Edények, akiket szeretek

egy kerámia bevonatú serpenyő - azt hittem, humbug (csak nem tudtam mit kérni apámtól karácsonyra, így a hasamra csaptam és azt mondtam, kerámia bevonatú serpenyőt szeretnék a legjobban a világon) - hát, azóta szinte igazzá vált a mondás (meg vérré a bor) - ez egy istencsászár edény, nem ég le benne semmi (mondjuk több órára még nem felejtettem benne a tűzön semmit), viszont szinte elmossa önmagát - imádom

egy üvegfalú elektromos vízforraló kancsó (én vettem karácsonyra magunknak) - amellett, hogy végre látszik, hogy mennyi víz van már vagy még benne, vízforralás közben kéken világít (ultraibolya?) és ha nem kell épp forró víz, akkor is folyton főzöm benne a vizet, mert gyönyörű - így viszont végre nagyjából annyi folyadékot iszom, mint kéne (akár 3-4 litert is) - imádom

Vegyetek edényeket, az edények szerethetők!

Újra itt van, újra itt van

A régi sötét indulat új köntösbe bújt. Emlékeztek még az iparosodás kezdetén a géprombolások korára? Olyan érthető a helyzet gerjesztette félelem és olyan érthetetlen a valós megoldások megkeresése helyetti agyatlan, vandál garázdálkodás. Döbbenetes az, hogy mennyire nem tanul az emberiség, és hogy időről időre ugyanazok a sötét erők dolgok basszák szét rombolják földig a világot. És - bár a magyar közoktatást figyelve hihetetlennek tűnik - értelmes oktatással jócskán csökkenteni lehetne az efféle durvulásokat. Bután nézek, nem tapsolok.

Örülünk

és most ez, meg a megkönnyebbülés, meg a büszkeség V.-nek köszönhető - így tovább!

szép vagyok

ennyi

Magyar anyák! (szolgálati közlemény)

Lécci-lécci, ne a zsúfolt vonaton tanítsátok este hat után fütyülni a három idétlen fiaitokat, mert bizony mondom, hogy így még egy húszperces út is egy végtelen esztendőnek tűnik, mire végül az apró csillámszilánkokra szétrepedt fejemben a zsibbadással leszállhatok itt minálunk. Ha  mindenáron sárgarépát etettek velük a saját örömötökre, a zsenge füttyszót is tartsátok valahogy kordában (akár a négyfal közt, ahol tradicionálisan senkit sem érdekel, mit is csináltok, akár a mókusjárta erdőben, ahol legfeljebb a mókus ejt a fejetekre mogyorót), mert nagyon szégyellem, amikor úgy érzem, hogy most azonnal odamegyek és behúzok mindnyájatoknak egy-egy hatalmasat - de ha őszintén szabadjára engedtem volna az érzéseimet, bizony, ez történt volna. Kultúrlény vagyok, csak sajnos nem teljesen süket.

Akit a fél ország tiszta szívéből gyűlöl szombat óta

Dallam tehén és barátai - az ország másik fele még nem találkozott a botfülű bandával és muzikálisnak mondott társukkal (egy trendi módon unortodox, ám legalább ötletes megoldási lehetőség vár rátok, ha lejjebb görgettek)

Más: sosem találjátok ki, mit láttam ma a Lidlben potom 499 forintért (kivéve, ha ti is ott jártatok és ugyanezt láttátok, mert úgy viszont elég könnyű kitalálni): sírhant alakú muffin-sütőformát árulnak. Néztem, de csontváz vagy koponya, netán kampókéz alakú nem volt, így nem vettem. Pedig málnaszósszal biztosan gusztustalanok lennének azok is.

(Dallam tehén mindennap szép zenét hallgathatott és most december 27-e van)

A puliszka és a csonkamagyarok

Itt van ez a cikk, ami arról szól, hogy sosem gondoltad volna, mi történik veled vagy benned, ha puliszkát eszel. Bennem mondjuk egy halványsárga, földízű undor indul el és ha sokáig eszem (többet, mint két-három kanállal), akkor öklendezni is kezdek, majd később hányok is tőle - de belátom, hogy ez az én saját, egyéni reakcióm egy olyan ételre, amivel többszöri próbálkozással sem sikerült megbarátkoznom. Emiatt a cikket nem idéztem volna ide, egyen puliszkát, aki szereti, én garantáltan nem fogom elenni senki elől. De ezt a meleg, szívbéli barátsággal hozzáírt kommentet nem hagyhattam parlagon heverni:

magyarbácsi: Hát még a túróspuliszka! A csonkamagyarok el sem tudják képzelni, micsoda mennyei eledel!

Na ja, értem én: a csonkamagyaroknak nyilván az ízlelőbimbóik hiányoznak, biztosan kivágták a nyelvükről (vagy a nyelvükkel együtt?)

Leszámolok veled, Balogh István!

Kedves Balogh István (de ezentúl inkább Zénullnak szólítalak, jó lesz úgy?), én nem tudom, hogy ki vagy, de közel tíz éve küldözgeted a céges e-mail címemre satnya kis üdvözlőlapjaidat karácsonyra, új évre, húsvétra, augusztus 20-ra, meg még ki tudja, mire. Kedves martine! - szoktak kezdődni a lapok. És én (nem szívesen vallom be, de így volt) általában finoman elmosolyodtam (bár hiába kutattam emlékezetemben, hogy ki lehetsz) és mindig kedves viszontválaszt is küldtem neked, személyes Kedves István! megszólítással és viszont kívántam a hozzám írott jókívánságaidat - mindezt azzal az édes bizsergéssel a lelkemben, hogy titkos imádóm lehetsz csak (mert a ha csak kicsit is ismersz, azt tudnod kellett eddig is, hogy a névmemóriám messze átlagon felüli, így pontosan tudhattad, hogy nem ismerlek, ezen az álnéven biztosan nem), és én gondolatban mindig meghajoltam a kitartásod előtt, ahogy láthatatlanul a háttérbe húzódva kíséred mindennapjaimat és csak ünnepekkor bukkansz elő az ismeretlenség háborgó homályából, hogy szép napot szerezz nekem. Ismeretlenül is kedveltelek téged... de ennek vége, kedves Zénull! Csaló vagy, kisstílű csaló voltál egész nyomorult életedben! Hát mit képzelsz te rólam, zénull? (igen, kisbetűvel írlak, még ezt sem érdemled meg!) Hogy kedvedre játszhatsz az érzelmeimmel? Azt már nem! Nem leszek többé a kisded játékszered, ostoba zénull! Végeztem veled! Ezentúl olvasatlanul töröm össze a karácsonyi üveggömbjeidet és a húsvéti tojásaidat egyaránt! Ne mondd, hogy nem érted! Ismerős a megszólítás? Ez itt, ni:"kedves F3"! Igen, te írtad, te sivár lelkű képeslapszédelgő! De most ezzel alaposan lebuktál! Hogy képzelted, hogy nem tűnik majd fel? Azt hitted, így nevezhetsz? Hány nőnek küldted még el rajtam kívül mézesmázos, behízelgő lapjaidat az elmúlt tíz évben, hogy kompromittálj minket? Kitöröltelek az életemből, te csaló! Még hogy F3! Tudod, kit nevezz ezentúl F3-nak! Azt a... te... te... lelketlen csaló, te zénull.

hangyás

Ma hajnalban pedig egy óriáshangya szaladgált a fürdőkádban (meg aztán a csempén is) föl-alá. Hogy miért épp a mi házunk belső tereiben kezd ébredezni idén a természet?

Egy vérrel teli ...-t találtam ma

Talán hurkát? Dehogy! Netán egy vödröt? Nem. Még csak nem is bögrét vagy tányért, esetleg amforát vagy kelyhet - vagyis semmiféle edényt vagy véredényt. Nem, nem is vattát vagy tampont. Nem fiolát, sem kémcsövet, sem fecskendőt. Nem zsebkendőt és nem is szőnyeget. Nem is kést.

Hanem egy szúnyogot! Merre zümmög tovább a világmindenség???

Nem kell!

Kazettán megvolt (hogy honnan szereztünk ezeket a sokszor másol félillegális kazettákat? biztosan valahonnan ugyanonnan, ahonnan a stencilezett szamizdat irodalmakat később), rongyosra hallgattuk és rongyosra üvöltöttük a szánkat délutánonként a szülőktől mentes lakásokban. Aztán amikor később elkezdtünk koncertre is járni, megvolt az egyértelmű irány: nem kell, más kell. A most divatos cukiskodást komolyan el sem tudtuk volna képzelni, több lett volna cikinél.