Tényleg lúzer vagyok-e

amikor a negyvenes táblánál negyvenre lassítok? És vajon mennyivel vezeti rátermettebben a kocsisort az a fekete, NER* rendszámos terepjáró, amelyik percekig villogott mögöttem, mint állat, aztán a kirakott bójákat megkerülve (és a szembe tereltekkel való ütközést kockáztatva) is megelőzött - majd rájött, hogy ha nem akar elpusztulni heveny kerékbetörtésben és nem szeretne jelentős létszámhiányt létrehozni az úton-útféle felbukkanó munkások csapatában, akkor ő sem mehet gyorsabban, mint ahogy én mentem, negyvennel? És aztán vonultam mögötte negyvennel vagy tíz kilométeren át**, és láttam, hogy végig pirosan égett  a szégyentől az arca féklámpája.

* nomen est omen
** cseresznyeszedésből tértünk haza Á.-val

Kirekesztősdi

én: blablablablalabla elmegyek fürdeni, blablablablalabla, aztán pedig majd apával blablablablalabla, aztán háromkor blablablablalabla, és akkor blablablablalabla... jó?
Á.: jó
én: miért van ma ilyen halk hangod?
Á.: mert be vagyok rekedve
én: akarod, hogy kirekesszelek?

Az a baj, hogy ezek az állatok nem olvasnak

Nem olvasnak a tetvek, így nem jut el az agyukig hozzájuk az infó, mely szerint úgy rajonganak a narancshéjért, hogy szégyenérzet nélkül, akár pucér csordákban (ja nem, ezek divatáruházakat megrohamozó nők), egymást félrelökdösve vetik rá magukat - hogy aztán az ellenállhatatlan narancshéj mérgétől elhulljanak (vagy legalábbis hagyják békén a szilvafákat)

Nem olvasnak a csigák sem, így gusztustalan, nyálkás testüket inkább felvonszolják a szálkás fadobozok peremén és a biztonsági okokból rajtuk elhelyezett cserepek oldalán is, hogy eperhez jussanak - ahelyett, hogy lustán s tömegesen a langyos sörfürdőbe vetnék magukat, amit számukra helyeztünk ki (megvonva fontos kortyokat magunktól)

Nem olvasnak a cinkék, így nyáron is keresik az etetőket - muszáj kitenni nekik, különben megsértődnek és körbeharsogják a sajtót a smucigságunkkal, még jó, ha a ÁVH-nál NAV-nál fel nem nyomnak, hogy feketén vágunk sündisznót.

Nem olvasnak a macskák, így a fáradalmas munkával elejtett egereket, pockokat, cickányokat és egyéb énekesmadarakat nem eszik meg, hanem nekünk szánják, reggelre leteszik a küszöbünkre (és még jó, ha nem hozzák ágyba a reggelit) - aztán marhahúsért könyörögnek - ahelyett, hogy komplett marhákat, de legalább kecskéket és juhokat ejtenének el nekünk (amiből aztán kegyelmünk révén részesülhetnének is)

Nem olvasnak (de nem is gondolkodnak) a szomszédok, pedig világosan le van írva, hogy vannak időszakok, amikor nem ildomos órákon át füvet flexelni.

(sajnos a fenti felsorolás a nem olvasó állatokról csak példálózó, nem teljes körű)

Végezetül egy kis ismérv nektek rólam, hogy mikor (is) vagyok boldog: napsütötte délelőtt mezítláb a langyos fűben kóborolva, közben hideg vizet csorgatva fűre-fára, saját lábra, nézni, ahogy kóbor kaprok kapaszkodnak ki a frissen kikelt floxok közt.

Csak a sorrend

Én balga eddig úgy csináltam az avokádó krémet, hogy megtisztítottam az avokádót, egy kis tálban porrá zúztam villával pépesítettem, majd elkezdtem versenyt futni az idővel, hogy jaj, csak meg ne barnuljon, míg mellé kerül az apróra vágott hagyma, a só, a frissen őrölt bors, a paradicsom (netán a citromlé - de paradicsommal jobban szeretem). Nagyon finom szokott lenni.

De ma isteni megvilágosodásom támadt és először felaprítottam a hagymát, aztán a paradicsomokat, jól összekevertem őket sóval és frissen őrölt borssal - majd nyugodtan, lassú mozdulatokkal félbevágtam az avokádókat, kanállal kikapartam a belsejüket és villával hozzányomkodtam a már elkészített sózott, borsozott hagymás-paradicsomos elegyhez. Én - mint szokott - nagyon finom lett.

önként csapdába sétál

aki mindent egyszerre jól akar csinálni (én), az egyiket sem fogja tudni jól csinálni (én)

úgyhogy ezentúl akkor majd megint priorizálni fogok, de őszintén szólva az sem megy mindig kifogástalanul, épp ezért hagytam fel vele és próbáltam erőn felül minden lécet egy időben megugrani (például körömfestve kilépni a kurvaéletbe)

a munkahelyemen - feltehetően hasonlóképp más munkahelyekhez - nincs fűtés. nem nagyon vigasztal engem, hogy mások is jéggé fagyva kopognak a gépeiken

deClaratio

Szeretném kinyilvánítani afeletti örömömet, hogy megtaláltam a sárgatulipánt. Tetszik.

(Mondjuk azon a gyakorlaton kénytelen leszek változtatni, hogy a reggelre tervezett intenzív gyaloglás helyett olvassak nekem tetsző blogokat. Annyi mentségem van csak, hogy azt mondták, esni fog az eső - és lehet, hogy tényleg esik is* - és talán érthető, hogy megfázni meg nem akarok már megint.)

* nem néztem ki, mondom, hogy blogot olvastam

a sárga tulipán nem nyílik ki

hiába keresem, nem találom azt a blogot, ahová a múltkor betévedtem és amit egy harmincéves lány (vagy inkább már nő?) ír idén április óta (nem állítom, hogy teljesen egyezik az ízlésünk könyvek terén - de szívesen elolvasnám alaposabban is)

Hogy lehet valami ennyire egyszerű és ennyire szép?

Pilinszky János: Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkül.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

6,72

Egy menetben, megállás nélkül volt 6,72 (azt nem írhatom, hogy egy szuszra, mert azért a végére elfáradtam és még lihegtem is, mint a kutyák). És végig az úton az a kérdés motoszkált a fejemben, hogy mi a baja mindenkinek Havas Jonnal?

(Ha valaki netán megkérdezné: egyértelmű, hogy a film - a könyv (magyarul legalábbis) végtelenül béna és vontatott, ahhoz képest, hogy azzal kaptam meg, hogy nem fogom tudni letenni, egyáltalán nem tudom, hogy hová tettem le, így nem is olvasom. Igaz, nem is hiányzik, csak majd egyszer vissza kell adnom )

A szilvafákra és a ribizlibokrokra narancshéjat aggattam, a vénséges Bálint gazda azt állítja, az majd elvonja a tetvek* figyelmét a számunkra fontos dolgokról

*nem egészen egyértelmű, hogy érthetjük-e tetveken a regnáló kormányt is - jó lenne

négyféle pizza

volt tegnap ebédre és aztán vacsorára is (összesen négy, azaz kettő-kettő) - és mivel ez darabszámra is négy volt (tepsinyi), maradt ma reggelire is. és erről is csak azt mondhatom, hogy nemcsak a friss, hanem a tegnapi pizza is jó, szóval nálunk mindenki szeret pizzát reggelizni. frisset is szeretne persze reggelizni bárki, de ahhoz még később kellene felkelniük (nekem meg felkapnom gyorsan a kis mártírköténykémet)***

szóval volt:
1) prosiutto crudo és mozzarella*
2) kolbász és hagyma (minimális mozzarellával)
3) négy sajtos + paradicsomkarikák*
4) tonhal, kapribogyó és ruccola (minimális sajtot erre is tettem)

*az a példátlan eset fordult elő, hogy nem volt itthon olajbogyó (ez hogyan???), így mind olajbogyó mentes volt**

** nálunk mindenki rajong az olajbogyóért (a kapribogyót pedig nem szeretik most kezdik el megszeretni - ez eleinte nem várt nehézségeket okoz, így jelenleg még én eszem meg az összes kapribogyót, mintegy jó példával előttük járva)

*** helyette a kis gyaloglócipőcskémet veszem fel, hogy újabb kilométerekkel**** büszkélkedhessek

**** Pompei mellett van egy pompás hely, ahol valódi méteres pizzát árulnak, centinként lehet megmondani, miből kér csíkokat rá az ember (spenót, paradicsom, ilyesmi - arrafelé elég minimalista a pizzadivat és én imádom - szemben a Magyarországon általában kapható vicces pizzákkal, amiket nem - ezért inkább sütök)

újrakezdés

A mai két nagyobb etapban hét és fél kilométer. Az elsőnél még szélvihar volt és jeges eső, a másodiknál hűvös, de tiszta idő. A tavalyi lesántulás óta most volt először élvezet, hogy mentem. A távot igen célszerű lenne ismét visszatornázni a tavalyelőtti napi tíz kilométer feletti távolságokra - meg persze lehetne időt is javítani, van rajta mit. Egyelőre elég az élvezet, hogy felkeltem és járok és nem fáj.