Halottlátó

Az egyik szemem sír, a másik gödör.

Már minálunk babám, már minálunk babám, az jött a szokásba, hogy nem szedik...

a mai nap egyik elszomorító tapasztalata, hogy a kövér és rövid lábakat nagyon nehéz szedni

Menthetetlenül öregszem

Egyrészt úgy indultam el ma itthonról, hogy a felkelés és az indulás közt egyáltalán nem néztem tükörbe, egyszer sem (nem is értem... mindenhol van tükör).

És nem tudom, mitől tartsak jobban, attól-e, hogy paranoiás vagyok vagy attól, ha esetleg nem? Bizonyára talán emlékeztek még az ismeretlen körzetes posztra - mert az nem Peru, nem Monaco, nem India, nem Japán, nem satöbbi volt - talán még a Vatikán lehet, onnan még sosem láttam látogatót.

Az idei óraátállítás csodája

Sötétebb van, amikor ébredek és akkor is, amikor hazaérek. Kicsit félve mondom ki, de sötétebb hely lett a világ. Több fényt!

Az internettel a kiságyában felnőtt nemzedékről

Én vagyok az egyik legidősebb a munkacsoportunkban. Meg a legokosabb is. A többiek közül több olyan is van, aki még csak idén végzett. Az azt jelenti, hogy 25 év alatt vannak. Diplomások. Vagy majd azok lesznek, ha meglesz a nyelvvizsgájuk. Mindenesetre még a fenekükön van a tojáshéj frissek, üdék és naprakészek.

Valószínűleg sosem fogom megszokni, hogy ezen az új munkahelyemen nem használunk számítógépet. Vagyis csak titokban néhányan. Mert ha nem is tilos, de nem ért hozzá senki, ezért inkább nem követelmény. Sem az öregdiplomások, sem a frissek számára. Így jelzőtüzekkel személyesen és telefonon kapcsolódunk az ügyfeleinkhez. De azért a dokumentációinkat - partizánakció keretében - néhányan mégis megpróbáljuk a digitális világban is rögzíteni. Hátha egyszer jól jön még. Szóval, adatbázisokat gyártok. Ne gondoljatok semmi komplikáltra, excel sorok meg oszlopok, képletek nélkül. Színesek, hogy jobb ízük legyen, hátha úgy jobban lecsúszik a kollégák torkán. Szóval, dolgozom az egyik gépnél. Egyedül - ezt a részét így jobban kedvelem.

Mellettem három kolléganő ügyködik. Három fő diplomás (egyikük többdiplomás) munkaerő. Az egyik szitál nőci egy ki tudja, honnan kinyomtatott papírlapról olvas fel hosszú intézményneveket. A másik rostál ezeket szó szerint pontosan beírja a google keresőjébe (mondtam neki, hogy a töredékszó is elég, de nem, ő pontosan begépel mindent, kisbetű, nagybetű, kötőjel, satabbi), majd a google-ból kinyert egyéb adatokat lediktálja a harmadiknak, aki követ vág kézzel (golyóstollal) egy papírra írja a hallott intézménynevet és a hozzá tartozó egyéb adatokat. Nem haladnak nagyon gyorsan, folyton félrehallják az intézményeket, utcákat, pozíciókat, minden mást. Mondjuk sokat nevetnek közben, ez egy vidám munkahely. Én általában nagyon jól érzem itt magam, mert tényleg kedvesek, a munka pedig érdekes. De azért ma inkább sírtam volna, hogy mennyire nem hatékony ez így és nem értik, nem tudják, nem akarják megtanulni. Sem a ctr c - ctrl v funkciót, sem a ctrl f-et (többoldalas dokumentációkat nyálaznak át egy-egy szóért) - értitek, szóval ezek az alapok lennének. Nem segghülyék nagyon buták amúgy, de úgy általában is elég restek tanulni, hamar elegük van a hallott dolgokból és nehezen illesztik össze a különböző szituációkban összeszedett darabkákat. Mintha az élet egyes aspektusainak nem lenne közük más aspektusokhoz. Ez azért sokszor fáj.

Viszont nem gonoszak, nem pszichopaták, nem állatok - ez viszont sokat jelent nekem.

Első látásra szerelem

minden bizonnyal létezik.

De ez a film egyáltalán nem volt az. Sőt... csalódás a köbön? Atyaég, nagyon hiányzott egy vastag fülvédő meg egy időgyorsító, meg egy-két féldeci pálinka meg egy hamburger... és mindez inkább kint, mint bent. Ráadásul három jegyet vettünk rá, mert abba a sorba csak hármat együtt adtak el, kettőt nem - így magunkkal vittük szegény V.-t is, aki most azt képzeli, a szülei - a filmes ízlésüket tekintve - reménytelenül unalmas alakok. Hát pedig nem. De időnként mi is tévedünk.

Aszongya az apám

vesz egy kis pandát és kitelepíti egész évre Ravellóba, mert ha mégis valami baj lenne vele, ott bárki ért a nyelvén.