Mi kell?

kell a bors, kell a só
kell a rossz, kell a jó
kell a szép, kell a csúf
a vidám és a bús
kell nagy és kell kicsi
kell eper, kell kivi
kell hangos, kell a halk
kitakard, betakard
kell a szív, kell az ész
kell orvos, kell színész,
kell meleg, kell hideg
siet vagy ténfereg
kell macska, kell kutya
kell okos, kell buta
kell sovány, kell kövér
mokány és ösztövér
kell tegnap kell a ma
kell kő és kell a fa
kell ősz és kell tavasz
ártatlan és ravasz
kell a régi, kell az új
kell könnyű, kell a súly
kell színház, kell mozi
közeli, távoli
kell eső, napsütés
kell a vagy kell az és
kell a jég, kell a hó
érintés és a szó
kell tenger, kell sziget
kell erdő, kell liget
kell víz és levegő
szabadság és jövő

#metoo

Elkéstem ezzel a bejegyzéssel, bár a fb-ra kiteregettem időben. Nem nagyon volt kedvem írni. Nem erről, semmiről. Miközben persze írok mindenféle mást.  Itt fáj, ott fáj. Próbálom a telefonomon, hogy tollba mondom, ő meg írja, de nem jó még így, fejlesztésre szorul a módszer, egyelőre annyi bugyutaságot hord össze szegény telefon, mintha többségi oldalon erősen érintett parlamenti képviselő lenne hogy csak avantgard művészként tudnám használni saját - amúgy szubjektív realista - szövegeimet. Lesz majd még példa arra is.

Amint kijött az első hír - még az amerikai - nekem is minimum hat-tíz olyan eset jutott azonnal eszembe, csak ami velem történt meg. Nem "iszonyú durvák" (vagy már az enyhe minősítés is az általános társadalmi agymosás eredménye?) , de ahhoz épp elegendőek voltak, hogy megutáljam a melleimet, hogy minél inkább elrejteni akarjam és szégyelljem a testemet.

Amint kitettem (azonnal, mert szeretném, ha például V.-nek és kortársainak jóval kevesebb ilyen ügy jutna), hozzám a legbántóbb reakció (igen, bizonyára szerencsére, mert másoknak beszóltak durvábban is, de nem tudok nem érzéketlen rejtett áldozathibáztatóként gondolni rá) az volt, hogy valaki azt írta, neki szerencsére nem volt soha szexuális zaklatásban része, mert szerető családi körben nőtt fel. Nos, engem leginkább pont idegenek zaklattak. Vagy legfeljebb távolabbi félismerősök. Ami legalább abból a szempontból jó, hogy sosem kellett még azt is átélnem a zaklatásokon túl, hogy olyan teszi, akiben bízom. Mondjuk nem is bízom senkiben túl sok emberben. Bár romló javuló tendenciát mutatok.

Néhány példa:

Csillaghegyi strand, úszás közben alám úszott valaki és erősen megfogta a puncimat - még általános iskolás voltam.

Bulgária, Rila, a kolostor mellett sétáltunk anyukámmal (hetedikes voltam) - egy pasi utánunk lopódzott és egy kevésbé szem előtt lévő helyen mindkettőnket  fogdosni kezdett. Nem értem, hogy gondolta, hogy megússza a dolgot, a táskáinkkal nagyon elvertük, aztán elszaladtunk.

Örs vezér tere, fényes napsütés, áramló tömeg, buszok, villamosok, fel- és leszállók. Szembejött egy fiatal srác (én 13 lehettem, ő mondjuk 16), és szembejőve egyszerűen belemarkolt mindkét mellembe. Kővé dermedtem. Senki más észre sem vette. Vagy ha igen, nem szólt egy szót sem.

A tiszai házunknál a szüleim korú szembeszomszéd alkoholista barom éveken át próbált dörgölőzni, mellemet megfogni, másutt hozzám érni, anyukámra egyszer rá is törte a házat. És bámult és megjegyzéseket tett. Körülbelül tizenegy éves koromtól a sajnálatosan kései* haláláig. Nem, nem mertem szólni. Amúgy mindenki tudta, hogy a kunpéter már csak ilyen.

Astoriánál a zebránál álltam, egy jól öltözött fiatal pasi odalépett, megfogta a mellemet és azt mondta, 15 ezret ad most azonnal, ha leszopom egy kapualjban - mondjuk 15 lehettem, fényes nappal volt.

Gimnázium, valami bál, táncfelkérés egy felsőstől: megkérdezhetem, mennyibe került a melltartód? Nyilván nem válaszoltam (és nem is hordtam melltartót), csak bokáig pirultam. Mert én tartom szívesen neked ingyen is - mondta. És  persze aztán én voltam a bunkó, hogy nem táncoltam. Mert nem értem a viccet, nincs humorom. Azóta sem egyébként. 

Főiskolás vizsgafilm - amiben szereplő voltam - rendezője felhívott, hogy a szereplőknek meg lehet nézni a filmet. Elmentem hozzá - senki más nem volt ott, sem a többi szereplő, sem a film. Egy darabig hitegetett, hogy míg várunk a többiekre, addig csinálna néhány képet. A melleimről, pucéran, naná. Mondtam, hogy kösz nem és egyre jobban vártam a többieket - akik persze (mint utóbb kiderült) nem tudtak semmiről. Bezárta az ajtót mögöttem és széttépte a pólómat. Némi dulakodást követően sikerült elmenekülnöm. A lépcsőházban sálamat tekertem magam köré a szakadt pólóm fölé. És annyira szégyelltem magam, hogy persze nem mondtam el senkinek.

Túl fiatal voltam? Túl szép? Túl kihívó? Nem. És nem mintha bármi felmentené őket. 

Deák téri evangélikus templom, egyetemi csoporttársnőm esküvője. A néhány (3-4) hónapos V. rám kötve kendőben. Kicsit korábban érkezem, a templom lépcsőjén várok. V. édesen nézelődik, szép kora őszi nap van. Odajön egy férfi, jól öltözött, harmincas-negyvenes, kérdez valamit. Nem tudom, mit, mert még mielőtt válaszolnék, azt mondja, meg fog baszni. Most. Bemegyek a templomba, követ, jön utánam és mondja, még csak nem is suttogva, hogy mi mindent tenne velem. Elég változatosan undorító. Szállingózik a násznép. A pasi eltűnik. Torkomban a szívemmel leülök egy padba. Nem ismerem a rokonokat egyik oldalról sem. Megtelik a templom, bevonul a fiatal pár, megkezdődik a szertartás. Mellettem egy kalapos nő, körülöttem is a sok rokon, barát. Énekelnek. Egyszer csak befurakszik és mellém ül valaki. Jó szorosan. A pasi az, valami bicska is van nála. Itt fog megbaszni - mondja. És megszúrja a gyereket, ha nem engedelmeskedem. Folyik a szertartás, nem merem megzavarni az esküvőt. A kalapos nőn és a mellette ülőkön át menekülni próbálok. A babára hivatkozom, hogy muszáj kimennem miatta. Elég csúnyán néznek, V. szerencsére alszik - de kiengednek. A pasi nem tud utánam jönni. Megállok hátul. A pap beszél, a násznép  áhítattal hallgatja. A pasi beszorult a padba. Vagy mégsem? Valaki a nyakamba liheg. Hozzám ér hátulról a csípőm magasságában. Nem tudom, mivel, már iszonyúan félek. Az ünneplők tömegén átverekedve magam egy oldalajtón kirohanok valami kertbe. Még látom, hogy a pasi is jön utánam, de lélekszakasztó rohanással a mozgólépcsőn épp elérek egy metrót, én felugrom, ő lemarad. Hazafelé nem az a jó irány, de nem merek visszamenni, iszonyatos kerülővel és bőgve érek haza. 

A középkorom vége felé járok**, a szégyellni valóan kihívó idomaimat vastag hájréteg fedi és a köztéri beszólogatások még mindig legalább havi szinten megjelennek. Érdekes, hogy szakmai közegben, nyilvános előadóként egész jól kezelem az ilyesmit (igen, simán beszólogattak a tréfás urak szakmai fórumokon is), de "civilben" ugyanúgy ledermedek most is, mint pirulós kislány koromban.

* általában nem kívánom senki halálát, de van, akié ellen egyetlen percig sem tiltakoznék

** na jó, igazából gőzöm sincs róla, meddig középkorú valaki, csak az magyar átlagéletkort ismerem