Természetesen gondolok rátok

csak nem érek rá irkálni is nektek, mert először a Balatonnál kellett néhány napig mindenfélét dolgoznom, aztán Pesten mást, aztán három nap megint a Balatonnál - kicsit lehet irigyelni, mert a kilátás tényleg gyönyörű volt, a levegő finom - de még a kezemet sem lógattam be a vízbe (időhiány, fáradtság), most meg el kell utaznom három napra nyaralni, ami mindennél jobb - csak előtte kellett vásárolni, most sütni-főzni, még csomagolni is, közben pedig vörös varangyos békaként viszketek ezen a viszketeg világon, és ez már rég nem az eper, mert eperrel már gondolatbűnt sem követek el, mert az nagyon drága nekem. És tudom, hogy semmi közötök hozzá, de muszáj elsírnom itt is, hogy annál bosszantóbb ügy aligha van, mint amikor az ember felveszi a kinőtt fürdőruháját, lemegy a dzsakuddzihoz, leveti a papucsát és már épp dugná is a nagylábbujját a vízbe, amikor egy enyhe, de jellegzetes hascsikarást követően érzi, hogy megindult az amúgy épp egy nappal később esedékes vér kifelé. Lábujj kihúz, papucs vissza, bocsánatkérő mosoly az ismeretlen férfiaknak, akik vicceskedő megjegyzések közepette közelebb húzódtak egymáshoz, hogy helyet biztosítsanak. A kivilágított liftet kihagyva gyors, észrevétlennek szánt osonás fel a negyedikre. Persze, a strand ilyen melegben jó program lesz, mondom a barátainknak a gyerekekre gondolván. Én meg majd az árnyékban gondolok a tenyerembe hűvös jégkockákat.

Nem jöttek ma be az öltönyös pasik

Csak szeretném valakinek végre elmondani - és épp titeket találtalak itt - hogy milyen mélységesen nem értek egyet azzal a matricákon is propagált gyakorlattal, hogy a metró mozgólépcsőin (meg a többin is, gondolom) a jobboldalra kell állni, hogy a lépcső másik felén közlekedni lehessen. De énszerintem a mozgólépcsőn állni már maga a megvalósult közlekedés, aki pedig nagyon siet, az induljon el korábban vagy kérjen elnézést a késésért. A tömött metrón (villamoson, vonaton, stb.) sem elvárás, hogy álljon mindenki félre, hogy valaki előreszaladhasson, ha épp lassan megy a jármű, nem?

Szerintem állatira nem életszerű, hogy egy amúgy is kissé labilis szerkezeten álljon félre valaki babakocsival, meg kisgyerekekkel, meg egymást döcögve támogató öregemberek bottal, mankóval, meg ilyesmikkel, mert egész egyszerűen balesetveszélyes. És én ugyan már jó rég nem közlekedek babakocsival és olyan kisgyerekekkel, akiknek fogni kell a kezét, de elég jól emlékszem még azokra a helyzetekre, amikor a matricák nevében löktek odébb (kis híján le) a lépcsőn babakocsistul, csomagostul, nagyhasastul, gyerekestül - mert igazuk is volt (mondták mindig bocsánatkérés helyett), ki is van írva, hogy álljak odébb.

Ma egy copfos kislányt penderített így a lábaimhoz egy nagyon rohanó öltönyös barom, az anyuka három kisgyerekkel mozgólépcsőzött ( az élményértéket tekintve nyilván nem szórakozásból), kettőt tudott kézen fogva tartani maga előtt, a legnagyobb (ötéves forma kislány) mellette állt - aztán a lábaimnál landolt hat-nyolc lépcsővel lejjebb (mert én feltartottam a sort azzal, hogy kihagyjak ennyi helyet, mert vélelmeztem, hogy lassan fognak leszállni) - és még a lökdösődő az öltönyös baromnak állt feljebb, ahogy futtában odapökte, hogy ki is van matricázva, hogy félre kell állni ha ő jön. Hogy még tovább szaporítsam a szót: a mozgólépcsőnek épp az a jelentősége, hogy a metróról leszálló tömeg a lehető leggyorsabban jusson a felszínre (vagyis nem csak az öltönyösök és egyéb rohanók, hanem mindenki. Mert fent jobb - mondanám, ha filozófiai magasságokba szeretnék emelkedni) Szóval, az, hogy mindenki a leggyorsabban érjen fel, az kettes sorokban optimálisabban valósul meg, mint egy libasor a mellette felszaladó kevesekkel.

(szoktam egyébként én is menni a mozgólépcsőn, ha épp nincs előttem senki - mondjuk, én főleg lefelé, mert úgy könnyebb)



A másik öltönyöst az étkezde önkiszolgáló salátabárjánál láttam, amint épp turkált a saláták közt, a fülén a vállával tartott telefonnal pedig kurvafontosat kommunikált (nyilván). Amit aztán belepottyantott az egyik szögletes, rozsdamentes acél salátás edénybe (mármint a telefont). Amit aztán nagy káromkodva kihalászott (mármint a telefont), és amit aztán nem fizetett ki (mármint a salátát, ami a telefonja és a belemosott keze után ottmaradt - nyilván mások számára immár ehetetlenül) - és én tökre megértem, hogy elég nagy érvágás egy tál ecetes lében találni a telefonunkat, de nem az lenne a minimum, hogy legalább elnézést kér és (fogcsikorgatva, de) megkérdezi, hogy mennyivel tartozik? (180 Ft per tíz deka) De nem, ennek is neki állt feljebb, hogy ő már így is mennyit bukott a telefonján - és a már kiszedett salátáját is hátrahagyva elviharzott.