Azt írtam a minap, hogy örülök a télnek, mert szép. És hogy írnék még róla, ha lenne időm. Nincs most sem, úgyhogy tolom magam előtt a havat dolgot. De azért azt mégis rögzíteném ide, hogy végül is nagyon jól jártam el, amikor úgy döntöttem, inkább örülök a kései télnek, mint nem - mert lám, megint esik a hó és én ennek most szabadon örülhetek és nem kell nyavalyognom a tél miatt és sírnom a tavaszért, hiszen letettem a voksom az örülés mellett. Ez itt a felszín.
És erről pedig nem fogok írni, de mégis muszáj, szóval a hó alatt pedig olyan mély, zsigeri szomorúság van bennem, hogy élni is alig tudok miatta. Nincs nap, hogy ne sírnék. Senki sem tudja, mert... mert nem merek vele (tovább) terhelni senkit. Lassan elviselhetetlen vagyok, mert éjjel nem alszom, hanem sírok, reggelenként pedig felkelek dolgozni, mint valami lemerült akkuval létező robot. darabos vagyok és hülye és félek, hogy kirúgnak, mert nem tudok eléggé felpörögni, nem vagyok elég lelkes, nem vagyok elég innovatív, olyan, mintha félszívvel csinálnék mindent. Pedig féllel sem. Már A. és a gyerekeim sem tudnak elviselni - ez a rosszabb. Pedig ők tudják, csak őket nem érinti meg annyira mégsem, mert nekem az anyukám, nekik meg mégsem az. És én annyira félek.
