népi gyűjtéseimből

Az emberek egy részének igenis van igénye a választékos beszédre... csak kissé remeg a kezük, amikor meghúzzák a választékot az éppen a rendelkezésükre álló eszközzel, ami lehet akár a kisbalta is, és akkor ilyeneket mondanak:

(Nekünk még olyan tanáraink voltak, hogy mikor azok bejöttek) megfagyott a vér a levegőben

(Miután megismerte ezt a Krisztiánt) 360 fokos fordulatot vett az élete

(Nagyon makacsa lányom), köti magát, mint eb a karóhoz

(Szegény Pista bácsi kórházba került, de) fél lábbal már alulról szagolja az ibolyát

(Mikor odakerült az irodába,) pontosan tudta, hogy valami vaj van a dolog mögött

(Mikor már azt hitte, nem tud sehová továbblépni) felgyulladt a fejében az értelem szikrája

(Vigyázzunk,) itt még a csendnek is megvan a maga füle

szegény ember kővel főz

olyan éhes már, hogy makkal álmodik

Ujjé, a ligetben

nagy szarú kutyákat sétáltat boldog s bulldogtalan. Büdös és gusztustalan. Hát minek sétálgatok ott? - kérdezhetné bárki, érthető. Dolgom volt (és nem pedig dolgomat végeztem) arra, na. De hogy mégse jöjjek el dolgom végezetlen, és ha már olyan idő volt, ami lecsalogatta rólam az leesőkabátot, meg az pulóvert, de még az sálat is, melyeket mind a szeptember reggeli három fok kényszere aggatott rám (még nyílnak a völgyben, már hó takará el), megnéztem az Arcot. Noha volt, ami tetszett, úgy emlékszem, korábban több volt a kép, meg több a szín meg több az ötlet. Most olyan egy kaptafára járnak az agyak, no persze, örüljünk, hogy még egyáltalán van, ami, akié jár.

Így mennek itt a dolgok

Előrebocsátva, hogy V. szerencsére minden lelete alapján teljesen egészséges, azért elmesélem, hogy volt:

A dolgok pedig úgy történtek, hogy V. fájlalta a lábát egy ideje. Hol ekkor, hol akkor, hol ugrálás után, hol ugrálás nélkül.  Adtunk neki kalciumos pezsgőtablettát, kenegettük, meleg vízbe ültettük, hűvösen borogattuk - mikor hogy, és mindig mondtuk neki, hogy ez mindenkivel így van, ahogy nő a láb, nyugodtan fájhat. De már túl rég tartott, és egyszer csak feltűnt, hogy mindig csak az egyik lábát fájlalja, úgyhogy azt mondtam, itt az ideje megnézetni. Elmentünk a körzeti dokihoz, aki némi rábeszélésre adott beutalót az ortopédiára. Azonnal felhívtuk az ortopédiát egy időpontért. Beírtak, de közel sem azonnalra, sőt, nagyon sokára. Elkezdtünk várakozni, de V. napról napra többször fájlalta a lábát, már nem használt sem kenegetés, sem simogatás, bennem pedig napról napra nőtt a félelem, hogy mi a fene ez, úgyhogy végül összeszedtem az összekuporgatott zsebpénzemet kerestem egy magándokit. Azonnalra. És ő azonnal fogadott, a megkeresés napján este nyolckor. Megvizsgálta V.-t és nem talált semmi fizikális eltérést, így írt egy ambuláns lapot javaslatokkal. Az egyik javaslat egy vérvételről meg vizeletvizsgálatról szólt, a másik röntgenről. És vastaggal szedve az áll a papíron, hogy a felvételeket is kéri. Lehet persze pénzért laborozni is meg röntgeneztetni is, de a tanévkezdési utalvány erre nem jó, a pénzünk meg fogytán, így reggel ott toporogtam az éhen-szomjan tartott V.-vel a körzeti orvos rendelőjénél, hogy adjon beutalókat a tébés helyekre

Mielőtt bejutottunk hozzá, le kellett nyelni a mindig szörnyen undok asszisztens támadását, hogy bejelentkezés nélkül ide nem lehet jönni, rengeteg esetük van, nem érnek rá ilyesmire. Végül, mikor a sok potenciális eset közül már húsz perce egy lélek sem jött a rendelő felé sem, nemhogy be, mégis behívtak. Elmondtam, hogy beutaló kéne, ma elvinném V.-t, nem evett, nem ivott, satöbbi. Megkaptuk a beutalókat, futottunk az esztékába, vagy minek hívják most az ilyesmit. A vérvétel simán ment, alig kellett várakozni, V. bátor volt, szúrás után kapott tőlem csokit meg  narancslét, a nővérektől meg matricát. Mondták, hogy eredmény másnap lesz - és nekem persze nagyon kis gombóccá szorult a gyomrom, hogy minden rendben legyen.

Aztán elmentünk a röntgenhez is. Némi várakozás után behívtak. Megmutattam a beutalónkat és hogy biztosan tudják, mire van szükségünk, megmutattam az ortopéd orvos által írt kérést is. Kétirányú összehasonlító felvétel a lábszárakról. Felültették V.-t az asztalra kinyújtott lábbal, kattintottak egyet, majd közölték, hogy kész. Felhívtam a figyelmet arra, hogy kétirányú felvétel szerepel, így némi könyörgésre az egyik lábáról egy oldalirányú képet is kikönyörögtem. A másikról nem csináltak. Menjünk nyugodtan el, leletkiadás egy-másfél óra múlva. Megbeszéltük V.-vel, hogy visszaviszem az iskolába és egyedül megyek vissza a leletért - de aztán másképp alakult, reggelizett egy szendvicsevőben, gyógyszertárban voltunk, elintéztem három muszáj telefont - és azt láttam, már nincs idő hazamenni a táskájáért, aztán a suliba, majd egyedül vissza a leletért, így megvártuk együtt. Jól tettük, mert fél órás várakozást követően behívtak, hogy kell a kislány lábáról a másik oldalirányú kép is, mert pont azon a lábán találtak valamit. Vetkőzés, röntgen, vigyorgás V.-re, hogy ugye, én megmondtam, miközben a gyomrom diónyi és alig tudom leplezni, hogy félek. Megcsinálják a felvételt, újabb fél órányi várakozás, majd ideadnak egy harmadba vágott A4-es cetlit azzal, hogy "Kóros eltérés nincs" ennyi, se több, se kevesebb. Örülök, hogyne örülnék. De azért magam is kíváncsi lennék a három felvételre, az orvos meg kifejezetten kérte. Elkérem tehát. Mit képzel? - förmednek rám, azt nekünk 30 évig őrizni kell. Mutatom a papírt, az orvos kéri. Amúgy meg minek őrizgetnék? Diagnosztizálni akkor lehet, ha nézik, nem akkor, ha őrzik. Nem adják, mert csak orvos kérheti ki. Mutatom ismét a papírt. Sajnos nincs rajta minden adata az orvosnak - mondják. A lábmérete tényleg nincs, de a név, cím, telefon, orvosi pecsét, engedélyszám, egyebek természetesen rajta vannak. Ezt nem vehetik el, mert ez az én példányom - mondják. Mondom, hogy nekik adom szívesen, majd kérek másikat, nekem a képek jobban kellenek. Nem adják. Előkerül egy formanyomtatvány, hogy azt kellett volna kitöltenie az orvosnak. Helyi szabály, az orvos a város egy távoli szegletében él és alkot, esélye sincs ismerni a helyi nyomtatványt és szokásokat. Kitöltöm én az adatokkal - mondom. Meg ne próbálja, úgysem adjuk ki. Vigye vissza, hozza vissza. Nem tudok ezért új időpontot kérni! Akkor a körzetihez. Felhívom, ma már nem rendel, majd holnap bent lesz, mondja az undok asszisztens, de arra nem tud választ aadni, a doki biztosan kikéri-e nekünk a képeket. Nem szokás - mondja.

V.-t beviszem a suliba, igazolom a hiányzását, mert az esztékában nem adnak ki igazolást. A vérvételen a laborkérő lapot pecsételték le igazolás gyanánt - de ezzel kell kikérni a leleteket, nyilván nem adom le az iskolában, a röntgennél pedig még a szájukat is eltátották az ötlettől, hogy ők igazolást adjanak ki, mert azt mindig a körzeti orvos adja. Na, ezért már nem megyünk külön vissza, pláne, hogy már ott sincs, elhasználok a háromnapos szülői igazolási lehetőségemből három órát. A leletkikérő papírokat odaadom A.-nak, hogy másnap intézze ő (ugyanabban az épületben kell kikérni, de az egyik egy órával korábban "zár", mint ahogy a másik "nyit"), de előtte még el kell menni a körzeti orvoshoz is, hogy adja a nevét és pecsétjét ahhoz, hogy V. lábáról a röntgenképeket is megkaphassuk. A. nem örül a feladatoknak, szerinte nem kértem elég jól a képeket - de annál többet nem tudtam tenni nyolc (eleinte egyébként kedves, de a témában tökéletesen inkompetensnek mutatkozó) nővérrel, mint hogy elmondom nekik, hogy az adatvédelmi törvény értelmében a saját személyes adatainkkal mi magunk vagyunk jogosultak rendelkezni, a röntgenkép meg szerintem ilyen nagyon személyes adat. Aztán belátom, hogy gőzük sincs semmiféle távoli törvényről, viszont a nagyon is konkrét és közeli főnökük a fejüket veszi, ha ideadják nekem a képeket a formanyomtatvány nélkül, úgyhogy nincs esélyem győzni. Azt azért elhatározom, hogyha más megoldás nincs, odarajzolom az orvos pecsétjét pecséttintával, ennyi hasznom legyen már a rajztanfolyamból.

Végül nem kell az okirat-hamisítás bűnébe esnem,  mert A. másnap beszerzi a szükséges aláírást és pecséteket és elhozza V. minden leletét, eltérésestül. Bogarásszuk a netet (vagyis A., mert az én munkahelyemen három napja finoman szólva is akadozik a netellátás) és A. arra jut, az eltérések nem lehetnek nagyon veszélyesek. Én azért félek, bár tudom, hogy A. haragszik ezért, meg kinevet érte - de azt kívánom, legyen oka kinevetni, örülni fogok. A magándoki még aznap este fogad, megint nyolcra mehetünk (korábban nem is érnénk oda) Megnézi a képeket, elolvassa a vérvétel eredményeit és azt mondja, megnyugodhatunk, semmi olyan eltérést nem talál, ami a lábfájást indokolhatná, így valóban a gyors növekedés miatt fájhat - és hogy miért mindig csak az egyik? Szubjektív okok - mosolyog. Hurrá!!!!!! Nagyon megkönnyebbülök, annyira, hogy este fél kilenckor beülünk még V.-vel egy felnőttes helyre teázni, aztán kicsit sétálunk a kivilágított belvárosi utcákon, mielőtt hazamennénk.

Ezek után nem csoda...

... hogy az egész éjszakámat orvosi várókban és buszmegállókban töltöttem, persze álmomban. Azt gondoltam, ha már V.-t elviszem vérvételre meg röntgenre, viszem Á.-t is, jobb gyorsan, egyszerre túl lenni az ilyesmiken. A mostani rendelőbe mentünk, de ott egy hatalmas díszterem is volt, benne rengeteg ember, gyerekek és szülők, mind felpántlikázva, a végzős nyolcadikosok és családjaik, akik az utolsó nagy ünnepélyes orvosi vizsgálatra vártak, mielőtt kilépnek a nagybetűs életbe (sosem használom ezt így, mert úgy gondolom, nincs a gyereknek kisbetűs élete, a felnőttnek meg nagybetűs, de ott ez volt a szlogen), vártak mind a vizsgálatra, én meg mondtam, hogy csak beutalót szeretnék, hadd ne várjak órákig két kisgyerekkel, de az ünnepséget megakasztani nem lehetett, névsorban vonultak be, mi tehát vártunk. Egy szánkón ültünk mindhárman, holott nyár volt, aztán a fényes drapp és zöld kerámialapokkal kirakott lépcsőknél jól is jött a szán, mert kiderült, itt-ott fél méteres vizek vannak, dizájn jelleggel-e vagy máshogy, az nem derült ki, hol el-, hol pedig előtünedeztek, azokon szánkáztunk, a lábunk vizes lett persze így is, de a csomagjaink épphogy nem, és sok csomagunk volt, ki tudja, miért. Várunk tehát, közben hallgattuk az előadásokat, hogy milyen foglalkozásokat lehet majd választani az életben annak, aki már az ünnepélyes vizsgálaton átesett, beszélgettünk mi is halkan. Volt ott egy kicsike madár, egy gyönyörű, színes narancs, zöld, vörös és halvány barna tollú, páva alakú, de fél galamb nagyságú madár, ott vergődött a folyosón, talán tojni próbált, vagy csak kimenni, és én sajnáltam nagyon, de nem bírok egy madárhoz érni, szerencsére jött egy nagyon elegáns nő, hosszú szoknyában, csinos blézerben, tolldíszes kalapban, épp olyan színekben, mint a madár színei, ő megfogta, kissé ügyetlenül, de megfogta és kieresztette a folyosóról. Örültem, hogy valaki megtette helyettem. Láttam, hogy a doki nem a mostani dokink, hanem a legelső öreg néni, aki látványra a múlt századelőről származott, nagyon konzervatív volt, de nagyon okos, kiváló diagnoszta és nagyon tisztességes, és örültem, hogy ő van. Végre bejutottunk, már este kilenc is elmúlt, kérdezte, mi a panasz, mondtuk, hogy az ortopéd orvos javasolt vérvételt, mert nézze, milyen sápadtak, meg röntgent, mert bicebócák... vagyis nem is... mondtam, és elakadtam, mert nem jutott eszembe a megfelelő szó, talán azt a szót kerestem, hogy bokasüllyedés? De nem találtam, csak hogy nyomorék, meg Quasimodo, meg bicebóca, meg púpos, és mondtam kínomban nevetgélve, hogy tudja, egy olyan tök általános szó, de nem jut eszembe, végül azt írta a papírunkra, hogy "bóca", mert nem jöttünk rá, mire gondolok, és tudtam, a nyelvemen volt a "másik" szó, a jó a helyes, de nem lett meg, csak ébredés előtt egy kicsivel, amikor már a buszmegállóban vártunk Á.-val és V.-vel, és ott voltak a végzős nyolcadikosok, legalábbis néhány közülük, addigra levetették a pántlikákat, szakadtak voltak és kis üvegpipettából kábítószert kínáltak Á.-nak, orrba kellett csepegtetni, és Á. meg el akarta fogadni, és mondtam Á.-nak, hogy ne haragudjon, de ezt nem engedem meg, és a fiúknak is, hogy ne izéljenek már, csak 11 éves, de röhögtek, hogy akkor a legjobb elkezdeni, és én meg nagyon tudatosan végiggondoltam, hogy nem lehetek én egy sárkány, aki üvölt velük, mert akkor a gyerekeim egy sárkány kontra vigyorgó gyerekeket látnak, és ebből nyilván a vigyorgás jön ki győztesen, így nagyon asszertíven azt mondtam Á.-nak, hogy de hát az orrcseppet te mindig is utáltad, ez meg itt az, és szétmarná az orrodat, de már a kenőcs sem segítene rajta, a fiúknak meg azt mondtam, hogy tudom én, hogy ez pillanatnyilag nagyon jó érzés, de higgyék el, húszéves kor után is van élet, addigra meg nem lesz már orruk, igazából harmincat akartam mondani, de láttam, hogy tőlük még a húsz is olyan nagyon messze van, hogy a harminc túl öreg ember képét rajzolná elébük, húszat mondtam tehát, de röhögtek, hogy ki a fene akar húszon túl is élni, és tudtam, hogy olyan vénnek látszom a szemükben, mint az országút, és semmiképp sem kívánhatják, hogy még olyan öregen is éljenek, mint én, de reméltem, hogy Á. és V. szeret így öregen is annyira, hogy nekik ne legyek túl nevetséges, és próbáltam nem arra apellálni, hogy én mennyi idős voltam, mikor ők születtek, mert tudtam, hogy Á. erre úgyis azt mondja, hogy nem akar gyereket, hanem inkább a cseh és szlovák metilalkohol mérgezetteket meséltem el nekik, hogy azt sem tudták, mit isznak, meghaltak, és ilyen a kábítószer is, hogy jónak tűnik, izgalmasnak, de ki tudja, mikor, hogyan és mivel árt, és ne higgyék azt, hogy mindenki olyan szerencsés, hogy meghal azonnal, fordultam a fiúkhoz, van, aki évtizedekig vegetál kómában vagy nyomorékon, és persze a fúkat egyáltalán nem érdekelte, amit mondok, de láttam, hogy nem ér meg nekik ennyit, hogy én itt papolok, csak azért, mert jók akartak lenni a kisfiamhoz, egyszerűen odébbálltak röhögve, és én láttam, hogy most még sikerült megmentenem a gyerekeket, de nem leszek ott mindig, és sírva felébredtem

myalgia cruris

nincs megfejtése, a megfejtése a megfejtetlen ismeretlen eredetű lábfájdalom. nem kérek V.-nek (egyikünknek sem) ismeretlen eredetű lábfájdalmat, sem ismert eredetű lábfájdalmat, sem ismeretlen eredetű semmiféle fájdalmat, sem ismert eredetű semmiféle fájdalmat, egyáltalán, nem szeretnék semmiféle fájdalmat neki, nekik, nekünk, senkinek sem, nem akarok fájdalmaktól félni, nem szeretnék soha, semmiféle félelmet és fájdalmat nekik, szeretnék neki, nekik, nekünk (és mit bánom én, ha lúd, legyen kövér, mindenkinek) békés, boldog, nyugalmas, hosszú, fájdalmaktól és félelmektől mentes életet. ámen.

Kísérlet egy lehetetlen kérdés megválaszolására

Csak...

...mert ezeket kétszázadjára sem unom meg,
mert ezektől jól érzem magam,
mert ezeken elbőgöm magam,
mert ezekről eszembe jutnak dolgok
mert ezek segítenek feldolgozni, amit fel kell,
mert ezeket értem, vagy érteni vélem,
mert ezeken nevetek,
mert ezek elég durvák,
mert ezek elég szelídek,
mert ezek felébresztenek,
mert ezek elaltatnak,
mert ezek szórakoztatnak,
mert ezek elég okosak,
mert ezek elég ostobák,
mert ezek trágárak,
mert ezek gyönyörűek,
mert ezek mélyek,
mert ezek felszínesek,
mert ezeket hangosan bőgethetem,
mert ezek belesuttognak a fülembe,
mert ezektől elszállok,
mert ezektől talpon maradok,
mert ezek elgyengítenek,
mert ezek erőt adnak,
mert ezek jók,
mert ezek akár rosszak is lehetnek,
mert ezek tetszenek...

... mert csak ...

csakcsakcsakCSAK

Észrevétlen; VIP

I.
Rendezgetem a lábasokat a hűtőben, hogy minden beférjen. Persze, sosem fér be minden, utálom ezt a hűtőt, kívülről ormótlan behemót, belső tulajdonságai finoman szólva is szerények, én nem tudom, mi van a külső borítás és a belső cseppnyi tér közt, szerintem belehajtogattak egy komplett futballstadiont pályástul, nézőterestül, büféstül, talán még nézőstül is. Szóval, pakolom a lábasokat, dobozokat, ibrikeket, és az egyik lábas nagyon gyanúsan nagyon könnyű. Kiveszem, leemelem a fedőt, persze, hogy üres. Paradicsomszósz maradékával van kikenve az edény fala, így felismerem, hogy a töltött paprika hiányzik belőle. Biztos vagyok benne, hogy Á. ette meg, így minden kérdés nélkül ráförmedek. Hogy talán megkérdezhette volna, mielőtt felfalja. És ha már kérdezés nélkül megette, hogy meri visszatenni üresen a lábast. Mikor már tízezerszer elmondtam, hogy pakoljon el maga után. Á. védekezik: mikor nem voltál itthon, apát megkérdeztem, hogy megehetem-e és azt mondta, hogy igen, de ne lehessen észrevenni, hogy ettem. Hát, értem én, hogy miért mondta, mert Á. képes úgy enni, hogy még az utca túlfelét is összekeni meg morzsázza. De a láthatatlanságot nem egészen így értette. Robbanok, ma nem először.


II.
Az első robbanást V. idézte elő, még délelőtt, nagyon is tudatosan. Mert amikor megkértem mindkettejüket, hogy a bepakolt táskájukat mutassák meg nekem, meg a házi feladatokat, Á. jött szépen, felolvasta a nagyon vicces természetismeret háziját, megmutatta, mit csináltak angolból, matekból, némi ráhatással kidobálta a koszos zsebkendőket a táskából, tett helyette tisztát, meg még tesicuccot is, és így nagyjából negyed óra alatt végeztünk ezzel a dologgal. V. viszont egyszerűen úgy tett, mintha nem hallotta volna, amit kértem. Aztán megjött N., a barátnője, akit ma ránk bíztak, és V. eltűnt vele valamelyik zugban. Én meg vártam, vártam, de mindhiába. Aztán üzentem Á.-val, hogy jöjjön. Megérkezett, először a táskája az emeletről lehajítva, majd a trappoló V. is. Nincs közöd a táskámhoz! - közölte vicsorogva, majd teátrálisan felmutatta minden füzetét, könyvét, hogy nézzem meg jól. Nem elégedtem meg a borítók szemlélésével, és sajnos kiszúrtam néhány hibát (együt, ahoz, töbet), amit ki is javíttattam vele rögvest. Dúlva-fúlva firkálta be a hiányzó betűket, de ez még semmiség volt ahhoz képest, ahogy akkor kezdett el viselkedni, mikor kiderült, hogy a múltkori vers újabb három versszakát sem tanulta még meg, holott hétfőn adták fel és holnapra kell. Hisztizett, csapkodott, letámadott, hogy nem most kellene szólnom, mikor itt van a barátnője, majd közölte, hogy addig nem tanul, míg N. itt van, és jobban tenném, ha keresnék magamnak egy másik gyereket, aki szeret tanulni. És a ruháit sem teszi el, mert a vasárnap nem erre való. És hogy ne merjem többé felidegesíteni, mert elköltözik. Mit mondjak? Rondán összevesztünk. Délután, mikor N. már hazament, A.-val is eljátszotta ugyanezt. A kissé korán kamaszodni kezdő lányom egy Veszélyesen Idegesítő Perszóna.

És a következtetés: mindig, mindenért mi vagyunk a hibásak, A. és én.