Ünnep- és vasárnapok menetrendje

Körülbelül a gyerekek tízéves koráig azon drukkoltunk, hogy ne keljenek fel reggel hat előtt, hogy tudjunk aludni. Most meg azon, hogy keljenek fel délután kettő előtt, hátha tudunk együtt ebédelni.

Még nem végeztem teljesen

(Rém)álmaimban még naponta találkozom Nyulival. A mostani az volt, hogy megpróbáltam beszélni vele az elmúlt három hónapról, részint, hogy ráébresszem, bizonyos emberi tulajdonságokra, részint hogy kicsikarjak tőle némi pozitív visszajelzést (igen, tudom, szánalmas kis hülye vagyok), hogy legyen miből újjálegóznom magamat. Nyuli azonban nem ért rá, folyton cikázott ide-oda, mindig volt nála vagy egy köteg papír vagy egy laptop lógó kebellel kábellel és úton-útfélen kéretlen (és kivétel nélkül bunkó) tanácsokat osztogatott mindenkinek. Így esett, hogy míg én loholtam mellette, ő jártában-keltében, mintegy mellesleg kirúgta az egyik kollégámat (mostanra volt kollégámat, egy fiatal lányt, aki álmomban úgy nézett ki ugyan, mint Szilvi barátnőm, de attól még tudtam, hogy ő Bogáta - amúgy jellegre tényleg hasonlítanak is kicsit, nahát!). Szóval, Nyuli futtában szólt (a vele egyidős) Boginak, hogy ne jöjjön már holnaptól, mert nem alkalmas erre az emelkedett szintű munkára, ami itt folyik. Mire Bogi ledermedt és elsírta magát, hogy ő mindent rendesen megcsinált, ráadásul most lesz az esküvője, lakáshitelt vettek fel, ne bánjon már így vele Nyuli. Mire Nyuli - és ez nagyon jellemző rá - gondoskodásnak álcázva még egy nagyot rúgott Bogiba emígyen: Ne sírj, Bogi! Pihensz most egy kicsit, amint látom, nagy szükséged van rá, mert nem bírod  a munkát, meg is értem, az ilyen nagydarabok, mint te, sosem szokták jól bírni, én is csak azért vagyok ilyen extrém módon terhelhető, mert különlegesen jó géneket örököltem, de tudom, hogy ezzel ti nem rendelkeztek, ezért is vagyok ilyen elnéző felétek... ne sírj, pihenj egy kicsit, néhány év alatt leérettségizel és akkor már kicsit kvalifikáltabb munkákat is el tudsz majd vállalni, persze, ha lesz hozzá affinitásod. Bogi elhűlt: de Nyuli! menjek érettségizni? Két diplomám van (míg neked csak egy) - mire Nyuli vállat vont: ne haragudj, most nagyon kell sietnem, nem sejthettem, hogy már bárkinek adnak diplomát, aki csak kéri! Én mellettük állva hallgattam végig őket, majd Nyuli elszaladtával Bogit kezdtem vigasztalni - felébredésemig sikertelenül.

Fordítás

Gondolkodtam, hogy melyik mondatnál kellett volna végleg felállnom*. Ha nem is pont a legelsőnél, de az elsők közül valamelyiknél, még mindenképp az első nap délelőttjén. Nyuli épp a távol lévő kollégákat mutatta be nekem. Az egyiket - Pöcsfejet - így: "Pöcsfej nagyon-nagyon okos ember... mondhatom, hogy egy zseni... nagyon okosakat mond... csak nem sokan értik... elég furán beszél, mert nagyon gyorsan gondolkodik és sokat absztrahál... de te ne aggódj, majd én fordítok." Szóval, ennél a mondatnál kellett volna azt mondanom, hogy kedves Nyuli, inkább én fordítok neked  - méghozzá hátat most azonnal.

Elmulasztottam élni a történelmi lehetőséggel, így volt időm személyesen is megismerni Pöcsfejet.  Időnként beletúrt a kócos hajába és kisfiúsnak szánt mosollyal tekintett végig a körülötte állókon. A minimumelvárása az volt, hogy minden nő belé szeressen. Talán volt rá fogadókész közeg is. Valaha és valahol. Viszont azon kívül, hogy képtelen volt konzekvensen egyeztetni az alanyt és az állítmányt, egyáltalán nem volt követhetetlen a beszéde. Úgy látszik, én is nagyon-nagyon gyorsan gondolkodom**. És gyorsan is absztrahálok.

* végül is nagy sokára megtörtént a szakítás, most ismét szabad vagyok, mint kotlós a tyúkudvaron

** nem (mert ha nagyon gyorsan gondolkodnék, akkor annál a mondatnál mindenképp felálltam volna)

A vak nő

Mentem ma a Lövőház utcán a Fény utcai piac felé (szia, Réka! eszembe jutottál, és megint csak köszönöm a karácsonyi ezmegazokat) - szóval, mentem, hogy sonkát nézzek. Spoiler: néztem, de nem vettem semmit. Mert elrettentett az a hatalmas molino, amit a NÉBIH rakatott ki a Moszkva tér felőli sarokra. Holnap újra próbálkozom. Miért kell sonkát vennem? (kesergés - korábban mindig anyukám vett nekünk sonkát, egy fél-egy kilós darabot, egy finoman valódi füstölt kerek "dióját" egy biotermelőtől. Ez volt az egyetlen sonka, amit Á. is megevett. Sajnos anyukám elfelejtette, hol szokta ezt venni. Próbálok hasonlót találni - de eddig eredménytelenül). Szóval mentem a Lövőház utcán, amikor megláttam, hogy az utca túloldalán, velem párhuzamosan megy két nő. Anyja-lánya vagy barátnők? Nem tudom, nagyon kedvesen mosolyogva beszélgettek (ez tűnt fel először) és elég tempósan gyalogoltak. Mindkettőn napszemüveg volt, de a hozzám közelebbinél fehér bot is. Nem használta, a kezében volt, de a föld felett tartotta - akkor néztem meg jobban őket, hogy egymásba karolva mennek. A hozzám közelebbi nő vak volt. Nagyon szépen öltözött, karcsú vak nő. Gyerekkoromban a vakok mind rettentően esetlenek és kövérek voltak, míg mostanában egyre több a szép mozgású vak. Gondolom, a fejlettebb technika is segít, meg valami szemléletváltás. Csodáltam a vak nőt, milyen bizalommal megy a másikba karolva gyors sétatempóban. Én nem mernék ilyen iramban menni csukott szemmel az utcán, még valakibe karolva sem - gondoltam magamban - mert ehhez akkora bizalom kell, amennyi bennem nincs, mert... és körülbelül ennél a pontnál nekimentem egy tereptárgynak, nem kicsit. A vak nő a társával meg a bizalommal már tovább is haladtak, én meg ott maradtam sajgón és bizalomhiányosan. (Aztán persze továbbindultam én is)