Ötszáz

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd.

Hogy aranylóan ünnepelve, méltó módon legyen jelen az ötszázas a blogban.

Hogyan bukják el a tanárok a szorgalmikat?

Hát úgy, hogy például a szóbeli, az írásos és a tárgyi emlékeket kell írásban összehasonlítani. Eddig nem is lenne gond, véli Á. A feladat, bár nem különösebben érdekes, könnyű. A nehézsége csak abban rejlik, hogy noha a tényleges igazság (sic) három rövid tőmondatban is elmondható, másfél oldalnyit kell csűrni-csavarni, színezni, kerekíteni és feleslegesen halandzsázni (sic). Na, annyit nem ér a tanár öröme. (sic) Mert ötöst persze nem adna érte, azt megkérdezték mások.

Az önuralkodónő

reggel a vonaton megkértem Á.-t, hogy sem tanítási időben, sem a házi feladatok fel- és megírása helyett ne a Képes Sportot olvassa

megígérte

mielőtt megvettük volna az újságot, ismét megkértem, hogy semmi fontos dolog helyett ne ezt olvassa

azt hümmögte, hogy jó

megvettük a Képes Sportot

Á. azonnal elkezdte olvasni a címlapot, ahelyett, hogy a visszajáró pénzt elvette volna, az újságot megköszönte volna és elköszönt volna az újságostól

megkértem, hogy ne olvasson menet közben

nem válaszolt semmit, mert épp a címlapot olvasta

megharagudtam rá és elvettem a még kibontatlan újságot azzal, hogy nézzen inkább a lába elé, hogy ne menjen neki senkinek

a buszon nem szóltunk egymáshoz

a buszról leszállva sem

az iskolakapuban szótlanul nyújtotta a kezét a benejlonzacskózott lapért

azt mondtam neki, hogy nem bízom abban, hogy mindenre odafigyel, amire kell, ha ez nála van, és nem adtam oda neki

beérve a munkahelyemre az újságot az asztalomra tettem, és legközelebb akkor jutott eszembe, amikor hazainduláskor a lifttel már leértem a földszintre

természetesen visszamentem érte, nem akartam, hogy Á. csalódott legyen

elmentem tehát az újsággal a kezemben Á.-ért

Á. már várt

odaadtam neki a bontatlan újságot

Á. elképedve forgatta: te nem bontottad ki?

nem, mondtam én hűen a valósághoz

de nem is próbáltál belenézni?

megmondtam őszintén, hogy eszembe sem jutott

egyáltalán? egy kicsit sem? kérdezte az erősen egocentrikus világképű Á.

egyáltalán nem

de hogy bírtad ki???

hatalmas önuralommal - húztam ki magam én

Lécci

V.-vel tegnap végigcsináltunk egy feladatlapot, aminek az egyik feladata körülbelül úgy szólt, hogy öt szó közül válassza ki azt vagy azokat, amelyeket valóban úgy írnak, mint ahogy a feladatban leírva látja. Volt ott muszály, meg bátjám, meg bakkancs, meg az ominózus lécci is. És a léccit V. kiválasztotta, mint helyeset. Húztam a számat, hogy hát izé. Akkor hogy írják? - kérdezte V. tök jogosan. Hát, mondtam én, sokan és sokszor így írják, de mégsem hiszem, hogy a feladatban elfogadnák jó megoldásként. Jó, mondta V., tisztában van ő azzal, hogy az emberek helyesírása ilyen-olyan, meg hogy kívánnivalót hagy maga után, de bennem bízik, mondjam meg, akkor hogyan kell írni. És akkor én ahelyett, hogy valami egyértelműt válaszoltam volna, etimologizálni kezdtem, hogy ugye ez abból ered, hogy légy szíves, amiből - ha rövidíteni akarnánk - a légy szí' adódna, de persze nehogy már. Ha viszont nem így (márpedig így nemigen), akkor a "légyszi" nem tűnik sokkal jobbnak annál, mint "lécci". Akkor azt találtam ki, hogy nézzük meg a nagy Osirisben, de persze tudtam, hogy bármilyen megbízható darab is a nagy Osiris, abban a légyszi és a lécci sem fog szerepelni, és meg is néztük, és tényleg nincs benne egyik sem. V. egyébként egyre megbízhatóbban használja a szótárat, amire én nagyon büszke vagyok. És amikor persze nem találta meg a keresett szót, akkor hirtelen azt a marhaságot találtam mondani, hogy igazából ilyen szó nincs is, csak az emberek használják. De akkor jött Á. és felháborodottan az arcomba tolta a tutit, hogy ha egy szót az emberek rendszeresen és hosszú ideje, egymással teljes egyetértésben és mintegy közmegállapodva használnak, sőt nem is csak úgy általában az ismeretlen emberek, hanem konkrétan mi magunk is nap mint nap, akkor annak a szónak léteznie kell, márpedig a használat a léccitől vagy a légyszitől elvitathatatlan, nem úgy, mint a légy szítől, amitől elvitatni sem kell, annyira nem létezik. És miután a neten utánanézve is sok irodalmi és kevésbé irodalmi szövegtöredékben leltem meg a léccit, semmiképp sem tehetünk úgy, mintha nem létezne. De a feladatlap a konzerváló nyelvészet jegyében fogant, úgyhogy V. megoldását a feladatlap szellemében nem tudtam jónak elfogadni, konkrétan nem adtam rá pontot. Amit végül is megértettek ők is,  viszont elültetődött bennük ismét egy kis magnyi kétely azzal kapcsolatban, hogy vajon minden központilag elfogadott jó megoldás valóban jó vagy helyes megoldás-e. Örülök neki, a kételynek fontos szerepe van a gondolkodásban. Viszont láttam, hogy korán kezd csontosodni az agy, a vagyok helyett a vok változatot ők sem fogadnák el. Igaz, azt még véletlenül sem használjuk soha, még csak az kéne!

Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!

Totálisan kimerültem. Egyetlen egyedül töltött nap után? - lásd fent

Belázasodtam. Egyetlen egyedül töltött nap után? - lásd fent

A fülem is fáj. Egyetlen egyedül töltött nap után? - lásd fent

Elküldtem őket nyolckor aludni. Egyetlen egyedül töltött nap után? - lásd fent

A banánturmixot is megtagadtam. Egyetlen egyedül töltött nap után? - lásd fent

Már nem szeretek egyedül lenni. Egyetlen egyedül töltött nap után? - lásd fent

Sorrend

Először A.-t tettük ki a hatalmas bőröndjével, hogy elérje a repülőjét, aztán a kicsi álmos V.-t az iskola hajnali ügyeletén, aztán pedig bevittem Á.-t az ő iskolájába, és befizettem a néha megeszi ebédjét és aztán én is eljöttem dolgozni ide a fagyba.

Amikor kilépek majd a fagyból az esőbe, akkor először Á.-t szedem össze, gondolom, izzadtan valami sporttevékenységtől, aztán együtt megyünk V.-ért, akit megkértem, hogy inkább maradjon benn az iskolában, ott legalább nincs egyedül, aztán hazamegyünk, főzünk vagy sütünk valamit, táskát pakolunk meg ruhákat, a macskát is megetetjük, aztán egy napon majd ünneplőbe öltöztettem őket nagy örömükre, hogy lehet szép ruhát venni, meg nagy fintorgások közepette, hogy már megint ingben kell menni, pláne fehérben, aztán majd kirándulunk többfelé, pláne, ha meleg is lesz és jó idő, vagy moziba megyünk, vagy barátokhoz, vagy otthon vidulunk, aztán majd megint elkezdődnek a dolgos hétköznapok, szerencsére rövidített változatban, ebből is kettőn izgulhatunk, hogy mi lesz, aztán végül egy várva várt szép estén összeszedjük majd végre A.-t is az - úgy képzeljük legalábbis - ajándékokkal teli hatalmas bőröndjével és hazamegyünk végre és élvezzük a hétvégét a maga szerény kis korcs egynaposságában.

Női sors a 21. században családi életképbe ágyazva

V. és én ágyba kaptuk a kakaót illetve a kávét. Eddig rendben is van.

Aztán V. és én elmentünk vásárolni. Nem annyira kedvtelésből, mint muszájból - bár általában szeretek vásárolni és nem volt véletlen, hogy V. jött velem és nem a fiúk, akik erősen ódzkodnak mindenféle beszerző tevékenységtől. Vettünk tehát mindent, ami kell mára, meg a többségét annak, ami az elkövetkező két  hétre fog kelleni. Ezalatt a fiúk otthon nem reszeltek almát, bár én azt hittem, okosan kihasználják, hogy üres a konyha. Azt előre megmondtam, hogy csak akkor sütök almás pitét, ha nem nekem kell hozzá megreszelnem az almát. Persze ők azt hiszik, a nehezét sózom rájuk, pedig nagyon szívesen reszelnék, ha ők gyúrnák és nyújtogatnák meg sütögetnék a tésztát.

Hazaérve V. és én ebédfőzésbe kezdünk. Én felszeleteltem, V. pedig bepanírozta az összes húst, amíg én a krumplit és a hagymát tisztítottam, aprítottam és tettem a sütőbe. Aztán míg én a húst és a májat sütöttem, V. egyedül elkészítette az uborkasalátát (hámozás, gyalulás, ízesítés, fokhagymástul). Mikor már jóformán csak a rendrakás és a tálalás volt hátra, a fiúk bejelentették, hogy elmennek futni. És el is mentek. Épp addigra értek haza, jól megéhezve, amikor az utolsó szalvéta is felkerült a tiszta, megterített asztalra.

A. végtelenül büszke V.-re, hogy lassan egy teljes ebédet is el tud készíteni egyedül, és nagyon bátorítja, hogy tanuljon főzni (persze, a konyhai analfabéta A.-nak ez elemi érdeke), és dicséri is fennhangon, kedvesen, V. pedig irul-pirul és főz boldogan.

Á. viszont végig egy szót sem szólt, csak evett némán, láthatóan jó étvággyal. De szerettem volna belőle is kicsikarni egy dicsérő szót V. számára a jól sikerült ebédért (meg persze magamnak is), így nekiszegeztem a kérdést:

Á.! Neked hogy ízlik az ebéd?
Ha nem ízlene, már szóltam volna - mondta Á. teli szájjal, fel sem pillantva.

Egy kis matek

6:2=:-)