A mi cukicicánk már nagyon várja a jézuskát! A ti állatkáitok is?

Ők is megkérdezik - mint a mi cicánk - hogy hányat kell még aludni karácsonyig? Izgatottak ők is, ugye? Most, hogy hallják a rádióban, tévében, hogy jön a hó (én csak a neten olvastam, de a mi kis cicánk sajnos még nem tud olvasni... bevallani is alig merem, mert egy nyúlfarknyit (az is milyen édibédi kis állatka, igaz?) túlkoros már, ivarérett is lenne, ha nem vettük volna el a nőiességét a jézuska nevében - jaj, miket beszélek én itt?)) A lényeg az, hogy nem tud még olvasni a kis drága, bár jól látja az apró betűket is, de a rádió mellé mindig odaültetem, és nyilván hallja ugye a cuki kis szőrös füleivel - mert fülel nagyon! - hogy jön a mikulás, jön a jézuska - hát, várja ő is, persze, és izgatott. És nálunk ugyan a gyerekek nem kapnak adventi naptárt, mert én azt marhaságnak tartom (bocsánatot kérek, drága cuki olvasók, hogy egy ilyen cukiságra nemet mondok) - na, szóval, a lényeg a lényeg, hogy noha a gyerekek nálunk nem kapnak, de ez a cica úgy kérte a sárga szemeivel, mintha könyörögve mondta volna: kérlek, martine, kicsi gazdám, ha jó akarsz lenni hozzám, végy nekem jézus nevében egy ádventi naptárat, hogy én is méltón várakozhassak a magam kis szájíze szerint - és akkor én már majdnem azt feleltem (szintén az esdeklő, néma szemeimmel), hogy édes drága kis cicuskám, vennék én neked ádventi szent naptárat, de hidd el, ebben a katolikuskeresztény ősgyökerű országban ez azért olyan szentségtörés féleség lenne - és akkor ő ezt némán megértette, a hatalmas kis szemeivel jelezte felém, hogy érti a problémát, még a könnyeit is visszatartotta (nem krokodil ő, ugyebár) - és akkor megegyeztünk abban szótlanul egymással, a cicánk meg én, hogy megőrizve a magyar hagyományok iránti tiszteletünket csendben, szívünkben a lánggal várjuk csak a mikulást és a jézuskát, meg a hellóvíneket, meg a hálaadást is - és akkor, mikoron már szinte vérünkkel pecsételtük meg, hogy nem rúgunk fel semmilyen szentséges szép szokást (tudniillik azt, hogy a gyerekekhez hasonlóan az állatok sem fognak nálunk ádventi naptárat nyitogatni 24 napon át karácsonyig) - szóval, akkor megláttam ezt a hirdetést és azt számolgatom épp, hogy három naptárból talán kijövünk karácsonyig (ha október 11-től számolunk, ami ugyan vasárnap és a szentséges szép zárvatartások ünnepe, de talán találunk nyitva valamit, ahol:


Meglepetés adventi naptár, csak 1800 forint!
Tartalma: csontocskák, kis velős roló, happy mix, vadas - lazacos duo,pacalos csontok, ropogós szívecskék, sajtos bonbon, pástétomfalatok, sajtos-húsos párnácskák.
Az adventi naptár tartalma 250 gr, kilója  7200 forint

szerintem egyszerű, csak talán egy kicsit jobban kellett volna figyelni biológia órán

Én nem értem - mondja a nagymama sopánkodva - hogy hogy lehet ilyen csúnya ennek a szegény gyereknek az arca, tiszta pattanás az egész, rossz ránézni (egyébként csak a homloka és az orra és egyáltalán nem vészes, szerintem például kifejezetten jó érzés ránézni, akár pattanásokkal akár azok nélkül - de nekem biztosan fura ízlésem van), az én gyerekeimnek soha, de soha nem volt ilyen az arcuk, még az én családomban sem volt senki ilyen csúnya pattanásos, én nem értem, hogy ez hogy lehetséges, senkinek, de senkinek az én családomból sosem volt ilyen problémája, nem értem, hogy ez a szegény gyerek hogy lett ilyen.

Csalódások

Az időjárás - ami nagyon-nagyon elszomorít! nem azért mert esik az eső vagy mert hideg van (bár együtt kissé hirtelen jött nekem a kettő), hanem mert három napja nem száradnak meg már megint a ruhák, na, ez teljesen kiborít. Szimultán dolgozom öt fregolival, de úgy tűnik, duplájára kellene emelnem a számukat (és ehhez a négyzetmétereket is minálunk, mert már talpalatnyi hely sincs a fregoliktól - ó, boldog belvárosi lakás a maga 5 méter 60 centijével, ahol olyan magasan voltak a ruhák, hogy sosem botlottunk beléjük, ellenben mindig rendesen megszáradt minden, és három-négy gépnyi ruha is felfért a fejünk felett lógó monstrumra, ami csak ritkán szakadt le és szerencsére sosem csapott agyon senkit, és aminek a felhúzásához valódi izomerőre volt szükség, sőt, sokszor a nyers testsúlyra is). Szóval, az időjáráson kívül most két könyv okozott csalódást.

Mindkettőt nagyon szerettem volna már elolvasni, de sem ez, sem pedig ez nem okozott akkora örömöt, élvezetet, belefeledkezést, ráismerést (stb), mint amit vártam tőlük.

És ez lesz a következő, de remélem, végre nem csalódás.

Mostanában ezekkel terheltem a rendszert

Utalás

Szerintetek mire akar utalni a bankom, ha az általa postázott tömött borítékból a féloldalnyi hitelajánlatok mellől egy üres, átlátszatlan, éjfeketén  sötétlő bevásárlószatyor kerül elő?

AtroCity

Jól indult a napom: két kávét is ittam, szépen felöltöztem (úgy értem, szép ruhába), az utcai árokpartról gyönyörű virágokat loptam szedtem ajándékba a többieknek és befutottam a belvárosba fotózásra. Nem azért, mintha szakmát váltottam volna és mostantól modell lennék, hanem mert elkészült a szép új honlapunk, a barátaimé és az enyém, ahol magunkat hirdetjük majd a szuper szolgáltatásainkkal és aztán a csupa öröm munkából jól meggazdagszunk mindhárman - és még itt sem ér véget a mese, mert gazdag korunkban hihetetlenül klassz dolgokat fogunk csinálni, én például reggelenként úszni fogok járni és masszőrhöz, és miután valaki megcsinálta a zöld turmixomat, még a poharamat is el fogják mosni, és utazgatok, meg olvasok sokat, és rajzolok is - és néha dolgozom, mert alapvetően szeretem a munkám.

Szóval, így indult a reggel, és a délelőtti fotózás tulajdonképpen nagyon frappánsan ment, csak az derült ki, hogy amire a fotós lány azt mondja, hogy jó kép, az nem azt jelenti, hogy azon én szép vagyok, hanem azt, hogy élesek a fények és a kontúrok - például az orrom menti árkok is - ha pedig én mondom azt, hogy na, ez tetszik, az feltehetően sötét, homályos és képtechnikailag annyira torzít, hogy a többiek szerint nem is én vagyok rajta. Pedig de.

Fél kettő körül végeztünk, nekem volt még egy kis elintéznivalóm, így kigyalogoltam a körútig, felszálltam a villamosra és a belső oldalon magam mellett a hátizsákommal, rettentő éhesen lerogytam egy ülésre - de előbb a munka, aztán az evés - gondoltam. Arra riadtam, hogy istentelenül fenékbe rúgtak. Nem képletesen, nem szimbolikusan, hanem igaziból, de úgy, hogy azt hittem, leszakad a bal csípőm, a fél fenekem - ami a hátizsák miatt (amiben nem kizárólag a sminkcuccaim voltak) félig lelógott az ülésről. Először nem nagyon értettem, ki volt képes alulról fenékbe rúgni - de rájöttem hamar, hogy a mögöttem ülő bolondnak tűnő (és minden bizonnyal tényleg bolond) szutykos öregasszony lehetett. Átültem egy másik ülésre - az anyóka pedig forgatta a szemeit és azt állította, hogy szétdobáltam a papír zsebkendőimet. Az első néhány pillanatban úgy gondoltam, leüvöltöm a fejét és még a rúgást is visszaadom - de ahogy tisztult az agyam és a szemem is a könnytől - hát láttam, hogy bolond. Egyszerűen nem volt értelme semmit visszaszólni. Azért az jólesett volna, ha valaki kedvesen azt mondja, ne aggódj, te nem leszel majd ilyen (sem az anyukád, az apukád, a lányod, a fiad, a férjed...), hogy valaki azt mondja, mi majd megússzuk. Jó lett volna, de talán a rúgást sem látta senki.

Míg ezen gondolkodtam, leült velem szembe, a régi ülésemre egy idősebb hölgy, olyan jól szituált budai fajta. Egy darabig nem történt semmi - annyira nem, hogy ha nem fáj a farizmom továbbra is, én is kételkedtem volna benne, hogy fenékbe rúgtak a villamoson. Aztán egyszer csak a budai úrinőt is alaposan fejbe vágta a bolond nő. Az meg - értem én, értem, hogy megijedt, hogy megdöbbent, hogy dühös lett, értem, mert előtte néhány perccel éltem végig én is - szóval, a budai úrinő visszatámadt. Úrinőhöz némileg méltatlan hangerővel és szavakkal (értem a indulatát, mondom), amire persze már más budainak látszó úri népek is felfigyeltek, és mind szidták és ócsárolták a bolond nőt, aki ezen felhergelődött és alaposan leköpte, akit csak bírt, mire azt mondták, letépik a haját. Én leszálltam, és leszálltam volna akkor is, ha nem ott van épp dolgom. A fenekem egyébként most is sajog még, pont azt a nagy farizmot találta el, elég erősen, ami begörcsölésre amúgy is hajlamos.

Aztán dolgom végeztével bementem a budai úripláza nadrágboltjába, mert úgy tudtam, hogy ott még van marksandspencer, van is. És úgy olvasom már február óta, hogy újra divatba jött a trapézgatya - hát, a map-ben még nem nagyon. De mindenképp kellett nadrág, mert minden gatyám feneke lyukas és félek, hogy ha hátat fordítok a közönségnek, akkor észre is veszik. Szóval, vettem két fekete farmert (mert az mindenhez jó - meg mert a gyönyörű őszi színű nadrágok csak slimben vannak, micsoda baromság ez!) Amikor a pénztárhoz járultam, odajött épp egy hatvanöt körüli nő is, hogy szeretne félretetetni egy kardigánt (nem akartam mondani neki, hogy annyira csúnya, hogy nem fogja elvinni senki más) - de nem tették félre neki, az akciós hetek megnövekedett forgalmára hivatkozva (ööö... ha ez a megnövekedett, akkor szerintem becsukják lassan ezt is), és hogy ezt körlevélben is hozták, mire a nő sopánkodni kezdett, hogy húsz éve ide jár és itt töltötte a fiatalkorát (hm... lehet, hogy húsz év múlva én is a fiatalságom szerves részeként említem majd napjainkat), mire az pénztáros megkérdezte Ilikét, hogy ugyenem tehetünk el semmit, Ilike is a körlevélre hivatkozott - a nő még kikérte magának, hogy azt higgyék, most nincs nála ötezer, ki tudná épp fizetni, de... de inkább otthagyta és elment. A pénztáros meg az Ilike viszont ahelyett, hogy a továbbiakban velem (mint fizetni akaró vásárlóval) foglalkoztak volna, jól lekurvaanyázták az összes hülye vásárlót, aki nem veszi észre magát, hogy már rég nem húsz éve van, hanem most, amikor más idők járnak. Azt hiszem, én ezt folyamatosan érzékelem.

És aztán újra érzékeltem a mcdonaldsban, ahol fagyit akartam venni délután négykor - részint, mert finom meleg volt az idő, részint mert rájöttem, hogy a reggeli kávémon kívül még nem ettem ma mást, részint mert úgy gondoltam, valami vigaszt megérdemlek az engem AtroCityben ért megpróbáltatások miatt. Úgyhogy beálltam a sorba - és már meg sem lepődtem, hogy egy nő elém állt (és nem is szóltam neki, mert letargiába süppedt bamba birka vagyok). Rendelt a nő, aztán vártunk, aztán rendeltem én is, aztán tovább vártunk, aztán én megkaptam a csokifagyimat (ez biztosan valami szégyenletes és alapvető hiba, de szeretem a mcdonaldsos csokifagyit) - és a nő még mindig várt. Amikor megkérdezte, az ő nemtudommije mikor lesz kész, az eladó úgy rivallt rá, hogy két sarokkal odébb is biztosan lehetett hallani: nem az ő hibája, ő nem tehet róla, ha a nő siet, nem kell étterembe járni. Hát, ennyit a gyorséttermekről is.

Hazafelé még a buszon is kiakasztott a sofőr (elsőajtós busz, fülemre aggatott szatyrokkal keresem elő és mutatom neki a bérletemet, de ő elindul sietve, én egy lépcsővel alább hullok, ő a hangosbeszélőbe beszél a központtal, hogy forgalmi okból késik-e, forgalmi okból, a kurva anyátokat, recsegteti a sofőr hangját végig a buszon a bekapcsolva felejtett mikrofon) Bele sem merek képzelni egy olyan napba, ami már eleve rosszul is indulna. És nincs túl sok kedvem holnap újra kezdeni a városbéli tülekedést.

Ja, és a hajfestékemet is megszüntették ismét, már nem gyártják és a DM nem tartja - jövő héttől nyilván szőke leszek vagy vörös vagy nemtudommilyen. A francba ezzel is már!

Irdatlan összegek felett diszponálok

A szüleink ránk íratták a házukat, a tesómra és rám. Nem most történt, már vagy tizenhat éve, amikor eladták a pesti lakást és kiköltöztek vidékre, hogy aztán onnan járjanak be mindennap dolgozni. Mert úgy gondolták, hogy ezzel majd szépen megkönnyítik az életünket. Nem a bejárással, hanem a tulajdonjoggal. De még az sem így lett, sőt a sajátjukat is megnehezítették - de ha ettől boldogok, mit tehetnénk? Így aztán mi tulajdonosok vagyunk, ők meg haszonélvezők. Ők kicsit szokatlanul úgy akarják élvezni a hasznot, hogy még fizetnek is ezért az élvezetért - vagyis apám az elmúlt öt évben havi 15 ezer forintot tett be valami bankhoz valami államilag támogatott lakástakarékossági program keretében (ami azért szerintem nem kis elvonás havonta), hogy a tegnapi szép napon végre felmarkolhasson egy rahedli pénzt. Na jó, nincs az annyi, bármi is legyen a rahedli, hiszen alig többet markolt csak, mint amennyit befizetett. De ő személyesen nem is kaphatta meg a pénzét, csak én, mert én vagyok a tulajdonos. Még szerencse, hogy nem kell mindenhová a tesómmal is egyeztetett időben hármasban felvonulni, mert az évente nagyon ritkán jön össze, hogy egy munkanap reggelén mindketten szinte korlátlan ideig ráérünk bankokban őgyelegni (na, persze Bankokban ráérnénk...) Úgyhogy elmentem az apámmal a megnemnevezett bankba, hogy felvegyem neki a pénzt, amiből ő majd házat újíttat fel és javíttat meg. Odaadtuk az ügyintézőnek az öt éve kötött szerződéseket, a befizetéseket igazoló ezt-azt, meg a személyimet, meg még a lakcímkártyámat is - mert előre megkérdeztük, mit kell majd vinni. És vártuk a pénzesőt. De az ügyintéző, név szerint Marcsi - akihez egyébként apám mintegy tizenöt éve jár, tehát egy kis jóindulattal akár ismerősnek is nevezhetnénk őket - azt mondta, hogy sajnos az általam átnyújtott igazolványmennyiség neki kevés ahhoz, hogy fizessen.

Akkor én valószínűleg egy kicsit bután nézhettem. Mert eddig úgy szokott volt lenni, hogy a személyim meg a lakcímkártyám viszonylag hitelesen tudott igazolni engem.

És akkor a nőci megmagyarázta, mint egy gyereknek, a szemüvege felett átpillantva szigorúan, hogy ez azért nem kis összeg (pedig de), és ennyi pénzt ő nem adhat át csak úgy, szíre-szóra senkinek, még ha apámmal együtt jelenik is meg a bank színe java előtt, hanem adjak neki jogosítványt vagy útlevelet is. Mondtam, hogy ezzel a két okmánnyal olyan dolgot kér tőlem, amiknek én nem biztos, hogy a birtokában vagyok, hiszen egyikkel sem kötelező rendelkeznem - ráadásul végeztem egy gyors fejszámolást - és bár nem vagyok különösebben profi fejszámoló, de nekem úgy jött ki, hogy 15ezer forint x 12 hónap x 5 év, az testvérek közt is 900ezer, vagyis az általunk felveendő 1.003400 Ft-ból ennyi mindenképp az apám saját befizetett pénze, az állam pedig ehhez mindössze 103.400 forintot adott támogatásként, vagyis az én mezei (értsd: nem banki) logikám szerint már az is gáz, hogy apám nem kapja kézhez a saját 900ezrét, de az, hogy százezer forintos támogatást is beleszámolva ezt olyan nagy összegnek merik nevezni, amit nem adnak ki nekem a lakcímkártyámmal megtámogatott személyimre?

Aztán apám határozott kérésére végül átadtam a jogsimat is Marcsinak - és vigyorogva mondtam neki, hogy még szerencse, hogy sosem lopok magányos lakcímkártyát személyivel, mindig igyekszem teljes készletet szerezni, hogy az ilyen nehezített szituációkban is helytállhassak. Végül mindezek ellenére megszereztük a pénzt.

Most van apámnak 120 napja, hogy számlákkal igazolja, hogy az általa összegyűjtött lóvét (kis állami alamizsnával kiegészítve) tényleg a ház renoválására költötte.

Mondtam apámnak, hogy karácsonyra kap tőlem egy nagyon pofás befőttesüveget, ahová későbbi felhasználási korlátok nélkül bedobálhatja a felesleges pénzét. És szívesen kiegészítem öt év múlva még százezerrel, és tényleg arra költi majd, amire csak akarja. (csak mondom, hogy nem egészen 3500 euroról beszélünk most itt, nem sokkal több, mint egy havi átlagfizetés az EU-ban - siralmas, de tényleg - és a mesterek legfeljebb az egérlyukakat tömik be gipsszel ennyiért)

Álmainkban Amerika visszainteget

Két méretből volt még a melltartós rekeszben, azokból viszont rögtön rengeteg: 75D és 75E (megtévesztően olyanok így leírva, mintha a BKK tömegközlekedésre kijelölt buszjáratai lennének, de nem, ezek melltartóméretek). Elnézve a magyarországi átlagnépességet az utcákon (beleszámítva saját háziasszonyi tükörképemet is) ezek a darabok még sokáig fognak gazdátlanul hányódni a boltban, és még leárazva is legfeljebb vágyakozni fogunk utánuk - ki a D-re vagy az E-re, mások inkább csak a 75 után. Csak azt nem értem, hogy akik megrendelték nagy tételben, azok mire számítottak? Hogy Lara Croft nálunk tölti a rendes évi szabadságát és Magyarországon beszerzett souvenir melltartókkal a hóna alatt bőröndjében utazik majd haza?

Három nyulak összeültek

Hárman ülünk az irodában: a főnököm, F., a főnököm volt főnöke, E. (szervezetileg jelenleg a beosztottam - de hát persze nyilván nem), meg én. A főnököm a jövő félévről elmélkedik, nekem van egy ötletem, nem most találtam ki, elég régóta gondolkodom rajta, így tulajdonképpen szinte kész forgatókönyvvel rendelkezem fejben, el is mondom. Kurvára ráncolja a homlokát, hogy ez sajnos marhaság - de E. lát benne fantáziát (szerénytelenség nélkül állítom: van is), így mégis ötletelni kezdünk róla. Nem egészen egy óra múlva ott tartunk, hogy a főnököm és a főnököm volt főnöke felváltva ismételgetik az általam elmondottakat és nagyon elégedetten lapogatják egymás vállát, hogy nekik milyen kurva jó ötleteik vannak. Hiába, ez a mai team meeting, ez talpig férfimunka volt! - ismételgetik. Aztán hogy végre én is csináljak valamit, megkapom jövő hétre az adminisztratív részét: írjam le részletesen kidolgozva az ötletüket (sic), azt ők majd átnézik és jól lefikázzák, aztán beleszúrnak két-három hiányzó kötőszót, aláírják szépen a nevüket, én megcsinálom, és mindenki jól jár, de főleg ők, mert azt majd ők mondják meg, ki mennyiért dolgozott ezen az új projekten, de hát mivel az ő frappáns ötletük volt...


Szóval, a három nyúlból kettő véreb, egy meg tényleg buta nyúl volt.

A működő előjelekről

Ha összehozna esetleg benneteket valaha a jósorsotok egy olyan személlyel, akinek épp olyan bicikliülése van, mint a ti esernyőtök (nem az alakját tekintve, az gáz lenne, inkább a színt és a mintát figyeljétek), akkor higgyetek bátran az előjelekben, működni fog a dolog, és hosszú, tartalmas, kellemes, szívet melengető (hogyan fokozzam a superlativusnál tovább?) beszélgetésben lehet részetek.

Komolyan, egészen meg vagyok hatódva, hogy ilyen kivételesen klassz olvasóim vannak! (immár öt emberrel találkoztam és... hát, mit tagadjam, tiszta eufória!)

Egy titokról fellebben a fátyol

én: és amikor napokig nem vagyok itthon, te is nyugodtan leszedhetnéd néha a fregolit
A.: én mindig leszedem a saját ruháimat, mert azok teljesen egyszerű és egyértelmű darabok, azokról pontosan lehet tudni, melyik micsoda, melyiknek mi a funkciója, mi tartozik hozzá, mi nem, nincsenek ilyen kis különálló tartozékai, vagy ilyen kis cafrangok meg foszlányok, amik kilógnak belőlük, és mindről tudni lehet, melyiket hogyan kell rendesen összehajogatani