Jeles napok

Meghatódva meglepődve láttam ma egy boltban, hogy az aradi vértanúk emlékére vérpiros ruhába csomagolt csokifigurák lepték el a polcok egy részét. Helyeslem a kezdeményezést, emlékezzenek meg a szomorúságról egy kis édes emlékeztető révén a gyerekek is!

Mert az, ugye, nem valószínű, hogy már október hetedikén december hatodikára készülnek a boltok?????

Milyen emberek vannak!

1.
Ma a buszon hazafelé volt egy nő. Korra úgy 40 és 65 közé tehető. Öltözködését és hajviseletét tekintve a nyolcvanas évek vidéki stílusa: rövid, berakott (? - nem tudom, mit jelenthet, de úgy hangzásra ez illik ide), bronzvörösesre festett haj, pirosítózott arc, vastag, vörös rúzs, szigorúra szorított száj, arany (színű) fülbevaló, lelógós, a függője alakra olyan, mint egy adag csavart tehénszar. Térdig érő, fekete alapon fehér kismintás szoknya valami vékony nájlonból (sic), nem illik a bordázott, vakító műrózsaszín kötött pulóverhez - bár ahhoz mi illene? Szatyrok. Fekete szandi, nagylábujj kilóg. Leteszi a szatyrait egy teljesen átlagos kinézetű fekete műbőr duplaülés ablak melletti székére, elővesz egy papír zsebkendőt, és tisztogatni kezdi vele a másik ülést. Áttörli vagy hússzor, néhányszor tiszta zsebkendőt vesz elő hozzá, nézi, vizsgálja, még rá is köpköd kicsit. Aztán mikor elég tisztának találja ahhoz, hogy ráüljön, a zsebkendőket akkurátusan betömködi az ablak melletti ülés és a busz fala közé. szigorúan, de elégedetten szemlélődik, míg le nem száll.

2.
A kórházban várunk a sorunkra a minap. A sor hosszú, vagyunk vagy ötvenen, a többség áll, néhányan ülnek (néhány szék van csak). A tömeg nem csökken, bár lassan cserélődnek az emberek. Nagyon lassan. Én délelőtt tízre mentem és este negyed hatkor jöttem el, az utolsó másfél órában jutottam székhez, persze az ajtótól távol. A behívás sorrendje teljesen esetleges, az ajtókon ilyen-olyan cetlik hirdetik, hogy a behívó kódszám nem jelöl sorrendiséget. És tényleg nem. Mindenki feszült figyelemmel tapad a kijelzőre, hátha az ő számát húzzák ki odabent. Van tolakodás és veszekedés bőven, az emberség kijjebb szorult valahová a levegőtlen, szűk folyosóról. Érthető, szökik mindenki, akinek nem muszáj ott lennie. Az ajtókon kívül nem kilincs van, hanem gomb. Amikor nyithatóvá teszik belülről, azt éles berregés jelzi. A berregés többnyire egybe esik a számkijelző éles sípolásával, ami azt jelzi, hogy új nyertest sorsoltak. Aki végzett, az azon az ajtón jön ki, ahol a következőnek be kell mennie, ahol kis ideje ő is bement. Tíz kijövőből kilencen kattanásig zárják az ajtót maguk után, mielőtt még a következő bemenő hozzáérne. Zimbardo kísérletének spontán ismétlése húszpercenként. Az eredmény ugyanaz. A kísérlet nem szakítható félbe, élesben megy.


3.
Egy tízéves kisfiú sír dühös csalódottsággal este hétkor a nagyszobában. Azt mondja, rossz szülei vannak. Azelőtt játszottak vele és beszélgettek, szerették őt és a testvérét. Már csak szidni jöttök haza! - mondja vádlón. Apa is csak ül a gépe előtt, dolgozik, mintha a világon sem lennénk. Te is csak azt nézed, honnan hiányzik egy pont vagy egy vessző. Meg hogy mi van a tolltartómban. Nem maradok itt veletek, elmegyek aludni inkább korán! A szülei mi vagyunk. Azt mondom neki, legyen kicsit elnézőbb hozzánk. Sem A.-nak, sem nekem nem volt még soha egy tízéves kisfiunk és egy nyolcéves kislányunk, most csináljuk először. Néha bénázunk, mondom bénán. Á. az ölemben sír tovább, V. elolvassa nekem a megtanulandó verset. A. is előjön a dolgozószobából. Végül megbocsájtanak és megnézünk négyesben három epizódot Findusz ezeréves kalandjaiból. Á. és V. szívből kacagnak századjára is a hatalmas zöld kolbász támadása miatt méltatlankodó,  eltörött fülű macskán. Nézem Á. koszos fülét, de nem szólok, hogy mossa meg. V.-nek sem, hogy a bepakolt iskolatáskát húzza ki a fotel alól. Igyekszem felnőni a feladathoz, nevetek inkább a vicces filmen.

A kutyafáját!

Irgum-burgum, macskanadrág! Így hangzott gyerekkoromban anyukám szigorú dorgálása.

Hát most a macskafáját! És azt a hétszázát! Irgum-burgum, macskanadrág!

Te macska! Ne hozz ide több vörösbegyet nekünk, mert nem örülünk neki! Hiába látszott úgy még a hétvégén, mintha örülnénk, akkor még nem láttuk, mi az a narancssárga kis labda, amivel olyan bohókásan és önfeledt boldogsággal focizol. Akkor, tudatlanságunkban, még tényleg örömmel néztünk téged. De amikor közelebb menvén hozzád, megláttuk, hogy egy vörösbegyet használsz labdaként, figyelmeztettünk, ne tedd többé. Büszkék vagyunk rád, amiért ilyen jó vadász vagy - különösen az előzmények ismeretében -, de ne fogj vörösbegyet, sem más énekesmadarat! És különösen: ne hurcolj hozzánk semmiféle döglött, sem még félig élő, megtépázott és csupasztott madarat, sem egyéb véres dögöt! Mikor fogsz végre felnőni? Mikor komolyodsz meg?

De nem hatott a komoly, szép szó, négy nap alatt négy vörösbegyet hurcoltál ide hozzánk, és most már azt mondjuk, elég!

Remélem, olvasod a blogomat és megfogadod az intelmet - mert ha nem, kénytelenek leszünk szankcionálni a tűrhetetlen viselkedésedet!

(sajnos még nem tudom, hogyan????? tömjük meg, hogy moccanni se tudjon? zárjuk kalodába? írassuk le vele ötvenszer, hogy nem hozok több roncsolt dögöt azoknak, akik szeretnek engem, de a véres cafatoktól nagyon undorodnak?????)

Apró dolgok

Ahol tegnap jártam, onnan hoztam a gyerekeknek almás pitét. Azt vitték ma uzsonnára. Én meg azt a két  körtét hoztam, amit Á. és V. hozott nekem az iskolából. Különösen finom körték voltak!

És egyedül járnak már iskolába. Büszke vagyok rájuk. És féltem őket. Pedig én sokkal korábban jártam, edzésre sokkal messzebbre is, mégis. Olyan torokszorítós érzés reggel elengedni őket, hátukon a táskával. Még a macskáért is aggódom, ha nem jön reggel időben, nemhogy értük.

Izék. Könyvek.

Nem mindig van időm írni, sőt, olvasni sem. Sőt, sosincs elég időm olvasni. De azért leírom, miket olvastam mostanság.

Parti Nagy Lajostól Az étkezés ártalmasságáról. Kacagtató, vicces, szójátékos, okos, tetszett.

Háy Jánostól a Házasságon innen és túlt. Két novellát leszámítva, ami némileg tetszett, unalmasnak, modorosnak és pocséknak találtam. Nagy csalódás volt.

Próbálkozom Gion Nándor novellákkal is. Talán nem a legjobbakkal (mármint a számomra legfogyaszthatóbbakkal), mert az amúgy hiteles és fontos ajánlás ellenére sem sikerült még megszeretnem őket.

Andrei Makine: Francia hagyaték. Épphogy elkezdtem, még nem tudok semmit róla. De beleolvasva szépnek és érdekesnek tűnt, tűnik

Esterházytól ez-az újraolvasva, néha ezt-azt megértve, máskor ezen-azon meglepődve, régi dolgokat újra érezve és újra gondolva.

Szerb Antal Utas és holdvilága. Nagy és örök szerelmem. Bár nem egyetlen.


Több időt szeretnék!

Gasztro - életem ételei

Valahogy úgy hangzik a kérdés, amit Theától kaptam, hogy miket szerettem enni gyerekkoromban. Egyszerű kérdésnek hangzott egész addig, míg másoknál olvastam a válaszokat. De most, hogy nekem kellene öt, de csakis öt dolgot felsorolni, elmondani - így nehéz. Sőt, egyenesen lehetetlen. Mert én szinte mindent szerettem, és folyton éhes voltam.

Anyukám nagyon sokat dolgozott, sokat ügyelt éjszakánként is, így, ha főtt ételt akartunk enni otthon, a főzés rám maradt. Elég hamar megtanultam főzni, nyolcévesen kezdtem (az abszurdnak hangzó) tejlevessel. Eleinte anyukám felírta, mit vegyek és elmondta előre, mi hogy készül. Később ideadta a pénzt, amiből vásárolhattam, vagy ínségesebb hóvégeken egyszerűen megnéztem, mi van otthon - és főztem bármit, ami eszembe jutott. Ha segítségre szorultam, addig hívogattam szorgalmasan a kórházat, míg ki nem jött a műtőből.

A mindenkori abszolút kedvenc a rakott krumpli volt. Ahogy anyukám csinálta. Mostanra szerintem túlszárnyaltam - de minek? Sajnos igazán én rajongok csak érte, A. és V. kedvelik ugyan, de extázis nélkül, Á. pedig kifejezetten utálja.

Kedvenceim közé tartozott még minden, ami bármilyen káposzta vagy bármilyen bab, és a töltött paprika (egyébként minden, ami darált húsból van) is. Zárójelben, az ötös listán felül muszáj megemlíteni a halat (halászlé, rántott hal, sült hal), de ez olyan ritkán volt, hiába vágytam rá, és a gyümölcsöket is. Szóval, akkor legyen a következő a sült hurka-kolbász párolt lilakáposztával és hagymás törtkrumplival. Erről úgy véltem, ez a leggazdagabb, legkiváltságosabb népek eledele lehet, mert minden van benne.

Szerettem, és most is szeretem a leveseket úgy általában. Ami a leginkább kedvencem volt, az a gulyás leves. Mert szeretem a marhahúst, a sárga- és a fehérrépát is, a zellert, a krumplit és a köménymagot. Mindez együtt pedig mennyei volt és maradt is. Az első gulyásleveshez, amit én főztem, mégis inkább szomorú emlékek tapadnak. Már tudtam főzni egy ideje, mikor végre a gulyáslevesre sor került - mint drága, húst is tartalmazó ételt, ezt ki kellett érdemelni. Ritkán ettünk húst, legfeljebb egyszer hetente. Összevágtam és megpároltam a hagymát némi olajon, beletettem a húst, köménymagot, sót. A pirospaprikát nem volt szabad azonnal, nehogy leégjen, azt hagytam hát későbbre. Megtisztítottam a zöldségeket, megmostam, felvágtam. Először a répákat tettem bele, aztán a zeller zöldjét és gumóját, legvégül a krumplit. Finom illata volt, és ahogy bele-belekóstoltam, ízre is olyan volt, mint szokott. Büszke voltam magamra. Vártam, hogy hazaérjenek a szüleim és együnk. Hazaértek. De nem ettünk, mert mint kiderült, apám szerint elrontottam a drága ételt. Mert szerinte úgy nézett ki, mint a felmosólé. Annyi igazság volt a dologban, hogy a pirospaprika végül tényleg kimaradt. Inkább barnás leve volt így a levesnek, mint piros. Mikor gyorsan pótolni próbáltam a kimaradt paprikát, kémiai kiselőadást kaptam cserébe, hogy a vízzel felöntött lében már nem oldódik ki a szín, feleslegesen pazaroltam el a sok drága alapanyagot, hiszen ezt csak kidobni lehet. Aztán persze kitettük a vacsoraasztalra. Nem nagyon vigasztalt, hogy hamar kiürült a  fazék. Viszont elhatároztam - és tartom is magam hozzá - hogy a főzést próbálgató gyerekeim kevésbé sikeres próbálkozásait is csak dicsérem.

Hogy legyen valami édesség is, kerüljön terítékre a citromos palacsinta. Ez sima palacsinta, úgy, ahogy általában mindenki csinálja - de a töltelék nem túró, kakaó, lekvár vagy egyéb szokványos dolog, hanem porcukor (de lehetett kristálycukor is), rácsavarva egy kis citromlé egyenesen a citromból. Aztán fel kell csavarni, mint bármelyik másikat, és azonnal ehető. Egy időben sportot űzetem abból, hogy bármilyen magasra (5,5 méteres belmagasság állt rendelkezésemre) dobtam fel a palacsintát, el tudtam kapni. Sajnos azóta alacsonyabb lakásban élünk - bár némileg magasabb életszínvonalon.

Meg a barátfüle! Ennek még a neve is olyan simogató és vicces! És jól hasonlít a szilvás gombóchoz.

Mindet szeretem ma is. De jöttek új kedvencek is.

Amellett, hogy nem sikerült öt és pontosan öt dolgot szép szűkszavúan felsorolnom,  még a kérdés továbbadásával is gondban vagyok. Mert ritkán olvasok blogokat, és keveset. Úgyhogy továbbadás helyett válaszolok bónusz egy fel nem tett kérdésre is.

Hogy mi volt az öt legutáltabb?

A tejbegríz vagy-rizs. Kakaóval megszórva a látvány is undort vált ki belőlem.
A gesztenyepüré. És a krémes.
A sült krumpli.
A sóska.
A madártej. Már a neve is...

Ma sem eszem meg egyiket sem.

Amire gondolok és amire nem

Tegnap nem pizza volt ebédre, mert a népünnepély alkalmából bográcsban főztünk többedmagunkkal a sportpályán. És ma sem az lesz - de ez a poszt nem erről szól.

Hanem arról, hogy ma V. és A. a vidámparkba mennek szórakozni ebéd után, mert a szomszédaink, akik jegydealerek tudtak szerezni a munkahelyükön kedvezményes belépőket, nekünk is felajánlották, hogy mehetünk a rendes árnál sokkal olcsóbban vidámparkozni. Engem nem különösebben villanyozott fel a hír, gyerekkorom óta utálom a vidámparkot, már a nevét is idétlennek tartom, életemben talán ha kétszer - háromszor jártam ott és sosem gondoltam azt, hogy vissza kéne mennem bármikor is. És úgy gondoltam, nincs okom épp most változtatni a szemléletemen.

Nem így A., aki szintén nem járt ott gyerekkorában túl sokszor, és emlékeim szerint ő sem emlegette még vágyakozva ezt a helyet, mióta ismerjük egymást. De változni akar. Így most - V. feltételezett örömére hivatkozva - azonnal lecsapott a lehetőségre. V. a várakozásoknak megfelelően örült is, Á. pedig a várakozásoknak megfelelően azt mondta, hogy dehogy megy ő oda. Így ideiglenesen kettéválasztottuk a családot: A. és V. vidámparkba mennek, Á. és én pedig nem.

Szerencsére én mindenre gondolok: jött a nagy felismerés, hogy kárpótolni kéne szegény Á.-t, hiszen ha vidámparkozni nem is szeret, de még a tegnapi népünnepélyen sem vett részt, mert utál minden ilyen jellegű szórakozást - de hát valami hétvégi mulatság neki is jár, ha már mindenkinek jut. A tegnapi rendezvényeken főként én vettem részt V.-vel. És kitaláltam, hogy Á.-val majd moziba megyünk kettesben ma délután.

Hogy nehogy csalódás lehessen a dologból, nehogy az legyen, hogy megígérem, de nem teljesíthető, mert közben nem is játszanak Á.-nak való filmet, megnéztem én előre a moziműsort, és azt találtam, hogy van néhány film, ami számot tarthat Á. érdeklődésére. Gondosan elolvastam a tartalmakat, találtam néhány izgalmasnak tűnőt. Ami még nekem is tetszhet. Bár azt gondoltam, ez most mellékes szempont. Végiggondoltam a helyszíneket, hová hogyan juthatunk el, majd haza, hol lehet parkolni, stb. Mert nagyon gondos anyuka vagyok. Az ebédet is úgy terveztem és készítem, hogy pont délben ehessünk, sőt, akár előtte is. Mert mindenre gondolok.

Aztán előálltam az ötletemmel. Á. vonogatta a vállát és azt kérdezte, muszáj-e moziba mennie. Nagy nehezen rávettem, legalább nézze meg, milyen filmeket adnak. Megnézte. A kedvemért. Aztán azt mondta, hogy egyik sem érdekli. De ha nagyon szomorú vagyok, mert szeretnék moziba menni, akkor hajlandó elkísérni. Ez az, amire mégsem gondoltam.