A sötétebbik oldalam

tegnap egy punk koncerten tombolt ücsörgött, mert kinyiffant térddel nem lehet ugrabugrálni. És sima szénsavas vizet ittam, mert fájdalomcsillapítóra nem lehet alkoholt, még ha csak sör is lett volna a választottam. Így is jó volt. Mert én minimum havi egy alkalommal felírnék magamnak egy olyan programot, ahol csak a koncertfények villognak fekete leplek előtt, a színpadon valaki dobol, valakik gitárhúrokat tépnek, valaki többnyire artikuláltan üvölt, a döbbenetes, dübörgő hangerő a talpamon át elárasztja az egész testemet, nemcsak rezeg, de hullámzik levegő a hangoktól, és felemel, megtart, és jobb esetben ugrálhatok is, rosszabb esetben csak totális hangerőn énekelek én is, szerencsére nem hallja senki, mert mindent elnyom a vezérzaj - de én ebben teljesen felolvadok, kisöpri az agyam káros, szorongó, öregedő részét, marad a flow. Nem először sajnálom, hogy nem lehettem punk énekesnő (mondjuk sosem volt meg bennem hozzá a bátorságon túl a nyers hangerő sem, márpedig sajnos az engem jellemző hülye kisegérhangon a dolog nem elég ütős - mondjuk bátorsággal a dolog egy része kipótolható lett volna). Ha sikerül kievickélnem az álmosságból (amúgy nagyon jól aludtam), azonnal elkezdek csomagolni, mert indulunk játszani.

A megégetett boszorkányok szörnyű sorsáról emlékezem

bár rólam csak néhány szemölcsöt (?) égetett le ma egy jól képzett bőrgyógyász (aki nem mellesleg anyukám barátnője, egyetemi évfolyamtársa, és akit így körülbelül hároméves korom óta ismerek), Nem fájt nagyon sírtam (azért pont eléggé fájt) - de az az égett emberszag, ami még ott kevergett a levegőben jó hosszan, hát elég émelyítő volt. A következő kettő előtt kapok érzéstelenítőt is, mert azok kicsit nagyobbak a mostaniaknál (és sokkal rosszabb helyen vannak) - én hülye, megígértem, hogy hamarosan visszatérek. Viszek valami orrdugót is vagy sebparfümöt. Vagy az nincs még feltalálva? Nosza, rajta!

nekem nőssz nagyra, szentem!*

Tegnap este Á.-val közösen vettünk részt Barabási Albert-László előadásán az ELTE jogi karának dísztermében. Engem mindig is** érdekeltek a hálózatok és úgy tűnik, a vér nem válik vízzé, mert Á. Barabási minden itthon megjelent könyvét olvasta már. Az előadást én találtam, de Á. maga regisztrált rá saját elhatározásból - aztán irigykedni kezdtem és megkérdeztem, hogy zavarná-e, ha én is vele mennék, és miután azt mondta, egy cseppet sem, regisztráltam én is és együtt mentünk. Nagyon szeretek az okos gyerekeimmel menő nyilvános alkalmakon mutatkozni, mert jó fényt vetnek*** rám.

* ki más?

** csak nem mindig tudtam, hogy így hívják őket - az egyetem óta már tudom (az sem most volt)

*** ki mint vet (jó fényt), úgy arat (jó fényt)

Nincsenek szavaim

De persze vannak, hiszen a sírást nem látjátok, én pedig valahogy ventilálni vagyok kénytelen. Elfogy körülem a családom. Apai rokonságom nincs, sosem igen volt. Apám egyke, az apja '56-ban elment Amerikába. Ment volna apám is, de elkerülték egymást. Maradt itthon a nagymamámmal és annak özvegy nővérével. A bátyjuk már korábban meghalt (Jóskának hívták, egyszer egy meleg nyári napon kimelegedve lehajtott egy hideg sört, ezzel leforrázva a tüdejét - legalábbis a nagymama így mesélte - a tüdőgyulladásba pedig néhány napon belül belehalt. Pedig milyen fess, erős ember volt! Mint apád! - szokta volt mondani szintén a nagymama, míg élt, de az már rég volt)  Ötéves voltam, amikor nagymama nővére, Kemama meghalt - Borbálának hívták, kedves volt és szelíd. Egy napon, nem sokkal azután, hogy egy belvárosi fürdőszobás lakásba költöztünk a szoba konyhás komfort nélküli lakásunk után, Kemama bement a fürdőszobába - de kijönni nem tudott többé. Talán agyvérzést kapott, talán elcsúszott a kádból kiszállva, mindenesetre hiába szólongatták, nem felelt, mint kiderült, kómában feküdt a földön. Apám egy vasfűrésszel a riglit levágta, a mentők Kemamát elvitték és onnantól kezdve a felhők mögül kukucskált ránk - mondta szintén a nagymama, de én hiába meresztgettem az akkoriban még szürkés kék szememet, sehogy sem láttam. A temetésre nem vittek el, mert az nem volt gyereknek való. És hiába kérdeztem, azt mondták, most már inkább erről ne beszéljünk. Úgyhogy onnantól csak rajzoltam, még évekig, temetőket,  kereszteket Kemama felirattal, a mosolygó napocskát félig takaró felhőket, ahonnan nem mosolygott senki. Volt még a nagymamának egy anyai nagynénje, Mariska néni és annak három gyermektelen gyermeke, nagyanyám három, vele közel egyidős unokatestvére, Etus, Manci és Gyulus. A három öregember mindig együtt érkezett Mariska nénivel, aki már közel járt a százhoz. Aztán meghalt Mariska néni, a három gyerek meg úgy elkanászodott, hogy elkezdték elhordani szellemileg egyre inkább leépülő nagyanyám földi javait. Apám akkor (akkor is, mert ez napi szokása volt) nagyon felemelte a hangját, aztán visszavette a lakáskulcsunkat Gyulától és többé nem hallottunk felőlük. Pedig én kamaszként szívesen hallottam volna arról, hogy ránk szállt mesés gazdagságuk, egy Móricz Zsigmond körtér közeli lakás és egy budafoki telek - de úgy tűnik, másokra szállt, nagyanyám egykor elhordott földi javaival együtt.

Az anyai rokonságom viszont szerencsére volt és van. Anyai nagyszüleimet mindkettejüket hosszan ismerhettem, nagyapám akkor halt meg, amikor tizenhét voltam. Nagy sokk volt, mert nem számítottam rá (melyik tizenhét éves számít ilyesmire?) és addig-addig halogattam a kórházbéli látogatást (szerelmes voltam és úgy éreztem, az fontosabb), míg egyszer csak azt nem mondta anyukám, hogy már nem tudok többé bemenni, mert nagyapa meghalt. Szívesen mondanám, hogy örök életemre megtanultam, hogy mi prioritás és mi nem az - de nem, még több ezer rangsorolási hibát elkövettem és követek el azóta is. Nagymamám, a Mamika szerencsére még sokáig élt - de a temetésére nem tudtam elmenni, mert karácsony előtt temették néhány nappal, farkasordító hideg volt és én az újszülött Á.-val voltam épp a gyermekágyas időszakban.

Anyukámnak három testvére van, mind lányok. És ha nagy összcsaládi rendezvények őszinte bánatomra nem is voltak szokásban gyerekkoromban, külön-külön mindegyikükkel jóban voltunk és vagyunk. Kilencen vagyunk unokatestvérek, hat lány, három fiú, köztem és a legfiatalabb közt tizenkét év van. A hármat leszámítva mindannyiunknak vannak gyerekeink - ha nem is egyidősek ők sem, de korban nem túl messzi egymástól.

Földrajzilag viszont egyre tágul a család. És lehetne persze örülni annak, hogy így majd még több helyre mehetünk rokonlátogatóba nyaralni - nem örülök. Egy nagynéném már lassan ötven éve külföldön él, Olaszországba ment férjhez. Lánya, az egyik unokatesóm felnőttként munkát keresve költözött el Írországba, majd költözött át Spanyolországba - és nyilvánvalóan nem megy többé sosem haza, csak látogatóba. Aztán egy unokahúgom még tizennyolc évesen, érettségi után átkalandozott Ausztriába, aztán szerelmes lett, aztán mostanra van egy osztrák férje és négy osztrák-magyar gyereke. Jó rég ment el először, nyilván nem fog hazaköltözni sosem. Ausztria nincs messze, néhány évente találkozunk. És hát van telefon, messenger (meg a blog - helló!). Aztán a lányok közül a legkisebb elhúzott világot látni és az elmúlt közel húsz évben már Londonba megy haza. Aztán a legkisebb fiú is elment tavaly Berlinbe. És most beszéltem azzal az unokatesómmal, akik néhány utcányira laknak tőlünk, vele van a legélőbb személyes kapcsolatom. Az utcán időnként összefutottunk jártunkban-keltükben, ha a gyerekek itthon maradtak egyedül, azt mondtam, hozzájuk bármikor becsöngethetnek, ha nagyobb is a korkülönbség, a gyerekeink azonos oviba és iskolákba jártak - most is a felvételi miatt hívtam, hogy sikerült-e a középsőjének. Sikerült, de már be sem íratják, augusztusban már nem Magyarországon kezdik a gyerekeik az iskolát. Nem szórakozásból mennek ők sem - bár mi sem szórakozásból maradunk, az én szüleim már nincsenek itt hagyható korban és állapotban. Végtelenül, mélységesen, nagyon szomorú vagyok.

Szeretnék emléket állítani

egy ősrégi foglalkozásnak: utcaseprő. Azt persze nem gondolom, hogy rettentően jól fizetett vagy irigyelt, társadalmilag magas presztízsű munka lett volna bármikor is, de a hasznossága kétségtelen volt. Akkoriban (vö.: gyerekkorom, eltűnt ifjúságom, hajdanában, a régi szép időkben, egykor) sem lehetett volna jó szívvel enni a járdáról, de jó szívvel végig lehetett menni rajta. Ez akkoriban (lásd fentebb) természetes volt, mára viszont az elsüllyedt Atlantisz sem bírhat sokkal nagyobb vonzóerővel.

Kertecharc

Ma alaposan meggyepáltuk egymást a (mindig bosszant, mert fehér futórózsának vettem) vadrózsabokorral. Szerintem ő szebb lett, mint a találkozásunk előtt - azt viszont nem tudom, ő hogy vélekedik énrólam. (szerintem én nem lettem szebb, csak véresebb)

Savanyú mellékszereplő: fűnyírás előtt találtam a fűben egy körülbelül 15 levelet tartalmazó sóskabokrot. Leszedtem, megfőztem. Bezzeg amit én ültettem, az még alig látszik (karöltve a spenóttal)

Édes mellékszereplő: leszedtem az első két szem érett epret is.

Ponyva

Május volt és rekkenő hőség. Napok óta mindennap megdőlt kora délután a melegrekord és késő délután a csapadékrekord. Szerda volt, délután kettő, így még csak a melegrekordot sikerült ismét túlszárnyalni, az eső még váratott magára. A második emeleti, keleti fekvésű hotelszobában szerencsére hűvösebb volt, mint odakint, részint a fekvése, részint a külső fal jó részét teljesen árnyékba borító vadgesztenyefa miatt.

A szőke Adele az ágyon hasalt, fejét a párnába fújta és sírt. Adele egyáltalán nem volt buta lány, pontosan tudta, hogy a sírás aligha oldhatja meg a helyzetet, amibe keveredett, de legalább a benne lévő feszültséget oldotta kissé. Sajnos csak nagyon kissé, éppen hogy egy kicsit. Adele farmernadrágot viselt, piros pólót és tornacipőt. Mindent magán tartott az ágyban is, hiszen fogoly volt. A táskáját elvették, a zsebében csak némi aprópénz volt, egy csomag zsebkendő és két csomag köménymag, amit a vásárláskor csúsztatott a zsebébe, mert már nem tudta tőlük behúzni táskáján a cippzárt. Felemelte a fejét, aztán a hátára fordult, feltámaszkodott a könyökére és szétnézett a szobában, körülbelül ezredjére az elmúlt két napban. Vetett ágy, ezen fekszik, gyűrött ágynemű, a forduláskor földre esett párna könnytől nedves és a szempillaspiráltól fekete. Mázas barna kerámialapokkal borított a helyiség, télen biztosan padlófűtés van. Jobbra a franciaerkély ajtaja, előtte egy fa, olyan sűrű levelekkel, hogy nem látni ki az utcára sem tőle. Az erkélyajtó zárva, ezerszer próbálta. És az emeleten van, hogy is juthatna le innen? A szemközti falon valami virágos csendélet, alatta asztalka, egy szék, egy kis puff, mindkettő zöld kárpittal. Balra egy ajtó, a kis előtérbe vezet, onnan nyílik a vécével is ellátott zuhanyzó és egy gardrobszekrény - meg persze a szabadsághoz vezető út is.

De a szabadság ajtaja egyben a rabság ajtaja is volt, hiszen ezúttal kívülről zárták rá. Belülről párnázott, hangszigetelt ajtó. A falakon sem szűrődött át zaj az elmúlt két napban soha. Időnként bejött két férfi, azok, akik a lift elől idehurcolták. Mindketten ijesztően néztek ki: kigyúrt izmok, kopaszra nyírt fejek, vörös orrok, apró szemek és sok tetkó jellemezte mindkettőt, homlok viszont nem jutott egyiküknek sem. Az egyik, amelyiknek az volt az öklére tetoválva, hogy ÜSS!, azt mutatta a kezével, hogy kitörik a nyakát, ha megnyikkan, a másik pedig dühösen azt makogta, hogy azonnal mondja meg, hol van Marcell. Adele már az elején szívesen elárulta volna, ha tudja, de sajnos azt sem tudta, kiről faggatják. A szállodába is csak úgy keveredett be, hogy egy vörös, árvának vélt kiscicát követett az utcáról, hogy hazavigye. A cica beszaladt a hotelbe, Adele utána. A recepciós épp telefonált, a cica pedig beugrott a liftbe. Adele utána - és mielőtt még kiszállhatott volna a mentett macskával, a liftet elhívták, velük együtt. A másodikon álltak meg, az ajtó kinyílása után egy tiritarka, negyvenhetes edzőcipő megakadályozta, hogy az ajtó Adele kívánságának megfelelően vissza is csukódjon. A macska azonnal kislisszolt, Adele azonban nem tudott az ajtóban tornyosuló emberhegytől. Az emberhegy átfogta, felnyalábolta és mielőtt egyetlen hangot is kiadhatott volna, leragasztotta a szájátt, rádobta a foyosó végén található szoba ágyára. Aztán jött egy másik alak is és Marcell hollétéről kérdezték. Amíg küzdeni próbált, erősen tartották a karjait és a szájáról sem vették le a ragtapaszt. Néhány órás küzdelem után azonban feladta ő is, a férfiak is. Ő sírt, a férfiak pedig kimentek és rázárták az ajtót.

Most, két nap elteltével a folyosón két férfi üldögélt a szoba közelében és kártyáztak, vagy legalábbis úgy tettek, mintha kártyáznának, de közben a szobát őrizték. Persze az is lehet, hogy csak úgy tették, mintha a szobát őriznék, de ténylegesen inkább kártyáztak. Az egyik, amelyiknek az volt az öklére tetoválva, hogy ÜSS!, ledobta a lapjait és azt mondta: unom már, hogy étlen-szomjan ülünk a kiscsaj szobája előtt, szerintem hagyjuk itt nyugodtan és együnk valamit! A másik, amelyik inkább csak makogni tudott, makogott valamit. Mintha egyetértett volna a másikkal. Hirtelen dörögni kezdett az ég és a vihar érkezésével egy időben felbukkant a lift felől egy harmadik férfi is. Úgy fújtatott, mint egy bika. Amikor odaért a kártyázókhoz, a dühtől szikrázó szemmel, de halk, fojtott hangon rátámadt a másik kettőre:

- Mit műveltetek, agyatlan barmok? Kit őriztek itt, ha szabad kérdeznem? Most kaptam a telefont, hogy Emilie felszállt a Párizsba tartó gépre, már nincs a városban. Kit raboltatok el helyette, ti szerencsétlen tulkok?

A kártyázók ledermedtek.

- Nem Emilie volt? De azt mondtad, szőke, ez szőke. Azt mondtad, idejön majd Marcellt keresni - idejött, kereste, Cicc-nek szólította. De amikor kérdezzük Marcellről, csak azt hajtogatja, nem ismer ilyet és sír.

- Most mit fogtok tenni? - kérdezte még mindig tajtékozva a harmadik.

- Engedjük el? - makogta az egyik.

- Látott benneteket, nem engedhetitek el!

- Öljük meg? - kérdezte a másik.

- És a holttestét hová teszitek? Több bajt okoztok, mint hasznot! Kinek a nevén vettétek ki a szobát?

- Adamo Ricetti.

- Adamo Ricetti? De hát az én vagyok! - hörgött a frissen érkezett.

- Te? De nekünk te David Holger néven mutatkoztál be... és azt hittük, jó poén lesz a keresett drogdíler, Adamo Ricetti nevét bemondani... de fel sem tűnt annak a buta recepciósnak... a két húshegy vigyorogva nézett egymásra. De a harmadik tombolt.

- Ki vagytok rúgva! - motyogta Adamo Ricetti, a díler.

- Kirúgva? Honnan? És fizetni ki fog? A munkát elvégeztük, itt dekkolunk két napja a síró-picsogó szöszivel.

- Fizetni? Mit képzeltek? Ki lesztek végezve! Írmagotok sem marad! - szitkozódott és fenyegetőzött eltorzult arccal az utolsóként érkezett férfi. De még mielőtt előkaphata volna a pisztolyát, egy ököl, amelyre az volt írva: ÜSS! homlokon találta. A marconának nem volt ugyan agya, de így nem is akadályozta semmi abban, hogy gondolkodás nélkül üssön, ha az adott pillanatban úgy tűnik jónak.

- Most mit csináljunk? Tegyük be a szöszi mellé?

- Nem tehetünk mást, itt nem maradhat - makogta a másik.

Elővették a kulcsot és benyitottak a szobába. Hűs fuvallat csapta meg az arcukat. Ez határozottan nem volt jó jel. És a rossz jel igaznak bizonyult: az erkélyajtó nyitva volt, a szoba pedig üresen tátongott. Megtántorodott mindkettő.

- Mi a fene történik itt? Hová lett a kiscsaj? Hogy nyitotta ki a zárt erkélyajtót? És ha kinyitotta is... a másodikon vagyunk! Kimentek az erkélyre - de ez sem volt jó ötlet, ugyanis három rendőrautó is villogott odalenn. Visszafordultak - de hiába. A lift már áramtalanítva volt, a lépcsőn pedig léptek dübörögtek, méghozzá rendőrléptek. És nekik a nyakukon volt az ájult - vagy talán holt - Adamo Ricetti.

És hogy mi történt Adele-vel? Sírt, aztán felkelt és kibámult az ablakon. Egyszerre azt vette észre, hogy a fán a második emelet magasságában egy igazán jóképű, fiatal férfi mászik, méghozzá alpinista felszereléssel: kötél, csákány, munkavédelmi sisak. Annak ellenére volt a fán, hogy a hőséget felváltotta az eső és erősen dörgött, villámlott. A fiatal férfi mégis a fán volt és rendületlenül mászott felfelé. Kopogni kezdett, dörömbölni. A hotel felé hangszigetelt szobából alig hallatszott ki valami, azt is elnyomta a mennydörgés zaja. Adele két kézzel verte az üvegezett erkélyajtót. A férfi a fáról végre felfigyelt rá. Mosolyogni kezdett a műsoron, visszaintegetett. Adele mutogatni kezdett, hogy a férfi valami szerszámmal törje be végre az erkélyajtót. A férfi eleinte csak nevetett az ötleten, de amikor látta, hogy Adele valóban elsírja magát tehetetlenségében, döntött és a kis csákánnyal egy mozdulattal beverte az erkélyajtót.

- Mi történt? Tűz van? - érdeklődött.

- Nem, nem, elraboltak, bezártak... de te mit keresel ilyen viharban a fán?

- Egy kis vörös macskát. Épp hazaindultam volna - ipari alpinista vagyok - amikor meghallottam, hogy nyávog. Elkezdtem utána mászni, de félelmében egyre feljebb menekült előlem. Nézd, ott van! De most előbb téged helyezlek biztonságba!

Adele kilépett az ajtón, át a fára. Kissé szédült, és nagyon félt, de a fiatal férfi segítségével lemászott a földre. A fiú addigra mobilján értesítette a rendőrséget az emberrablók miatt, a tűzoltóságot pedig a macska miatt.

- Egyébként Gerard vagyok - mutatkozott be.

- Én pedig Adele.

Egy év múlva mindketten úgy érezték, örök hálával tartoznak az immár hatalmasra nőtt vörös macskának, aki hangosan dorombolva heverészett köztük az ágyon.

Felemelő lendület