Most pedig elmegyek

várnak a kék hegyek

szétvagyok

szét vagyok darabolva
egyik szívem ide húz,
a másik oda
szép vagyok darabolva
az egyik szív csak dobog
a másik szólna
szék vagyok, szegény szolga
egyik ívem nyikorog
és araszolna
szén vagyok, izzó, tompa
fényem amint felragyog
dőlnek romba
szél vagyok, sarabolva
nyüvöm el a világot
bárdalolva

Szőnyegtáska

Ha olvastátok a Mary Poppinsról szóló könyvek bármelyikét (én mindet), akkor tudjátok, hogy varázslatos szőnyegtáskája volt. Nem szőnyegeket hordott benne, hanem szőnyegből volt a táska - mint ez már rögtön a kezdetekkor kiderül. És bármit elő tudott húzni belőle. A bármit úgy értsétek: bármit. Kislánykoromban erősen hittem a varázslatokban, nagyon szerettem volna én is szőnyegtáskát (többek közt - mert még kismillió egyéb dolgot is, de különösen Mary Poppins holmijait, valamint a málnalekváros süteményt, amit Berti képébe bejutva ettek). Nos, a hosszúra nyúlt bevezető után azt szeretném bejelenteni: vettem egy szőnyegtáskát magamnak. Gyönyörű*. Imádom. Akarok belőle előhúzni mindent.

*amikor az azonnali  meglátáson és beleszeretésen már túl voltam, a kiválasztást követően odavittem az eladóhoz, hogy ezt elviszem, ő azt mondta: van ám ez fekete-fehérben is, nem csak ilyen feltűnő papagájszínben... hozom inkább azt, jó? Jó - mondtam - de megvenni mindenképp csak ezt veszem meg.

Az önpusztító

Úgy tizenhárom éves korom óta gondolom úgy, hogy én igazán értem ezt a verset. Mármint hogy én egyedül. De legalábbis nagyon kevés kiválasztott egyikeként. Olyan súlyosan zuhognak egymást követve a szavai és én olyan nagyon szépen tudom ezeket a sziklatömböket kigörgetni a számon (mert olyan gyakran mondtam el kamaszkorom óta, mint egyetlen más verset sem) - és ma megint úgy éreztem, hogy muszáj hangosan elmondanom. Elmondtam. Aztán megint, meg megint, és újra. Persze nem lett jobb semmi, sőt, még inkább összetörtem, kilapultam, elvéreztem a kőomlás alatt.

Gondolatfoszlányok a kontroll csoport fájó hiányáról

Gondolom, mindenki elgondolkodik olykor azon, hogy mit lehetett volna másképp csinálni. Például a gyereknevelésben, meg például azon túl (pláne még azt megelőzően) És jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat* - hogy például milyen jó lett volna, ha megtanítom a gyerekeimnek valahogy szeretni a kötelességeiket. Csakhogy én sem mindet szeretem a sajátjaim közül. Azt hiszem, ők semmit. Vajon melyik a jobb? A fizikai munka (vagy egyáltalán a munka) élvezetét és örömét. Vagy megtanítani nekik a küzdés örömét. Ehhez elengedhetetlen lenne, hogy lássanak engem sikerrel küzdeni. Na, ja. Efféle élménnyel nem szolgálhatok. Persze nem tudhatom, nem tanítottam-e meg mindezeket mintegy véletlenül mégis valahogyan. Ellenpéldáimon át. Mert hogy bennem sem tizenévesen tetőztek ezek a képességek, az bizonyos. Talán bennük is beérnek majd. És egyáltalán: tudtam volna-e másképp nevelni őket? Másképp nevelni gyereket**. Vagyis hogy én, akkor, amikor megszülettek (majd később) tudtam volna-e másképp? Vagy nekik egy másik nevelés nagyobb hasznukra vált volna-e egyáltalán? És tudjátok, mikorra derül ki mindez? Majd akkor, amikor az ő unokáik úgy nevelik a saját gyerekeiket, hogy azoknak a gyerekei... szóval, soha. Mit tudom én, mivel kell megküzdeniük majd (mivel kell nekem megküzdenem majd) valamikor... mondjuk holnap? Egy-öt-tíz-sok nap, hónap, év vagy évtized múlva? Ki tudja ezt? Senki.*** És itt állok... megöregedve? és olyan jó lenne újra lehetőséget kapni (sokfélét) - de részint ki tudja, tudnék-e most élni a régen fel nem használtakkal, részint nyilván most is az orrom előtt hemzsegnek - számomra láthatatlanul, elérhetetlenül, kihasználatlanul. Legalább lennék szép (ha már elég okos nem vagyok), hogy az örömet okozzon nap mint nap, hogy nézem magam a tükörben önfeledt elégedettséggel. De még ennyi sem! A többiről jobb nem is beszélni. És most is inkább szomorú vagyok, ahelyett, hogy más, értelmes dolgokkal foglalatoskodnék. Célok? Füstbe ment terv****

*majdnem idézet Petőfi Sándortól

** úgy értem, másképp viszonyulni gyerekhez, macskákhoz, másokhoz, élethez, halálhoz nyilván lehet

*** jó lehet persze hinni abban, hogy van valami olyan isteni rendezőelv, ami - ha számomra érthetetlen is - értelmessé teszi a dolgokat. De én hiába próbálkoztam, számomra ez a fajta megnyugvás nem adatott meg ezidáig

**** ismét Petőfi, ugyanonnan (semmi közöm Petőfihez)

Kihalófélben vagyok

és nincs belőlem másik példány

A torta

Hát, nem ez lett életem legszebb tortája (az alapkoncepció jó volt, csak azt nem kalkuláltam bele, hogy veszek három doboz mascarponet és mind keserű, noha még egy hónapig jónak kellett volna lenniük - így kidobtam őket. A közeli kisközértben viszont mindössze egy dobozzal volt - szóval, egy kicsit hígabb lett a krém, mint ahogy eredetileg szerettem volna) - de hogy az egyik legfinomabb torta lett, amit valaha készítettem, az tuti. A tökéletes ízharmónia az első szókapcsolat, ami eszembe jut róla - aztán sorban a többi dicséret. Mindenki duplán kért belőle. Szóval, arra biztatlak benneteket, hogy süssetek ti is ilyet!

elavult múlt heti történet

A múlt héten pénteken elmentem V.-vel személyit csináltatni. Mivel épp ugyanígy elmentem másfél éve Á.-val is, azt hittem, van rutinom az ügyben. Húztunk sorszámot, kivártuk az egyetlen előttünk várakozó ügyintézését, aztán amikor megjelent a számunk a kijelzőn, akcióba lendültünk.

én: jó napot kívánok

V.: jó napot kívánok

üi.: jó napot kívánok, miben segíthetek?

én: személyit szeretnénk csináltatni

üi.: saját magának vagy neki? (mutat V.-re)

én: neki

üi.: elmúlt már tizennégy?

én: nem, majd hétfőn lesz tizennégy (büszke vagyok a szép lányomra és arra is, hogy épp időben jöttünk)

üi.: akkor ahhoz kell az apuka is

én: én nem vagyok elég?

üi.: apuka nem elérhető?

én: elérhető... de hát mindketten kellünk?

üi.: vagy mindketten idejönnek, vagy adok nyomtatványt, aláíratják vele is, behozzák...

én: jaj... ezt muszáj? olyan nehéz dolog munkaidőben mindenkinek megfelelő időpontot találni

üi.: nem tudják, hol tartózkodik az apuka?

én: de, tudjuk, épp dolgozik... de tavaly kettesben voltunk a fiammal, és elég voltam én

üi.: januárban változott a jogszabály

én: fasza nagyszerű változtatás! akkor majd idevonulunk mind... csak mikor?

üi.: hétfőtől jöhet a nagylány egyedül is, akkor már nem kell szülő

én: egy sem?

üi.: egy sem

én: ööö.... látod, mennyivel érettebb leszel holnaputánra?

V.: de azért eljössz velem?

én: persze

üi.: jövő héten már jöhet egyedül!

én: értem... köszönöm... a viszont látásra

V.: a viszont látásra

üi.: a viszont látásra

Kockahas

Nem bírom abbahagyni a kacagást, fetrengek, már izomláz van a hasamban, tuti, hogy így kell kockahasat csinálni, elképesztően intenzív módszer!

Persze, ha elmondom, min nevetek ilyen féktelenül, talán elcsodálkoztok és talán némi rosszalló vagy sajnálkozó fejcsóválással, értetlenre kerekedett szemekkel örökre itt hagyjátok a blogot. Ez totál hülye! - mondjátok majd talán. Megértem, A. ugyanígy néz (csak ugye engem nehezebb lenne örökre itt hagyni, mint a blogot, szóval még kitart).

Kávét főztem éppen, amikor azon kezdtem gondolkodni, mi mindent írjak fel a bevásárlólistára (alig telik el vasárnap váráslás nélkül, és még kevesebb telne, ha a boltok estig is nyitva lennének, mert igazából a valós vásárlói igényeink este jelentkeznek). Különösen fontos, hogy V. holnapi születésnapjára meglegyen minden. A vacsorához és a tortához is. (A. most tette ki a lábát és már tudom, hogy a vacsorához nem írtam fel mindent). Egyelőre akkor még a tortára koncentráltam: karamellkrém torta lesz eperrel (hopp, eper is kell majd), és azon gondolkodtam, míg folyt ki a kávé a gépből, hogy elegendő cukor van-e itthon a karamellkrémhez. Gondolatban már írtam is a listára: cukóka.

Nos, ez van, szégyen vagy sem, mélyen magamban egy csomószor idétlenül beszélek. Zokni helyett azt mondom, zokejnó, paradicsom helyett prdiccsom, paprika helyett papperka, tojás helyett tojglino (és más ilyesmi baromságok) - a cukor helyett most azt találta ki az agyam (esküszöm, nem tudatos a dolog, az agyam és én két külön életet élünk), hogy cukóka. Nem is lett volna ezzel semmi baj, beleillik a sorba - csak mégis másként hangzik. Mintha raccsolnék, vagy mintha valami enyhe diftongus hallatszana (ou?). Kipróbáltam tehát magamban egy létező hasonlóval is: Jucóka. Jucóka raccsolás és diftongus nélkül hallatszott. Kimondtam akkor hangosan is (a kávéscsészék közben megteltek, vittem őket az asztalhoz) és közben kimondtam egymás mellet a kettőt: cukóka... Jucóka... cukóka...  Jucóka... cukóka... Jucóka. Egészen másképp hallottam őket. Isteni felfedezésemet megosztottam az épp belépő A.-val is: cukóka... Jucóka. Ugye, hogy másképp hallatszanak? Nem - mondta A., ugyanolyanok. Dehogyis! - mondtam én. Mondd ki őket hangosan te is! És akkor kimondta: cukóka. Ugyanolyan - tette még hozzá, de én már fetrengtem a röhögéstől, annyira vicces volt. És - hadd ábrándítsalak ki titeket teljesen - most is muszáj vihognom rajta, megfeszülnek az arcizmaim mellett a hasizmaim is és halálra röhögöm magam.

És most rajtatok a sor  (nyilván kimondtátok már mindkettőt egymás után), hogy referáljatok. Szerintetek sincs semmi különbség a két szó közt? (azzal nem szeretnélek áltatni benneteket, hogy ti is dőlni fogtok a röhögéstől, azt hiszem, ez az én különleges adottságom)