Így kell felnőni

V. elment a karatetáborba A.-val. V. a tavalyi beavatás után most megy másodjára, A. zöldfülű kezdő. Mindketten önállóan csomagoltak, naná, hogy is másképp? Kérdezgetem V.-t, hogy tett-e elég bugyit (igen), tett-e pulóvert is (jó, teszek), fésűt (persze), papucsot (már bent van), ezt-azt (jaj, mami, tudok már egyedül csomagolni). Aztán végül megkérdezem, eltette-e Circit, aki pont olyan kiscica plüssből, mint amilyen Ciróka volt még néhány hónapja, de Circi még mindig babamacska és mindig hajlandó V.-vel aludni és hordja is szorgalmasan magával őt V. minden nyaralásra és táborba.

- Circit nem viszem! - mondja
- Nem? Nem vele alszol?
- Nem, most nem viszem.
- Hogyhogy?
- Ide nem való.
- Nem fog hiányozni?
- Nem, elég lesz csak gondolnom rá.
- Ok. (huh, de bátor, én biztosan legalább titokban elcipelném a macskámat... bár én valamit nagyon elrontottam magamban... vagyis talán inkább... valamit nagyon jól csinálunk vele... de akkor talán velem sem akkora a gáz... hurrá...)

Forró beszélgetések

Ülünk a 40,5 fokos autóban, este fél kilenc van, V.-t viszem vissza egy ottalvós buliba (ahol egyébként napközben nemottalvósan táborozik is), így már másodjára tesszük meg rövid idő alatt az utat: egyszer haza délután ötkor, most vissza. A köztéri hőmérő  ismerősként üdvözölve vidáman integet felénk.

V.: nézd, milyen jó hűvös lett odakint, már csak 38 fok van!

(ez a délutáni 46-hoz képest tényleg valódi felüdülés)

Aztán otthagyom V.-t a buliban és kis kitérővel (muszáj volt még az éjjel beszereznem egy flakon olajat az autómba, mert már nagyon rángat, és A. holnap elutazik V.-vel, én viszont nem nagyon szeretek olajat töltögetni, mert ezidáig ugyan sosem fordult elő, hogy az ablakmosó helyére öntöttem volna, de jobb a biztonság, vagyis töltse csak inkább A.) hazaérek egyedül:

én: képzeld, már csak 38 fok volt...

A: az a nyomorult mosogatógép megint kiöntött...

én: a francba... és vettem olajat...

A.: minek? fél vödör vizet szedtem össze...

én: az autóba, ez az egy volt, feltúrtam érte a polcot...

A.: kimarta a kezemet, lyukas ez a vacak gumikesztyű...

én: a meleg nem zavart, de a fronttól most kezd fájni a fejem...

A: holnap reggel azt hiszem szétszerelem...

.... de aztán ahelyett, hogy ma reggel szétszerelte volna a fejemet (pedig isten bizony nem ártana odabent valami nagytakarítás), én vágtam le a haját (szerintetek vajon  mennyit spóroltam már az elmúlt 17 év alatt azzal, hogy én vágom a haját? + én sem voltam még soha fodrásznál... szerintem ennyi év után erre a megspórolt összegre hivatkozva nyugodtan beiratkozhatnék arra a két képzésre, amiről pillanatnyilag úgy érzem, hogy épp ezek még nagyon hiányoznak a boldogságomhoz)

(és ha lesz még energiám és kedvem, egy következő posztban arról írok majd, hogy hogyan juttatta eszembe ma reggel a MÁV Tönnies Közösség és társadalom című klasszikusát... így a hatásvadász címmel  való kezdés után a türelmetlen várakoztatás technikájával is élek, hogy fenntartsak némi érdeklődést)

Hogyan örüljünk hiányosságainknkak?

Örüljünk nagyon. Például így:

Milyen nagy szerencse, hogy nem tíz ujjal gépelek! Mert akkor ma bajban lennék. A bal gyűrűs ujjamból ugyanis lemetszettem egy vékonyka szeletet ma reggel hagymavágás közben. Nem nagy tragédia, piszkosul fáj ugyan, de vissza fog nőni. Addig viszont nem szívesen ütögetném naphosszat kis szürke billentyűkkel.

Ezt a mázlit!

Kicsit elvette a meleg az eszemet. Jólesik, én szeretem a meleget, de azért ha lehet, jobban szeretem a kertben vagy egy vízparton, vagy egy erdőben, mint a betonrengetegben. Mondjuk, beton épp nincs a környékünkön. Aszfaltdzsungel, na, az van. Meg évszázados bérházak. Azoknak az árnyékában jobb, mint a melegtől süppedős aszfalton caplatni a napon, de nem az igazi az sem. Szóval, a meleg. Nem mentem ki ebédelni, noha nem is vittem magammal semmit, de nem voltam éhes. Kihasználva a ritka adományt, ebédszünet helyetti lazításként nekiálltam kipakolni a táskámat. Szortíroztam, kidobtam, eltettem, rendeztem. Kellemesen üres volt ma minden. A táskám, az iroda, a fejem. Délután hazaindultam.


A vonatra is alig kellett várni, ülőhely is volt, sőt, klímahideg is (nem úgy, mint a munkahelyemen, ahol forróság), felszálltam, utaztam, leszálltam. Említésre méltó esemény legfeljebb annyi történt az út alatt, hogy felidéztem a MÁV utaselégedettségi szimulációját kérdőívét, amit tök lelkiismeretesen ki akartam tölteni, és végül is ki is töltöttem, bár azon túl, hogy meg lehet majd lobogtatni ilyen-olyan gyűléseken az eredményét, semmi haszna nem lesz, ugyanis kérdőívként ez egy nagy rakás szar (tényleg, sajnálom, hogy ilyen rondán beszélek), de még csak képzett kérdőívszerkesztőnek sem kell ahhoz lenni, hogy feltűnjön: a kérdések és az azokra adható válaszok nyomán nem lehet releváns ismeretet szerezni arról, hogy mi tetszik és mi fáj az utasoknak, nem derül ki, hogy aki elégedett az mivel elégedett, aki nem, az mivel nem... tudom, hogy egy tisztességes kérdőív megszerkesztése némileg több időt vesz igénybe, mint egy ilyen primitív kérdőívgenerátor használata (de ezzel az erővel lehetne gyógyszergenerátorok által javasolt összetevőkkel gyógyszereket készíteni, meg tankönyvgenerátorokkal tankönyvet írni... ja, hogy ez így van? akkor nem berzenkedek azon, hogy a MÁV az utasok elégedettségének mérését így pipálja ki), szóval, szerintem ennél az is hasznosabb lenne, ha néha beültetnék az utasok közé a MÁV illetékeseit, hogy hallgassák és jegyzeteljék, mi a gond a szolgáltatás színvonalával, elég hamar kiderülne, hol vannak a fejlesztendő pontok. Vagy megbízhatnának valakit, aki ért a kérdőívkészítéshez (nem muszáj pont engem, mert engem akár megbízatnak valami mással is). Szóval, így elmélkedtem a vonaton (amivel ma délután szinte elégedett voltam). Aztán leszálltam és az autó felé vettem az irányt. Mert reggel én viszem V.-t táborba, aztán lerakom a kocsit és uzsgyi!

Hirtelen az jutott eszembe, hogy noha kocsival mentem az állomásra, a táskapakolásnál nem találkoztam egyetlen kulccsal sem. Sem a lakáskulcsommal (aha, otthon lóg megint), sem a kocsikulccsal... de az nem lóghat otthon. Táskámban nem volt... vagy mégsem pakoltam ki minden zsebet? A nadrágzsebemben nem volt. Még mielőtt pánikba estem volna, hogy elhagytam a kocsikulcsot, meg is pillantottam. Az autó ajtajában lógott reggel óta. Tudom, hogy öreg autó nem jó autó, de azért végtelen hála öntötte el a szívemet, hogy nem vitte el senki a kocsimat, holott bárki könnyedén megtehette volna. Ott állt reggeltől estig, benne a kulcs és mégsem! Köszönöm, kedves emberek!

különleges akció

Hát, ilyen volt:

 az aranyszoknyás lány

 a fiúk nem szoknyában járnak

 ami a szemnek alig látható: kölcsönmacskát simogatnak

valóban nem porcica

 az aranyhalakat csak néztük

 az iskolamúzeumot is, kívülről - mert zárva volt, pedig idejárt anyukám elsőbe és másodikba...

 hegyek...

 hegyes tűk

 Hegyestű

 Á. elvette a gépemet

 de visszaszereztem - ilyen (is) fentről

 fa, befonva

 ülnek a vadászlesen és a tó helyén növő sást kémlelik

 társasjátékot készítettek és társasoznak

 étteremben várakozunk

 még mindig (aztán viszont nagyon finomat ettünk Köveskálon a Pipacs nevű helyen)

 így kócolt össze a szél

 V.-t is

 A fiúknak nincs hosszú hajuk (hosszú lábuk van - Á.-é is már 39-es!)

 mosdófelszerelés a múltból

a nagymamám nagyon öregen és a nagyapám nagyon fiatalon (a képek nem egy időben készültek!)

Hát, így nyaraltunk képekben.

Bálabontás

Úgy gondoltam, ma reggel még munka előtt benézek a kedvenc turkálómba. Mert úgyis útba esik tudok arrafelé is menni, nem nagy kerülő. Kéthetes kényszerű absztinenciát követően (A. annyira rosszul tolerál bármiféle vásárlást, hogy nem éri meg kockáztatni a nyaralás sikerét) úgy gondoltam, a délelőtt még árnyékos oldalon fekvő boltban eltöltök fél órácskát, átlapozom gyorsan a nyári blúzokat (az új piros ridikülömhöz, meg a zöld-rózsaszín szoknyámhoz keresek valamit), rápillantok a szoknyákra, csak úgy a biztonság kedvéért, és hátha látok egy kósza nyári selyemblézert is.

Úgy sejtettem, hogy reggel kevesebben lézengenek a még hűvös boltban, mint a hivatalos munkaidő után, úgyhogy csábító programnak tűnt a szomorú munkakezdés előtt. Az első bácsit, aki fellökött siettében a szinte néptelen utcán, egyszerű tévedésének véltem, a második, erőszakosan elém kacsázó öregemberről azt hittem, nyilván bolond és némileg rosszul emlékezve olvasmányaira, legyőzendő szélmalomnak képzel. A harmadik, aki a botjával söpört el az útjából, elképesztett. De nem gyanakodtam semmire. Úgy éreztem, jó lesz minél hamarabb a nyugis, néptelen boltban lenni, mert ma megvadultak az öregek a melegtől (de hát örüljünk, hogy példát mutatnak hosszanélésből).

Aztán beléptem a boltba. Hát, tudjátok, ami ott várt... mintha ártatlan kisgyerekként leültem volna a bécsi gyors elé a kavicsokkal játszogatni. Elsöpört, de durván. Vagy százan zsizsegtek a boltban, szaporán zsákokba gyűrve a zsákmányt, nem méret szerint válogattak (nyilván viszonteladók), de mint a motolla, úgy mozgott a kezük a fogassorokon pörgetve a ruhákat. Én még mindig rosszul értettem a szitut, egyedüliként odaálltam a második vonalba,  gondoltam, ha ők lapoznak, én majd nézem, aztán ha odábbálltak, kiveszem a reményt keltő darabot (ha még ott van egyáltalán) - végül is, nem hajt a tatár, ruha van elég, a turkálás mindig is igényelte a jó szemet és a szerencsét egyaránt. "Ne potyázz!" - sikított rám egy nő. "Ne potyázz, a kurva anyád! Más dolgozzon helyette, ez meg meresztgeti munka nélkül a szemét! Én kaparjam ki a gesztenyédet? Inkább a szemedet kaparom mindjárt, ha nem tágulsz innen!" Nem harcolni mentem, hanem szórakozni, elképedve hagytam, hogy szitkozódjon és szótlanul odébb léptem.

És így tanultam meg saját káromon, hogy a bálabontás olyan rituális esemény másoknak, amibe civilként nem jó belekeveredni, legfeljebb ha amúgy is anyáznék épp egy nagyot valakivel. Majd megyek holnap, vagy holnapután, vagy máskor, amikor a profi ragadozók már nem támadnak.

Ki a magyar?

Meccsnézéshez készülünk, vízilabda, persze. Á. már megfürdött, hajat is mosott, sőt, be is balzsamozta. Az én drága (na jó, nem) és különösen épp fogytán lévő hajbalzsamommal, ami nélkül nem lehet kifésülni a széllel és balatonvízzel előkezelt hajamat. Na, mindegy, mondom. Ki menjen akkor következőleg? (két fürdőszoba van ugyan, de mi csak az egyiket használjuk, nyilván megszokásból, hogy tülekedhessünk)
V. udvariasan: menj te, mamikám, én tudok a meccs alatt is, engem nem érdekel annyira!
Akkor te nem is vagy magyar! Nem vagy magyar! - harsog Á. bunkón (bár sajnálatosan megfelelve a korszellemnek)

Leállítottuk. Ezt mindenki maga hivatott magáról eldönteni, saját kritériumai alapján. Remélem, érti.

Aztán izgalomtól remegve megnéztük a meccset, én lekéstem a bemutatást és az első percet, mert nevelési feladataim ellátása miatt kissé késve indultam fürdeni, V. végül ruhástul aludt el, és bár a meccs végén a nagy éljenzésre felült egy percre, az alkalomhoz illő aranyszoknyában aludta át az éjszakát a vendégágyon. Á. pedig még mindig alszik, pedig lassan indulnánk a strandra, ahol új kalandok várnak...