2017. szeptember 8., péntek

Van egy új igazolványom

Na jó, még nincs, de lesz. Diákigazolvány. Ami azt jelenti, sikerrel estem át a felvételi túloldalára. Sejtettem, hogy örülni fogok, de azt mégsem, hogy ennyire. Fel vagyok csigázva!

Prózai dolgok némi - a körülmények által megkövetelt - önfényezéssel, de nemes céllal

Szóval. Essünk túl a nehezén. Talán emlékeztek még, hogy volt egyszer nyáron egy szemüveges poszt, ami aztán azzal járt, hogy kaptam több levelet is különféle emberektől, hogy mi lenne jó. Mindegyikre válaszoltam, de a külső és belső korlátaimat egyaránt figyelembe véve végül is egy projekt valósult meg: egy itt és most meg nem nevezett faluból (város... városka... miért nem lehet a falvakat falunak nevezni már? na, mindegy) írt valaki, hogy feléjük annyira nagy a szegénység (nyilván nem a hely egészére jellemző olyan mértékben), hogy jól jönne a külső segítség. Elkezdtünk a neten beszélgetni, és kiderült, hogy a szemüveghegyen túl más dolgokban is. Iskolatáskák, füzetek, írószerek, játékok, ruhák, cipők, ágyneműk, lakástextilek, konyhai felszerelés - szóval, minden. A mindent nyugodtan értsétek úgy, hogy minden.

Eleinte úgy gondoltam, hogy a nálunk keletkező felesleget mindezekből elküldöm nekik postán vagy elviszem én magam, de aztán ahogy rámoltam a holmijainkat, rájöttem, hogy ami nekünk itt feleslegből sok, az másutt kevés lesz, így bevontam néhány barátot, ismerőst is a körbe, vagyis elkezdtem adományokat gyűjteni Megnemnevezett hely szegény lakosai részére. Most már meg tudom mondani, mennyi holmi gyűlt össze, közel egy kisbusznyi. Hat családtól. És minden volt benne, amit kértek, de még biciklik és pedálos autó, meg gyerekülések és gyerekkönyvek is. Nyilván nem lesz elég és nem jut minden családnak minden. De talán segít nekik abban, hogy egy kicsit jobb legyen reggel felkelni. Több reménnyel a jövő iránt. Valami hittel aziránt, hogy lehet jobb. És főleg a gyerekeknek abban, hogy az iskolában érhetik örömök, hogy talán az új füzetek, könyvek, írószerek, játékok miatt és kedvéért jobb bejárni is, meg érdemes is tanulni (igen, ilyen naiv vagyok mind a mai napig, mélyen hiszem, hogy érdemes). Igazából engem ez mozgat az ügyben, hitet adni valakiknek abban, hogy érdemes. Felkelni, tenni valamit, tanulni, dolgozni (akár csak önkéntesként vagy otthon) Annyira persze nem vagyok naiv, hogy azt képzeljem, néhány csilivili új füzettel megoldódnak a gondok, sem az iskolában, sem azon kívül. Csak hogy elindulhat valami.

Használt dolgokat gyűjteni mindig kicsit kockázatos, mert nagyon nehéz eltalálni azt a mértéket, hogy mi az, ami használtan is jó, ami még elég jó ahhoz, hogy odaadható legyen - mert itt a hat család a számára már felesleges (kopottabb, divatjamúltabb, stb.) dolgokat adta össze (néhány tanszer kivételével, mert azokból vettünk újakat is) - szóval, kockázatos, mert nehéz ismeretlenül megtippelni, hogy biztosan ne legyen vacak, ne legyen szemét, pláne, hogy ne legyen használhatatlan. Hogy egyáltalán mi használható és mi érték Budapesttől néhány (néhány tíz, néhány száz) kilométerre. Nyilván nem Budapest a lényeg, hanem a viszonylag  jól szituált középosztálybeliség. Meg persze Budapest is lényeg, mert itt még a szegények jó része is jóval gazdagabb, mint egy olyan helyen a szegények, ahol alig van munka. Nemcsak a Megnemnevezett helyen, de még annak 50 kilométeres környékén sem, ahol más, hasonló Megnemnevezett helyek vannak, hasonló életkörülményekkel.

Én egy kicsit szerencsés vagyok (mármint nagyon), mert volt olyan munkám régebben, ami abból állt, hogy az ország cigánytelepeinek jókora részét végiglátogattam. Úgy negyven-ötvenet, városokban, falvakban. Budapestet sem kihagyva. Azt hiszem, az a szegénység és az a kilátástalanság, amiket akkoriban láttam, alapvetően változtatta meg a gondolkodásomat a szegénységről és a lakóhely által determinált kilátásokról.

A Megnemnevezett hely családsegítőjének a vezetője másnap sírva hívott fel, hogy ők ilyen adományokat még sosem kaptak. Amikor azt mondom, sírva, akkor úgy értem, hogy elcsuklott a hangja, aztán szipogva beszélt, aztán egy kis elnézést kért, aztán orrot fújt, aztán beszélt tovább. Én is szipogtam egy kicsit. Nyilván meg is hatódtam magamtól némileg, mert mennybe menni jó. De szégyelltem is magam pokolian. Mert szinte csupa, nálunk már feleslegessé vált dologról volt szó. Ami - valljuk be - nálunk már csak foglalta a helyet és amiktől jó volt végre megszabadulni.

A budapesti adományházak és karitatív szervezetek már ruhát nem is nagyon fogadnak el. Konyhai eszközöket is csak nagyon korlátozottan. Tudom, mert próbálkoztam. A konténerekkel bizalmatlan vagyok. Nem teljesen alaptalanul. Az emberek tanácstalanok. Sokunknak okoz fejtörést, hogy mit tegyünk a jó állapotú, de feleslegessé vált holmikkal. A mindent ingyen fészbuk oldalon sokszor alig adhatók oda a holmik, nem mennek érte, akik ígérik, sok holmira pedig jelentkező sincs. Budapest gazdag város. Nyilván, mihez képest. A magyar vidékhez képest.

Kedves gazdag olvasóim! Én nem szeretnék gyakran koordinátorkodni, a mostani Megnemnevezett hellyel ugyan terveim szerint fenntartom a kapcsolatot és szervezek nekik máskor is gyűjtést - de annyi szegény (és tudom, hogy náluk még rosszabb helyzetben lévő) része van az országnak. Nyissátok rá a szemeiteket a hozzátok bármilyen tekintetben közelálló (közel lévő) szegénységre és enyhítsétek azt, ahogyan tudjátok. Ne feltétlenül elégedjetek meg a karitatív szervezetekkel, adjatok közvetlenül oda javakat, törődést, munkát és figyelmet, ahol személyesen megbizonyosodhattok arról, hogy jobbá teszi az ott élők életét valamivel. Nem tudom, hogy mindenhol ilyen kedves és készséges-e a helyi családsegítő vezetője, mint itt. De tuti, hogy mindenhol van olyan helyi ember, akivel lehet kooperálni.

Tudom, hogy sok tekintetben ciki ez a poszt, de higgyétek el, a középosztályi létből általában nem látszik az a mély, szomorú  szegénység, ami körülvesz bennünket. El sem tudjuk képzelni. 

2017. szeptember 6., szerda

bánat

hullik az eső, szívemig ázom
illan az idő, látszik a házon
mállik a tégla, rozsdavakolat
lepi a kerítést, a falakat
vöröslő repkény emészti fel
kellene vágni, de nem érdekel
süvölt a vad szél ablakokon át
szálló por teríti be a nagyszobát
csillan a könnyem, arcomon hordom
villog a szemem, testem a kordon
billeg a bánat az ujjam begyén
billog a bánat, de mit bánom én

2017. szeptember 5., kedd

az esélytelenek nyugalma egy páncél a vérző szív felett

az van, hogy akarom is meg nem is, ezért aztán húzom, halasztom, tologatom az olvasnivalókat, sokat jár ugyan a témán az agyam, de még nem vettem rá magam, hogy tanuljak is, nézek videókat (érdekesek és hellyel-közzel, érintőlegesen kapcsolódnak), de nem olvastam el, amit kiadtak, hogy kell, nem kerestem meg a korábbi szakdolgozatokat (és nem is értem, miért kellenek - de ráadásul gőzöm sincs arról, hogy hol vannak), nem gyakoroltam, hogy legyen megint kézírásom, pedig kell majd, szóval így egyre nyilvánvalóbb, hogy az esélytelenek nyugalmával fogok megjelenni valami szépnek gondolt ruhában, aznap persze talpig pánikban, aztán majd szomorkodok, hogy nem vettek fel, aztán elúszik ez az év is, aztán marad minden a régiben, különösen én, a régi bőrömben, tiszta hülye vagyok

2017. szeptember 4., hétfő

évszakok

a lábak kalodába zárása
sötét csizma
a lábak felszabadítása
táncoló lábujjak

Szabályok

I.: nem lehet tulajdonnév, nem lehet betűszó, nem lehet idegen szó... mi a barátnőmmel úgy játszunk, hogy ami szerepel a helyesírási, vagy egyéb, például etimológiai szótárban az mehet, ami nem, az nem
én: de hát kizárt, hogy az összetett szavak mindegyike szerepeljen valahol!
I.: nem lehet összetett szó
én:  és a nyelvi kreativitás?
I.: a szabály az szabály, nincs leírásotok?
én: nem tudom, sosem néztük meg, az a jó, hogy mi alkotjuk meg saját szabályainkat
I.: na, kezdjük!

(...)

V.: dojo?
I.: az mi?
V.: a karateterem
I.: idegen szó nem lehet

(...)

Á.: lúzer
I.: nem teheted ki, ez idegen szó!

(...)

én: szegedi
I.: tulajdonnév nem lehet
én: ez melléknév
I.: de majdnem tulajdonnév, városnévből van! nem járulok hozzá

(...)

I.: atyó
Á., V., én: mi?????
I.: atyó... atya, atyácska, atyuska, atyó
Á., V., én:  na, ne már!
I.: ha lenne M betűm, kirakhatnám, hogy matyó, de így csak az atyót teszem
Á., V., én:  ha lesz M betűd, elfogadjuk a matyót, ezt nem
I.: nem értem... ez kissé igazságtalan így, atya, atyácska, atyuska, atyó