színes

fekete-fehér

Spontán

Csütörtök délelőtt egy képzésen voltam, a délután ellógtam és elintéztem néhány ügyet a Nyúl utcánál.  Olyan szép napsütötte kora délután volt, tiszta tavasz.

Aztán pénteken is egy továbbképzésre mentem, a hatalmas erőd kapujában találkoztam a kollégáimmal és a főnökömmel, Foncsikával, akinek a vezetésével elindultunk befelé. Táskavizsgálat, aztán lépcsők, liftek, kanyarok - minimum egy kilométert korzóztunk épületen belül, mire odaértünk. Harmadik emelet 109. Kijön egy fiatal srác.

- Szia! - köszön nekem.

- Szia! - köszönök én.

- A képzésre jöttetek?

- Aham - mondom baráti hangnemben.

- Nincs ma képzés.

- Hogyhogy?

- Azt mondták, mi egész nap itt dolgozhatunk.

Foncsika is bekapcsolódik: ez egy pótképzés, biztosan ma van, épp meg is néztem reggel az íméljeim köz. A srác azt mondja, utánanéz. Mondjuk, gyanúsan senki sincs rajtunk kívül a kijelölt terem közelében. Visszajön egy nővel, egy szót sem szólnak. A srác bemegy a terembe, belülről bezárja, halljuk a kattanásokat. A nő ránk néz és némán bemegy egy másik szobába. Majd kisvártatva kijön és minden szó nélkül elhagyja a környéket.

Foncsika is telefonálgatni kezd a titkárnőnek, hogy nézzen bele a benti gépen a benti ímélekbe. A cím jó. Tíz óra? Az. 24-én? Igen. Akkor van képzés. Ja, mégsem! Hogyhogy? Nem január, február!

Kitekeredünk az épület kacskaringóiból, visszamegyünk az irodába, alig egy óra. A többiek vihogva várnak. Hevenyészett megbeszéléseket tartunk, senki sem erre készült. Heveny vitákba torkollik a vége, van benne félreértés, indulat, egymástól eltérő igazságok - ilyen még sosem volt, de Foncsika is kiakad. Elenged haza mindenkit korábban. Látom, hogy megviseli a dolog. Tinike, akivel indulnék, siet, de megvárjuk Foncsikát, együtt buszozunk. Mielőtt szétszélednénk, megkérdezem, beülünk-e valamire valahová. Beülünk. Fél három van. Aztán este nyolc. Észrevétlenül. Nagyon jót beszélgettünk. A csoportról, a problémákról, a megoldásokról, tervekről, magunkról, a többiekről. Úgy jövünk el, hogy mindenki kisimultan készül a hétvégére.

Ami majd - engem legalábbis - jól  összegyűr, mert már megint több kolbász van, mint nap, vagyis több teendő mint idő. De egyelőre túl a lágy tojáson, a vajas pirítóson, két kávén és a fürdésen bizakodóan bámulok a matt szürke ködbe.

Szundít a labda meg a síp*

masszőr: mára akkor készen is vagyunk

én: ja, ne már!
masszőr: de, bizony, eltelt egy óra
én: máris? de hogyhogy?

masszőr: hát úgy, hogy bealudtál kezelés közben

én: igen, lehet... de közben azért ébren voltam 

*biztosan hallottatok már József Attiláról, aki szeretett volna kuglert venni, de csak kis lábasból kapta a vacsorát a kegyelmesék asztaláról, egy ideig Öcsödön gyerekeskedett szegény Pista néven, aztán Jolánnal (vagy Etussal?) lepedőket hajtogatott pénzért, csirkét szerzett haldokló anyjának, Pőcze Borbálának, de mire a vonat tetején hazaért vele, a mama már meghalt, apja, József Áron szappangyári munkás  korán elhagyta a családot (és mostanság már úgy tudni, néhány utcával odébb élte világát), a szegedi egyetemről kirúgatta Horger Antal, mert tiszta szívvel betört, nagyon szerette Mártát, Juditot, Flórát (és néha másokat is), kopogtatás nélkül ült a Dunánál, aztán egy nagy Levegő - és végül vonat alá ugrott Szárszón

Pitagorasz fürdik egyet

Van az a - szerintem elég demagóg és szűk látókörű - vélekedés, mely szerint felesleges olyan dolgokat is tanulni az iskolában, amit sosem fogunk használni az életben*. Mármint én is azt gondolom, hogy bőven lehetne módosítani az iskolák szemléletén, munkamódszerein és az oktatás tartalmán is - de nem hiszem, hogy az alapszintű matematikán kezdeném a nyesegetést. És van erre az a fb-on terjedő mém, hogy nem tanulunk az iskolában az adóbevallásról, a ruhavásárlásról, a pénzváltásról, a külföldi utak megszervezéséről (stb.) - de milyen jó, hogy a kovalens kötést vagy a Pitagorasz tételt a fejünkbe verték, mert legmélyebb álmunkból felébresztve is azonnal lökjük. És nekem van egy  néhány nagyhangú és igencsak ostoba (nem túl közeli) ismerősöm, akik közül az egyik elpoénkodta nekem ezt (nem először), én meg felhúztam magam (szintén nem először) azon, hogy elhatalmasodik a világon az ostoba elbizakodottság és önhittség. Mondtam neki, hogy én sajnos nem állíthatom magamról, hogy legszebb álmomból felverve is azonnal ez jönne a számra. Lenéző, fensőbbséges félmosollyal biggyesztette rám a ajkát, hogy pedig ez azért eléggé alap. Öööö... igen... és akkor elmondanád nekem a Pitagorasz-tételt, hogy én se felejtsem el többé? Persze - mondta - és neki is kezdett a szavalásnak: Minden vízbe mártott test a súlyából annyit veszt...

*én használtam már egyet s mást azokból, amikről korábban nem gondoltam volna, hogy fogom - hogy tovább ne menjünk, a harmadik, majd negyedik év végi bukás, majd a következményeként októberben letett pótérettségi után nekem aztán tényleg eszem ágában sem volt soha szigorlatozni matematikából

Meglepetések hete

Tegnap egy postai úton érkezett csomag várt az asztalon. Nézem a címzést, az egyik unokahúgomtól érkezett - nem mondom, hogy még sosem küldtünk egymásnak semmit, de inkább akkoriban, amikor a most már majdnem felnőtt gyerekeink még kicsik voltak. És szerintem akkoriban is ritkán meglepetésként, inkább előre megbeszélten. Úgyhogy először arra gondoltam, hogy nyilván beszéltünk valamiről (de mikor? és miről?), amit én teljesen elfelejtettem. De nem találtam semmit erről az agyam rejtett zugaiban (sem), úgyhogy izgatottan feltéptem a csomagot. Egy lila pillangós képeslap a szülinapomra - és négy (néééééégy!!!!!!) flakon a kedvenc lila orgonás tusfürdőmből. Amit Ausztriában vagy nem szüntettek meg, vagy igen, de én mégis megkaptam a négy utolsót. Hát, nem is tudom, hogy az örömöm vagy a meghatódottságom volt-e nagyobb-e...

Ide tartozik - csak még nem írtam róla - hogy kedden Á. egy tányér maga készítette kekszet tett az asztalomra, mire hazaértem. A. is kapott egy külön tányérral. Á. sütötte, direkt nekünk. Mert úgy gondolta, örülni fogunk neki. És még valami olyasmit is mondott, hogy azért várja V.-t, mert nem tudja, hogyan kell becsomagolni az ajándékomat. Ami aztán - úgy tűnik - ismét lekerült a színről - de ez már mindegy is a sütemény mindent vitt.

És még több, mint egy hét van a szülinapomig, amikor is Brugge-be utazunk A.-val. És mint tudjuk, január, február, itt a nyár, hétfőn láttam egy kertben legalább tíz szál hóvirágot (virágostul, nem csak a levelét), tegnap reggel rigók fütyültek mindenfelé - szóval ha kell is még várni egy kicsit, de közeleg a tavasz.

Nem mindenkivel közölnek mindent

A szakdolgozatot a következők szerint kellett leadni:

 - egy példány a könyvtár számára, keménykötésű aranyifjú kötésben, arany felirattal, névvel, címmel, plágiumnyilatkozattal (mármint hogy nem loptam)

 - egy anonim példány az opponensnek, spirálozva, szigorúan név nélkül, és persze a konzulens neve nélkül

 - egy anonim példány CD-n, de a CD-t tartalmazó borítékra kell név (ez nem tudom, mire való, talán a tanulmányi osztály játszadozik vele üres óráiban)

- a konzulensnek nyilván névvel, címmel én küldtem el (de előtte megkapta részletekben, odahányva, könnyekkel mosva - szóval, számára nem volt újdonság)

A konzulens a múlt héten ötöst adott - de őt én választottam a saját képemre szabva, nem is vártam mást tőle (de azért persze meghatódottan örültem, hogy le is írta). Ma megjött az opponens véleménye is, ebből közlök most részleteket:

"...a dolgozat legfőbb formai hibája, hogy hiányzik a hallgató neve róla..."

"a formai hibák ellenére a szakdolgozatot jelesnek értékelem, ugyanis sok munka, alapos felkészülés, módszerspecifikus hozzáállás jellemzi azt a folyamatot, amelyet bemutat"

Én a lényeget tudom (persze, kíváncsi lennék, ki írta, de gondolom, a védéskor megtudom azt is)

sok hűhó

Kaptunk a múlt héten két receptet, Gillixicol 10 mg és 20 mg, előbbi 10 napi adag, utóbbi egy havi. Elmentem a patikába - aztán még egybe, aztán még egybe és még egybe és még kettőbe, és még néhányba. Hiánycikk, mondták, rendelni sem lehet. Aztán a 10 mg-osból találtam mégis egy elfekvő dobozzal, boldogan hoztam haza. Öt nap után kell átállni a 20 mg-osra, úgyhogy elkezdett szorítani az idő. Újabb patikatúrák, immár komfortzónán jóval kijjebb is. Az egyik helyen azt mondták végre, hogy nincs ugyan, de meg lehet rendelni a helyettesítő szert, SuperGillinexet (ami szintén hiánycikk), azonban abból nem létezik (?) egy havi kiszerelés, csak két havi, úgyhogy új receptet kell íratni. Újabb versenyfutás az orvossal, aki nincs felkészülve e-recept írására, viszont a város egyik másik végén rendel, mint ahol lakunk vagy dolgozom vagy járok egyáltalán. Végül is sok telefonos egyeztetés és némi rugalmas időkezelés mindkét részről után megszereztük az új SuperGillinex receptet. De én csak kedden járok arra, ahol megígérték, hogy beszerzik, így itthon hagytam hétfőn a receptet. Amivel A. elugrott a szomszédos patikába (mármint hozzánk szomszédos), ahol még nem jártam ugyan Gillixol ügyben, mert pont úgy vannak nyitva, ahogy én dolgozom - de A. épp ráért és végül is berendelhetik ők is a kéthavi SuperGillinexet. Elment, beadta a receptet. Jött a sajnálkozás, hogy hiánycikk, úgyhogy nincs. Mondta A., hogy tudjuk, de megrendelhetik, van még egy a nagykerben. Mire a patikus sóhajtva azt mondta A.-nak, hogy arra semmi garancia, de van egy helyettesítő szer, amiből nekik épp van, de esetleg megfelelő lesz-e, ha egy doboz kéthavi SuperGillinex helyett adnak két doboznyi Gillixicolt? Mit tehettünk volna? A. elfogadta az ajánlatot és felírtunk az ördögnek egyheti rohangálást a patikákba, hogy ezzel úgy tűnik, tartoztunk neki, de most ezzel sokszorosan leróttuk.

látlelet

Az előző év koherens folytatásaként ez az év is döbbenetesen szarul indul. Voltunk persze koncerten és színházban is (én idén már kétszer is, ami jelentős előrelépést jelent a kulturális életemben, sőt, már a harmadik színházjegyem is megvan az évre). Tegnap a szüleimnél voltam - határtalanul boldogok voltak, ami inkább szégyennel, mint örömmel tölt el. Nyilván sokkal gyakrabban kéne mennem. Nyilván. Azért a nagynéném ma távbeszólt külföldről, hogy októberben szerinte anyukám nem a megfelelő ruhákban érkezett hozzá, túl sok rétegnyi vékony ruhát viselt és aránytalanul sok sapkát vitt magával, úgyhogy jól tenném, ha gyakrabban ránéznék, ottlétemkor pedig nem hülyeségeket csinálnánk (ujjbábok varrása és rajzolás), hanem valami hasznosat. Például kiselejtezhetném és rendezhetném anyukám házát. Ugyanekkor egy barátnőm is időszerűnek tartotta, hogy megszakítsa velem a kapcsolatot, ha jól értettem, érzéketlenül viselkedtem. (nem). Mindezek csak koktélcseresznyék azon a problémán, amit egyedül én érzékelek, és ami abból áll, hogy a karácsonyunkat ugye elhalasztottuk négy nappal, mert mindenki beteg volt - majd a 28-i "ünnepléskor" kiderült, hogy a karácsonyi ajándékozásra csak mi, felnőttek készültünk, a gyerekek már nem tudtak beszerezni semmit, mert mindent az utolsó napra hagytak - csakhogy akkor már betegek voltak, így a vásárlás elmaradt. Nyilván megértéssel nyugtáztuk. Aztán A. megfeledkezett a dologról. És a gyerekek is. Csak az én ócska agyamból nem bírt kitörlődni, hogy egy, két, három, majd lassan négy hete egyszer sem merült fel a gyerekeinkben, hogy megajándékozzanak legalább utólag. Egy darabig úgy gondoltam, hogy kibírom és sosem fogok szólni csak jövőre ők sem kapnak semmit, de végül megemlítettem Á.-nak és V.-nek is - külön-külön. Á. szerint már elmúlt karácsony, így nem jár nekünk semmi. V. egyszerűen halálra sértődött, hogy említeni mertem neki a dolgot. Á. ma pótkarácsonyozik épp a barátnőjével, és nagyon pazar ajándékokat vitt neki (rajzolt, sütött, cukiságokat vett) - és persze az egyik fél szemem sír, a másik fele meg nevet, mert kitől tanulta volna mindezt a jófejséget, ha nem tőlem? A másik szemem mindkét fele sír, hogy lehetek olyan szemét, hogy az allergiája mellé immár depresszióval is diagnosztizált V.-nek ilyesmit merek említeni? Amúgy is rajta van a gyógyszerén az öngyilkosságveszély, most még én is beszólogatok neki. Nem tudom, hogy kell megsemmisíteni az utóbbi húsz évet és újrajátszani új szereplőkkel más történésekkel, de azt hiszem, hajlok rá, hogy megcsináljam. Nyilván egy szörnyeteg vagyok. Tátongó lelki sebeimmel fertőzöm  meg a világot. Elismerem, hogy megérdemlem az isiászomat, a herpeszemet, az érgyulladásomat és a végtelenül rám ömlő szomorúságot is. Csak hagyjon már békén a sors. Vagy azt is ki kell érdemelnem?