Szörf a neten

A kezdet és a vég. A kettő közt semmi, közvetlen az átmenet. Ez most komoly?

Perfect day

Elmentünk MR vizsgálatra. Anyukám lekéste a vonatot, ezért míg vártam a pályaudvaron, süttettem magam a kormos pályaudvari nappal. Aztán átvágtunk a történelmen. A kórház maga gyönyörű. Na jó, mondjuk a maga nemében. Vadonatúj, nem is ismertük. Pedig ismertük. Volt itt gyakorlaton. Amikor medika volt. És oviba is erre jöttünk, mert az is a klinikák kertjében volt. Szóval, a kórház tágas, átlátható, kulturált, tiszta és teljesen néptelen volt - talán a péntek délután miatt. Recepció, beutaló, ott várakozzanak. A falon fent képek, a falon lent két méterenként konnektorok. Telefont tölthetnek a várakozók. Elképesztő modernitás. A képek home made alkotások, talán valaki az osztályról festeni jár szabadidejében. Vagy egy beteg ajánlotta fel. Vagy egy hozzátartozó, vagy valaki más. Elég színesek és elég jók ahhoz, hogy várakozás közben kellemes legyen rájuk nézni. Sokkal kellemesebb, mintha egészségügyi plakátok lennének kint, vagy az üres falakat bámulhatnánk. Van növény és van egy könyvespolc is magazinokkal és könyvekkel. Kicsit abszurd, hogy ezek többsége Robin Cook orvosi krimijei közül kerül ki - de a szándék kétségtelenül nemes és a megvalósítás is értékelhető. Kényelmes fotelok vannak, beszélgetünk. Aztán anyukám bemegy, ottmaradok a folyosón. Szemben egy erősen pink színvilágú kép. Néhány méterre tőlem egy másik nő ül, hasonló színvilágú rózsás pólóban. Megdicsérem, hogy milyen szívvidítóan élénk. Mert tényleg az. A nőhöz később kijön az MR-ből egy másik nő. A rózsás pólós elmegy a mosdóba. A másik megszólít, beszélgetünk. Azt mondja, annyit szoktak nevetni a lányával. Időnként elfelejt ezt-azt mostanában, az annyira vicces. Folyton nevetnek. Jó nekik, gondolom. Visszajön a rózsás pólós, az a lánya. Most a filigrán anya megy a mosdóba. Azt mondja a lányának: ne haragudj, de elmeséltem, mennyit szoktunk nevetni. Képzelje - fordul felém - egyszer annyira nevettünk, hogy a lányom bepisilt. A rózsás pólós ezen is nevet, kedves arca van. Egyidősek lehetünk. Amikor az anyja elmegy, odajön hozzám. Ez az a kép, ami olyan, mint a pólója - mutatom. Tényleg! - mondja. Mi tényleg mindig nevetünk, mondja még. És nevet is. Megkérdezem, miért vannak itt. Anyunak áttétei vannak mindenhol, mondja. A mellében, meg már mindenhol. Teli van fekete foltokkal a teste, bevérzések. Az erek gyengesége miatt. Már két éve is azt mondták, már csak hónapjai vannak. Az agyában is van, most azt nézik épp. De szerencsés nagyon. Az agyában pont ott az áttét, ahol a fájdalmat kéne éreznie. Nem érzi. Nem kell fájdalomcsillapító. És mindenen tudunk nevetni, mi mindig nevetünk. Négy gyerekem van (az egyikük épp Á.-val egykorú, tíz nap a különbség), nem élhetnek úgy, hogy folyton sírunk. A legnagyobb már dolgozik. Sokat vagyunk együtt anyámmal, ha tudom, mindig elkísérem. Visszajön a filigrán anyuka az áttéteivel. Nevet. Adj egy tükröt, nincs a mosdóban tükör, hát ez meg milyen módi? Nem gondolnak a parókásokra? Egy zsebtükörben megigazítja a haját meg a sminket. Készülődnek. Anyukám is kijön. Elköszönünk: minden jót! Lelet majd tíz nap múlva lesz. Kimegyünk az utcára. Emlékszel, hogy erre jártunk oviba? - kérdezem. Emlékszik. És nézd, itt a Medikus Presszó! Milyen rég volt! Metrózunk egy kicsit, majd beülünk enni ide (menjetek ti is, nagyon finom menüt ettünk és nagyon kedves kiszolgálásban volt részünk). Mintha valami ünnep lenne. Aztán néhány házzal odébb fagyizunk is. Papírpohárba kérjük: az egyikbe diót és karamellizált fügét, a másikba gorgonzolát és fior di lattét. Isteniek. Sétálunk a fagyival a múzeum előtt, mindjárt letépi a fejünket a szél. Reggel még meleg volt, se sálunk, se kabátunk. Milyen szép tavasz van! A vonaton aztán arra biztatom, ne vegye elő az igazolványát, felesleges, úgysem néznék meg. Úgyis látszik, hogy öreg vagyok?  - kérdezi. Hát, mi tagadás - mondom. Nevetünk. Jön a kalauz. Mutatom a bérletemet, anyukám nem mutat semmit. És az öné? - kérdi a kalauz. Én már öreg vagyok - mondja anyukám. Azt bárki mondhatja - feleli a kalauz - de nem mindenki tudja igazolni is. Anyukám tudja. Bár nem néz ki annyinak. Perfect day.

Színek, illatok, tobzódás, boldogság, tavasz, barátság, beszélgetés, séta, Pécs

lényegkiemelés és jövőkutatás

én: és már megint többször kértelek, hogy hozd fel a tiszta ruháidat és pakold ki a mosogatógépet és nem csináltad meg egyiket sem, és már megint nekem van vele dolgom, mert vagy megcsinálom, vagy kerülgetnem kell és nem tudok teregetni, ezért kértelek még tegnap este, és már reggel van, pedig amikor kérek valamit, akkor sosem arra gondolok, hogy az ismeretlen és homályos jövőben bármikor tedd meg ezeket, hanem hogy azonnal, vagy hamarosan, vagy legalábbis a belátható jövőben...

Á.: szerintem nincs kétféle jövő, a jövő sosem belátható

Hányás és vetés, valamint Pál

Na, szóval én ugyan nehezen bírom a kritikát (hovatovább az önkritikát sem viselem jól), mindazonáltal úgy gondolom, valóban nem volt különösebben elegáns dolog (így fordítottam magamban a geciség szót, ha félrefordítás lenne, majd jelzitek) fényképet tolni fel a netre Szilvike pulcsijáról, úgyhogy azokat levettem. Mármint nem Szilvike pulcsiját konkrétan (istenments!), hanem csak a pulcsiról készült képeket. Nem őmiatta amúgy, mert ő valóban nem felismerhető, inkább magam miatt, tényleg nem volt teljesen úri dolog ez, az önbevallásom is ezt mutatja. A képeket amúgy nem nektek, hanem magamnak készítettem részint unalmamban, részint a döbbenet oldására (de hiábavaló volt, a döbbenet nem oldódott, még mindig a hajtövemnél van mindkét szemöldököm), és úgy látom, épp azok, akik értik az ügyet, pont  jól értik a képek nélkül is. Akik nem értik és nagyon megviselte őket a sztori, azok pedig járjanak államilag finanszírozott pszichológushoz, ha nem is segít lelkileg rendbe jönni, a mellékelt képek utólagos megértése esetleg megtörténhet a sokkterápia által. Gúnyolás viszont nem történt (mármint emberé nem, csak egy szakmáé - ez azonban nem az én saram, azt kérjük számon Szilvikén), abban az ügyben tehát nem teszek semmit. Lépéseket sem visszafelé.

Az értő olvasást követő hozzám szólásokat pedig köszi, szeretlek ismerni titeket!

Az első lépés

Megtettem az idén tavaszi fogyókúrámhoz az első lépést. Az még nem mindig sikerül, hogy kizárólag a diéta által szabályozott mennyiségű (kevés) és minőségű (mindenmentes) ételeket fogyasszam - viszont már képes vagyok a gyermekgondozási tankönyvek által életre hívott, a valóságban csak elvétve létező csecsemők módjára háromóránként enni, összesen napi minimum öt alkalommal. Fog ez menni!

Bajban a magyar pszichológia

persze, a kliensekkel az élükön. És ti előre megmondtátok, hogy ne, de én - bár szintén hasonlóképp vélekedtem, mint ti - mégis bekopogtam ma Szilvikéhez. Bár ne tettem volna! Igaz, akkor szegényebbek lennétek ma egy megdöbbentő poszttal. Először is azt kérdezném meg, hogy nektek az ülés hányadik percében szokott először az eszetekbe jutni, hogy lefényképezzétek a veletek beszélgető pszichológust. Hát, tök átlagos vagyok, nekem sem jutott eszembe azonnal. Úgy az ötödik perc környékén viszont elkezdett bennem mocorogni a paparazzo. De még vártam egy kicsit, addig készítettem néhány környezetfotót. Aztán viszont rávetettem magam Szilvikére. Hogy mit szólt? Beszélt tovább, mint addig. Meg írta az anamnézisemet. Vagy valami mást. Nem láttam pontosan, ugyanis háttal ült. Az első öt-tíz percben meg az utolsó öt-tízben. Volt középidőben egy erős felém fordulása, és ezalatt többször rám is nézett. Ezek alatt a pillantásokkal is kísért percek alatt megbizonyosodhattam arról, hogy tök mindegy. Nem akarom megírni a legintimebb részleteket (mármint azt, hogy mi a francot kerestem én igazából Szilvikénél), csak néhány szösszenetet osztok meg a beszélgetésből. Először is kikérdezett, hogy anyukám hány éves és hogy mennyi a nyugdíja. Mondtam, hogy hány éves és mondtam, hogy nem tudom. Mert a mi családunkban az ilyesmi magánügy. Lehet, hogy nem praktikus, lehet, hogy hülyeség, lehet, hogy szokatlan, szinte bármi lehetséges - csak az nem, hogy azt válaszolja, amit válaszolt. Ugyanis azt mondta, hogy szerinte itt az ideje (sic!), hogy szorosabbra fűzzem a kapcsolatomat anyukámmal (sic!), ugyanis szerinte bizonyos életkor után már nincsenek az embernek magánügyei (sic!). Nem, én nem rúgtam belé. Aztán azt mondta (más egyebek után), hogy ő nem érti, hogyha az én anyukám valóban orvos, mint ahogy én az állítom (és ezt állítom), akkor ő (Szilvike) nem hiszi el, hogy ne lenne arra pénzünk, hogy közelebb költöztessük magunkhoz. Ha már azt állítom (és igen, ezt is állítottam), hogy nincs lehetőség arra, hogy hozzánk költözhessen. És hogy szerinte tájékozódjak különféle fórumokon. Mert lehetséges. Mondtam neki, hogy vele ellentétben én nem most találkozom először a problémámmal, így - ha meglepő is számára - mindazokat az ötleteket (meg annak minimum a százszorosát) már ezerszer végiggondoltam magamban, és hogy nem azért jöttem ide, hogy ötleteljen nekem egy olyan dolog konkrét megoldásában, amiről gőze sincs (ezért egyébként pont nem kárhoztatom, nem az ő dolga, hogy legyenek erről információi), hanem azért, hogy nekem nyújtson pszichés támogatást ebben a helyzetben (abba már bele sem kezdtem, hogy ez időben egybeesik a munkahelyi szartengerrel és hogy ez a hosszú ideje tartó és nagyon erős nyomás az, amiben tényleg sokszor elsírom magam). Amire ő azt válaszolta, hogy ő nem tud nekem támogatást nyújtani, míg nem viszem el hozzá anyukám diagnózisát és nem tudom meg, mennyi a nyugdíja, mert ezeket ő nem tudja helyettem meglépni. És akkor nem mondtam neki azt, hogy bazmeg, nem ezért jöttem ide, hanem csak nagyon kulturáltan csináltam még néhány fotót a hátáról, amit ismét hosszan látni engedett annyit mondtam, hogy köszönöm, most akkor nem kérek új pszichoterápiás időpontot hozzá (jó, én tudom, hogy a pszichoterápia egyáltalán nem ilyen, de ő láthatóan nem tudta és ettől féltem is, hogy újra és újra belegyalogol a szépséges mimóza sárga lelkembe és előbb utóbb nem mosolygok kulturált Mona Lisaként én sem) és ezt jónak is látta, míg nem teljesítem a fent taglalt feltételeket. És akkor egy kis idő múltán befejezte az írást, amin az szerepel, hogy jól orientált vagyok térben és időben (az meg nem, hogy szakmailag is nála jobban), én meg befejeztem a fotózást, mert már minden témát kimerítettem: Szilvike szürkés fekete kötött pulcsija hátulról (és esküszöm, hogy színesebb a pulcsi egyénisége, mint az övé), csizma hátulról, linóleum, vasfogas, mocskos fal, poros műanyag virágok, koszos függöny. És azt gondoltam (teljesen magamban, egyetlen kihallatszó nyekkenés nélkül), hogy én nem bírnék ennyire igénytelen környezetben dolgozni az emberek lelkén kávézni nap mint nap, és biztosan megoldanám, hogy hozzám jó legyen bejönni.

update:

Mitől függ a boldogság?

Nem érzitek-e ti is úgy (időnként, mert persze az én teljes időkészletemet sem ez a vágyakozás tölti ki), hogy minden másképp lenne, de nemcsak másképp, hanem egyenesen minden egyszerűbb lenne, könnyedebb, boldogabb az egész az életetek, ha Rékának* hívnának? Mert akkor már a bemutatkozásnál elbillenne a rokonszenvmérleg nyelve a ti irányotokba, és akárhányszor kibillenni látszik onnan, csak elrebegnétek saját fennkölt neveteket (Réka vagyok) - és eltűnnének a gubancok, a félreértések, az esőfelhők, a vulkánok, meg a világ gonoszsága?

*vagy persze bárhogy másképp, ahogy szerintetek a boldog lányokat (nőket) hívják**

**V.-t azért nem hívják Rékának, mert neki még ennél is sokkal szebbet találtam ki

A fejünkben lakó képek

Azt még könnyen megértem, hogy a mostani vajszínű függönyön átderengő reggeli napsütés fénye hogyan varázsol vissza rendszeresen gyerekkorom gangos házának tavaszi kora reggeleihez, amikor a háztető üvegpereméről vagy a harmadik emelet csillogó ablakairól az elsőig csak nagyon szűkösen lecsorgó, halvány, sárgás kék fényekből lehetett tudni, hogy a házon kívül süt a nap. Mindig pontosan lehetett tudni, hogy milyen az idő, pedig az ágyból az égnek vékony csíkja sem látszott.

Van kép a klinikák kertjéről, ahol a füvet hatalmas forgó vízsugarakkal öntözik, tehát nyáron mindig szivárványokkal tarkított úton megyünk az óvodába, szombaton csokisparány az uzsonna, szabad elhozni és a klinikák nagy kőkapujáig  szalvétából enni. Télen más úton megyünk, hátulról. Platánlevelek és csupasz bokrok, de a hóbogyók egy része még rajtuk fityeg. Alumíniumkondérban érkezik a tej, tejszag van.

De miért és hogyan, milyen hívásra ugranak elő sokszor a jelentéktelen helyszínek egyetlen egyszer megélt eseményei? Az, amikor egy bicikli kormányán ülök és úgy megyünk a boltba a SalátGézával a Pasaréten? Hazafelé aztán tolja a bringát, a kosár az ülésen, a kertben a borostyán közt fekete gumislag kígyózik.

Vagy a balatonfüredi vasútállomás? Ahol leszállva Ildikó barátnőmmel megbeszéljük, hogy zellerkrém levest fogunk főzni, az kitart két napig. A fegyverneki autószerelő műhely előtti park, ahol a kengyeli vörös hajú szintén Ildikóval rajzolgattunk? Vagy ahogy egyszer a piac felé menet a tikkasztó, hosszú úton titokban lóherét majszolunk a nagymamám háta mögött és kibeszéljük a barátnőmmel őt, mert ilyen kicsi gyerekeket nem szabadna ilyen hosszan gyalogoltatni? (azóta lemértem már a googlemap-en is: másfél kilométer - aztán ugyanannyi haza, nem sok. Na és mit lehetett volna mást tenni? piacra menni kellett és az tőlünk másfél kilométerre volt)

Van kép a rettegett Ibolya néni hatalmas vörös kontyáról és sárgás lófogairól, a tanítónő szitokszó volt számomra. Van a kórházi mosdó ablakából, ahonnan a hullámvasútra meg az óriáskerékre lehetett látni. Vakbélműtét után mentem ki pisilni, aztán kicsit lábujjhegyre álltam és próbáltam kinézni, megfejteni, hogy hová vitt be a mentő. Szirénázott is. Később aztán annál is hangosabban üvöltött a nővér, hogy hogy mertem az ágyból kikelni. Akkor kaptam a fehér pizsamát a piros szegéllyel.

Látogatás Jóska bácsiéknál a Füredi úti lakótelepen. Milyen ronda modern minden! Piros műanyag fotelok. Műanyag asztal, kerek mélyedésekkel a narancsok számára(?). Milyen gazdagok! Aztán beszállt egy galamb a konyhába. Hogy sikoltozott Edina, a szőke feleség.

Egy csokitorta a Filatorigátnál. K. születésnapjára vittük, valódi cukrászdai csokitorta. De nem voltak otthon - erre nem számítottunk. Május 26. Nem bírta volna hazáig a meleget. Valahogyan megettük a cukrászdai papírdobozból a HÉV sínek mellett a kerítésnek támaszkodva. Lehet, hogy meleg volt, de szürke volt az ég, kicsit esett.

Balatonkenese Dezső bácsiék háza. Messze van még? - gondolom, kétpercenként megkérdeztem. Állítólag nem volt messze. De iszonyú forróság volt. Én úgy éreztem, menten meghalok, a nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt. Előző nap vihar volt, az úton keresztbe egy hatalmas körtefa kidőlve, teli éretlen körtékkel. Leszedjük, otthon majd beérik. Nem szabad megenni, ebédre várnak. Utcán amúgy sem eszünk. Még a parasztok sem, nemhogy mi. A körtét cipelve vonszolom magam tovább. Végre odaérünk, hűs kert, ebédhez terítve. Sólet. Utálom. Gyümölcsrizs. Gusztustalan. Ez a gyerek miért ilyen válogatós? Az éretlen körtét rágcsálom, mindjárt hányok az éhségtől.

Egy kis sötétkék gumilabda zöld pöttyökkel. Zöldborsós - gondolom mindig. Aztán egyszer szétreped. Nem engedem kidobni, a színes kis műanyag mikiegerekből kettő pont belefér. Amikor már olyan lakásban lakunk, ahol van fürdőszoba, magammal viszem a kádba. Vagy húsz különböző színű mikiegér áll a parton. Ketten hajózhatnak egyszerre, csak ketten! - kiabálom. Szépen sorba állnak.