Ruhák

Elhagytam csütörtökön a sapkámat. Ezúttal sajnos végleg. Mert egyszer már decemberben is elhagytam, de akkor másnap még meglett. Utánamentem és visszaszereztem. Most azonban igazán elveszítettem a sapkámat. Az egyetlen darabot, amiben nem fáztam, ami nem lógott a szemembe, de takarta a homlokomat és a fülemet is, ami alá befért a hajam. Még hozzáillő kesztyűt és sálat is vettem, annyira szerettem.

A kollégám így kommentálta a dolgot: "azt a sapkádat? na, azt nem a szépségéért szerettük"

V. pedig így,  jóval kedvesebben: "azt a gyönyörű sapkádat? amiben olyan gyönyörű voltál? jaj, szegény mamikám!"

Szerintem nem volt ronda. Meg gyönyörű sem, pláne nem voltam én benne gyönyörű. De télen úgysem szeretek utcán ismerkedni, úgyhogy ez nem is számít. Csak a fázás.

Ma visszamentem a bolthoz, ahol - mint utólag rekonstruáltam - elhagytam. Utánakérdeztem. Azt mondták a boltosok, tegnap még látták, ahogy odakint fújta a szél a bevásárlókocsiknál. Ettől a mondattól a szívem szakadt meg. És a fejem fázott, a fülem lefagyott, a hajamat csomókba gombolyította a hideg orkán.

Délután varrtam két komplett menyasszonyi ruhát fátyollal, egy arany színűt és egy rózsásat, előbbit fehér, utóbbit rózsaszín fátyollal. A fátylak flitterrel díszítve. Varrtam továbbá egy koktélruhát és egy fekete férfizakót, arany hajtókával.

Holnap összeszedem magam és talán megpróbálkozom egy sapkával is. Nem tartom kifejezett előnynek, ha ronda egy sapka, de ez óhatatlanul az lesz, még ha formára sikerülne is - ugyanis csak bugyirózsaszín, meg halvány fogkrémzöld, meg élénk világoskék, meg rózsaszín alapon kék mackós polár anyagom van itthon. Meg vékony sztreccsből arany flitteres.

Vonatozós, vásárlós

Rendet tett

Reggel a vasútállomáson egy jól öltözött öregember a fényesre suvickolt hegyes orrú, fekete cipőjének az orrával zúzott bazalt köveket túrt ki a peron betonkerítése melletti avarral borított, kissé szemetes rézsűből. A kitúrt köveket egymás mellé rendezte a peron aszfaltján, majd sorban a sínekre, illetve a töltéskövek közé rúgta őket. Nem kis zajjal járt, de a várakozók mind egyetlen szó nélkül hagyták a bácsit játszani.


Telefon

Először a nap folyamán akkor ejtettem le a telefonomat, mikor a halk és szelíd vonatom helyett, amire vártam, egy hangos, erőszakos, ellenszenves példány vágtatott át az állomáson. Gyorsan meg kellett néznem ugyanis, mennyi az idő. Annyi volt. Aztán - kissé késve és lihegve -  megjött az én szelíd, jó haverom is. Másodjára akkor ejtettem le a telefont, amikor a felszállást követő kabátlevétellel pontosan egy időben jelent meg a kalauz, hogy a jegyeket ellenőrizze. A telefon, ami eredetileg a nadrágzsebemben volt, de a vetkőzéskor a kabát hajtókáján rögzített fülhallgatóval kirántottam a zsebemből,  mintegy 5 méterre csúszott el tőlem a vonat padlóján a csizmás és bakancsos lábak között. A bérlet bemutatását követően a lábbelik mellett csúszva összeszedtem. A telefon harmadjára az utazás végén esett le, nem is akárhová: épp két ülés közé. Szerencsére simán, döccenés nélkül siklott be a vonat a végállomásra, így a telefon a két ülés közti lyuknál maradt és nem csúszott tovább egyik ülés alá sem. Egy félhangos "na, basszus, már csak ez hiányzott ma" után azonnal az ülések mellé térdeltem, két kézzel utánanyúltam, és óvatosan kiédesgettem a résből. Ha csak két centit is odébb csusszan, onnan már nem tudtam volna kiszedni. A buszról leszálltomban ismét leesett, nem a kerekek alá, csak a sárba. Az irodáig aztán a belső zsebemben őriztem, gondosan bezippzárazva. És mielőtt a mosdóba mentem volna, kitettem az asztalomra.


A boltban

Délelőtt A. szólt a csevegőprogramon, hogy kinézett magának valamit. Egy számítógép-tartozékot. És hogy micsoda szerencse, a bolt itt van a munkahelyem közelében. Két izé is van épp raktáron, az egyiket hozzam el. Térképen közel van. Térképen tényleg néhány centi, ha kicsinyítem a képet, még rövidebb. Élőben azonban kénytelen voltam minden rövidítés nélkül az 1:1 arányt követni. Elsétáltam ebédszünetben. Az utcai hőmérős óra 15 fokot mutatott. Kellemes sétámat követően nyomasztó helyre jutottam. Ritkán járok olyan boltban, ahol a termékek kevesebb, mint 1%-ról sejtem csak, hogy mi lehet. És többnyire el tudom mondani, mit szeretnék. Itt kiraktam magam elé a pultra az A. által diktált, számomra értelmetlen, hosszú betű- és számkombinációt tartalmazó sárga cédulát, és némán vártam. Magamban pedig nagyon izgultam, nehogy kérdezzen valamit az elárusító srác. Mert sem azt nem értettem, amit egymás közt beszéltek, sem a többi vásárló szavait. Nem meglepő módon mind férfi volt. Amit végül is kérdezett, azt értettem - hogy kinek írhatja a számlát. Mégis elrontottam a nevet és a címet is. Majd helyesbítettem, és A. nevére írattam a kütyüt. És elhatároztam, hogy ha csak tehetem, nem küldöm el őt ruhát venni, sem egyéb nem számítógépes cuccokat, mert tényleg rossz ufónak lenni az ellenséges polcok közt.

Durva

Gyerekkoromban irigyeltem azokat a gyerekeket, akiknek elváltak a szülei. Még egy kicsit náluk is jobban azokat a gyerekeket irigyeltem, akiknek meghalt az apjuk.

Gyerekkoromban nem irigyeltem azokat a gyerekeket, akik szerették az apjukat, sem azokat, akik megbíztak az apjukban. Mert ezek a lehetőségek gyerekként fel sem merültek bennem.

Tegnap ismét előjöttek ezek a dolgok, pedig hosszú ideje már nagyon igyekeztem megfeledkezni róluk. Egyrészt, mert szerettem volna, hogy a gyerekeim szerethessék a nagypapájukat, mert azt gondoltam, minden gyereknek jár a normális család. Szeretik. Másrészt azért, mert a génkészletem fele tőle van, és nem akarom pont felerészt utálni magam. Remélem, sikerül legalább egy részével másképp gazdálkodnom.

Fejlesztők figyelmébe

Értem én, hogy a fejlesztő fejleszt. Értem, hogy az a dolga. Értem, hogy az élteti. Értem, hogy a fejlesztés maga jelenti a fejlesztő létjogosultságát. Értem. És nem vagyok ellene a változásoknak. Sőt. Sok tekintetben nagyon is változáspárti vagyok. Hogy mást ne mondjak, többek közt abból élek, hogy figyelemmel követek változásokat és változástalanságokat, és ezeket megpróbálom harmóniába rendezni egymással. Változtatások útján. Úgyhogy tényleg, igazán, komolyan mondom, hogy értem, hogy fejleszteni kell.

De talán nem lenne muszáj ész nélkül. És nem lenne muszáj l'art pour l'art sem. Fejleszteni biztosan érdekes és jó, biztosan benne van a próbálkozás és az újat létrehozás gyönyöre. De talán nem lenne muszáj minden létrehozott új dolgot ráoktrojálni a felhasználóra. Függetlenül attól, hogy az adott fejlesztés valóban jó-e, hasznos-e, szükséges-e. Hogy okoz-e - ha gyönyört nem is - de legalább örömöt a felhasználónak is. Aki mezei. Aki másban lel gyönyört és örömöt, ezt csak használni szeretné. Lehetőleg hosszan ugyanazt. Ami ugyanúgy is nézne ki hosszan. Nem kéne mindennap újratanulni, mert a mezei felhasználó más dolgokkal foglalkozik nap mint nap, más dolgokat szeretne újratanulni, mert más dolog érdekli és élteti. Ezt csak felhasználni szeretné.

Hoznék egy jól érthető példát. Például az autók azok elég régi dolgok, de elég modernek is. Úgy értem, használjuk őket mindmáig. Sokat változtak az elmúlt mondjuk 130 év alatt, nagyon sokat. Sok tekintetben bonyolultabbak is lettek. És specifikálódtak. És változott a megjelenésük. Hogy a sebességükről, meg a kényelmi funkciókról külön ne is beszéljek. De azért mind úgy néz ki nagyjából, mint egy autó. Amiket ma az utcán látunk, azok nagyjából követik a felhasználók igényeit. És a felhasználók megváltozott igényeit is. És időnként megjelenik egy-egy agyamentebb design, vagy valami nagyon egyedi. Aztán azokból nem lesz szériagyártás. Mert a plebs nem a nagyon különlegeset keresi, hanem a nagyon megfizethetőt és a nagyon használhatót. A megtanulhatót.  És a tanultak alapján alkalmazhatót. Mert a felhasználó felhasználni vágyik. Gyorsan megtanulni a használatot, és utána használni. Nem lenne jó minden napot azzal kezdeni, hová is került a visszapillantó, a kormány, hogy merre néznek az ülések, hogy vannak-e benne ülések egyáltalán, hogy ma mit is kell tankolni bele, hogy milyen új tulajdonságai lettek tegnap óta, amikre nem számítottam. És amik nem biztos, hogy ma is illeszkednek a régi vázhoz. Az nem lenne jó, ha minden nap így kéne beülni az autóba. Az olyan nyugis dolog, hogy itthon a bal oldalon elöl ül a vezető, hogy az autó kerekeken gurul, hogy van benne gázpedál, fékpedál, hogy van neki átlátszó ablaka, meg nem átlátszó teste, meg egyéb ilyen szokványos dolgok. Én állatira nem értek az autókhoz. Nem nagy dicsőség, tudom,  de nem is érdekelnek jobban annál, mint amennyi a napi (dehogy napi!) biztonságos működtetéshez kell.

Erre vágyik a számítógép-felhasználók nagy része is. Szerintem. Az a része, amelyik rész nem találja örömét abban, hogyha mindennap keresgélheti és mindennap másutt találja meg a kilépés gombot. Vagyis én erre vágynék számítógép felhasználóként is. És irtóra bosszant, hogy a folyamatosan jövő napi frissítések áthelyezik a gombokat, átrajzolják az ikonokat, megszüntetik egyes alkalmazások felismerhetőségét és használhatóságát, megváltoztatják a dolgok kinézetét, és nap mint nap bizonytalanságban tartanak. És nem dönthetem el, kell-e a változtatás, mert a változtatás jön. A kutyát nem érdekli, jó volt-e valami úgy, ahogy volt. Mert voltak (vannak) épp úgy jó dolgok. De minden változik szinte naponta. És sosem lehet tudni, miért nem működik rendesen semmi,  és hogy mi változott már megint. Nagyon sok, máshonnan aztán hiányzó időt vesz el a folytonos igazítgatás, hogy működjön mégiscsak. Utálom. Nagyon-nagyon utálom. Rettenetesen. Borzasztóan.

Olyan szintre jutottam utálkozásban, hogy teljesen megrondulok már tőle, sírok, vicsorgok. Meggyógyultam, most szeretném kipihenni az elmúlt heteket.  De ehelyett utálkozom. Utálom ezt is.