(meg)értő olvasás

Gyermekéheztetési Közalapítvány

énnemtudommileszavégeennekanagyengedékenységnek

V. addig-addig kért, esedezett, rimánkodott, könyörgött, még ilyen-olyan önkéntes vállalásokat is tett, hogy végül is megesett a szívünk rajta, megkönyörültünk és megengedtük, hozzájárultunk, beleegyezésünket adtuk, még azt is vállaltuk, hogy fizetjük a cechet és fuvarozzuk őt, ha szükséges lenne - szóval, befizetheti és mehet, mi pedig eltűrjük a legújabb szeszélyét. Egyik döbbenetből esünk a másikba.

 V. a matematika mellett fizikaversenyen is indulni akar. És még humora is van:

- és, tudod, mit talált fel Jedlik Ányos?
- ööö...persze... a róla elnevezett fizikaversenyt

Lakat

Tegnap este Á. azt mondta, hogy idén azért nem jár edzésre, mert kicserélték az ottani szekrényeket és a régi lakat szára nem fér be az új lakatlyukba, így nem tudja otthagyni a holmiját - és hát tényleg, ki a fene akarna heti többször egy teljes harckészletet magával cígölni az iskolatáska mellett. Megnyugtattam, hogy én sem. Jó éjszakát kívántam neki és aludtunk.

(én ugyan kevésbé, mert felváltva folyik és dugul be az orrom - és egyik sem jobb a másiknál - meg fáj a fülem, meg köhögök, meg melegem van és fázom - többnyire szintén felváltva, de tudok egyszerre is - de azért valahogy átvészeltem az éjszakát: garbó, sál, sapka, meleg zokni, mézes tea - tudjátok, mint télen az igluban)

Jött aztán reggel és mondta Á., hogy adjak neki pénzt matekkönyvre. Adtam. Állt és várt tovább. Adtam még pénzt (zsebpénzféleség - mondtam) Köszönöm - mondta, de állt és várt tovább. Hm? - néztem kérdően bárgyún, mert az éjszakai vatta nem ürült még ki az agyamból teljesen. A lakat - mondta. Mi? - kérdeztem. Lakat - felelte. Mi van vele? - adtam még mindig a hülyét csodálkoztam. Mondtam tegnap, hogy kell lakat is - mondta. Mondtad - mondtam. És, adsz? - kérdezte kicsit türelmetlenebbül immár, ahogyan az ember az öregecskedő, gyengeelméjű anyjához szól. És akkor elöntött a boldogság és megnyugodtam, hogy mégis szeret. Mert úgy tűnik, gyermekien erősen hisz még mindig a mindenhatóságomban, abban, hogy természetes, hogy bármit megoldok bármikorra, mert én vagyok az anyja. És ha neki kis átmérőjű lakatszárra van szüksége hajnalok hajnalán, akkor én azt a lakatot előhúzom a hálósipkámból félhülyén is.

pozíció

nő: gratulálok!
én: kinek? nekem?
nő: persze, hogy neked, martine!
én: ööö... köszönöm...
nő: irigykedünk ám!
én: nem értem...
nő: szép előrehaladás!
én: ööö... iiigen... ööö.... de most mire gondolsz?
nő: hát a kinevezésedre!
én: hát... ööö... az már nagyon régen volt, májusban... ööö... és...
nő: és? hogy ízlik az új poszt?
én: hááát.... nagyszerű... körülbelül mintha kényszerzubbonyban kéne úsznom egy örvényekkel és krokodilokkal teli mocskos folyóban... elég fárasztó... ráadásul egyre gyakrabban, egyre mélyebbre merülök...
nő: na, akkor gratulálok még egyszer!
én: akkor én is elmondom még egyszer: nincs mihez

Nincs annál jobb semmi, mint hogy az embert tárt karokkal várják haza

Mint a hírekben sem olvashattátok, nem zuhantunk le, sem oda-, sem visszafelé - én ezt mindenképp sikernek könyvelem el. Visszafelé viszont valahogy (és nem tudom, ez általánosnak számít-e) a leszálláskor először úgy bedugult mindkét fülem (igen, ittam, nyeltem, lélegeztem, ásítoztam, masszíroztam, stb), hogy azt hittem, mentem szétreped a fejem (de nem repedt szét) és minden bizonnyal teljesen megsüketülök (és tényleg meg is süketültem). De semmi okotok nincs az aggódásra, nem diktálásra írok, a blog folytatódik.

Hazaértünk tehát éjféltájt, mint ígértük, a gyerekek már aludtak*, így csak finoman megsimogattam őket, hogy hazaértünk, Á. morrant egyet, V. elmosolyodott (lehet, hogy Á. is elmosolyodott, de az ő szobájában sötét volt és lehet, hogy V. is morrant, de mint írtam, immár süket vagyok)

Vettünk csokit még ott. Meg hoztunk egyéb apró kis izéket is, hogy örüljenek nekünk.

Reggel fél hatkor már talpon voltam (mert a füleimben recseg-ropog valami, épp dől valami építmény, az orromban épp ellenkezőleg, vastag vattaszerű fal épül - nem mondom, hogy jó, na**) és bekopogtam Á.-hoz (az ajtó repedésein látszott, hogy már ébren van, mert égett a villany) és a következő szívet-lelket melengető fogadtatásban részesültem:

én: szia! jó reggelt!
Á.: ghkrrr... krhm...
én: kérsz reggelit?
Á.: nem
én: kávét?***
Á.: nem
én:  jól vagy? minden rendben volt itthon?
Á.: honnan tudjam? én sem voltam itthon
én: ööö... nem az érdekel, hogy az üres lakásban mi történt, hanem hogy veletek
Á.: semmi


* mielőtt valaki úgy gondolná, ideje lesz értesíteni a gyivit, mondom, hogy nem hagytuk itt őket három teljes napra, hanem pénteken elvittük őket a tesómékhoz, aztán hétfőn onnan mentek iskolába, aztán hazajöttek - de onnantól folyton sms-eztem nekik (és V. szokása szerint válaszolt is, válaszába azt is belefoglalva, hogy Á. is életben van) és aztán a reptérről még fel is hívtam őket életemben utoljára (és V.-vel érdemben beszéltem is, Á.-nak inkább csak a vissza sem fojtott dühös nyögdécselését hallottam, hogy miért zaklatom a távolból is)

** azt majd az utazásról mondom, mert az az idő, amit nem a levegőben töltöttünk, nagyon jó volt

*** gabonakávét iszik, nem babkávét - napi mintegy két litert - szereti, na (én is)