Nem fenékig tejjel - mézzel folyó habos torta a mi életünk sem

A vírusról beszélgetünk. Én azt mondom, mostantól inkább 60 fokon mosok majd minden ruhát, viseljük csak azokat, amik bírják ezt a hőfokot. A. látványosan a tenyerébe ejti a homlokát (szépen ráncolt, magas homlok). Megkérdezem tőle, hogy mire gondol. Amire azt mondja sóhajtva, hogy arra gondol, hogy vajon mikor (esetleg hogy miért) lettem ilyen ostoba agresszív (esetleg agresszív ostoba). Megsértődöm, szerintem örökre.  Úgy tűnik, az el nem rendelt karantén mindenkiből kihozza az állatot, még az ilyen agresszív ostobákból is, mint én.

Textilekről

Egyrészt fűt az alkotásvágy - másrészt Szükség Nagyúr is terrorizál - szóval, varrnék néhány szájmaszkot. Nem eladásra, csak magunknak, vásárláshoz, utcára menéshez. De milyen anyagból érdemes csinálni? A lepedővászon (hogy jól fertőtleníthető, magas hőfokon mosható és vasalható is legyen) adná magát - de az elég sűrű szövésű? Vajon hány réteg az, amin át még kapok levegőt, de már védelmet is ad? Ha zsebeset varrok, milyen betétet érdemes beletenni? papír portörlőt?

március 28. - április 11.

Pont két hét. Szigorított, kontrollált kijárás. De nekem nem csak ezért fontos.

Ma lenne a nagymamám 107 éves - végül is akár meg is élhette volna. Azt hiszem, a hagyatéka nagyon is jelenlévő a családban mindmáig. A tárgyak is, amiket létrehozott, a szellemiség is, amit képviselt. Anyukám április 11-én lesz 76. Sosem tűnt fel, hogy pont két hét van a születésnapjuk közt. Anyukám 77. születésnapját nagyon várom, remélem, azt együtt ünnepeljük mindannyian!

Zabagép

Mennyit kellett nekem ennem ahhoz naponta (saját magam számára is teljesen észrevétlenül és kontrollálatlanul), ha a kényszerű itthonlét és permanens üldögélés időszakában két hét alatt kábé két kilót fogytam?

(egyébként figyelek rá, hogy ne egyek korlátlanul sokat, de nem éhezek - és sokkal többet is alszom, mint korábban, általában is megvan a napi nyolc óra, de tegnapról mára a tizenkettő is megvolt)

ébredő erő

én: Á.! kelj fel! mikortól van órád?
Á.: grrrr..... nem tudom... alszom.... grrrr
én: reggelizzél, hoztam neked halat... és kelj fel akkor is, ha nincs órád
Á.: grrrr...jó...grrr
(egy órával később)
én: kelj fel!
Á.: grrrr...de miért???? grrrr
én: mert van mit  csinálnod a tanítási órákon kívül is... és mert a mentális egészséged is fontos
Á.: nem hinném, hogy pont abba fogok beleőrülni, ha alszom

Sorozat

Én a lassú, unalmas sorozatokat kedvelem - már amennyiben az én esetemben lehet egyáltalán sorozatkedvelésről beszélni. Ritkán nézek sorozatokat, olyankor is inkább egybe az egészet, de legalább egy évadot. Már ha lehetséges - de miért ne lenne lehetséges, hiszen minden sorozatról jóval később értesülök, mint ahogy befejezték elkezdték a vetítést.

De persze vészhelyzetben az ember addikciói is változnak, így a Briliáns barátnőm című sorozat befejeztével kénytelen kelletlen új sorozat után néztem a HBO-n, amit a BB miatt előfizettem. Vagyis először simán csak filmet akartam nézni, de az első három perc után kiábrándultam mindből. Aztán elkezdtem a sorozatok közt is tévelyegni, nagyjából hasonló eredménnyel (első évad, első rész, három perc, kuka) - míg nem eljutottam egy olyan sorozathoz, amiben kedvemre valóan semmi nem történik hosszú percekig - és azután is csak annyi, hogy valaki lassan megmozdul. És mindez kávézókba és éttermekben játszódik, díszletül pedig ételek és italok szolgálnak. Most, hogy már nagyon szenvedek attól, hogy minden napra ehető ételt kell előűlélítanom meglehetősen korlátozott készletekből, ráadásul sütő nélkül és vásárlási pánikkal fűszerezve, nagyon ideális nyálcsorgatás szórakozás. A reggeli kávém mellé is megéztem egy részt.

P.S.: nosztalgikus és szívfájdító látni, hogy volt idő, amikor szabadon mászkáltunk az utcákon és nem volt különösebb para személyesen is találkozni másokkal

Immunerősítő

Végy 10-12 kedves, szeretetre méltó, vicces kollégát, alaposan rázd össze velük  magad videochaten mintegy két és fél - három órán keresztül. Minél gyakrabban állítod elő és fogyasztod ezt a koktélt, annál nagyobb az esélye a túlélésnek. Köszönöm!

szemöldökfa

Akkor most felvésem ide magamnak, hogy ne felejtsem - és ha felejteném, akkor emlékeztessen.

Mindenki feszült. Én is. Az online tér amúgy is nehezített terep mindenkinek. Nekem is - bár én könnyebbnek érzem. A poénok nem úgy mennek át az online térben, mint személyesen. Ott sem mennek át mindig. Feszült szituációkban a poénok nem úgy mennek át, mint oldva. Még úgy sem mennek át mindig. Online térben és feszített, stresszes körülmények közt nagyon vigyáznom kell arra, hogy kit mivel bántok meg. Ja, és senkit sem érdemes szándékosan megbántani - amúgy sem, de most pláne nem.

Sikerült eléggé beletenyerelnem egy kollégám lelkébe, pedig nem nagyon akartam. Bocsánatot kértem tőle, amikor rájöttem - de úgy tűnik, sokkalta érzékenyebb, mint eddig amennyit eddig én érzékeltem belőle*. És még csak a második héten vagyunk (az iskolabezárástól számítom az időt)

Dolgoznom kéne - lassan megy. Elmegyek ebédet főzni, az legalább vitathatatlanul hasznos tevékenység. Holnap jön a sütőszerelő. Ha megjavítja a sütőt, sütni is fogok. Rakott krumplit és buktát. Külön napokon. Rövid, egyértelmű mondatokra korlátoom magam. Nem viccelődöm feleslegesen. Szánom bánom.

* az azért korábban is látszott, hogy nincs különösebben fejlett humorérzéke, de lazábbnak tűnt, mint amilyennek most látszik

múltat s jövendőt

Majd ha ott áll a saját koporsója felett, akkor talán felfogja... csak sajnos azt már nem éli meg

Rimánkodom

hogy ne tanuljon annyit - de nem tudok jobb alternatívát nyújtani neki annál, mint hogy a szobájában a gépénél ülve a tanár háta mögött csetel a többiekkel.

Nem tudom, jobb-e így, mint volt a háborúban. Mindent átleng az állandó félelem. Néha épphogy, finom kis remegéssel, máskor szinte tapintható a rettegés. Folyamatosan hullámzik, sosem múlik el teljesen. Már úgy álmodom a vírusról és a mozgást, érintést korlátozó (majdnem) karanténról, hogy természetesen döbbenek meg azon, ha álmomban egy kolléganőm nálunk jár. Hogy kerül ide? Nem vírusos? - kérdezem magamtól gondolatban álmomban. Ezek a képek jók lesznek a falra vírus ellen - mondja ő a rajzaim közt válogatva (szintén álmomban).

Este a kenyeret nagy zacskóba rakom, hogy fel tudjam akasztani a kerítésre, mellé pakolok még gyümölcsöket, aztán két kis doboz sört, csokit, tarhonyát. Szinte néptelen utakon autózunk, A. vezet, addig is együtt vagyunk. Alig beszélgetünk, mert mindent átsző a vírushelyzet (a zömmel home office-ban átélt munkahelyi történéseket, hogy titokban az expo területén alakítottak ki tábori ágyakból hullaházat kórházat - még a legegészségesebb állapotomban is nehezen maradnék meg egy katonai tábori ágyon, de betegen fulladozva? és ki fog ott rájuk vigyázni? gyógyítani? több nap tábori ágy, mint kolbász orvos). Odaérünk, felhívom apámat, kicsoszog. Két hete láttam, azóta is öregedett. Anyukám szerencsére nincs ott, nem bírná ki, hogy ne öleljen meg, nehezen bírnám, hogy ne öleljem meg. Még apámat is fáj ott hagyni a tőle két méterre a földre helyezett zacskóval. Visszaülök az autóba, integetek. Apám becsoszog a zsákmánnyal. Hazaautózunk. A körgyűrű információs tábláin az látható, hogy "Ha teheti, maradjon otthon" Lgszívesebben bőgnék - de nem merek, mert attól bedagad a torkom és könnyebben üt rajtam rést a vírus. Néha eljátszom a gondolattal, hogy talán már túlestem rajta észrevétlen. Talán már a szüleim is. Talán még van esélyünk arra, hogy egyszer közelebb menjünk egymáshoz két méternél.

Beszólok

az inkompetens szülőknek is.*

Egymás után látom az olyan posztokat a fb-on (tudom, ne fb-ozzak - de momentán a munkák egy része is ott jön és a kollégáimmal is ott tartom a kapcsolatot), ahogy szülők érdeklődnek arról, hogy tud-e valaki elsősöknek való programot a tízes számkörön belüli pótlás megtanítására? Vagy hogy bent hagyták a nagybetűs munkafüzetet és így nem tudják megmutatni a gyereknek nagybetűket, így örök életére nemecsekernő válik belőle. Esetleg nyilasmisi. És hogy kérik, hogy adjanak a felsősöknek több tanyanyagot, mert nem bírnak vele otthon. Le kell uralni terhelni a gyereket, különben nem lesz belőle ember. Komolyan mondom, megérett a világ a pusztulásra - csak nekem valahogy nem akaródzik személyes érintettséget szerezni az ügyben.

Egyébként V. is kapott olyan beadandót, hogy énekeljen a családja egy videón. És reggel kilenctől ül a gép előtt és még nincs készen a beadandókkal. Újra beszólok a tanároknak is. Elég legyen már abból, hogy mindenki mások kontójára akar faszagyereknek übermenschnek látszani. Én csak összegömbölyödve aludni szeretnék egy paplan alatt, hogy mire felébredek, kitörjön a világbéke és a világegészség.

* nem vagyok jó passzban, iszonyúan idegesít, hogy apám gyakorlatilag megzsarolt a kenyérüggyel - vagy viszek neki (ezt persze így sosem mondta), vagy ő megy kenyeret venni a kisvárosba vagy Budapestre. És ha elkapja a vírust, hát akkor mi van? Hát, az van, hogy akkor a) anyukám is azonnal elkapja b) anyukám szerencsére nem kapja el - de egy alzheimeres beteg nem maradhat otthon egyedül, mert nem tudja ellátni magát. Nem jöhet hozzánk - és nem azért, mert megveszekedett gonosz vagyok, hanem mert nincs elég helyiségünk ahhoz, hogy valahol legyen. És szórakoztatni sem tudjuk - márpedig szüksége van rá. Apám sem szórakoztatja a szó klasszikus értelmében, de apám instruálásával anyukám végzi a kert körüli és a házimunkák egy jó részét. Nálunk mindenki a gépe előtt ülve dolgozik. Otthonba per' pillanat nem vesznek fel senkit - de ez kábé a halálos ítélete is lenne, vagyis nem adnám be. De otthon sem maradhat és hozzánk sem jöhet. Kör bezárva. Vagyis otthon kell maradnia, mégpedig apámmal. Úgyhogy inkább viszem a kurva kenyeret, bár amúgy értelmetlen erőforráspazarlásnak gondolom.

mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma

én: jól vagytok?

apám: igen... holnap bemegyek a városba rozskenyérért

én: ne menj sehová, vírus van

apám: de itt nem lehet kapni rozskenyeret, és anyád csak azt eszi meg

én: tudom, hogy azt jobban szereti, de ki fogja bírni nélküle

apám: csak beugrok a városi boltba

én: kevésbé szeretne a koronavírust, mint amennyire rozskenyeret

apám: jó... nem hiszem, hogy elkapom, holnap veszek rozskenyeret

én: ne vegyél rozskenyeret a városban, mert nem szeretnénk hogy beteg legyél

apám: nem leszek beteg, csak elmegyek rozskenyérért, anyád csak azt eszi meg

én: nem csak azt eszi meg... te jobban hiányoznál neki, mint a rozskenyér

apám: nem fogom elkapni, ne aggódj

én: de, aggódom

apám: jó, ha elkapom, az legyen az én bajom

én: ha anyukám is elkapja, az már nem a te bajod lesz... és nekünk lesz veletek dolgunk

apám: akkor majd jöttök látogatni

én: nem mehetünk, és mi sem akarjuk elkapni... nem maradnál végre otthon?

apám: itthon maradunk, nem megyünk sehová, csak elugrom rozskenyérért a városba...

(és ez megy mindennap többször, én nem tudok megbocsátani az ellenem vétkezőknek, végtelen keserű harag van bennem, én még szeretnék találkozni a szüleimmel, de ha nem bírja kiverni a fejéből azt a kurva rozskenyeret, akkor legfeljebb a feltámadáskor - már akinek majd jár az ilyesmi)

17.30-kor az online térben

én: bocs, de most elmegyek ebédelni, mert még nem is reggeliztem

(viszont voltam bent ügyeleten teljesen feleslegesen, mert minden munkámat tudtam volna online végezni, de bent nem volt sem rendes gépem, sem fűtés, sem védőeszközök - úgyhogy azóta pszichoszomatikus köhögésrohamok törnek rám és nagyon remélem, hogy sem meg nem fáztam, sem koronavírust nem szedtem össze senkitől, aztán még boltba is mentem, mert úgy értékeltem, hogy kisebb kockázat, ha hazafelé jövet beugrom, mintha még egy másik napon kiugrom emiatt, mert miután hazajöttem mindenhonnan, azonnal bedugtam magam egy kád forró vízbe és hajat is mostam, amit nem szeretnék kétnaponta, mert mire eljutot a fodrászhoz, addigra pofára bárki megszavazza nekem az ingyenes önkormányzati ételosztást a kinézetemre való tekintetre anélkül, hogy igazolnám az életkoromat - és még azt akarom mondani, hogy nálunk sajnos nagyon ki van fosztva az aldi, alig volt tejtermék, hús, és minden egyébből sem volt sok - leszámítva a kerti felszereléseket, mert azokból sok volt, a kutya sem vette őket, persze, mert vírus van és hóesés is van - én nagyon szeretnék már olyasmiken gondolkodni, hogy milyen színű párnát vegyek ahintaágyba és legfeljebb azon bosszankodjak, hogy elvitték a kinézett színt vagy mintát az orrom elől)

Van igazolásom

egy másik az  oktatáskutató is megmondta

Az iskolákba berobbantott digitális munkarendről

csak annyit szeretnék mondani, hogy itt nem a tantárgyakban kell öleseket lépni, sem az első héten, sem pedig a későbbiekben. Csúnyán félrevezetődik, aki így indul neki - és túlzott sikerekre sem számíthat, bármennyi energiával erőszakolja is a gépén át a tényanyagot a monitor előtt ülő szerencsétlen gyerekekbe és kétségbeesett szülőkbe. Ennek a néhány hónapnak nem az lesz a funkciója, hogy percre pontosan kövessék az eredeti tantervet. Ez most itt a Titanic. Süllyedünk, gyerekestül, szülőstül, pedagógusostul - sőt mi több, velünk süllyednek a mégoly magasztos tantárgyak is. Ezen a világméretű Titanicon a pedagógusok játsszák a zenekar szerepét, legalábbis nekik kéne. Helyükön maradva, arcukra varázsolt mosollyal, de játszani, mindegyik a maga hangszerén. Nem oktatási céllal, hanem hogy a gyerekek egyben maradjanak. Mintegy keretként, hogy a süllyeső világban legyen valami, ami megtart. Nem szétnyes, nem aláz, nem szégyenít, nem kiebrudal, hanem megtart. Lágyan, szelíden adja a struktúrát a káoszban. Utánanyúl a zuhanóknak, megsimítja a szenvedőket és vigaszt nyújt a szomorúaknak. Nem feladatokat oszt ki, nem számonkér, nem értékel - csak szórakoztat és szeret. Egyszerűen csak ott van kapaszkodóként, hogy legyen mibe kapaszkodni, ha kell. Hálás vagyok azoknak a pedagógusoknak, akik ezt az elejétől kezdve megértették - és remélem, a többi sem hosszan ügybuzog tovább mások kárára.

Casting

Úgy látom, elég sokan tolonganak az utcákon és a tereken azért,  hogy nyúlfarknyi főszerepet kaphassanak a körülöttünk tomboló, kiemelt költségvetésű horrorfilmben. Én inkább kimaradnék belőle, ha lehetséges. Sőt, nézni sem szeretném. Ha muszáj, akkor az a lány akarok lenni, aki ugyan önkéntelenül folyton feleslegesen az arcához nyúl, így a nézők állandóan izgulhatnak érte, a végén viszont nagyon jól jön ki a történetből, sem neki, sem közeli ismerőseinek (de még a távoliaknak sem!) nem görbül hajuk szála sem. Happy end következik, jöhetnek a nyálas romantikus filmek és a finom humorú vígjátékok, amelyeket rózsaszín vattacukor halmokon kacagva hempergünk végig.