Kontraszt

Egészen kicsi baba kora óta nem bújt hozzánk ennyit. Mióta itthon van, még egyszer sem morgott, kedvesen mosolyog, kedvesen szól hozzánk. Nevet, beszél, jókedvű, vidám, boldog. Talán végre igazán érzi is, nemcsak tessék-lássék elhiszi, hogy tényleg szeretjük.

Tapasztalatszerzés

Azt mondják, kell ilyen is. Nem történt semmi különös. Gyerekek még. Nincs itt a világ vége. Az élethez hozzátartoznak az apróbb csalódások. Meg az ennél nagyobbak is. Majd kibékülnek.

Lehet. De legszívesebben behúznék egy nagyot az összes kis baromnak, akik a táborban azt találták a legszórakoztatóbbnak, hogy Á.-t bántsák.

Nem indult jól amúgy sem a tábor, hiszen egy kóbor kutya felfalta a labdáját (amit azért hazahozott, "mert ez az egyetlen focilabdám") Persze, erről nem tehetett senki. Arról már igen, hogy kólát öntöttek a teájába és élvezték, hogy undorodik tőle (igen, vaskalaposak vagyunk, nálunk a kóla felnőttital - és mi is csak ritkán iszunk). Tehettek a csúfolásról, a pályán való rendszeres, durva kigáncsolásokról, tehettek a trágár bekiabálásokról, amikkel Á.-t illették. Akkor hívott fel szinte sírva, amikor az indulás napján vett kapuskesztyűjét vették el és dugták el röhögve. Nem, nem lett meg. 2500 Ft persze nem a világ. És ő maga is elhagyhatta volna. Ez némileg bele is volt kalkulálva, mint Á. bármely holmijába. De a gonosz gyerekek támadása nem volt. Felhívtam az edzőt, aki nagyon pozitívan állt a kérdéshez, megígérte, hogy beszél a fiúkkal, hogy megkeresik együtt a kesztyűt. Nem lett meg. De ami a legnagyobb baj, Á. nagyon csalódottan jött haza. Csalódott egy barátjában, aki kedves barátból a hecckampány vezetőjévé avanzsált, mert az nagyobb népszerűséget ígért, mint kitartani a kissé furcsa Á. mellett, aki a szabadidőben olvasott és írogatott. Megfenyegették, hogy megverik. Mert a szünidő nem olvasásra való. És bizony ezzel később a szülők némelyike is egyetértett. És mikor elmesélte, valamiért Dr. K.H.G. járt az eszemben. Aztán alvás közben bekenték fogkrémmel. El kell ismernem, ez régi tábori szokás, évtizedekkel ezelőtt is szokásban volt. De én sem találtam viccesnek, már akkoriban sem. Szegény Á. tőlem örökölte ezt a savanyú humortalanságot.

Ma reggel hívott harmadjára a nyolc nap alatt: "Ugye, nem felejtetek el értem jönni?" Nem felejtettük. És itthon volt töltött paprika és palacsinta, ahogy kérte. És V. az ajtóban állva várta, és azt mondta, úgy hiányoztál nekünk, Á.! És Á. hozzám bújt és valami olyasmit motyogott, hogy mi is hiányoztunk neki.

migrén

Csöngettek. A kapu előtt D. és N. szülei állak: anyukájuk fekete pántos miniruhában, szépen lesülve, a haja kontyba tűzve, az apukájuk pólóban és rövidgatyában, rajta is látszott a jólnyaraltság nyoma. Megörültem nekik.
- sziasztok! jó volt a nyaralás?
- aha, nagyon tuti volt! nálatok is minden rendben?
- igen, persze!
- a gyerekekért jöttünk
- ? csak V. van itthon
- és a többiek?
- a többiek? milyen többiek???
- D. és N.
- D. és N.????
- hol vannak?
- most jöttek veletek?
- ne viccelődj ezzel, hát itt voltak, míg mi nyaraltunk
- itt?????
- ne izélj már, hát tirátok bíztuk őket
- nem, dehogy... hogy hagytátok volna itt őket, Á. sincs itthon, táborban van...
- nem, Á. a múlt héten volt táborban (mondja V.)
- hol vannak a gyerekeink???????
- jaj, itt kéne lenniük????? én nem tudtam róla... Á. sincs táborban már????

Erre ébredtem fel végre, tiszta pánikban, hogy sem Á.-ról nem tudok semmit, sem a másik két ránk bízott vendéggyerekről. Nagyon nyomasztó volt. És a fejem is fájt, de istentelenül. Úgyhogy visszafeküdtem még egy kicsit.

A következő az volt, hogy olvasom D. gyerekírással írt levelét: "...anyukám halála óta..." Mi történhetett??? baleset? de hát itt jártak még délután, amikor keresték a gyerekeket... vagy azt álmodtam volna?... akkor most mi van?

Szerencsére megint felébredtem, de akkorra már úgy fájt a fejem, hogy legszívesebben saját kezűleg téptem volna le, és a legminimálisabb fényről is úgy éreztem, lézerkarddal lövik a szememet.