Megint az előítéletről

Lepukkant környéken megyünk Á.-val. Á. éhes, nagyon. Kamaszodik, gyakran van úgy, hogy fél órával ebéd után ismét meg tudna enni bármit. Szeretné, ha vennénk valamit, lehetőleg azonnal. Á. nélkül évek óta rendszeresen járok erre, még sosem vettem semmit, bizalmatlan vagyok. Van ugyan egy boltocska, pék vagy büfé felirattal, de ilyen szuttyadt helyen nem szívesen megyek be sehová. Á. is kiszúrja a pékbüfé feliratot, felcsillan a szeme: Nézd! Ott biztosan lehet venni valamit! Hát - húzom a számat - nem hiszem, hogy túl nagy lenne a választék. Nézd, milyen sokan állnak a sorban! Jó hely kell hogy legyen! - mondja az amúgy pesszimista Á. Ja, a sok igénytelen, aki bármi szutykot megvesz - sajnálom le a sorban állókat magamban, de Á.-nak inkább azt mondom: OK, nézzük meg, mit ennél onnan. Nem vállalok túl nagy kockázatot, Á. a csak kicsit is gyanús élelmiszerekre (vö.: szendvics, bármi megkenve bármivel, hacsak nem én csináltam körözöttet vagy halkrémet, mert ezt a kettőt szereti) azonnal nemet mond. Én meg úgy gondolom, ha van egy kis szelet gyárilag csomagolt csoki, az már jó lesz ideiglenesen, fornettiféle cuccot nem veszek. Úgyhogy végül bemegyünk a gyanús boltba. Belülről sem egy belsőépítészeti remek, csúnya polcok, megrakva szendvicsekkel, meg csúnya polcok, megrakva kiflikkel, pogácsákkal, egyebekkel. Viszont finom illat van. És a szendvicsek meglepően gusztusosak. Úgy ránézésre, mert addig azért nem merészkedek, hogy vegyek is. Az pult egyik végében folyik a kiszolgálás, a pult másik vége mögött egy asszony szaggatja a pogácsákat. És süti. És nem ám fagyasztott tésztából, valódiból. És a pogácsák illatosak. Veszünk hát próbaképp mindháromból. És finomak. A kiflik is. Lisztből, meg vajból vannak. Ami a levegővel puffasztott műkiflik korában nem triviális. Éveken keresztül inkább kilyukadt a gyomrom az éhségtől, de be nem mentem volna. Ezentúl itt vesszük az uzsonnát.

Panta rhei

Nem léphetek kétszer ugyanabba a folyóba. Sem ugyanabba a csukába. A tavaly ősszel és idén tavasszal hordott, akkoriban kényelmes cipőm feltörte a sarkam. Nem az első eset, hogy komoly ismeretséget követően csalódnom kell egy pár cipőben.

Rövid, laza asszociációs láncok

Azt olvasom, hogy betiltják a nyerőgépeket. Kivételesen sürgős eljárásban. Na most nekem nem sok közöm van a szerencsejátékokhoz, mondjuk lottózni szoktunk, de ezek a színes, csillogó, csilingelő automaták távol állnak tőlem térben és lélekben egyaránt, sosem játszottam ilyesmin és az ismerőseim sem szoktak ilyen gépekkel játszani tudtommal, úgyhogy a konkrét döntés nem érint túl fájdalmasan. Mondják, hogy a minimálbéres családapák a zöldségest kirekesztve a kereskedelmi láncból, meg a kontrollálatlan kamaszok a szülők tudta nélkül, meg még ki tudja, ki mindenki odahordta a csillogó mammonok elé a nehezen megszerzett pénzecskéjét. És tudom, függést is okozhat. Mint megannyi más dolog is. De valahogy a sürgős kormányüléssel egybekötött azonnali betiltásuk mégsem tölt el örömmel. Mert hirtelen az rémlett fel előttem, ki tudja, miért, hogy a nyerőgépeket kivételes sürgősséggel betiltják és helyettük kivételes sürgősséggel a vesztőhelyeket teszik kötelezővé.

És írják azt is, hogy eltűnhet a magyar hús. Aha, és marad a magyar csont és bőr. Nem mintha én személy szerint nem akarnék fogyni, de talán nem kéne kötelezővé tenni mindenkinek.

Tudom, elég laza asszociációk, beteges agyszülemények, de ijesztőek.

Üdvözlöm Önöket!

Üdvözlöm az újradizájnolt BKK dolgozóit. A szeretetet most inkább kihagyom a mondatból, higgyék el, nemcsak üres frázis lenne, hanem egyenesen hazugság. Azok közé az igénytelen utasok közé tartozom, akiket nem zavart a buszok komor kékje, bár az új szín ellen sincs kifogásom.  Arról viszont meg vagyok győződve, hogy nem a járművek színezése a BKK legsúlyosabb problémája, nem az deríti jobb kedvre vagy keseríti el az utazóközönség jelentős részét. Igazából az első száz probléma közé sem sorolnám a színezést, de a kutya nem kért tőlem ilyen rangsort.

Nem is sorolok tehát, de arra azért őszintén kíváncsi vagyok, így megkérdezem, hogy vajon az új BKK protokollkönyve írja-e elő kötelező gyakorlatként, vagy csak az egyes buszvezetők egyéni gonoszsága mutatkozik meg kollektívan abban az általános jelenségben, mely szerint a busz begördül a (tetszőleges budapesti helyszínen lévő) buszvégállomásra, a buszon lévő utasokat kieresztik a buszból, majd a busz becsukja az ajtaját és előregurul  a néhány (vagy néhány tíz) méterrel odébb lévő állásra, amely előtt zsúfolt busznyi népség várakozik félreérthetetlenül a buszra. A busz megáll, ajtajait szorosan zárva tartja, a vezető pedig menetlevelet könyvel. Vagy szerelmeslevelet ír. Vagy telefonál. Vagy dohányzik az utasközönség elől így jól elzárt fülkéjében. A füst persze száll, az utasok pedig füstölögnek a napon, a melegben, a szélben, az esőben, a hidegben vagy a hóban. Eltelik így jó néhány perc, akár tíz is. A tömeg rendszerint a duplájára dagad. Aztán, mintegy varázsütésre kinyílik a busz minden ajtaja, fél percen belül a sima berregő vagy az abnormálisan éles, fülsértő figyelmeztetés is elhangzik, hogy csukódnak az ajtók, ami persze ezzel szigorúan egy időben meg is történik. Az utasok szentségelnek, azok is, akik a villámgyorsan kikanyarodó buszon estek el, meg azok is, akik ismét lemaradtak, a buszvezető az utasokat hibáztatva bénaságukért belekáromkodik egy cifrát a mikrofonba. És megyünk.

A más gyereke

Ülök az iskolai padon, várom Á.-t, hogy végezzen, de még nem jön. Jön viszont egy nagyon csinos kiskosztümös anyuka, egy olyan, amilyen én sosem voltam, vagyok, leszek, mert rajtam bénán áll a kiskosztüm, mintha leöntöttek volna, rajta meg úgy, mintha ráöntötték volna. A kosztümös anyuka enyhén kócos, olyan jólfésülten, amikor látszik valakin, hogy munkából rohant, hogy odaérjen a gyerekeiért az iskolába, kipirult, mosolygós, olyan képeskönyvbéli anyukás, én olyan sem voltam, vagyok, leszek sosem. Irigylem, na, nincs mit szépíteni.

Az egyik padon régóta ül már egy kisfiú, szemüveges, nagyon kócos, neonszínű csíkok vannak az edzőcipőjén, a fűző mindkét cipőből lóg, a nadrágja is lóg, mint tehénen a gatya, a pulóvere koszos, a táskája nyitva, tartalma félig a földre borulva, a kezével hol a cipőtalpát markolássza, hol a szemét dörzsöli.  Egy pillanat alatt kiderül, hogy ő a kiskosztümös anyuka kiskoszos kisfia. Kap két puszit, meg egy dobozból előhúzott szalvétába csomagolt szendvicset. Edd meg még itt! - mondja a szép tiszta kosztümös anyuka szeretettel a koszos gyereknek, az pedig majszolni kezd, és esküszöm, rondábban eszik, mint Á., pedig azt nem könnyű überelni. Elég hülyén fogja a szendvicsét, így nem csoda, hogy az egymásra csukott, valamivel megkent kenyérszeletek egy része letörik és a kövön landol. Nincs őszi latyak meg sár, de azért egy iskolai kőpadló sosem elég tiszta ahhoz, hogy onnan egyenek. A koszos gyerek akkurátusan felszedegeti a földre esett három részt, visszahelyezi a szalvétába és elégedetten falatozik tovább, a kőre mázolódott vajat vagy egyebet pedig elkeni a cipője orrával. Aztán előhúz egy látszólag üres palackot a táskájából, kinyitná, de elejti. Két lábfeje közé fogva a palackot ugrik egy nagyot, úgy pöccinti vissza a földről a kezébe. Ugrás közben leveri a kosztümös anyuka kis szatyrát, benne valami tégelyekkel, azok szétgurulna. A koszos gyerek kortyint még néhányat az üres palackból, míg a kiskosztümös anyuka összeszedi a szétgurult izéket. Aztán elindulnak, szépen, szeretettel. Én meg vidor örömmel várom Á.-t, mert olyan megnyugtató látni, hogy a más gyereke is (a szép kosztümös anyukáé is) épp olyan lehetetlenül viselkedik (sőt), mint néha ő.

Példák a maximalizmus és a minimalizmus egy tőről fakadására

Első példa
első párbeszéd

én: miért nem csináltad meg a versenyfeladatokat?
Á.: mert csak szorgalmi volt
én: de hát ez a gyakorlás a versenyre
Á.: az egyiket felesleges megcsinálnom, mert tudom, a másikat pedig utálom
én: de indulsz a verszenyen, nem?
Á.: de, mert köteleztetek rá (ez igaz)
én: akkor gyakorolni is kéne... tán meg is szeretnéd (igen, ezt én mondtam)
Á.: nem szeretem, mert esélytelen vagyok
én: esélytelen?????? te????? hogy a fenébe lennél esélytelen?????
Á.: tavaly sem jutottam tovább
én: az országosra nem jutottál tovább a területi harmadik helyről, kismajom
Á.: sajnálom, nem szeretem, ha esélytelen vagyok
én: nem vagy esélytelen, okos vagy!
Á.: csak sajnos nem eléggé
én: ühüm... és mikor lennél elégedett?
Á.: az országos harmadikkal... talán
én: (nabakker, miért kulminálódik benne?)


Első példa
második párbeszéd

én: kisimítva teregesd fel!
Á.: minek?
én: hogy szépen száradjon meg
Á.: az kit érdekel?
én: engem... vedd fel azt a zoknit a földről, mert leesett
Á.: miért vegyem fel, ott is megszárad, nem?
én: (nabakker, nem igaz, hogy milyen igénytelen)


Második példa
első párbeszéd

V.: ez már a harmadik rajzom a versenyre
én: három rajzzal indulsz?
V.: nem, csak eggyel lehet
én: akkor mi lett az előzőekkel? tök jók voltak... (A3 méretűeket képzelni!)
V.: lehet, hogy jók voltak, de nem voltak tökéletesek
én: (nabakker, miért kulminálódik benne?)



Második példa
második párbeszéd

én: bepakoltad a táskádat?
V.: igen... azt hiszem
én: bepakoltad vagy sem?
V.: lehet, hogy nem
én: nézd meg és pakold be azonnal!
(elmegy megnézni)
V.: úgy látszik, elfelejtettem
én: ez mi benne?
V.: ja, a palack... nem ittam meg mindet pénteken
én: és ez mi????
V.: jaj, nem volt időm megenni...
én: miért rohasztotok mindig valamit a táskátokban?
V.: hát elfelejtettem... akkor most dobjam ki?
én: igen
(kis idő múlva)
én: mi a fene ez itt a   fotel alatt?
V.: jaj, odagurult, mikor el akartam vinni kidobni...
én: (nabakker, nem igaz, hogy milyen igénytelen)

Minden ember egyforma

Na jó, nem teljesen. De be kell látni, hogy vannak nagyon elemi hasonlóságok. Én például ma éjjel pocsékul aludtam, egyszer felébredtem arra, hogy valaki rámreflektoroz - a Hold volt az. Pillanatnyilag egyetlen függönyünk sincs, mert ki kellett cserélni az ablakokat, most pedig a festő javítgatja, amit kell, így leszedtük és A. szerint nem éri meg ilyen kis időre (a hétvége) megint feltenni, majd leszedni. Így egyrészt csak az nem bámulhatja élő kivetítőkön a napi történéseinket, aki nagyon nem akarja, másrészt meg éjjel zaklat a Hold. Aztán felébredtem sokszor arra, hogy melegem van, pedig a fürdőszobaablakot nyitva hagytuk továbbra is. És a macska ma éjjel nem jött - igaz, este bőségesen elláttuk élelemmel. Szóval, felébredtem vagy százszor a fent említett okok miatt, aztán még arra is, hogy rettentően fáj a fejem, félálomban azon gondolkodtam, hová verhettem be ilyen rettenetesen, még meg is tapogattam, van-e rajta púp, de nem volt. És még valami bődületes hülyeségsorozatot is álmodtam, amire szerencsére már nem emlékszem, de rossz volt. Reggel (már amennyiben a fél hatot már a reggelhez soroljuk) alig bírtam felkelni, a fejem viszont még mindig fáj. Persze mindebből még nem következtettem arra, hogy mindenki egyforma lenne.

De aztán a vonatra várva reggel Á. elmondta, hogy nem aludt jól, mert azt álmodta, hogy háború van és neki is van fegyvere. Aztán a vonaton a velünk szemben ülő ember telefonon azt taglalta épp valakivel, hogy mindketten milyen rosszul aludtak, pedig sosem szoktak. Aztán ahol kiflit vettünk, beszélte két nő, hogy milyen pocsékul aludtak ma, biztosan front van,  vagy lesz. Aztán az iskolai portásnéni mondta, hogy olyan nyomott ma, nem aludt jól, biztosan telihold van. Aztán az itteni portások beszélgettek hasonlókról. Szóval, mindenki egyforma. Vagy csak a portások. De mindenki portás.

Ahol egy ajtó becsukódik, ott egy ablak kinyílik

- ismerte fel igen helyesen az ősi macskabölcsességet a mi fekete macskánk - hiszen a levegő nélkül hagyott emberek nem működnek hosszú ideig. Részben az időjárás zordabbá válása miatt, részben pedig a macska éjszakai éhségrohamai ellen védekezendő csukjuk mostanság éjszakára az ablakokat és az erkélyajtót is. De valahonnan pótolni kell azt a levegőmennyiséget, amennyire szükségünk van, így nemcsak nyitva tartjuk ezentúl is a fürdőszoba ablakát, de arról is gondoskodni szoktunk, hogy az előtérbe nyíló ajtaja is nyitva maradjon éjjelre. A fürdőszoba az emeleten van, az ablaka pedig mintegy 1.70 magasságban nyílik, így ez minden tekintetben eléggé biztonságos megoldásnak látszott.

A macska viszont a zárlatot figyelmen kívül hagyva, korábbi menetrendjét követve továbbra is meg-megjelent éjszakánként valamelyikünk ágyában. Ilyenkor először csak bökdös a nedves orrával és csendrendeletbe ütköző hangerővel dorombol, aztán megpiszkál a mancsával is, majd ha erre is csak álmos hangú sicc a válaszunk, hangos, méltatlankodó nyávogásba kezd. És valaki általában felkel erre, hogy kiengedje a macskát - és hogy ne kelljen kikergetni, némi táplálékkal is meg szoktuk támogatni az éjszakai neszek hívogató hangjait.

A macska ma is megjelent úgy hajnali négy tájt, ami különösen fájdalmas volt amiatt, hogy csak mi A.-val voltunk itthon, koncertről értünk haza kettő körül, így négykor semmiképp nem akartunk még felkelni. Szegény nagyon álmos A. küldte ki végül kettőnk közül (igen, mindkét értelemben kettőnk közül) az éhes macskát, és ezúttal minden étel nélkül tessékelte ki a sötét kertbe. Mi meg visszaaludtunk.

Reggel épp a kádban lebegve próbáltam életszerű csillogást varázsolni a szemembe, amikor megjelent a macska a fürdőszobaablakban. Abban az emeleti magasban. Ijedt tekintettel nézte, hogy beleestem a nagyon veszélyes vízbe, aztán kicsit még üldögélt a párkányon, aztán ráugrott a radiátorra, onnan a kispadra, végül a földre. Két lábra ágaskodott a kád mellett, orrát az enyémhez dugta, megnyugodva látta, hogy a nagy vízben tovább élek, aztán leült a kádtól legtávolabbi sarkába és szívtépő nyivákolásba kezdett.