Szerelem

A.: nem tudtam neked vonatjegyet venni, mert elfogytak a helyek
én: jaj, hogyhogy? ilyen létezik? akkor muszáj az eggyel korábbival mennem, úristen, akkor négykor kell kelnem és odaérek... mikorra? hétre? mit csináljak tízig a ködben? jaj, hát ezt sosem gondoltam volna... nincs vonatjegy...
A.: megnézem, hátha első osztályon még van
én: első osztályon? szerintem olyan már nem létezik
A.: hogyne létezne
én: én még sosem utaztam első osztályon... vagyis de, de aztán jött a kalauz és ledobott
A.: nézd, van első osztály és hely is van még
én: de biztosan szörnyen drága... mit tudhat az első osztály?
A.: kit érdekel, mennyibe kerül... biztosan van konnektor
én: mostanában a sima vonatokon is van konnektor... már, amelyiken
A.: akkor megveszem
én: ó, ez igaz? tényleg veszel nekem egy érvényes jegyet az első osztályra?
A.: persze, hogy veszek... nézd, kilencvenhét kattintás - na, már értem, miért nem tud apád repülőjegyet rendelni magának, szóval,  csak minden szart beikszelsz, a mávnál basszus az informatikusok is kalauzból lettek... na, mindegy, kattintgatok néhány percet, és lám, már meg is vettem
én: első osztályú jegyem van! ez hihetetlen! vettél nekem egy első osztályra szóló vonatjegyet! ilyet nekem még soha senki... most akkor megnézem, mit jelent az első osztály... lehet, hogy adnak kávét?
A.: szerintem azért ne ess túlzott várakozásokba, de talán ki tudod nyújtani a lábadat

Gyors kérdés az alvásról

Miért? Miért épp hajnali négytől délig tudnék a legjobban aludni? Mikor pedig éjjel sokkal jobban ráérnék?

Hálaadás

Úgy gondolom, szebb lenne a világ, ha a hála, mint érzés (nem mint pénz vagy tevékenység) kicsit jobban visszakúszna a mindennapjainkba. Szerintem régebben volt ennek egy szép kultusza jó, legyen hagyománya. Hogy ez emberek kedves szeretettel gondolnak mindazokra az emberekre (állatokra, jelenségekre, történésekre), akik segítették őket abban, hogy elérjenek bármit is az életben.

Szeretném hálámat kifejezni a kimchi napért (tegnap), amikor elkészítettem életem első kimchijét. Nem tudom, hogy az eredeti milyen, őszintén szólva már nem is annyira érdekel, mert az enyém olyan finom már a második napon, hogy sírva fakadok a gyönyörűségtől. Nem erős, épphogy csípős, nem annyira a késhegynyi csilitől, mint a fokhagymától, hagymától és a gyömbértől. Selymesre savanyodik, nem égetőre vagy ízlelőbimbó-gyilkos ecetes savanyúra, alig várom, hogy megehessem az egészet (de már sok hiányzik így is belőle, mert minden keverésnél belekóstolok egy kicsit) - legközelebb bátran csinálok nagyobb adagot (még úgy is, hogy a családom szent borzadállyal figyeli az asztal közepén álló lezárt üveget és garantáltan nem fogják megkóstolni sem menet közben, sem készen)

Hálás vagyok azért, hogy van családom. Elsősorban a velem lakó hármakért, de anyukámért, a tesómért, (apámat nehezen említem itt, de mondjuk már benne is találok érdekes vagy elfogadható tulajdonságokat) és a többiekért, a tágabb családomért is (úgy nagyjából, szóval rosszabb is lehetne,  nagyon sok különféle emberből áll, és micsoda remek fejlődési lehetőségekre adtak teret nekem életem különböző szakaszaiban - de érdekesek mind és a gyerekeimet is mind szeretik, ez jó pont)

Hálás vagyok a barátaimért is, hogy vannak. Azoknak is, akik régen voltak. Hogy azért többnyire volt olyan, akihez szólhattam, aki továbblendített, aki lelket öntött belém, akivel olvastunk, táncolni jártunk (igen, ilyen is volt), akinek sírhattam, akivel röhögős állapotba hoztuk magunkat, akiket irigyeltem, akikre felnéztem, akiktől tanultam, vagy akik tőlem, és ettől okosnak érezhettem magam. És úgy egyáltalán, mindenért, a legabszurdabb dolgokért is akár, a sült gesztenyéért, hóért, esőért, rétekért, dalokért, álmokért, nevetésekért, tanulásért, a martine álnévért, sikerekért, édes, remegős titkokért. Nem vagyok mindig hálás, korántsem (sajnos), pedig jó érzés, eltölt és elégedetté tesz (vagy mi.)

Nem tudom, ma van-e hálaadásnap, de Heni valami ilyesmit mondott reggel, én meg kapva kaptam az alkalmon és feltöltöttem magam édes, puha, színes, illatos hálapamacsokkal és most azokat öklendezem nektek kifelé ... na, ezt hogy kell szalonképesen befejezni? Szóval, Heni ezt mondta, én meg elhittem. 

Szerencsés

Beszélgetek V. egyik régi osztálytársának anyukájával. Amikor V. felvételizett négy éve még alig néhányad magával az osztályból, csúnyán kibeszélték, és kárörvendtek is többen, hogy nem vették fel*, csúfolták. Túl nagyra tartom a gyerekeimet - hallottam vissza ettől-attól.  Aztán két éve nagyon sokan próbálták még az osztályból, de egyedül neki sikerült. Elég magas írásbeli és szóbeli pontszámmal ahhoz, hogy semmiképp ne a véletlennek tudjuk be a sikerét. Szóval beszélgetek az anyukával, kérdezem, hogy vannak. Nem jól, mondja, az osztály borzasztó lett, iszonyú nagy a fluktuáció a tanárok közt, egyre gyengébben teljesítenek a gyerekek. Nem csodálkozom, negyediktől hatodikig pont ez volt a trend, nem véletlenül biztattuk felvételizni. Mondom az anyukának, hogy megértem, nekünk is szörnyű stressz volt a felvételi, különösen a negyedikes kudarc után, szóval, drukkolok nekik nagyon, kitartás, satöbbi. És hogy nagyon nagy megkönnyebbülés, hogy idén ez már V.-re nem vár. Igen - mondja az anyuka - V.-nek hatalmas szerencséje volt, egy született mázlikirálynő. Mi? - döbbenek meg majdnem. V. olyan céltudatosan és kitartóan készült, hogy már mi is sajnáltuk néha a hétvégi meg az esténkénti tesztmegoldások miatt. De elnyelem a méltatlankodásomat, nem háborodok fel mégsem. Sőt, ne is vágom az anyuka arcába, hogy V. mázlija tényleg születéskori, sőt, egyenesen genetikai adottság. Semmivel nem lehet überelni, hogy épp mi vagyunk a szülei. (nagyarc - na, de tényleg)

* mire hazaért az írásbeliről, 39 fok felett volt a láza - gondolom, nem volt így betegen könnyű koncentrálni, de még így is magasabb pontot írt, mint az osztálytársai, és egyébként fel is vették volna oda, ahová két-három osztálytársa elment, de mi egyetlen iskolát céloztunk meg, úgyhogy a többibe nem írattuk be

és az életet nem lehetett kibírni vele, mert félig főtt petesejtet adott reggelire

Igazából a kimchiről lesz szó, mert ma van a nagy nemzetközi kimchikészítő nap. Illetve koreai, mint a kimchi maga, de a google felkarolta és a mai napi logóját a kimchibe való zöldségekből állította össze. Szerintem szép szokás. És a kimchit is már rég ki akartam próbálni (enni már ettem, Prágában a japán étteremben (igen, tudom, hogy eredetileg ott főleg csehek élnek, de a japán étterem a szusijával, a kimchijével és minden egyébbel együtt tökéletes volt, épp a szállásunkkal szemben - még ez is hozzá)), aztán próbáltam itthon is, az nem volt finom, szerintem olyasféle  szégyenletes semmi emberek készíthették, mint akik a kovászos uborkához ecetet tesznek (na, de tényleg, álljon már meg a menet!) Szóval a google címlap jóvoltából ma végre elolvastam, mi minden kell az autentikus(ra hajazó) kimchibe. Persze többféle receptet is találtam, végül ez az összetevőlista nyert, mert

1 kínai kel - pipa (hetek óta fonnyad a hűtőben)

1 jégcsap retek - pipa (bár három sörretek volt, de ekvivalensnek éreztem)

2 szál sárgarépa - pipa (reszelt zacskós répa is volt itthon, királyság!)

3 újhagyma - - pipa (fehér salátahagymánk volt)

5 gerezd fokhagyma - pipa (még több is van!)

1 evőkanál reszelt gyömbér - pipa (bár a friss gyömbérem eltűnt, van szárított)

2 evőkanál méz - pipa (bár ezt végül kihagytam)

1 evőkanál mogyoróolaj - pipa (és ezzel elfogyott a mogyoróolajam, pedig imádom)

csilipaprika ízlés szerint - pipa (porból - de hát mi is abból és azzá nem is akartam túl csípősre)

halszósz .... izé... micsoda? ... vagyis... a múltkor mintha vettem volna, bár gőzöm sem volt róla, mire való, de nem bírom otthagyni a boltokban a teljesen értelmetlen cuccokat, szóval, megnézem a kamrában és - pipa

só -pipa (innen a Himalájából, úgy ám!)

Ez egy háromliteres üveg, már pusztán bekeverve is finom, alig várom, hogy a tejsavas erjedéssel még egy kicsit javítson magán. Gondolom, hasonlóan működik, mint a már emlegetett kovászos uborka. Legközelebb talán egy kevés rizslisztet is szórok rá, de az most nincs itthon.

Receptlelőhelyek (bár az enyém nem is ilyen, meg nem is olyan):

ázsiafun

életmódos

eszter

házikó

túltoló

Én igazán bírom a karácsonyt, jól viselem az akár napokig is tartó ünnepi hangulatot, nincs ellenemre a finomságok özöne, nem terhes számomra az ajándékozás, sőt, a giccsparádé is meg tud ríkatni ideig-óráig - szóval, rám tényleg számíthat a karácsonyipar, ha nem is vagyok cápa, de még nagy hal sem a vásárlók tengerében - de a karácsonyi mintás vécépapír azért meglepett. És nem vettem, bár nem volt lényegesen drágább a megszokott báránykásnál (nem húsvéti, kommersz pihe-puha bárányka) - de a füzérbe fűzött arany csillagok látványa a tekercseken azt a nem túl komfortos érzést keltette bennem, mintha használatkor díszes aranyos szögesdróttal kéne karcolgatnom az alfelemet.

Itt nem viccelnek

Az új munkahelyemről egyelőre annyit, hogy van némi átfutási idő, míg a teljes nemzetbiztonsági átvilágítás felvételi procedúra lezajlik, így még nem kezdek azonnal dolgozni. Gondoltam, csak jobban fog menni minden, amikor majd kezdeni kell, ha legalább a nullpontig eljutok az ismeretek szintjén (mégis, mivel fogunk majd ott foglalkozni, témakör, szakszavak, ilyesmi), így e-mailben kértem némi szakirodalmat, hogy felkészülhessek, és ne tűnjek sokkal hülyébbnek, mire kezdeni kell, mint egy sima kezdő, aki most lép be az élet kapuján. Meg hát milyen jó, hogy már most látják, hogy érdeklődöm* - gondoltam. Nos,  kezdésként megdobtak mintegy ötezer oldallal, azzal a megjegyzéssel, hogy belsős anyagokat még nem küldhetnek, csak amikor már teljes jogúan bent leszek, de akkor majd még lesz az is. Még az is felmerült bennem egy pillanatra, hogy kellett ez nekem? Nem lenne jobb mégis a helyi pékségben elvállalni a reggeli műszakot? Lenne abban is kihívás, nem könnyű feladat a szendvicskészítés sem...

* amúgy valóban érdeklődöm, de nagyjából olyan váltás az eddigiekhez képest, mintha a baleseti szemészetről nyergelnék át pszichiátriára egy kórházon belül

A nagy vendégség

Éhen, szomjan nem vesztünk, volt minden, de legalábbis sok minden: székelykáposzta oldalassal házi savanyítású káposztából, ötféle pizza (házi - sonkás, kolbászos, gombás, négysajtos és kagylós), pogácsa, torta, szénsavas és mentes víz, többféle rostos gyümölcslé és többféle tea, kávé, meg némi alkohol, de inkább csak a felsorolás szintjén, kérni azt nem kérte senki. Nem vagyunk mi olyanok. A színes terítővel terített asztalok (svédasztalban gondolkodtunk) mellett székek, fotelok, nagyjából körberendezve. Megfelelő kommunikációs teret alkotva. Hideg, esős, szeles őszi nap, fűtés, világítás a kor és az évszak normái szerint. Volt nevezetes alkalom is, a nemrég múlt születésnap - és hát a szeptemberi temetés óta most jöttünk össze először.  Eggyel kevesebb teríték kellett volna, ha rendesen megterítünk - talán ezért is volt könnyebb így svéd módra. Mindenki csinos, magához és ízléséhez mérten. Elhangzottak szakállas viccek, családi anekdotáknak álcázott fantázia szülte magánszámok, receptek (káposztára, pizzára, tortára, de még tán a teára is), a nagymagyar hiszekegy (valami nagymagyar történetbe ágyazva?) kétszer is, hogy halljuk már meg végre - de nem volt rá fogadókész vájtfülű  közönség (én a családi alkalmakkor olyan illedelmesen fogom be a szám hasonló ügyekben, mintha nadrágszíjjal neveltek volna hallgatásra, kimegyek inkább a mosogatógéphez, az úgy duruzsol, olyan otthonosan!), a mai fiatalság szapulása életén (célok, elvek) való mélységes döbbenet és sajnálat (már nem olvasnak! olvasnak? de mit? az már nem olyan! bezzeg mi a műveltséget az iskolapadban szívtuk magunkba, de még hogy! örök érvényűen, naná). Sztorik - jó esetben ismerős - másokról, de sokszor idegenek nagyon kedves unokáiról. Aztán  a megmaradt ételeket elcsomagoltuk, vigyen mindenki haza csak menjenek már jut is, marad is. A nyitott ajtóban órákhossziglani  búcsúzkodás (majd felhívlak, tettél nekem abból is? hol a kabátom? milyen csinos kis táska! miért van itt ennyi cipő? a gyerekek hogyhogy nem jönnek le elköszönni?), közben dől be a fagy, ki a káposztaszag. Aztán elhúztak elindultak  végre, mi lerogytunk a szépen körberendezett bútorokra a maradékok közé, gyújtottunk három színes gyertyát és beszélgettünk pár órát kettesben (plusz egy macska), míg a mosogatógép tette a dolgát. Pótoltuk a pótolhatatlant, nevezetesen azt, hogy a vendégek családtagjaink már évtizedek óta elmulasztják megint elfelejtették megkérdezni, A. és V. miért szeret karatézni, miért és hová járok iskolába, mit tanulok, melyik országos versenyt nyerte meg Á., mit gondolnak a lassan felnőtt gyerekeink a világról azon túl, amit háromévesen már egyszer elmondtak, van-e új munkahelyem, A. meggyógyult-e, meg egyáltalán, egyetlen kurva szó sem esett arról, hogy hogy vagyunk mostanában.