A jobb világítás érdekében

felgyújtottam a lámpát, mert odakint sötétlik az ég, és zuhog. Hogy mit mondanak az előrejelzések? Hogy két hétnyi esős idő következik. Hétfőtől leszek szabin.

A világ jobbítása érdekében

Én imádom a kovászos uborkát. A gyerekek is szeretik. A. rohasztott uborkának nevezi és talán ezt követően talán nem lep meg senkit a közlés: utálja. Ritkán csinálok kovászos uborkát, mert azt nagy üvegben kell, mert kicsibe bele sem férnének a kötelező elemek. Viszont annyi (annyi = 5 literes üveg) azért nem fogy el. Vagyis vagy elfogy, vagy nem, függően attól, hogy hogy sikerült (mert persze nem mindig lesz ugyanolyan), meg persze függően attól is, hogy mit lehet hozzá enni, mert például halászléhez én sem eszem kovászos uborkát. Igaz, semmihez viszont szívesen, az meg mindig van itthon. Szóval, hiába szeretem nagyon, nem csinálok minden héten. De sokszor hiányzik, szeretném, hogy legyen.

És most olyan felfedezést tettem, amit muszáj megosztanom mindenkivel, aki ugyanezzel a problémával küzd évek óta: A. anyukájánál jártunk, aki egyedül lakik. És kovászos uborkát csinál. Nem nagyüzemben, csak magának. Bár volt annyi, hogy megkínáljon engem is. Tudjátok, mi a trükkje? Biztosan nem, mert nagyon bonyolult és titkos módszer, én legalábbis magamtól nem jöttem rá. De most megosztom mindenkivel a napokban ellesett módszer lényegét és velejét:

Nem teszi teli az üveget.

(nem, még mindig nem gondolom, hogy szükségem lenne egy kizárólag gasztronómiai témákkal foglalkozó blogra, ez is a szépírói munkásságom része, olyan, mint Picasso kék korszaka, momentán ezek izgatnak és a konyhaablakon keresztül szemlélem és értelmezem a teljes világot)

Rózsaszín festéket keresek!

Rózsaszín festéket keresek, hangulatfestésre. Legyen róla könnyen lemosható minden pötty piszok, legyen könnyálló, és legyen érezhetően élénkítő hatású. Sötétben se legyen fekete!

Á, semmi gond nincs! Csak a tortákat, illetve a rájuk öntött barackos zselatint ne emlegesse senki, mert akkor intenzív és hangos szentségelésbe kezdek. Kezdhetjük a végén: az íze nagyon jó lett, dicsérte mindenki, elfogyott az egész egyetlen... izét.... szelet kivételével. Csak szeletelni nem lehetett. Kanállal szedtük ki, kanállal ettük meg. Nagykanállal és kiskanállal. M. megkérdezte, hol vettük, mert ilyen jót még nem evett. Tényleg mindenkinek ízlett. A tortaformából kanalaztuk ki, mint valami fagylaltot vagy gyümölcskrémet. Könnyű volt, krémes, habos... és folyékony. A francba, a francba, a francba!!!!

Egészen addig nagyon jók voltak a torták, míg csak a piskótaalapon volt rajta a krém (mascarponés, tejszínes), mert ruganyos volt és megállt saját erejéből. Aztán szépen kimozaikoztam gyümölccsel mindkettőnek a tetejét, az egyiket halványzöld és narancsba hajlóan sárga barackokkal, a másikat meggyel. Szép volt! Aztán a forró baracklét, amit a lekvár tetejéről amúgy is lemertem volna, alaposan összekevertem a szupergyors tortazseléporral, és kanalanként rámeregettem a tortákra. gyönyörűnek látszott: fényes volt, egyenletes - és persze még folyékony. Lefedtem, visszatettem a hűtőbe, én meg tovább zártam a nyár ízeit az üvegekbe. Megfürödtem, hajat is mostam. Felvettem a szép ruhámat. És indulás előtt előkaptam a tortákat.

A kisebbiknek rosszabbul zár az alja, így a zselézett, cukros baracklé a hűtőt, és az abban lévő dolgok nagy részét egyenletesen  összeragacsolta. Persze, a legfelső polcon álltak. Az folyt ki belőle, amit nem szívott magába a korábban már szilárdan álló krém és az alján a piskóta. A tetején a meggyek szabadon csúcsoskodtak. A nagyobb tortaforma megbízhatóbban zár, abból kevés folyt csak ki, a maradék lé egy részét itt is beszívta a krém és a piskóta, a többi lé a tetején hullámzott, úsztatva a felszínén a barackszeleteket.

A gyertyák egy részét azért beleállítottam, hogy legalább messziről tortának tűnjön. Aztán kikanalaztuk. És az ízével tényleg semmi gond nem volt. De azt hiszem, egy ideig nem akarok most újabb tortával kísérletezni.

Már csak a konyha - realista fejlődésregény (részlet)

Mármint ez áll érdeklődésem homlokterében. A lekvárok. No meg a torta, hogy ne érezzem úgy lekvárfőzés közben, hogy ez egy nyugalmasan hömpölygő folyamat. Az egyik fazékban a sárgabarack rotyog még mindig, mert csak hat nagy üveget töltöttem meg, és az csak a teljes mennyiség fele. A másik kettőben habozott, rotyogott és bugyborékolt az áfonya és az őszibarack. Az őszibarack kísérleti példány, nem egészen három kiló barackból, Végül is győzött a lustaság és az időhiány és összevegyítettem a sárga húsú nagyon édeset a fehér húsú nagyon illatossal. V. szerint isteni - és ez nagy szó, mert V. az állítja, még sosem evett őszibaracklekvárt. Az áfonya lábasának a kikapargatása során pedig ilyesmiket kurjongatott: "ennek épp olyan íze van, mint az áfonyának!" és ilyesmit is: "gumicukor! ez egy valódi gumicukor!" - úgyhogy azt is jónak hiszem. Persze, még lehet értük aggódni, hogy ne buggyanjanak meg, mert műtőt sterilizálni csak úgy tessék-lássék volt időm.

A torta pedig részben egy nagy méretű citromtorta, zselés barackborítással, részint egy kisebb mérető áfonya- és barackkrémes torta, szintén zselés meggyborítással - még nem tudom, merjem-e őket egymásra helyezni, mint az eredeti terveimben szerepelt - a hetvenedikre igazán nem tartom túlzásnak az emeletes tortát, csak nem tudom, kibírja-e a tejszínes földszint az emeletet.

Ja, és még egy dolog érdekel a konyhán túl: a hajam. Mert én hajmosás nélkül el nem indulok innen sehová. Így nőiesedem, háziasszonyosodom középkoromra.

További ízek

Piros héjú, illatos kajszibarack, olyan olvadósan puha,
kék áfonya, ruganyos, gömbölyded csodabogyók,
őszibarack, kétféle bódító illatú barackból, sárga és fehér húsú,
meggy - kései maradék
 - ezek állnak most fazekakban a tűzhelyen, immár megtisztítva és cukorral megszórva, de még nyersen, messzi a késztől. Holnap elkészítem - lekvár lesz mindből.

Vettem még titokzatos fejteni való babot, V.-nek, hogy megkifejtse, hozzá zellert, meg fehér- és sárgarépát. Imádom a piacot, nehezen (vagy egyáltalán nem) tudok ellenállni a színeknek, illatoknak, elképzelt ízeknek. Annyi minden van, hogy ámulatból bámulatba hintáztunk V.-vel, pedig épp csak fél órácskát voltunk ott.

Inkább

Rendszeresen előfordul, hogy amikor megszólít egy ismerős a vonatról, buszról leszállva, akkor előbb kihúzom a fülemből a fülhallgatót, amin valami zenét hallgatok, és csak ezt követően kezdek beszélni vele.

Rendszeres reakció erre az ismerősöktől, enyhe, alig érezhető lenéző fanyalgással, hogy ők nem szoktak buszon, vonaton vagy utcán fülhallgatóval zenét hallgatni, hanem ők inkább olvasnak.

A közel ezredik ilyen alkalom után kissé elbizonytalanodtam: másoknak tényleg nem megy együtt a kettő? Megpróbáljak ez által a különös képességem által valamilyen nemzetközi ismertségre szert tenni és biztos tőkét kovácsolni magamnak?

Közelít a tökéleteshez

Ennyire közel ritkán kerülök a tökéletességhez, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy minden előzetes gyakorlás és rákészülés nélkül értem el ezt a nagyszerű eredményt: a mai ebédem, egy csomag mikróban elkészítendő  vajas ízesítésű pattogatott kukorica volt, és a pattogtatás során egyetlen szem sem szenesedett el, és mindössze tizennégy szem maradt pattogatatlan

Ittam hozzá porkávét. Mondjuk, egyik sem szerepel a mit ebédeljünk Top 1000-ben, de ma ez  jutott. Nagyon.. khm.. időkímélő megoldás. Időhatékony.

A kutya vacsorája

Á. tegnap focitáborba ment. Kikísértük a vonathoz, felrakodtuk a málháját, és bíztunk benne, lesz aki segít levenni. Lett. Kértem, hogy telefonáljon néha, mert szeretem tudni, mi van vele. Mondtam, hogy vigyázzon a holmijaira, ne hozza majd haza más koszos félpár zokniját, vigyázzon és figyeljen a többiekre, de legfőképpen saját magára. Á.-t főleg az érdekelte, a várakozás hosszú, unalmas perceiben focizhat-e. A pályaudvaron??? - háborodtunk fel A.-val teljes összhangban. Dehogy focizhatsz! - mondtuk. Vagy a teljes zsebpénzedet labdára szeretnéd költeni a táborban, ha ez elgurulna vagy tönkre menne? - kérdeztük. Nem, dehogy - ingatta a fejét búsan Á., és boldogtalanul nézte a fülke magas csomagtartóján a sporttáskát, ami a labdáját és a csokis mazsolákat rejtette, elérhetetlenül.

Ma hazatelefonált, pedig nem szokott, pláne nem a tábor elején. Négyágyas szobában van, a kaja jó. A gyerekek kólát öntöttek a teájába, megkérdezte, szerintünk mit csináljon vele. Szerintünk öntse ki. Edzésen pedig a labdáját kirúgta a pályán  kívülre az utcára, ahol egy kutya a labdát szétmarcangolta, sőt, a labdával végezve még egy gyereket is megharapott. Most indulnak futni.

Az ufó bosszúja - avagy megéri-e az árát a kávétejszín?

Hűséges régi olvasóim talán még emlékeznek arra a rejtélyes múlt heti esetre, amikor a munkahelyemen bekopogtatott hozzám az irodába egy ufó. Először szemetelni akart, később aztán beérte volna azzal, ha lemoshatja az asztalomat. Egyiket sem engedtem meg neki, így eltávozott. Békével, véltem én.

Nos, úgy tűnik, erősen megsérthettem az ufónő önérzetét, mert valami ronda ufóvarázslattal elérte, hogy az asztalomra, illetve a billentyűzetembe boruljon ma délelőtt az a kávétejszín, amit a kávémba szántam. Az az egyetlen picinyke csészikényi tejszín, aminek ráadásul egy - vélhetőleg kisebb - része a kávémba folyt, képes volt beteríteni az íróasztalt, a billentyűzet kihúzható asztalkáját és a teljes betűkészletet, nem kímélve az F-szektort és a Num Lock részeket sem. Sőt, a padlóra is jutott néhány csepp. Kitisztítottam, látszatra rendben is van, úgy tűnik, minden billentyű lenyomható. Hogy hogyan fogom majd száműzni belőle az átható bukós csecsemőszagot, arról egyelőre gőzöm sincs.

De legalább azt már tudom, hogy egyetlen kávétejszín egy minimum fél - egy négyzetméternyi felületű területen minden külön erre irányuló erőfeszítés nélkül is tökéletesen eloszlatható. Simán megéri, majdnem olyan hatékony, mint a spenót. (vö.: G. Szabó Judit: Hárman a szekrény tetején)

Aszalt szilva

Régen, gyerekkoromban az aszalt szilva kemény, ráncos, savanykás, kissé füstízű csemege volt, a közepén maggal. A piacon árulták, kimérve. Ha nemcsak rágicsálni akartuk, hanem készíteni is szerettünk volna belőle valamit, egy éjszakán át langyos vízben, vagy teában, esetleg rumos teában kellett áztatni, így megpuhult és könnyebben elvált a magjától.

Ma az aszalt szilvák pufókak, szinte lédúsak, ragadósak, olajosak, émelyítően édesek. Nincs bennük mag, akár megenni akarjuk, akár sütéshez, főzéshez használni, semmit sem kell tennünk, csupán kibontani a légmentesen lezárt zacskót. Szinte bármelyik élelmiszerboltban bármikor kapható.

Gyerekkoromban az aszalt szilva olyan volt, mint egy Tisza menti faluban a mezőgazdasági munkában megöregedett, töpörödött, fejkendős nénike, aki sok mesét tud, akinek napcserzette a bőre, ráncos a keze, töredezettek a körmei, és aki olyan mákos kalácsot süt, ami hetekig elállna, ha nem falnánk fel titokban .

Ma az aszalt szilva olyan, mint az 1956-ban Amerikába szakadt, és időnként Amerikából hazalátogató elhízott, erősen sminkelt, rikító ruhákban járó, harsányan és akcentussal beszélő nő, aki párnás kézfejével időnként megtörli elpárásodó szemét, ha visszautazás előtt az itthon hagyott fiatalságára gondol.