Szekrényke

Mami! Te milyen ügyes vagy! Nagyon szorgos vagy! - mondja Á. focizásból hazaérve.

Kihúzom magam a büszkeségtől, részint mert tényleg főztem, mostam, vásároltam, takarítottam, teregettem, ésatöbbi, ésatöbbi - de főleg amiatt, hogy a fiam végre észreveszi, milyen jó anyukája vagyok. Dagad a mellem, csillog a szemem, boldog és büszke vagyok.

Nagyon jól néz ki! - mondja Á.

Tovább büszkülök! Még egy ilyen kisfiút! Tízéves korára elértem, hogy észreveszi a rendet, a tisztaságot, az anyai erőfeszítéseket! Micsoda pasi máris!

Hogy tetted fel? - kérdezi Á.

Elbizonytalanodom kissé... mit is? A levest? A mosnivalót? A polcokra a ruhákat? Aaaa.... mire gondolsz pontosan? - kérdezem.

Ezt a szekrényt a falra - mondja Á.

Szekrényt? Milyen szekrényt? Hová? - kérdezem én.

Ide a szennyestartó fölé ezt a szekrényt! Nagyon jó, illik hozzá! - mondja Á.

Azt a szekrényt? Azt a polcot kérdezed, ami ott van a szennyestartó felett a sarokban? - kérdezem én, miközben kerekedik el a szemem és a hangomon is átfut egy rebbenésnyi döbbenet.

Azt, igen! Nagyon szép! - mondja Á.

Apa tette fel.... - mondom én...

Megjött apa!!!!!! Megjött apa!!!!!! Apaaaaaaa!!!!!! - üvölti Á.

Á.-ka! Apa Párizsban van! A szekrényt körülbelül egy éve tette fel a falra - mondom én.

Az nem lehet! Ez nem volt itt! Nem volt itt szekrényke! - mondja Á.

Ott volt - mondom én.

Az nem lehet, te be akarsz csapni engem! - szomorodik el Á. Meg fogom kérdezni V-t, ha hazajött!

A szekrényke adatai: úgy 150 cm magas, 40x40 cm lehet, a fürdőszobaajtó mellett van a falon, a szennyesláda felett, épp a gyerekszobával szemben, minimum egy éve.

Á. adatai: úgy 142 cm magas, állandóan itt lakik velünk, naponta többször megy be és jön ki a gyerekszobába és ból, a fürdőszobába és ból. A szekrényke alsó harmada az ő szemmagasságában van.

Aztán nem kérdezte meg V.-t. Van egy olyan gyanúm, hogy azért, mert megint észre sem veszi a szekrénykét.

Salátatörvény

Miért van az, hogy az étteremben, ahol a salátát mindenki maga választja és adagolja magának, a salátás tányérokon van zöldsaláta, jégsaláta, uborka, paradicsom, endívia, káposzta, sárgarépa és még néhány egyéb salátaféle. Az emberek megtömik mindezekkel a tányérjukat, a teli tányérokat helyükre viszik és mind egy szálig befalják a rajta lévőket. A saláta mellé felszolgált főétel - jelen esetben rizs, sült csirke, másik hús, krumplipogácsa - mellé a tányérra díszítésként a konyhán csinos kis kompozíciót terveztek zöldsalátából, jégsalátából, uborkából, paradicsomból, endíviából, káposztából és sárgarépából. A díszítést tíz esetből kilencben otthagyják az emberek. Aztán elmennek újabb adag salátáért. Miért?

A kórmány a póstára ment

Hallgatom a híreket (én is tudom, hogy ez kizárólag rossz szokás részemről, nem valós szükséglet), és a - bármelyik - rádióból is szinte már csak így hallani: kórmány. A kórmány ezt csinálta, a kórmány képviselője azt mondta, a kórmány így határozott, a kórmány úgy vélekedett.

Tegnap épp azzal vidámították tovább a híreket, hogy valahol még kitört valami járvány is, és a kórmány intézkedései ellenére is terjed a halálos kor, pedig a korházak már zsúfolásig megteltek. A kórmány pedig tehetetlen immár.

Csak szeretnék szólni, hogy a magyar nyelvben mind a magánhangzók, mind a mássalhangzók ejtésének időtartam szerinti megkülönböztetése egyben jelentés-megkülönböztető szereppel is bír.

Nomen est omen.

Rádió helyett hallgassunk inkább rétegzenét:

http://www.zeneszoveg.hu/dalszoveg/6230/balaton/kinai-kormany-zeneszoveg.html

Számok szép világa és egyéb kérdések

A. elutazott (talált valamit Párizsban... hirtelen Párizsban találta magát), így most magam vagyok kénytelen gondoskodni mindenről, ami az életben maradásunkhoz szükséges. Gondoskodom. Kitettem a kukát, bevettem a kukát, odaértem, elhoztam, elvittem, részt vettem, felhívtam, elintéztem, bepakoltam, aláírtam, megbeszéltem mindent. Majdnem mindent.

Reggel feltettem a kávét. Eltelt egy kis idő. Hosszú idő. Két perc? Nem jön. Ja, hogy esetleg víz nincs benne? Levettem, főztem a másik főzőben másikat. Az egyik hűlt. Mikor kinyitottam, pótolni akartam a vizet. Csakhogy a víz helyén volt valami. Valami színtelen. Valami szagtalan. Valami folyadék. Talán víz? Másnap megfőztem. Három perc alatt. Milyen jó, hogy valaki bekészítette!

 Az úszásra magammal vittem a papucsomat is. Mondom, "a" papucsomat. Az egyiket, a jobblábast.  A két lábamra egyet. A nevetségesség elkerülése végett azt az egyet is az öltözőszekrényben hagytam.

Másik reggel kolbászos melegszendvicset készítettem a gyerekeknek. Négy (kicsi) szelet kenyeret tettem a sütőbe, kenyerenként öt karika kolbászt terveztem rá. Vágtam a kolbászt, számoltam a karikákat. Mikor megvolt a húsz, a kenyerekre helyeztem őket. Kenyerenként ötöt, mint terveztem. Lehet tudni régóta, hogy ennyi fér rá.  Megmaradt négy karika. A sajttal sem jártam jobban: kenyerenként két csík. Az épp tizenkettő. Vagy mégsem?????

Elvállaltam tegnapelőtt egy résztanulmányt. Elég lesz egy rövid kis írás, mondta H. Tizenkettedikére. H. sajnos elfelejtette megkérdezni, tisztában vagyok-e a hétfői dátummal. Nem voltam. Úgy számoltam, még van egy hetem. Mert azt hittem, október legeleje van még.  De azt hiszem, még sincs. Mert október közepe lesz mindjárt. Néhány nap múlva - a számszerűsíthető részleteket ne feszegessük.

Örülhetek, mert így hamarabb kapok majd fizetést - ha jól számolom. Az összeggel kapcsolatban nincsenek irreális illúzióim.

Azért maradtak még kérdéseim: vajon hogyan tudja Á. az ivópalackjának a száját belülről vastagon összekenni homokkal? Homokszemeket nem számoltam. A kimosásra fordított vízcseppeket sem. Nem megszámlálható mennyiség.

Amiben biztos vagyok: ha én egyedülálló anyuka lennék, a gyerekeim legfeljebb hetente egyszer kapnának enni, hétvégén.  És havonta csak egyszer kapnának tiszta ruhát. Hétvégén. Azon a hétvégén kaja nincs!!!!  Mert a nap 24 órája nem elég...

Ma

Ma az a nap van, amikor felrobbanok, amikor szétvet a düh, amikor szétrúgnám a világot, de minimum is megfojtanék valakit, amikor legszívesebben földbe döngölnék néhányakat, amikor úgy itt hagynék csapot-papot, hogy még gondolatban sem néznék vissza, amikor nemcsak verbálisan kérdőjeleznék meg némely kompetenciákat, de a nyilvánvalóan kompetenciamentes és impotens barmokat páros lábbal rúgnám ki onnan, ahol vannak, mert nincsenek jó helyen. Nagyon nem. Nagyon-nagyon nem. És a miattuk való dühöm mellett még a szagtól is fuldoklom, amit némely pokolbéli fajzat áraszt. A lelki üdvöm és a jó lelkiismeretem érdekében csak azt tudom kívánni, hogy ma ne hallgassa meg és különösen ne teljesítse fenntartás nélkül a kívánságaimat az ég, vagy más, aki amúgy meghallgat és teljesít kívánságokat, mert a mai kívánságaim egy része erős villámcsapásban realizálódna. Halálosban. Kínhalállal. Minimum.