bv valakinek kölcsönadott egy könyvtári könyvet úgy két éve - aztán a kölcsönzés lejárta előtt végigkérdezte a társaságot, hogy kinél van, mert sosem egyértelmű, hogy ki melyik könyvre csap le és kéri kölcsön, mert a könyveken kívül mindig elég sok szó esik más dolgokról is és tud nagy hangzavar és keresztbe-kasul beszélgetés lenni. De a könyv utólag már senkinél nem volt, nálam sem - nem is én hoztam el, mert ha igen, akkor nyilván már visszaadtam volna, mert figyelek az ilyesmikre. bv szegény nyilván benyelte a könyvtári büntetést, aztán mind el is felejtettük a dolgot. Én mindenképpen.
Tegnap hazajöttem a Balatonról (hogy ma, ebben a szép késő őszi latyakban visszamehessek anyukámmal). Valaki (nyilván A.) újrahúzta az ágyat. Kicsit kotorásztam az ágy feletti polcon, hogy úgy tudjam levenni a harmadik Knausgard kötetet, hogy nem lesz csupa por a friss ágynemű (mert sajnos az összevissza halmozott könyveket nem egyszerű portalanul tartani) - és szerintem nem is lett poros az ágy, bár át kellett pakolnom egy fél vagonnyi könyvet hozzá (nem is értem, ezt karácsonyra kaptam, hogy a fenébe került alulra?). Belelapoztam, beleszagoltam, odatettem a csomag tetejére és visszadültem az ágyra a telefonommal. De valami nyomta a hátamat. Nem nagyon, de mégis. Biztosan kitaláltátok máris, hogy bv két éve elveszett könyvtári könyve volt az. Leizzadtam. Basszus, ez hogy lehet? Nálam sem volt... és ha mégis, már rég visszaadtam. Na, de mégsem. Ultragáz. Aztán vettem egy nagy levegőt és bertam a csoportba, hogy megvan a könyv. bv-t külön is belinkeltem - lesz, ami lesz. Azért ő elég szigorú némely dolgokban. Legalábbis könyvek tekintetében igen következetes. De úgy tűnik, egyben megbocsátó is.
Korábban szerintem ezt úgy vettem volna, hogy ennek már már mindegy. Igen, ez az igazi ultragáz. Nagyon nehezen vállaltam a felelősséget mindenért, a tudásomért, a gondolataimért, de különösen az általam elkövetett cikis dolgokért. Van oka, nyilván tudok rá jól hangzó magyarázatokat adni, de tényleg nagyon féltem attól, hogy ha kiderül hogy nem vagyok tökéletes valami ilyesmi, akkor annyira arcot vesztek, hogy azzal együtt mennek a levesbe a barátaim is. Szóval, ha nem is korán, de mégiscsak tanulom lassan, hogy bízhatok a barátaimban, nem dobnak az első alkalommal, amikor csak lehetséges (illetve akik igen, azokat már egy ideje nembarátként azonosítom)
