Paprika

A múltkori befőzést még egy kicsivel azelőtt meguntam, hogy minden darab paradicsompaprikát megsavanyítottam volna. Persze kidobni azokat sem akartam, gyönyörű, vastag húsú, mélyvörös paprikák voltak - de a megevéshez még túl sok volt, végül úgy döntöttem, a klasszikus befőzési procedúránál egy fokkal könnyebb utat választok már az eltüntetésükre. Megmosva, de egészben betettem őket egy tepsibe. Sütőpapír nélkül - ez utóbb a mosogatáskor hibának bizonyult. Se só, se beszéd egyéb, 200 fokon megsütöttem őket. Addig tartottam őket a forró levegőn, míg égett fekete sötét barna foltok nem jelentek meg rajtuk. Akkor elzártam a sütőt és megvártam, hogy kihűljenek. Ezután következett volna az, hogy megnyúzom a paprikákat, de az első után rájöttem, hogy én a paprikahéjat is szeretem, így felgyorsult a folyamat. Kihúztam a csumájukat, kiöntöttem belőlük a vizet paprikalét, a sült paprikákat feldaraboltam 4-5 részre, betettem egy befőttes üvegbe rétegezve némi sóval és nagyobb darabokra vágott fokhagymagerezdekkel. Az egészet felöntöttem olíva olajjal (nem kellett túl sok, mert a paprika sok helyet foglalt). Betettem a hűtőbe és két-három nap múltán elkezdtem rájárni. Friss (fehér vagy barna - nálunk főleg rozs) vagy pirítós kenyér, rá (mellé) egy kis fokhagymás - olajos paprika. Reggelire. Vacsorára. Vagy csak úgy. Annyira finom, hogy alig lehet abbahagyni. Cukkinivel és/vagy padlizsánnal is remekül működik (külön-külön vagy együttesen mind). Utána néhány szem aszalt szilva édesség gyanánt. Még írni is jó róla, nemhogy kóstolni.

Cogito, ergo

én: azt szeretném kérni, hogy naponta öt-tíz percet szánj rám is
Á.: de ezt hogy érted? mit csináljak pontosan?
én: mondjuk mondd el, hogy mi történt aznap
Á.: de nem szokott történni semmi... és amúgy sem tudok beszélgetni
én: jó, akkor csak tőlem kérdezd meg, hogy mi van velem
Á.: jó, majd megkérdezem...
én: akár már most is lehet
Á.: (nagyot sóhajtva) mi van veled?
én: (blablablablablablablabla) és hiányzik, hogy mostanában alig beszélgetünk, mert régen, amikor kicsi voltál,  úgy szerettél engem, olyan kedvesen hozzám bújtál, nagyon szerettél velem lenni...
Á.: igen, de akkor még nem tudtam rendesen gondolkodni

cserbenhagyásos gazolás

én: öntözöd a babjaidat?
V.: már nem kell
én: hogyhogy nem kell? nem kell őket fényképezni mindennap?
V.: nem, csak tíz napig kellett
én: és most?
V.: most meg már nem
én: de hát már kikeltek, már élnek, nem hagyhatod csak úgy ott őket
V.: miért, akkor mit csináljak?
én: neveld őket tovább
V.: de már nem kell, már más feladat van
én: akkor add nekem őket
V.: ha akarod

Flowból is megárt a sok?

Ma reggeltől estig befőztem (a porckorong sérvem köszöni, jól van, sokkal jobban, mint amikor csak pihenek, mert az élvezetes tevékenységeim legtöbbjét sajnos ülve kell csinálni, és az unalmas pihenés közben nehéz nekik ellenállni, az ülés viszont a lehető legártalmasabb) - szóval, lett vagy húsz üveg lecsó, tíz nagy üveg oreganoval és bazsalikommal fűszerezett paradicsom, tizenöt üveg marinált paradicsompaprika (ilyet még sosem tettem el, de enni szeretem), több doboznyi apróra vágott paprika a mélyhűtőbe, három üveg sült marinált paprika - a szőlőt végül nem tettem ma el (szőlőlekvárt akarok csinálni, még olyat sem csináltam máskor, de a múltkor kóstoltam valahol és nagyon jó - szőlő meg mindig több van, mint amennyit megeszünk, mert a szüleimnél Othello terem, ami finom, de nem eszünk meg naponta több kilónyit mégsem - bezzeg a mag nélküli krétaiból megennénk) - de a nagy dicsekvés és önvállveregetés mellett azt akarom még kihozni a sztoriból, hogy baromi jó volt az egész nap. A. és V. elmentek edzeni, Á. egész nap a gépét nyektette, így kora délutánig egyiküket sem láttam hosszabb időre, én pedig saját tempómban, dúdolgatva, boldogan feldolgoztam a sok paradicsomot, paprikát és paradicsompaprikát, és mindössze kétszer ültem (feküdtem) le közben, olyan gyorsan elrepült a nap, hogy szinte észre sem vettem - mégis kézzel fogható és szemmel látható sok eredménye van (egyelőre egy púposra tömött mózeskosár képében, de lesz az ég szebb is), és nem kellett rohanni sehová, nem kellett kerülgetni senkit, nem is főztem semmit (mármint ebédet vagy ilyesmit, azt a sütit/fagyit ettük meg estebédre, amit A.-ék hoztak), mosogatnivaló van még ugyan, de meghagyom holnapra, mert mostanra elfáradtam. De azzal a nagyon jó fáradsággal, hogy ma valami hasznosat tettem - és azzal a nyugalommal, hogy nem kell mindennap ezt tennem. A holnapi ítéletidőt pedig a szőlőlekvár főzése mellett olvasgatással szeretném tölteni (két-három kiló szőlő van csak, nem irdatlan mennyiség) - elégedett vagyok az idei ősszel. Ja, ma még leszedtem egy maréknyi málnát és van még rajta félérett és éretlen is vagy két maréknyi, meg félérett eper is úgy öt-tíz darab - hátha nem falja fel azokat sem a vihar.