újratervezés

én: eljössz  velem a gyönyörű éjszakába?
A.: el
én: ma?
A.: ma

(mert a takarítás eddig mindig megvárt)

Új hobbik, új szerelmek

Van egy vadiúj hobbim, nevezhetjük extrém sportnak is, állati izgi: amikor az én szerény elővárosi vonatom megáll a nyílt pályán és mellé ér egy gyors, akkor át kell szállni egyikről a másikra. Tegnap megcsináltam, hát komolyan, isteni érzés volt, ahogy ugrottam le, aztán ahogy fel a gyorsra (az meg régi típusú, nagyjából köldökmagasságban kezdődött a lépcső) és azzal utaztam tovább... mintha újjászülettem volna! Micsoda élmény! Jó-jó, azért tegnap még volt hozzá egy kis külső segítség (de hát ez volt az első alkalom, a beavatásom). Pezseg a vérem, micsoda nyár!


És hát képzeljétek, én megint beleszerettem az éjjeli Budapestbe, komolyan, olyan a nappali szutyok Pest után, mint egy kaleidoszkóp, kívülről nem látsz semmit, egy jellegtelen cső az egész, de ha belenézel! Atyaég, hogy én mit hagyok ki minden éjjel! Csillogás, édes kertek, zugok, lampionok, tömeg, sodródás, zenék, fények, korianderes - lime-os lecsó, hamburger (mint az éhes disznó a makkal, én még azzal is álmodtam) - minden forró nyári estét sajnálni fogok, amit nem egy (két, sok) romkocsmában fogok eltölteni. Merengve. Én többnyire egyáltalán nem irigykedem a gyerekeim gyerekkorára, pláne fiatalságára (ti. hogy épp most van vagy hogy majd hamarosan eljön) - de annyira szívesen lettem volna tegnap nagyon fiatal huszonéves (egyébként állandóan, én erről nem tudok leszokni, még akkor sem, ha gáz).

nőtársaim (és így általában az emberiség) megmentésére irányuló gondolatkísérleteim egyike

Úgy gondoltam, befestem a hajam. Kifésültem, befestettem. Kicsit olvasgattam a dobozát, hátha írnak valami újat, amikor A. felkiabált hozzám az emeletre, hogy akkor ő most elmegy edzésre. Akkor szia - csúszott ki a számon felelőtlenül - amit A. úgy értelmezett, hogy ezzel búcsút is vettünk egymástól, így elviharzott. Én meg hirtelen ott maradtam egyes egyedül, a kezemben a dobozzal. A dobozzal, amin azzal fenyegetnek, hogy igencsak megbánhatom, ha hajat festek, mert az anafilaxiás sokk ott bujkál minden sarokban (ez nem vicc, tényleg!) - és azon gondolkodtam (hajfestéskor mindig van harminc percem gondolkodni), hogy ha festék most az egyszer valóban megtámad, akkor végül is ki fog engem megmenteni? Senki - döbbentem rá. Eddig persze mások is eljuthattak már számtalanszor.

Én azonban - ahogy a fenyegetettség megsokszorozta erőimet - máris mások megmentésén fáradoztam. Mert ugye tudjuk, hogy tízezer nő él egyedül? Nos, őket vajon ki menti meg? Kihez fordulhatnak a hajfestő szinglik? És az akaratuk ellenére magányosok? Na? Hát, ez az. Senkihez. Nincs ott velük senki a döntő pillanatokban.

Pedig... pedig lehetne! Hiszen egyszerű, mint a megfelelő hajszín kiválasztása a palettáról... hajfestő klubokat kell szervezni az egyedül élő nőknek (természetesen nemre való tekintet nélkül)... ahol mindenki egyszerre, a klubnapokon festené a haját... és megmentenék egymást, ha szükséges. De a lecsöpögő festéket addig is letörölgethetnék egymás füléről, válláról, nyakáról, míg a főellenség nem támadja meg őket! Zseniális ötlet, én mondom, ez korszakalkotó!

Azt hiszem, Semmelweis-szel egy lapon (napon?) fognak emlegetni eztán: a nők (önzetlen és szerény) megmentője! (remélem, előtte nem zárnak diliházba és vernek ott agyon, mint azt a derék Semmelweis Ignáccal tették felvilágosulatlan kortársai.)

Gasztroangyal a konyhánkban

Én csak meg akartam nézni, hogy mi mindenből fogok tudni friss zöldturmixot készíteni, amikor kiderült, hogy van a mélyhűtőben egy egész doboz fagyi, ami valamely rejtélyes módon láthatatlan lehetett a gyerekek számára. Ez nagyon-nagyon ritka esemény, általában gondosan visszazárt, de tök üres, esetleg alibiként egy-egy fél kávéskanálnyi maradékot tartalmazó fagyisdobozokat szoktunk találni, így égi jelnek vettük, kibontottuk és adagoltunk belőle magunknak A.val (olyan óvatossággal, mintha a gyerekek bármikor betoppanhatnának - holott most a tábori lakótársakat szórakoztatják messzi tőlünk) Aztán ihletet kaptam és betáraztam egy egész tálcányi (? vagy hogy mondják a jégkockakészítő izét, amiben kis mélyedések vannak) friss jégkockát, azzal a boldog tudattal, hogy abból még akkor is lesz, amikor egy-két óra múltán ismét ránézek. Aztán az ihlet nem hagyott nyugodni, és egy másik ilyen jégkockakészítőbe nescafét és tejet töltögettem felváltva - egy majdani jegeskávé reményében. Képzeljétek egy egy magas pohárban a gömbölyded fagyott kávé és tejdarabokat! Csak egy kis hideg vízzel (vagy tejjel? vagy még kávéval? ezen gondolkodni fogok még) kell felönteni, szívószálat szúrni a gömbök közé és már ülhetek is ki a kertbe, hogy a vállalt napozásmennyiséget teljesítsem.

És már szárnyall tovább a fantáziám a kis jeges limonádégömböcskék, mentaleveles vízgömböcskék, turmixolt őszibarackgömböcskék felé...Na, gasztrozseni vagyok-e vagy sem? (ha nem jutna eszetekbe egyből a helyes válasz, szívesen segítek: minden bizonnyal)

Nos, hát akkor

Akkor mostantól egy hétig a következő lesz a program:

lazítok ezerrel
mindennap legalább tízszer dugunk ötször egyszer szeretkezünk
mindennap elmegyek úszni (vagy naponta kétszer is?)
nem főzök, nyers zöld turmixokat iszom és gyümölcsöt eszem
kitakarítom a házat (OK, a padlást nem)
lemérem, megtervezem, megveszem, beépítem az új konyhát (a régi konyhát új módon)
kidobok minden felesleges szart, a szükséges holmikat pedig mind tisztán teszem el
mindennap elolvasok legalább egy két könyvet
napi három-négy órát napozok, közben hűvös citromos vizet kortyolgatok
megtöltök kis faládákat földdel a komposztládából, azokba fűszernövényeket ültetek
a sok illatos fűszernövényes ládából ízléses előkertet létesítek
találkozom az összes legalább három barátommal, akikkel beülünk, kiülünk, csevegünk
elkészítem a honlapomat és a szórólapjaimat digitálisan és kézbe foghatóan
(szét is szórom őket elektronikusan és papíralapon is)
megvalósítom a már rég kitalált plakátokat (reálisan nézve isteni ötleteim vannak)
felhívom a jógaoktatót és elkezdek jógázni
varrok és gyöngyöt fűzök
rajzolok (színes és fekete-fehér portrékat egyaránt)
írok
megnyesem a kerti dzsumbujt (nagyon szép, csak már nagyon kicsi így a kert)
önkénteskedem
legalább napi tíz órát alszom
megtanulok úgy sminkelni, hogy ne látszódjon a festék, viszont legyek sokkal szebb
zenét hallgatok és énekelek
elteszek még ötven kiló valamennyi meggyet barackot, ribizlit, málnát, egrest
megnézek egy csomó érdekes használt autót, hogy kiválasszam, mit vegyen meg A.

Nem, nem vagyok szabin. Csak elutaztak a gyerekek. Mindketten, egy időben (épp ellenkező irányokba). És_most_nagy_gyon_jól_ki_kell_hasz_nál_ni_ezt_az_i_időt.

Micsoda szerencsés kislány!

Ugye, a többség pont ezt gondolja, ha valakiről kiderül, hogy már elmúlt tizenkét éves, amikor életében először hányt. V. persze nem így gondolta: remegett, sírt, nem és nem és nem akart hányni - nagyon rosszul volt, és talán egy kicsit még rosszabbul attól is, hogy megpróbálta mindenáron visszatartani. Csakhogy a rosszullét nem múlt, sőt erősödött, az egyre növekvő és sürgető álmosság egyre nyűgösebbé tette - de mindhiába próbálta, nem tudott elaludni, szenvedett. És szenvedtem vele én is - próbáltam rábeszélni, hogy engedje kiürülni a gyomrából a nap folyamán összehabzsolt dolgokat (olyan vendégségben voltunk, ahol évek óta tartó próbálkozásom ellenére is az egekig magasztalják azt a jó gyereket, aki sokat eszik, aki mindenből eszik, aki repetát kér, aki édességet csen - és V. nagyon szeret jó kislány lenni)

Ó, milyen iszonyat nehéz rábeszélni a hányásra valakit, aki sosem próbálta még ki a rosszulléttől való megkönnyebbülésnek ezt a módját! Végül belátta, hogy nincs más megoldás. Vagy csak nem feszült annyira ellene a természetes útnak. Mostanra elaludt végre.

Veszélyesnek látszom

1. V. szülinapi bulija
Megvártuk a tanítás végét, aztán kivettem egy nap szabit és a V. által meghívott kislányokat (összesen tíz gyereket) elvittem a városba lövöldözni. Ez volt V. vágya. V. egy héttel korábban szétosztotta a meghívókat az egész napra vonatkozó pontos programleírással, tudnivalókkal és az én telefonszámommal.

A bulit megelőző napon még nem tudtam, hányan jönnek el - mint V. mondta, Timit és Lolát nem biztos, hogy elengedik velünk. Mert? - kérdeztem véres nyálat fröcsögve a félelmetesen csattogó ragadozó fogaim közül Hát, mert nem tudják az anyukáik, hogy elbírsz-e annyi gyerekkel. Oh, my God - gondoltam és reszkető kezeim közül kiejtettem a mankót, így azon nyomban hanyatt is vágódtam. Hát hogy is tudnék egymagam bekísérni a városba tíz tizenkét éves kislányt? hiszen magam is segítségre szorulok Felhívnád őket? - kérdezte V. Én? - nyitottam tágra vaksi szememet. És mégis, mit mondjak nekik? Hát, hogy tudsz ennyi gyerekkel közlekedni - felelte V. Bocs, de nem - mondtam én. Ha akarnak valamit kérdezni, majd felhívnak. Már az is ciki, hogy rajtad kívül a kislányok egyike sem járt még sosem egyedül sehol, van, aki még iskolába vagy onnan haza sem. Persze, ez csak az én véleményem, de nálam ez eléggé mérvadó. V. elment - gondolom, megvíberezte a kislányokkal, hogy én nem hívom fel az anyukákat, nekik kell hívniuk, ha akarnak valamit.

Előző este kilenc körül hívtak - hogy tényleg egyedül kísérem-e a gyerekeket. Mondtam, hogy terveim szerint igen - de ha van kedvük jönni, szívesen látom őket. És nem lesz baj? - aggódtak. Milyen bajra gondoltok? - firtattam. Hát, hogy a gyerekek nem fogadnak szót. Vagy hogy elvesznek. Vagy valami más. Mondtam, hogy szerintem minden valamirevaló anyuka meg tudja beszélni a saját tizenéves kislányával, hogy figyeljenek az úton, ha nem akarnak elveszni. V. például ügyesen közlekedik akár egyedül is. Jó-jó, ők nem is úgy gondolták. És azért mi bátrak vagyunk, hogy elengedjük V.-t. Azok, hát. Az ebéd pedig hideg meggyleves lesz és spaghetti bolognai szósszal, mondtam. Jaj - rémült meg az anyuka. És az nem veszélyes? Öööö.... micsoda? - értetlenkedtem (de tényleg). A hideg meggyleves... nem attól sokan szoktak kórházba kerülni? Elvégeztem egy gyors stresszoldó gyakorlatot, aztán visszafojtottam a röhögésemet is és kedvesen megnyugtattam Timi anyukáját, hogy mindent V.-vel kóstoltatok meg legelőször. Hálásan köszönte. Ja, nem. De azért végül elengedte Timit.

(és jó tíz nappal később azt mondhatom: minden gyereket, még a leghülyébbet is épségben átadtam a szülőknek és tudomásom szerint egyik gyerek sem került kórházba a mérgező levesemtől)


2. Játszótér
Elmentem kocsival bevásárolni. A játszótér mellett elhaladva a játszótéri kisházból V. és a barátnői integettek ki vidáman, Á. a haverjával távolabb focizott. Nekik is integettem, bár nekik feleslegesen. Bevásároltam. Hazafelé láttam, hogy V. még mindig a téren van Jankával. Lassítottam, megálltam, letekertem az ablakot. V. és Janka odaszaladtak, a játszótér magas drótkerítésén belül, attól mintegy három méterre (ajtó csak a túloldalon, az minimum száz méter). Az autóban ülve a nyitott ablakon át megkérdeztem a lányokat, ettek-e, jól érzik-e magukat, meddig maradnak. Vidáman válaszolgattak. Valahol a kérdések és válaszok közt félúton csatlakozott a lányokhoz két kisfiú is, ovis formák. Szájtátva nézték a nagylányokat, időnként belekuncogtak a beszélgetésünkbe. Homokozóvödör és kislapát volt náluk. Kisvártatva a bokrok közül (nem mondom, hogy mögül, mert a bokrok legmagasabbika sem éri el a hetven centit) nagymama kinézetű vén sárkány tört elő, és kénköves lángot lehelve felém rám rivallt: mit akar maga azoktól a gyerekektől? És villámgyorsan elhúzta a kisfiúkat a hatókörömből kerítés elől.

Szerencsére a kisfiúktól semmit sem akartam. A lányoktól azt akartam megtudni, mikor jönnek haza. Majd ha fagy meguntuk - csicseregték. Bólintottam és dolgom végeztével hazagurultam.