaunában ágyaztak volna meg. Egykor dohányzó szoba. Hiába tilos mára, a fába ivódott, hideg, régi bűz maradt. Rikító kék kárpitos ágyak, középütt erősen kitérdepelve. Kifeküdve. Feküdhetetlenek. Két puff. A bútor, aminek semmi értelme. Éjjeliszekrény kettő. Egy húszas égő a plafonon burával halványítva. Két hasonló éjjelilámpa az ágyak felett, égők nélkül. Szúrósra mosott flanel ágynemű. Kiszakadt szúnyogháló a kizárólag bukóra nyíló, szemmagasságban kezdődő ablakon. Emelet, a kémény erősen odaszelel. Régi doboztévé két garnitúra kapcsolóval. Nem használtam, a funkciójuk rejtve maradt. Vittem könyvet, de azt sem használhattam, nem braille írásos. Volt kölcsön net akadozó wifivel. Azt inkább olvastam, mint írtam (keveset, csupa kisbetűkkel). Hideg víz a piros csap eltekerése után. Hideg víz a kék csap eltekerése után. Meleg víz tíz perc után. Tíz férfi. Öt marcona. Hat tetovált. Magyar vagyokos, hiszekegy magyarságbanos. Fülbevalós kettő. Három öregember. Kettő funkcionális analfabéta. Kopaszodik mind. Reggelire szalonnás rántotta hagymával. És bolti zsemle. Ebédre crème brûlée aux oignons (alla cipolla) - szottyadt póréhagymával. Komótos járású pincér. Kilátás a hegyekre, kilátás a síkra, kilátás az erdőre, kilátás a légyjárta lólegelőkre,  lovasleckék (másoknak), ha esik, ha fúj. Esett, fújt, a tompa zöld hegyek nem  látszódtak, a legyek behúzódtak. Kiderült, napfénylett - a hegyek vizes zölden csillogtak,  zölden csillogó legyek felélénkültek. Szemtelen, mint a piaci légy, tartja a mondás - kieg. tőlem: nem csak a piaci. Nem volt ám rossz, inkább bumfordin rusztikus. Lovasfogadó. Lovak és legyek. Most, hogy hazaértem, belevetem magam:
karjaikba
kádba
munkába
könyveimbe
internetbe

a wiw

elég béna dolog internetes oldalakat megsiratni, természetesen nem is szoktam, legfeljebb titokban teszek ilyet - de azért mekkora dolog volt! élő hálózatkutatás, egy szociológiai kísérlet netes megvalósítása, a bizonyíték arra, hogy bárki (na jó, legyen szinte bárki) a világon hat kapcsolaton át elérhető személyes ismeretségek útján.

milyen embereket találtunk meg! akikkell húsz éve nem tudtunk egymásról semmit. az oldal kezdeti puritán kinézeteét követően feltölthetőek lettek fényképek is - igen, rólunk is van, és milyen szép vagyok még rajtuk! - és én szerettem látni, hogy az általános iskolai osztálytársaim gyerekei pont úgy néznek ki, mint egykor ők maguk, ők úgy, mint a szüleik régen - és lehetett leveleket küldözgetni, és ott ott mindenkinek megvolt az emailcíme - a többségnek még ennél konkrétabb elérhetőségei is.

elavult vagyok és szentimentális a végtelenségig, de szerettem ezt az oldalt, az iwiwet - de én wiwként ismertem és szerettem meg, és az is maradt, csak úgy, mint ahogy dr. kovács judit is megmaradt jucónak. csak példa volt. szóval, ma kinyitottam még - és most ne nézzetek ide, a fületeket is fogjátok be, míg elmondom - hogy végignéztem az ismerőseimet. tényleg nemigen használták már, fenn maradtak öt-hat évvel korábbi profilképek, elavult családi állapotok és férjezett nevek, rég elfeledett munkahelyek, mára hamissá vált e-mail címek, és mindenkinek a valós kora. az iwiwen mindenki öregedett, a rendszer kiszámolta, aktualizálta, elárulta. sokan leléptek, van aki áttelepült a fb-ra (tán használlak, ámde nem szeretlek), más megunta, mint egy régi, kopott játékot - és gyuri például meghalt. na, az ő képén és az üzenetein  bőgtem egy sort. és gyuri is öregebb lett, az iwiwen, és annyi idős ott, mint életében soha. na, ezen is bőgtem egy sort.

hát, akkor szia! majd emlékszem és gondolok rád. olyan most, mint együtt süllyedni a titanicon.

Óvakodjatok a természetes anyagoktól!

Például a görögdinnyétől.

Engem tegnap kiütött egy - nem úgy, hogy a mesében a dinnyefa alá feküdtem a vackorfa helyett, hanem úgy, hogy én teljesen rendeltetésszerűen használni kezdtem egy görögdinnyét (megmos, felvág, eszeget) - nem a legfinomabb volt, amit valaha is ettem, de azért dinnyeszezonnyitó dinnyének megtette. Eredeti görög. Aztán tíz perc múlva úgy éreztem, meghalok a viszketéstől, újabb tíz perc múlva pedig úgy nézett ki az arcom, mint akit nagyon-nagyon alaposan helybenhagytak egy kocsmai verekedésben: feldagadt, fájt és viszketett egyszerre, vörös volt, a szemem alig látszott, a szám pedig annyira elzsibbadt és feldagadt, mintha tévedésből egy egész liternyi Lidocaint fecskendezett volna be egy őrült fogorvos. Ha nem is módosult teljesen felismerhetetlenné az képem, de bármely áldozatvédelmi programban soron kívül fogadtak volna. V. elsírta magát, A. pedig azt mondta, hogy azonnal üljek be a kádba - mert eddig a pöttyösödős allergiám a vízben mindig hamarabb múlt el, mint szárazföldön. Még Á. is abbahagyta a meccsnézést néhány aggodalmas pillantás erejéig. Kértem A.-t, hogy ne hagyjon a kádban őrizetlenül, ha fulladnék, hívja a mentőt - és persze bevettem az allergiagyógyszert és felhajtottam egy dupla kalciumot.

Néhány gyötrelmes óra alatt visszahúzódott a duzzanat és a bőrpír - és ezalatt próbáltam felfogni, hogy dinnyét valószínűleg soha többé nem célszerű ennem, mert nincs rám sokkal jobb hatással, mintha gyilkos galócából főznék pörköltet. A dinnye! A görögdinnye, amit mindig kilószám faltunk nyáron! Ez azért szomorú - még ha az azonnali haláltól meg is menekültem a végén.