szeptember

Szemerkél az eső, épphogy, szürke felhők foltozzák a fehér eget, barnulnak a gesztenyefán a levelek, itt az ősz. Szép, szelíd, szomorkás, szeretem. A friss szomszéd reggel hattól bőgeti a saját betonkeverőjét és vidáman kurjongat, hogy adjon az apja még egy lapáttal, vagy az apa kurjant épp, hogy víz kell még. Ezek ilyen fúrfarag ezermesterek, alig múlik el hétvége úgy, hogy ne a kiskertjüket csinosítgassák láncfűrésszel, hegesztőpisztollyal, betonkeverővel, légkalapáccsal, fűnyíróval, zománcfestékkel, higítóval, puffanásokkal és kurjantásokkal. És mikor már elértek egy - de nyilván nem a végső - csinossági szintet, amikor van új kertitörpe, kerti lak, hinta, kerti lámpa, homokozó, szélfogó, gyerekmászóka, kutyaház, bogrács és fehérre mázolt bográcsrács,  minden, mi szemszájnak ingere, akkor hívnak egy kisebb társaságot, kollégákat családostul, olyan csapatépítő jelleggel, és elkezdenek bográcsozni, és kurjongatnak, hogy kell még egy kanállal, vagy egy másik kurjant azért, hogy bor kell még, a gyerekek önfeledten játszódnak a frissen festett kerítés és a bogrács alatt égő tűz közt, menjetek már a homokozóba, vagy a medencébe vagy a hintához, húzzatok már odébb a francba, szólnak rájuk a vidám felnőttek két böffentés közt, mert ha nem, lesz itt nemulass, és a vidám gyermekek visongva elszaladnak, így telnek itt a hétvégék a szorgosok szomszédságában.

Nincs mit tenni, az ő kertjük, az ő gyerekeik, az ő kollégáik, az ő szórakozásuk. Mi csak hallgatjuk és szagoljuk némán. De őszintén örülök, hogy A. nem ilyen ezermester és nem érez állandó késztetést valami zajongásra a kertben meg a ház körül. Egyébként meg szép az ősz első napja tényleg, csendben szedjük a hullott szilvát a fűből.

Egy nő kisrigónak nézett egy legyet

Én vagyok az.
Nem a légy, nem a rigó.
A nő.

Így történt: én csak úgy bambultam a konyhaasztalnál, épp végeztünk a vásárlással, a fehér ing persze hiányzik még, én vagyok a hülye, hogy nem vettem meg a kínaiban, elfáradtam a vásárlás közben, mert akkora tömeg volt és olyan zsivaj, hogy még a saját gondolataimat is alig hallottam belülről tőle, és bár délután volt még, de a nap a felhők mögé bújt, talán már nem voltak tökéletesek a látási viszonyok a konyhából kifelé, bár autóvezetéshez ezt az időt szeretem leginkább, talán a szemem homályosult el valamitől, a fáradtságtól, az allergiás tüsszentésektől, minden esetre, amikor felkaptam a fejemet valami zajra, amiről végül ki sem derült, hogy mi okozta, és kinéztem a konyhaablakon, a konyha előtt lévő juharfán valami fekete moccant, mi is lehetne más, mint valami kései kis feketerigó, gondoltam én elmosolyodva, aztán a mosoly undorrá görbült, mert nem a fán mocorgott, hanem az ablakon mászott, és bizony nem kisrigó volt, hanem egy hatalmas, undorító, fekete légy, ami zümmögni kezdett, és már el sem tudtam képzelni, hogyan mosolyoghattam rá, mert utálom.

Kenyérharc

Ma este elég későn jutottam el vásárolni, már majdnem nyolc óra volt. Siettem, hiszen V. éhes volt, Á. nagyon éhes volt, A. pedig egyenesen azzal nyomasztott, hogy ma éheztettem. (egyébként nem, de majd egy másik posztot szentelek egyszer annak, hogy hogyan és milyen vicces magyarázatok közepette hal éhen A. naponta a teli hűtőszekrény mellett, nem egészen ötven méternyire a kisbolttól) Szóval, siettem a boltba, és amint a kenyeres pulthoz értem, megláttam, hogy abból a kenyérből, amit itt mi szoktunk  venni, már hírmondó morzsák sincsenek a polcon, van még néhány előre csomagolt kenyér, illetve a sarokban egy kicsi csomagolatlan rozscipó. Ha nem nagyon muszáj, nem szoktam csomagolt kenyeret venni, mert gumiszerű és műanyagízű (igen, én is rigolyás vagyok), valamint rá van írva, hogy miből van, ami elszomorít. Nem ringatom magam abban a hitben, hogy a csomagolatlan bolti kenyerekbe nem raknak ezt-azt feleslegesen, de ott legalább képzelhetem azt, hogy azokban kevesebb van. Szóval, kinéztem magamnak az egyetlen cipócskát, levettem egy nejlonzacskót a tekercsről, kinyitottam és óvatosan el akartam kapni a tátott szájú zsákkal a gyanútlan cipót. Már majdnem megvolt, amikor a hátam mögül előrongyolt egy ötven-hatvan év közötti nő, egy olyan jól ápoltnak mondott üzletasszonyféle, kiskosztüm, frizura, diszkrét festettség, és az egyik kezével kemény határozottsággal lepacsolta a kenyeret, ahogy azt az ipiapacsban kell, és azt mondta diadalmasan: "én értem hozzá előbb, már az enyém!" És komótosan elkezdett zacskót tekerni magának.

Nem, nem szóltam semmit. Inkább elképedtem. Gondolom, elkerekedett a szemem rendesen. Szerintem aztán rá is nevettem, mert vicces volt az ovis trükkje. Aztán ráhúztam a zacskót a kenyérre, betettem a kenyeret a kocsiba és továbbmentem. Mondjuk egy darabig még aggódtam, hogy utánam jön és kilopja a kocsimból, de azt elhatároztam, hogy semmiképp nem keveredem utcai verekedésbe egy fél kilós cipó miatt, amíg nincs éhínség és nincsenek veszélyben a gyerekek. Utána viszont simán, reszkessetek, kenyértolvaj öregasszonyok!

Gyors siker, mérhető eredmény, mérhetetlen haszon

A múltkoriban volt egy hír, napokig lehetett látni itt-ott a neten. A lényege az volt, hogy a meteorológusok rontják az országimidzset, hátráltatják a gazdaság fejlődését, akadályozzák az idegenforgalmat, a népegészséget is veszélyeztetik depressziót okozva a lakosságnak borúlátó, esőt, szelet, netán lehűlést ígérő előrejelzéseikkel.

Nos, ilyen gyorsan ritkán változnak a dolgok, de íme, itt az áttörés. A rádió reggel fél hat óta harsogja (vagyis én azóta hallgatom, mert igen, sikerült felkelnem, annak ellenére is, hogy tegnap este minibuliba csöppentünk és elfogyasztottunk némi bort és némi pálinkát is néhány kedves ember társaságában. És a kiszemelt vonatot is bőven elértem volna akkor is, ha nem késik. De késett.), szóval, azt mondja a rádió, hogy ma legfeljebb báránykák úszhatnak a vakító kék égen, forróság lesz és derültség a köbön.

Itt sötétszürke az ég és lóg az eső lába. De legalább nem terheli meg senki a csomagját esernyővel, nem mond le arról, hogy strandra menjen. Legfeljebb akkor, ha a rádióhallgatás mellett kinéz az ablakon is. Valószínűsítem, hogy azt a szegény hírolvasót, aki az időjárás felolvasása előtt elmesélte, hogy csöpögő esőben ment ma be a rádióba, rémhírterjesztésért kerékbe törik még ma - de simán megérdemli, mert egy csomó ember kedvét elronthatta ezzel.

Második kísérlet

No, örömmel mondhatom, hogy a ravasz öreg rókákat is megszégyenítő profizmusra tettem szert egyetlen nap alatt. Igaz, a ruháimat elfelejtettem kikészíteni, meg a kávémat is bekészíteni, sőt, ételt sem csomagoltam, de hát ezek olyan nüansznyi apróságok, amikbe majd szép lassan belerázódom a még rendelkezésemre álló három hosszú nap alatt. Viszont reggel fél hatkor rutinos vérprofi módjára, csukott szemmel és az édes alvást meg sem szakítva nyomtam le a telefonnak azt az egy kivételezett szerepű gombját, amelynek a lenyomásával megakadályozható, hogy tovább zargasson.


Mentegetőzés:

Én csak azért nem készítettem ruhát meg élelmet, mert a munkaidő utáni délutánomat és estémet azzal töltöttem, hogy Á.-nak fekete farmert szerezzek az évnyitóra. Azzal hamar felhagytam, hogy iskolakezdési utalvánnyal próbáljak fizetni, ahol elfogadják, ott nem tartanak fekete farmert. Egyáltalán nem. Fekete kordot sem. Fekete szövetnadrágot sem. Sőt, a fekete műanyagnadrágból (amit nem akarok venni, mert iszonyú rondák) is csak 122 alatt és 164 feletti méretet. Nekem (mármint Á.-nak) 146-os kell, és ebből idén nem tudok engedni. Végül huszonegyedik boltként kínomban bementem a Zara nevű boltba, ahol még sosem jártam, mert drága. De a leértékelt nadrágjaik alig voltak drágábbak, mint másutt a leértékeletlenek - és volt fekete farmer. Egy jó hosszú 140-es darab, az utolsó. Elhoztam. A derékszűkítője nincs ugyan bevarrva, amit ennyi pénzért elvárnék - de legalább beletették, hogy bevarrhassam, ha kell. Naná, hogy kell. A szára viszont nagyon szűk, nem is hiszem, hogy van olyan pókhasú gyerek, akinek a derekára is épp jó és a lábát is bele tudja dugni. Á. vékony, hosszú lábain jól mutat és talán még kicsit hosszú is.

De a fehér ingjeik közül nem válogattam 5000-ért, veszek majd a kínaiban, ott 900. Igaz, az utalvány sem itt, sem ott nem játszik, a pénz viszont őrületesen fogy. Na, ezért kell, hogy lehessen az utalványért sört is kapni. Mert a sörre való pénzünket rendre a ruha- és cipőboltokban meg az ápiszokban dorbézoljuk el felelőtlenül.

Aztán mikor hazaértem, a reggelre való készülődés helyett inkább felmentünk a sportpályára A.-val, hogy levezessük a nap során felgyülemlett feszültségeket.

Egy betű

Ez volt a hír:
"Nálunk is tesztelik az elektronikus bilincset. Decemberben kipróbálhatják a házi őrizeteseknél."

Így olvastam én:
Nálunk is tesztelik az elektronikus kilincset. Decemberben kipróbálhatják a házi őrizeteseknél."

Hajnali hadgyakorlat

Földrengésre ébredtem. Ja, nem is. Csak a hülye telefonom izgett-mozgott. A francba. Másodikra sikerült hatástalanítani, egyben a földre verni néhány könyvet és a szemüvegemet is. A könyve estek előre, semmi gáz.  Amúgy meg mindegy is, még úgyis majdnem sötét volt. Ami azért durva, mert hol van még a jövő május a boldog madárcsicsergős, langyos hajnalokkal?  A félhomályos fürdőszobában szembejött egy nagyon ijesztő zombi. Megrémül ő is tőlem.  Ja, hogy a tükör és benne én. Köszi, világ.

Nyugtatom magam. Sokkal rosszabb helyzetből indultam, mintha például nagykabátban, menetfelszereléssel a hátamon oda lennék támasztva az ajtó mellé a falhoz, indulásra készen és csak lépnem kellene egyenesen előre, mikor jelez a gép. Még csak azt sem mondhatnám, hogy félkész állapotban voltam, hiszen nem elég, hogy pucéran aludtam még ma az egyszer a nyár emlékére, de nem volt kikészítve a felveendő ruhám (első nagy hiba), nem volt összerakva a táskám (második nagy hiba), nem volt előre összerakva a kávé (ezt csak kisebb hibapontnak veszem), hogy egy laza gombérintés után fel lehessen tolni a tűzre, vagy arra, ami a tüzet imitálja minálunk. Ruhákat ráadásul teljesen megváltozott körülmények közt kellett turkálnom, részben a hideg időre, részben a csukott szememre való tekintettel. Színharmóniákra majd figyelek, ha felsőbb szintre léptem, egyelőre megelégszem azzal, hogy a dolgok, amiket magamra húzok, nem az ágyneműk vagy a méteráruk fogalomkörébe tartoznak. Így aztán azt vettem, amit mostanában mindig szoktam, egy szoknya egy nadrág, vagyis nem, csak az egyiket valami pólóval, végül is eddig sem volt tökéletes az öltözékem, mert melegem volt benne, most jöhet az ellenpólus és mától ugyanabban fogok fázni, hát na és. Túl korán volt még, ez látszott abból is, a macska sem toporgott az ajtó előtt, remélem, nem fagyott meg az éjjel, csak aludt, ahogy szünidei macskákhoz illik. Reggel csináltam meg a mai kajámat is (harmadik nagy hiba), ez biztosan nem tartható így.

Aztán megnyugodtam, hogy ma még ugyan szar időt futottam, azt a vonatot, amivel Á. jól beér az iskolába, kétszeresen is elbuktam, a harmadik eresztés viszont késett, így arra vártam sokat. Így a második órát tudnánk becélozni (iszonyú hiba). Na de már tudom, mit kell tenni: előre elkészíteni a kajámat dobozba, a kávét a kör szélére állítani, ruhákat is este kell összerakni. Menni fog ez, gondoltam mosolyogva egy percig, majd lefagytam. Mert ma Á.-t  még nem ébresztettem fel. Persze, neki még egy hétig vakáció van. De vajon mikor kell felkelnem ahhoz, hogy Á.-t is talpra állítsam rogyadozás nélkül, ruhákat szereljek rá, bepakolt táskával sújtsam, előtte megfelelő mennyiségű és minőségű meleg folyadékot töltsek belé és esetleg valami reggelit is, meg pakoljak tízórait, azzal nehezítve, hogy szendvics nevű dolgot Á. nem eszik, meg még néhány egyéb triviálsan elvihetős ételt sem...

És akkor miben bízhatok? Látom, hogy esténként 30-40 perc elegendő lesz arra, hogy a személyes holmijaimat előkészítsem, bár emlékeim szerint esténként volt sem gyakori az üresjárat. Semmiképp nem tudom megspórolni viszont a reggeli zuhanyozást, fogmosást, öltözést, ha ébren szeretnék utazni, akkor a kávéivást sem kéne elbliccelni. És kockázati tényezőként minden reggel ott lesz Á. ébren vagy alva - nem tudom, melyik macerásabb, az alvót végigcipelni a városon vagy az ébrennek instrukciókat adni és azok betartását csekkolni (orrot fújtál-e, kezet mostál-e, tornazsák megvan-e). És még semmi sincs, még nincs eső, hó, jég, még kivilágosodik, mire indulunk, még nem kell télikabát és sarki túlélőfelszerelés, még nincsenek szakkörök, versenyek, vidéki munkák, még csak augusztus utolsó hete van és még csak szeptember első hetére gyúrok.

Így búcsúzom a nyártól

Kinyitottam 25 üveg idei szilvabefőttet és kiöntöttem őket a komposztdombra. Jól le voltak zárva, segédeszköz nélkül nem ment volna, késsel nyúltam a fedők alá. Isteni forralt bor illatuk volt, nyitáskor spriccelt, pezsgett mind, mint a legfinomabb francia nedűk. Utólag rekonstruált hiba volt a vadonatúj fehér melltartómban temetni őket, örök mementóul lilára pöttyözték. Igaz, csak sportmelltartó, nem csipkés. Az ujjaim feketés lilák, szintén a létől, mintha kalapáccsal vertem volna színesre mindet, körmeim gyászkeretben. Így szabadult fel egy csomó üveg, hogy legyen mibe lecsót tennem. Csak a kedvem csappant meg alaposan. Szia, nyár! Vidd a fenébe rohadt szilvádat is!