Összefoglaló évértékelő

Nem tudom, mit várunk magunktól decemberben, még így sem könnyű, hogy mindössze öt nap és öt éjszaka telt el az évből. De végül is nem részletezni szeretném, hanem összefoglalni, úgyhogy hajrá.

Ez az év a kihívások éve, már most látom. Az új munka nagyon komplex, nagyon izgalmas, szakmailag rengeteg fejlődési - és ennek megfelelően nem kevés bukási - lehetőséget rejt magában. In medias res kezdéssel indult, vagyis tegnap, sőt, már tegnapelőtt is valódi, értékelhető munkát is végeztem az ismerkedés mellett. És a hétvégére is hoztam haza belőle - az ismerősökből még nem, csak a munkából. Önszántamból. Mindeközben a másik életemben vizsgaidőszak van, és nem csak nyafogás, hogy eléggé le vagyok maradva a teljesítendő feladatokkal. Csak magamat ostorozhatom miatta, nagyon sok dolog elvégezhető lett volna már decemberben. Korábban viszont sajnos nem, mert korábban nem adtak vizsgakövetelményeket. Mondjuk ismerve magamat, épp ugyanitt tartanék akkor is, nekilátok, gyűjtögetek, iszonyú sok anyagom van, alkalmas és még alkalmasabb pillanatokra várok, hogy  megírjam, tökéletes legyen, aztán körülbelül az életem árán készítem el az utolsó határidőre. Mert alkalmas pillanat nincs, per definitionem nem létezik - súgom itt magamnak és kijelölöm, hogy ez is egy tétel más sok tétel mellett, amin még idén januárban változtatnom kell. Mondjuk legkésőbb holnapig. Hogy ne legyen egyszerű abszolválnom egyik életemet sem, kedd óta beteg vagyok. A napi maximálisan beszedhető nurofen mennyiséggel tudom csak 37 fok alatt tartani a lángolásomat, 100 db/nap sebességgel fogyasztok jó minőségű, vastag papír zsebkendőket, köhögök, fájdalmasan egyre duzzadó vattával tömték ki a fejemet, a torkom éget, a szemem kifolyik. A próbaidő alatt nyilván szóba sem jöhet, hogy betegállományba vonuljak, így próbálom bírni. A reggeli sminkelés pont arra elég, hogy ijesztőből nagyon csúnyává retusáljam magam.  Miközben már rajzolni sincs időm. Mára megengedtem magamnak, hogy addig aludjak, ameddig csak bírok. Fél hétig bírtam (és nem azért, mert kialudtam magam, hanem mert nem érkezett több éltető levegő a külvilágból). Húzós ez így. Várom a tavaszt.

A dilettantizmus mintapéldája

omg - ezt a bácsit ki ültette oda? és miért épp erre használta a hatalmát? mert komoly befolyás nélkül ez nem mehetett

2018: a gyors fejlődés éve

A harmadik nap, de már nem kell két óra ahhoz, hogy elkészüljek, másfél vagyis egy vagyis fél óra is bőven elég.

Remélem, ez a jó láb

Első nap

Beszoktatás:

Mindenki nagyon kedves, ha jól emlékszem, a kollégáim többségét Enikőnek és/vagy Annamáriának hívják.

 Tegnap este:

Reggelre sikerült rendbe hozni magam (Sterpstils, Nurofen, Echinácia, gyömbér, méz, citrom):

(nincs kaktuszmintás sálam, a torkomban lévő viszonyokat próbálom finoman érzékeltetni)

már óvodás vagyok

2018. első nagy tanulsága: ötkor felkelni nem különösebben nagy mutatvány. Előtte aludni is néhány órát, na, az igen. Azon még dolgoznom kell. Két önolvadós Nurofennel a hasamban és némi alkoholos echinácia cseppekkel a torkomban jól indul a nap. Következő nagy kihívás az alkalomhoz illő smink elkészítése, majd megfelelő közjárművek kiválasztása és elérése...

ez így nagyon fasza lesz

már este elkezdett folyni az orrom és tüsszögtem, mostanra ráz a hideg, fájnak  végtagjaim és a fejem, a szemem ég és nehezen nyitható, a torkomban kaktuszültetvény... pont úgy érzem magam, mint akinek minden vágya hajnali ötkor kelni, hogy dolgozni mehessen az első munkanapján... ja, egyelőre mindezektől aludni sem tudok...

egy incidens és több izgalom

31-én még mielőtt A. és én bulizni indultunk volna, elmentünk meghallgatni a szüleimmel a berlini filharmonikusok szilveszteri koncertjét, ezt kapták tőlünk karácsonyra. Sajnos nem Berlinbe kellett mennünk, pedig az utóbbi ottlétünk óta rajongok Berlinért, csak az Uránia moziba, ahol az élő közvetítést lehetett megnézni. Szép koncert volt, végre fiatalnak érezhettem magam, mert az átlagéletkor felülről súrolhatta a hetvenet, a szüleim pedig különösen örültek az ajándéknak, mert sok élmény és emlék fűzi őket Berlinhez és a kortársaik közt hallgathatták a zenét. A koncert végén elmentem a mosdóba. Beálltam a női mosdó előtti sor végére. A közönség összetételéből adódóan decens nyugdíjas hölgyek álldogáltak, toporogtak a mosdó ajtaja előtt, mintegy harmincan. Lassan ment a sor. A női mosdó melletti férfi mosdó ajtaja már percek óta nem nyílt ki, mióta az utolsó férfi is kilépett rajta. Van valami rejtett felhívás jellege annak, amikor van egymás mellett két mosdó, az egyik előtt összeszorított lábakkal toporog a sor, a másik pedig üres, holott a funkciónak  amúgy megfelelne. Idős nőtársaim rövid kupaktanácsot tartottak, majd megegyezve az őrködés rendjében, használni kezdték a férfi mosdót is. Egymás után mentek be, majd jöttek ki az idős hölgyek, a sor gyors apadásnak indult. Én következtem az őrködésben, előttem már csak néhányan álltak. Egyszer csak megjelent egy férfi hímnemű egyed. Korban jól illett a női várakozók közé. Szóltam neki, hogy ne menjen be, mert épp hölgyek vannak odabent. Nem értette. Ez a férfi mosdó? - harsogta. És nők vannak odabent? milyen jogon? ez így Ön szerint rendben van? - üvöltötte az arcomba. Mondtam, hogy nem találok kivetnivalót az ügyben. És akkor én most mit csináljak? - bődült el a magát a teremtés koronájának érző hímkukac. Azt javasoltam, álljon be a sorba, de ha nem is áll be, mindenképp várja meg, míg a bent lévő utolsó hölgy is kijön. Én várjak? Én várjak a férfivécé előtt? - hepciáskodott ingerülten tovább. Lehet, hogy Orbán* szerint ez rendben van, de szerintem egy cseppet sincs rendben! Egy férfi nem vár, érti? a férfiak nem tudnak várni! - üvöltötte. Értem - mondtam, bár nem értettem teljesen. Akkor mit csináljak? Mit? - kiabált tovább. Hát, ha nem tud várni, akkor nincs mit tenni, a legjobb, ha bepisil - javasoltam óvatosan. Elbődült - de el is szaladt. Gondolom, keresett egy alkalmas fát a mozivásznon (bár már nem volt vetítés).

Aztán vettem pezsgőt és koccintottunk. Nem a bepisilős bácsival, hanem a szüleimmel. Őket hazavittük, mi továbbmentünk. A buli jó volt, bár inkább csendes baráti összejövetelnek mondanám. Alig ittunk alkoholt (én például mindössze két üveg cidert), enni azért ettünk többféle dolgot is. A súlyom az elmúlt éjszakán megduplázódott, ez valami gonosz varázslat lehet. Az evésen kívül főleg társasoztunk. Izgi volt (ez egy) Aztán kettőkor elbúcsúztunk és hazajöttünk, hogy a külön szilveszterező gyerekeink semmiképp ne üres lakásba érjenek haza.** Meg hogy én kialudjam magam a holnapi munkakezdés előtt. Fél tízig aludtam ténylegesen, de azóta sem sikerült teljesen magamhoz térnem. Egy új biológiai csoda vagyok, produkálom a másnaposság minden jellegzetes és ritka tünetét előzetes alkoholfogyasztás nélkül is. És sajnos pont úgy is nézek ki, mint aki alaposan bebaszott, aztán kifeküdt a téli aszfaltra, majd végigment rajta egy úthenger. 

Vedelem a vizet és a teát, hogy életet leheljek magamba valahogy. Kikészítettem vagy tíz öltözet ruhát. Nem tudom, melyikbe menjek. V., aki érdemben segíthetne, mélyen alszik. A. sajnos minden ruhámra azt mondja, hogy ez jó lesz. De nem mind lesz jó, ezt viszont én tudom. Nem tudom, milyen táskát vigyek, ami elég sikkes, ugyanakkor belefér a hideg ellátmányom és a játszós ruhám is. Milyen túlélőfelszerelést csomagoljak (azon kívül, amit már mondtatok), mennyi pénzt... kell egyáltalán a munkahelyeken befizetni valamit, mielőtt az ember dolgozni kezdene? Vagy ingyen szórakozhatok velük egész nap? Ez az egész munkába állás annyi és olyan intenzív izgalommal jár, hogy már inkább jeges rémületnek nevezném. Lehet, nyugtatóként megnézek egy horrorfimet. 

* gondolom, egy férfikörökben híres vécés néni lehet az emlegetett személy

** V. dél körül megérkezett, Á. még csak nemrég indult valahonnan a világvégéről vidékről (mikorra érjek haza? - érdeklődött kedvesen délután három körül)

A vágyteljesítésről

Gyerekkoromban egy rendes ollónk volt. A rendeset úgy értem, hogy nem körömvágó és nem sebészolló, hanem amivel textilt és hajat is lehetett vágni. Meg papírt, bár a papírvágás tiltott cselekedet volt, mert  az állítólag roncsolja az ollóéleket (hát, nem tudom, az az olló, amit  roncsol a papír az szerintem eleve necces - de ebbe ne menjünk bele). Volt még persze papírvágó gyerekollónk is, de annál a tépés is garantáltan szebb volt. És nem volt egyetlen olló sem a konyhában, akkoriban a konyhák többségében nem volt olló, szóval nem mentünk mi sem szembe a trendekkel. A tejeszacskót mi, gyerekek kiharaptuk, a csücskét messzire köptük, a felnőttek késsel vágták le (minimum három kéz kellett hozzá, eggyel rögzíteni a zacskót tartalmazó tejtartót, eggyel kifeszíteni a zacskó csücskét, a harmadikkal vágni - nota bene éles késeink sem voltak). De persze leharapni nem volt szabad, ha felnőtt is tartózkodott a konyhában, úgy kellett csinálni, ahogy ők gondolták, vagy legalábbis úgy tenni, mintha, szóval késsel a kezünkben leharapni, a felnőttnek háttal állva. És akkor már lehetett is egy jót húzni belőle, a zacskós tej igenis finom volt, hidegen mennyei. De persze sokszor lebuktam, állítólag látszott a felületen, hogy nem vágva lett, hanem harapva - de mondom, nem voltak éles késeink, szóval nem látszott annyira. De néha kifolyt, és akkor a nyakunkon látszott.  És akkor én valamelyik nap a konyhában (az üvegezett ajtó a gangra, hidegvizes falikút, konyhakő, meszelt falak, meg persze a rágott tejeszacskó füle hallatára) megfogadtam, hogy ha én egyszer felnőtt leszek és lesz saját lakásom (tanácsi), meg persze abban konyhám, akkor lesz olló a konyhában is. És a szobában is. Lesz textiles, hajas, papíros, tejeszacskós... szóval legalább kettő, de inkább három. Vagy négy. Esetleg öt, ha lesz külön fürdőszoba is, oda is kell. Vágyaim netovábbja, a non plus ultra. És lett. A mai napon befejezett (oké, csak nyárig felfüggesztett) maratoni rendrakás és takarítás következményeképp összegyűjtöttem a szanaszét heverő ollókat. A konyhaikat meg a fürdőszobaiakat nem, azokat csak megszámláltam. Húsz. Húsz ollót találtam - és a gyerekeknél nem néztem szét. A.-nál sem. A körömvágókat sem számoltam bele. Így teljesüljön minden vágyam!

Kívánságos poszt az új évre (2018)

Kedves Univerzum! Egészséget (az egészséget úgy értem, teljesség, kibontakozás, tehetség, boldogság) szeretnék kérni (testi, lelki, szellemi) a gyerekeimnek különösen, és a teljes családomnak, magamat is beleértve, a barátaimnak, és neked is, kedves Univerzum (és nem közhelyes formulaként kívánom, gyógyítsd meg és tartsd épségben magadat is! ez parancs nagyon komoly kérés!). És legyen béke is. Mibennünk és tebenned egyaránt. A titkos vágyaim is teljesüljenek, kérlek! Ha teljesültek, látszódni fognak mind, ígérem! Köszönöm!


Tavaly is csak ide tudtam kérni, mert Luciánál belinkeli a rendszer a teljes nevemet, címmel, adószámmal, honlapostul, de talán még az oeptől lekérhető betegéletutamat is - mondjuk a jó hír ebben az, hogy úgy látszik, az Univerzum még nálam is pontosabban tudja, hogy ki vagyok.

Évértékelő

Látom, hogy minden bloggerina évet értékel. Először azt hittem, van valami évértékelős játék, hogy majd megjelölnek a posztban, hogy lássuk csak, ki értékeljen még évet... legyen például a nagyszobából martine - és akkor én kénytelen-kelletlen engednék a verbális erőszaknak - de látnom kell, hogy vagy önkéntesen megcsinálom, vagy értékeletlenül múlik el az év, amit mégsem akarhatok. Nos, megtettem, kockát számot vetettem  - és ki mint vet, úgy arat - egy szám jött ki végeredményül, ami sokféle kérdésemre, reményemre, vágyamra is elég jó választ adna Persze, hogy a 42, mi lenne más (én ezt a regényt még nem olvastam, mert sosem jutok néhány oldalnál tovább, egyszerűen irtózom az űrtől (erről A. sokat tudna mesélni nektek, ha lenne benne ilyesféle hajlandóság, de nincs), szóval noha nem olvastam az útikalauzt stopposoknak (pedig leginkább utazóként definiálnám magam, még ha mindenki megrökönyödésére is), én is elismerem vitathatatlan alapműként).

És hát nagyon boldog új évet kívánok magamnak, magunknak (igen, én ez a fajta akrobatikus szent vagyok, akinek magam felé is hajlik a keze), de semmivel sem kívánnék rosszabb évet nektek sem a sikeresnél, eredményesnél, boldognál - legyen olyan évünk mindannyiunknak, amilyet szeretnénk, semmiképp ne legyen rosszabb egyikünké sem annál, mint amit ép testtel, ép ítésszel és ép lélekkel el tudunk viselni.

Ja, meg persze köszönöm, hogy olvastok, temérdek boldog percet okoztok nekem ezzel!

* igen, létre hoztam tegnap hirtelen egy saját márkát, a martine nevből egyenesen adódik az artmine, boldog és büszke vagyok, hogy így mennek nekem a szavak