Úgy látszik, még az idén minden utat felbontanak legalább egyszer. Van még rá... aszongya... ötvenkilenc nap... nem mondom, hogy túl sok, de ha azt nézzük, hogy a gödrök betemetésével nem kell bajmolódni, az utak helyreállítása ráér, akkor azért megoldható. És amerre én járok, arrafelé mindenütt
gőzerővel* folyik az aszfaltburkolat kézi vagy gépi feltépése, a felső kemény réteg alatti törmelékes, homokos és földes rétegek felszínre dobálása, valamint a felszíni forgalom lassítása, némelykor a totális ellehetetlenítésig (huh, milyen szó!)
Ezek után nyilván gyengeelméjűnek tűnök, ha azt mondom, van valami szeretni való ezekben az útfeltúrásokban. Nyilvánvalóan kizárólag akkor, ha az ember azon az útvonalon épp nem siet, hanem csak őgyeleg, vagy - ha nem is minden cél nélkül - de épp ráérősen utazgat. Ilyen is történik időnként. Ültem a trolin, utaztam az egyik komoly helyről a másik komoly helyre - útközben viszont semmi nem kényszerített arra, hogy ne úgy lássam a világot, mint egy óvodából épp kiszabadult boldog, a világ minden szegletére rácsodálkozó ötéves. Vagy mint egy nagykorú néző egy szürreális film vetítésén.
Nekem például először is az jutott eszembe, hogy én olyan nagyon ritkán ások saját kezűleg gödröket (aszfaltba pláne nem), hogy tulajdonképpen illene köszönetet mondanom (legalább magamban) mindazoknak, akik kedvesen elintézik, hogy nap mint nap minden különösebb erőfeszítés nélkül benézhessek a föld alá, hogy láthassam az egymáson fekvő rétegeket, hogy megnézhessem, milyenek a régi és az új csövek, hogy meddig érnek el a fák gyökerei, hogy milyen vastag a beton- vagy az aszfaltréteg egy-egy utcán... megannyi csoda. (OK, bizonyára úgy tűnik, annyira nehéz gyerekkorom volt, hogy az óvodás rácsodálkozások elmaradtak akkor, amikor korban jobban hozzám illettek volna - de nem, a gyerekkorom is teli volt szemlélődéssel - az persze nehéz volt benne, hogy például a szüleim ezt egyszerűen a lustasággal azonosították és folyamatos korholások közepette nézelődhettem csak)
Aztán még arra is nagyon jó volt a hosszan elnyúló utazás (hogy most eszembe jusson Semprun könyve), hogy kihallgassak két fiatal huszonéves srácot, akik talán egy megállóval később szálltak fel, mint én és épp mögém ültek be (ezt csak azért írom le, hogy ne érhessen az a vád, hogy hallgatózni ülök be mások szoros közelségébe - semmiképp, eredetileg zenét hallgattam, de mivel zavaróan átdumáltak a fülhallgatómon, kénytelen voltam kidugaszolni a fülemet és csak őket hallgatni) Szóval valahogy így a srácok:
e: merre mész?
m: találkozom a csajommal
e: de meddig mész a trolival?
m: mindegy, mert igazából fel sem kellett volna szállnom rá
e: de már felszálltál
m: fel...már mindegy... majd valahol leszállok
e: jó, gyere akkor el velem, a végállomásig megyek
m: jó, úgyis meg akartam már nézni, hová kanyarog
e: ez mindenfelé... nem értem, van két pont, A és B. egyenesen kéne mennie
m: ja, miafaszér kanyarog? több idő, több drót, felesleges megállók
e: A és B, egy egyenes vonal, elemi matematika, mínusz húsz perc lenne
m: mit csinálsz ott?
e: eladom az erősítőt... vagy veszek egy másikat... nem tudom, unom már
m: (hosszasan műszaki paramétereket sorol) húszért jó lesz
e: húszért? most néztem, tizenkettőfél
m: (paramétereket sorol, a végén egyre rákérdez)
e: (paraméterekben válaszol)
telefoncsöngés
m: várjál, a csajom... elindultál már? igen? és csak miattam jönnél be? nincs valami, amit el kell inkább intézned? úgy alakult, hogy mégsem érek rá. itt vagyok a trolin. nincs semmi, trolizgatok. ezt hogy érted? a troli nem fordul vissza. egy drótra van felfüggesztve, összegabalyodik, ha visszafordul. jó, tőlem odamehetsz, de én szólok, hogy nem fogok odamenni, most mondom, másképp alakult. jó, majd hívjál akkor. mondom, hogy sajnálom, de már nem tudok változtatni. nem, nem fogok odamenni, hányszor mondjam még? mondtam, hogy intézz el valamit, akkor nem jöttél feleslegesen be. olyan nincs, hogy nincs mit elintézni. jó, mondom másképp alakult, már nem tudok visszafordulni. nem mondtam, hogy nem szeretlek, csak azt, hogy nem megyek most oda. nem értem, mit vagy úgy oda. nem történt semmi, másképp alakult. csá.
e: csajod?
m: azt mondja, nincs mit elintéznie. ez hülyére akar venni engem?
e: hagyd rá.
m: képes lenne összezavarni a trolidrótokat, csak hogy neki visszaforduljak. nem normális.
e: nők, mind ilyenek. ha odaérünk és még nincs nyitva, beülünk egy kávéra
m: rendben, nem terveztem semmit mára... miafaszért kanyarog már?
e: elemi matematika, két pont között a legrövidebb út az egyenes
Aztán leszálltak, én meg kanyarogtam tovább drótra fűzve újabb útfelbontások felé.
Retro: az akkor első osztályos Zoli egyedül tartott hazafelé az iskolából (mint akkoriban mindannyian). November lehetett, korán sötétedett, korábban, mint ahogy az iskolából eljöhetett. Iskolaotthonos oktatás folyt. A nővére otthon várta - mindhiába. Hét óra körül a szülők is hazaérkeztek, de Zoli még nem érkezett haza. Felhívtak minden osztálytársat (már akinek volt telefonja, akkoriban ugyanis ez nem úgy volt, mint manapság, a telefonok drótra kötve, mint a trolik, a lakásokban várakoztak arra, hogy csengethessenek, zsebtelefon legfeljebb a Mézga Géza sorozat nagyon futurisztikus részeiben fordult volna elő - ha bárkinek is eszébe jutott volna ilyen teljesen elképesztő ötlet, mint a drót nélküli telefon, ami elfér egy zsebben) - de Zolit nem látta senki. Végigmentek az iskoláig az úton, az iskolában a portás megerősítette, hogy már mindenki hazament. Élő személyiségi jogok híján kiadta a tanítónő otthoni telefonját, aki ijedten szabadkozott, hogy minden úgy történt, mint máskor, a gyerekek együtt indultak haza. Kivel indult Zoli? Marcival, mint mindig. Elővették hát Marcit, kifaggatták. Igen, együtt indultak, együtt is jöttek a nagy kereszteződésig, ahonnan külön szokták folytatni az útjukat, ő, Marci eljött jobbra, Zoli - aki egyébként a kereszteződéshez közelebb is lakott - balra. Nem, álltak szóba idegenekkel, nem mondta Zoli, hogy meg akar nézni valamit, nem mondott semmit, csak elköszönt és nem ért haza. Végigjárták az utat megint és megint, kikérdeztek mindenkit, becsöngettek a lakásokba is. Már egészen éjszaka volt és már teljesen kétségbe volt esve mindenki, már a rendőrségre mentek, amikor a járda menti útfelbontás gödrében valaki, aki ezúttal elemlámpát is hozott rá nem világított valami furcsára. Valami mozgott. Valaki mozgott. Zoli ült a gödör alján - kicsit megszeppenve, de tökéletes épségben. Kihúzták. Hogy kerültél oda? Mit csináltál? Miért nem kiabáltál? Ezerszer elmentünk már melletted, hát nem láttál? nem hallottál minket? Nem hallottad, hogy kerestünk? Hallotta. Amikor hazafelé tartott az útfelbontás mellett, valahogyan elgondolkodott, nem vette észre a gödröt és beleesett. Megpróbált kimászni, de nem sikerült. Idegeneknek nem mert kiabálni, nehogy azok elrabolják őt, így csendben meghúzta magát a gödör alján. Este kilenc után elült a forgalom, nem nagyon járt már arra senki - csak az őt kutató csoportok. Hallotta, persze, hogy hallotta. De nagyon félt, hogy megszidják, így inkább lapított tovább a gödörben. Elég bátran amúgy, nem sírt. Talán néha elszundikált. Végül is nem szidták meg, örültek, hogy megkerült - csak azt kérték, máskor kiabáljon hangosan.
* gondolkodtam én ezen a
gőzerőn - eleinte úgy értettem, eléggé serényen... aztán arra döbbentem rá, hogy a gőzerő, mint alkalmazott technika - hát, korántsem a modern technika szinonimája... aztán rájöttem, hogy na, az útfelbontásokra ez épp így lesz jó. Városszerte ezer helyen vágtak bele (ténylegesen a burkolatba) a felbontásba, mintegy a serénység látszatát keltve, de aztán a felbontások többsége üresen tátong, nem történik semmi olyasféle, ami azt a téves látszatot keltené, hogy a felbontást követően kemény munka is folyik a gödrökben.
