Díjkiosztó

A 2011. évben a

"Leghűségesebb és legkitartóbb növényünk"

 elismerő címet a zöldpaprika érdemelte ki.

Indoklás:

Tavasszal, amikor palántakorában hozzánk került, elültetésének idejét türelmesen, egyetlen nyiffenő paprikahang nélkül kivárta a számára akkoriban biztosított szűk kis földlabdában. Az alatt a néhány hét alatt, míg nem volt időm elültetni, beérte a természet által meglehetősen kiszámíthatatlanul rendelkezésére bocsátott javakkal (napsütés, esővíz, szél), erőszakosan terjeszkedni nem akart, helyzetét alázattal és a kiszáradás legcsekélyebb jele nélkül viselte.
Elültetését követően intenzív, boldog növekedésnek indult, lelkesedésével példát mutatva a körülötte élőknek. Vidáman - de nem hivalkodva -  leveledzett és virágzott növénytársai közt. Belülről fakadó szépségét, mindenkire áradó életerejét sajnos a kertet ellenséges hordákként ellepő gaz csigák is észrevették és elirigyelték, és a nedves éjszakák leple alatt csak úgy, mint az esős, hűvös nappalokat kihasználva a menekülésre képtelen zöldpaprikát körbevették, undok nyálukkal beszennyezték, üde, zöld leveleit mind egy szálig lerágicsálták. A támadást vissza nem verő, bátor, türelmes viselkedésével a zöldpaprika saját pusztulásának kockázatát is vállalva megvédte a kert földiepreit, akik a zöldpaprika megjelenéséig évről évre nagy számban estek áldozatul a nyáladzó csúszómászók falánkságának. A csupasz kis paprikaágak, melyeket mementóként hagytunk a földben, egész nyáron át hirdették a kert minden élőlénye számára a bátor önfeláldozást, a szerény hűséget, melyet e növény tanúsított élete során.
A késő nyár és az ősz száraz, napos időjárása -  melyet mindannyian élvezhettünk, függetlenül attól, hogy a kis zöldpaprikához hasonló bátor hűségről tanúbizonyságot tettünk-e vagy sem - pedig növényfeletti teljesítményre sarkallta a mindenki által holtnak hitt zöldpaprikát: újból, és mondhatjuk, hogy nagy sikerrel nekilátott levelei megnövesztésének. November elejére pedig ismét virágot bontott, hogy így hirdesse mindannyiunk számára az elpusztíthatatlan élet minden nehézséget legyőző boldog áradását.


Tapsoljuk meg!
Hajtsunk  fejet előtte!
És kövessük példáját teljes életünk során!

Főzőiskola - az alapoktól

Kezdjük az alapoknál!

Teát főzni, ugye, mindenki tud? Ugye?????

Persze, nem. Nézzük csak! A teák különfélék. Feketék, fehérek, tarkák zöldek, gyümölcsök, szárak, levelek, virágok, termések, gyökerek. És a különbözőek különféle bánásmódokat igényelnek. Mert van, amit főzni kell, van, amit forralni, mást langyos, vagy egyenesen hideg vízben áztatni. Egy kicsit. Vagy sokáig akár. A víz sem teljesen mindegy, de legalább a teafajtát érdemes hozzá figyelembe venni.

Ízesíteni is különféle módokon lehet. Lehet inni üresen. Cukorral. Citrommal. Mézzel. Gyümölccsel. Tejjel. Vajjal. Holnapra is marad. Nemcsak csigáknak!

De nem szokás mindezeket együtt beletenni!!!!! Semmiféle teába sem!!!!!!!!


Tegnap este teázni mentünk. Egy teázóba. Egy profi (?) helyre. A teaválaszték nem érte ugyan el az itthoni felét sem - de érthető, hisz nemrég nyitottak. A nagyon kevés és csupa kommersz fajtából egy fekete teára esett a választásunk. Én azt tejjel iszom. Kicsit csodálkoztak a lányok, de készségesek voltak, kedvesek, udvariasak, igazán. Néhány támpontot adtam, hogy hogyan készítsék el a teámat. Kevés víz, erős tea, bele a tej. Cukrot nem kérek, sem mézet.

Kihozták a tejes teámat. Citrommal.

Citrommal. Citrommal?????  Citrommal!!!!!!!!

És a huszonéves leányzó (kedves, készséges, udvarias) azt kérdezte, honnan tudta volna, hogy citromot nem kérek hozzá. Nem, sosem hallott még róla, hogy a citrom (vagy az ecet - bár azt nem hoztak a teámhoz) a tejet túróvá rántaná össze. De hát honnan tudta volna??????

Úgyhogy amikor azt mondom, kezdjük a főzést az alapoknál, ne vegyünk triviálisnak semmit sem.

Az itthoni alapvizsga jól sikerült: V. azonnal tudta, hogyha a tejbe citromot csavarunk, az összeugrik, még be is mutatta némi vicces testmozgással, mimikával, hogy hogyan. Igyekszünk itthon rendesen megalapozni a jövőjét. Még bármi lehet belőle. És profi teázóban szaktanácsadói megbízást máris kaphatna!

Este a városban

Voltak. Eddig is. Gyanúra. Okot adó. Jelek.

De azok még valahogy magyarázhatóak voltak. Munkával. Gyerekekkel. Megkomolyodással. Szabadidőtlenséggel. Igényváltozással. Messzelakással. Mindenegyébbel.

De az, hogy találkozom a barátnőmmel a város egyik szívében, elmegyünk majdnem moziba, ténfergünk, aztán ténylegesen is beülünk teázni, aztán sétálni megyünk, aztán vásárolni is, és még vacsorázni is, meg aztán még dumálunk az utcasarkon, meg a megállóban, meg a sínek mellett, és ezzel eltöltünk jó négy - öt órát a város szívében.

És.
Nem találkozunk.
Egyetlen egy.
Ismerőssel.
Sem.

És továbbmegyek a város többi szívén át az autóhoz.

De.
Nem találkozom.
Egyetlen egy.
Ismerőssel.
Sem.

Pedig már figyelem.

Sőt, akin megakad
véletlenül a tekintetem,
mint ismerős arcon,
az jobban megnézve
legalább tíz,
de lehet, hogy
húsz
évvel is
fiatalabb
énnálam.

Ez már a vég.
Maga a vénség.

És ez már csak rosszabb lesz.

Inog a rendszer - érveléstechnikai gyakorlat

Urak vagyunk, reggel a nagyágyon heverünk mind a négyen, és a  Mikulásról beszélgetünk, meg a Húsvéti Nyúlról, később még a Jézuska is belekeveredik a történetbe.

Á. szerint mindezek nem léteznek, mi csempésszük oda az ajándékokat az ablakba, a kertbe, a fa alá. V. a Nyulat tagadja, a Mikulásban kezd kételkedni, de a karácsonyi csodákat a maga szemével látta, így a Jézuska csodái mellett kitart. Mi A.-val tagadunk és cáfolunk körömszakadtunkig - de főleg visszakérdezünk, amikre ők adnak maguknak válaszokat. Alaposan belegabalyodunk mind.

V. érvelése: Mikulás nem létezik, hiszen Húsvéti Nyúl sincs.

 Á. érvelése: Nem létezik sem egyik, sem másik, hiszen nem láttam még egyiket sem.
én: Jaj, nincs levegőm, megfulladok! És nincs áram, hogy fogunk így ebédet főzni, számítógépezni? Hiszen még nem láttuk egyiket sem...

V. kacag. Akkor mégis vannak!

Á. rövid elbizonytalanodás után kivágja: de azokra van bizonyíték! A Mikulásra, Nyúlra, Jézuskára nincs!

A. és én: Mit értesz bizonyítékon? Mit fogadsz el, mint bizonyítékot? Amit te nem látsz, az akkor létezik vagy sem?

Á.: Ha van róla kép!

A.: Gyere, kiguglizzuk neked a Mikulást és a Nyulat, tudom, hogy van róluk kismillió kép az interneten...

Á.: Azok csak beöltözött álemberek! És fotoshopolt nyulak!

A. és én: honnan tudod, hogy Afrika létezik? Vagy az angol királynő? Hogy azok nem fotoshopolt álemberek? Vagy csak egy kitaláció, amit valaki lefestett?

Á.: mert azokat más már látta!

ezen a vonalon elbeszélgetünk még egy darabig...

V.: az azért gyanús, hogy a Nyúl hogy mászik át a kerítésen? és hogyan bírná el a csokikat? és hogyhogy a konyhai fatálakat vette kölcsön a szekrényből? Akkor azok a mi fatálaink lettek?

én: Nem, a fatálak közösek, és már a Nyúl eljövetele előtt is megvoltak. Csak kölcsön vette őket. Egy olyan Nyúl, aki képes csokikat és egyéb dolgokat hozni, szerintem el is bírja azokat...

Á.: ez is gyanús! Hogy esőkabátot hozott! Szerintem az csak neked juthat eszedbe! (ruhát kapni számára nagyon nagy fájdalom)

V.: És hallottam már felnőtteket arról beszélgetni, hogy a karácsony milyen sokba kerül! Igaz, nem ti voltatok azok...

én: hát, gondolom, másutt is finom lakomák vannak, mint nálunk! az azért nem olcsó...

V.: az tényleg igaz!

Á.: Szeretném, ha egyszer elmennétek karácsonykor meg mikuláskor nyaralni, kíváncsi vagyok, akkor is kapnánk-e ajándékot?

A. és én: húúúúú, mi is szívesen elmennénk akkor nyaralni! De akkor ki vigyázna rátok itthon?

V.: ne menjetek el!!!!!

Á. nem penget érzelmi húrokat és ez a vonal nem is  hatja meg: Be fogok szerezni valahonnan egy behatolásjelzőt! Egyébként is, akkor egy nem biztonságos házban lakunk, ahová bárki bejöhet. Átmászik a kerítésen, felmászik a falon, egy feszítővassal kinyitja kívülről az ablakot, és bármit iderakhat nekünk!

V.: de én tavaly láttam, hogy ott rajzoltam a karácsonyfa mellett, az egyik pillanatban még ott volt, a másikban, mikor felnéztem, már nem! Azt csak a Jézuska vihette el! (igen, ilyen mázlink volt! hogy nem vették észre, hogy már nincs fa, amikor hazajöttek, csak néhány órával később)

Á.: nekem arra van bizonyítékom, apa, hogy te feldaraboltad a karácsonyfát és a sufniban őrzöd!

én: ???

Á.: Igen, ott van egy fenyőfa feldarabolva, a törzse, az ágai, a kérge is...

én: lehet, hogy vannak ott fenyőfa hasábok (tényleg vannak, mert nem volt idő eltüntetni), de miből gondolod, hogy az a karácsonyfánk volt és apa vágta fel? Volt rajta szaloncukor?

Á.: Nem, nem volt rajta, de csak apa tehette oda, mert más ki tette volna?
más honnan szerzett volna hozzá fenyőfát? és minek? Ott láttam január elején!

én (nagyon megkönnyebbülve): akkor az semmiképp nem lehetett a mi fánk, hiszen a miénk egész januárban állt! Sőt...

Á.: kicsit elbizonytalanodik.... végre

V.: De az láttuk, hogy a nagymama dobálta az erkélyről a csokitojásokat!

én: Az, hogy a nagymama dobál, még nem jelenti azt, hogy a Nyúl nem hoz! Hozzánk mindig reggelre jön, bármilyen korán keltek is fel... és mindig ti ébresztetek minket! (bár ez nem könnyű mutatvány, sőt, évről évre egyre nehezebb) Gondoljátok, hogy mi kimegyünk éjszaka a kertbe csokikat dobálni?

V.: Nem, de akkor hogy kerülnek oda?

Á.: Szerintem kimennek!

V.: annál azért lustábbak szerintem!

Á.: én ki fogom kutatni a szekrényeiteket Mikulás előtt! Kell, hogy legyen valami raktáratok!

A.: Ha találtok csokiraktárat, szóljatok nekünk is! Milyen jól jönne néha egy kis édesség!

én: aki rendetlenséget csinál a szekrényemben, annak hátrakötöm a sarkát!

Mindig nagyon sok energiát fektettünk abba, hogy minél tovább tartson az ünnepek csodaszerűsége - de hamarosan akkora nagy szakadások lesznek a csillagos leplen, hogy nem fogjuk tudni mindet gyorsan befoltozni. Attól tartok, nem sokáig tarthatóak már az állásaink!

Heti menü

Nem indítok gasztroblogot - mint már mondtam. De néha úgy érzem, folyton ugyanazt a húszféle ételt esszük. És nem jut eszembe más. A. és Á. nagyon segítőkészek ez ügyben: "Nekem teljesen mindegy!" "Amit főzöl, úgyis megesszük!" "Főzz, amit akarsz!" "Mindent szeretek, amit főzöl." - nagyjából ezeket válaszolják arra a kérdésemre, mit főzzek, mit vegyek, mit szeretnének enni. V. lelkesebb, de tízből ötször milánóit (a bolognait hívjuk így, ki tudja, miért) kér. A maradék öt esetből kétszer tejbe grízt (életemben kétszer főztem, rajta kívül a családból senki sem eszi meg, én magam ha kakaóval megszórva látom, azonnal öklendezve menekülök előle), egy esetben palacsintát, és két esetben valami lehetetlent kér.

Szóval, emlékezetkiesés ellen, és hogy összeszámolhassam, vajon mennyi a húsz, heti menü címmel sorozatot indítok magamnak.

Egyik reggel Á. karamellát ivott (mint az utóbbi időben mindig), V. kakaót, mint mindig, A. és én kávét, mint mindigmindig. Reggelire Á. megsértődött, így nem kért semmit, V. sértődés nélkül nem kért semmit, A. mézes kenyeret evett - ha évi 365 reggelen és ugyanennyi estén ezt kéne ennie, még mindig hajlandó lenne néha ebédre is elfogadni... én nem reggeliztem.

Ebédre mindannyian karfiollevest ettünk, aztán Á. kivételével mind ettünk krumplis tésztát is céklával - Á. ezt uzsonnára kérte.

Vacsorára sajtot ettünk, szintén Á. kivételével, aki a sajttól retteg - nemcsak utálja, hanem fél tőle, hogy hozzáér. Nemcsak arra ügyel, hogy ő nehogy a sajthoz érjen, ezt megértem - de menekül a közeléből is, nehogy a sajt rávesse magát (???). Pizzán, melegszendvicsen, rakott cuccok tetején sült sajtot megeszi, sőt szereti is. Nyersen egyfélét eszik meg, a parmezánt, ahhoz hozzáérni is hajlandó.

Másik nap ebédre rakott kelkáposzta volt, azt mindenki szereti, bár a többiek a húst és a rizst kedvelik belőle legjobban, én pedig a nagyon megsült, eredetileg sötétzöld kelkáposztalevelekért vagyok oda. A reggelire meg a vacsorára nem nagyon emlékszem. Halkrémes kenyér zöldpaprikával? Meg talán tükörtojás is volt egyszer.

Aztán volt még valamikor tócsni (?) fokhagymás tejföllel, és volt karalábéleves is, máskor egybesült hús párolt káposztával és krumplival, volt almás és túrós pite. Kis maradék rakott krumpli.

És aztán ezek maradékai, különféle elosztásokban.

Az almás pite az egyik kedvenc sütim, és ez a recept pont olyan, mint amilyen almás pitét mindig is szerettem. Leírom, hogy ne csak nekem legyen hasznom belőle, hogy itt hetimenüzök:

A tésztához kell:
3 bögrényi rétesliszt, (szoktam teljes kiőrlésűből is, akkor teljesen cukor nélkül)
5 evőkanál cukor,
némi vanília vagy 3 zacskó vaníliáscukor,
késhegynyi/mokkáskanálnyi szódabikarbóna,
csipetnyi só - többnyire kimarad, de tökéletes úgy is
25 dkg vaj
1 pohár tejföl
1 egész tojás (és kell majd még egy sárgája, amivel bekenem a tésztát, úgyhogy annak a fehérjét is bele szoktam keverni a tésztába)

ezeket össze kell keverni, eleinte ragacsos, majd elég jól nyújtható, kemény tészta lesz belőle, minimális ragadással - nem több munka 10-15 percnél. Ez a tészta egy normál nagy tepsinyi pitéhez elég.

A tésztát megfelezem, sütőpapíron mindkét felét kinyújtom épp tepsinyire - praktikusan az első felét rögtön a tepsiben, mert vékony lesz és szakadós, a másodikat meg majdcsak ráügyeskedem valahogy.

Az almatölteléket sem bonyolítom túl: lereszelek héjastul (előtte megmosom) 1-1,5 kg almát, szórok rá fahéjat, majd kicsavarom, és a kicsavart reszelt almát egyenletesen szétterítem a tepsiben a  tésztán. Én nem teszek hozzá cukrot és nem szórom meg zsemlemorzsával, sem dióval - de van, aki úgy szereti. Ráborítom a másik vékony és szakadós lapot az almára. Egy kicsit felvizezett tojás sárgájával összekenem a felső lapot, aztán villával díszesre szurkálom a tetőt.

Előmelegített sütőben 190 fokon kb. 30 - 40 percig kell sülnie.

Elég finom szokott lenni ahhoz, hogy másnapra ne nagyon maradjon.

És persze lehet más töltelékekkel is, nálunk az alma a favorit.

Háziállataink

Dübörgés lefelé. Szuszogás felfelé.

Én majd fogom a testét! Hú, jó nehéz! Cseréljünk. Nem kell, csak fogd a farkát is, mert lever vele valamit! A fülénél fogd! Oksa! Tartsd az ormányát, mert nagyon csapkod vele! Hú, de nagy ez a dög! Jó kövérre hízott már! Jöhetne a saját lábán, hogy ne kelljen cipelni!


(aztán hallom, hogy porszívóznak a gyerekszobában)

(aztán meg azt, hogy ugyanolyan édes játszóhangok jönnek a gyerekszobából, mint amikor még kicsik voltak, és csupa móka meg kacagás volt itthon az élet. elolvadok az őszi szünetben tőlük)

 

A problémák folytatódnak... majd oldódni kezdenek

Mármint a születésnapok körüliek. Ezúttal a probléma nem Á.-é, hanem V.-é. Vagyis leginkább az enyém. V. szülinapja nem most lesz, de felvetődött egy megoldásra váró etikai probléma.

V. nagyon népszerű kislány, nemcsak osztály-, de iskolaszerte is, mert kedves, barátságos, segítőkész, vicces, jópofa, okos, ötletes, játékos, bulizós, szép hangú, nagyon jó tanuló, szép... és még ezernyi jó tulajdonsága van. Vannak persze rosszak is, de nem azok miatt hívják meg szinte minden szülinapi bulira az osztálytársak, így azokat most nem emlegetem fel.

Szóval, V.-t szinte mindenki meghívja a saját bulijára. A barátai is, meg azok is, akik nem a barátai, csak rokonszenveznek vele, vagy akik szeretnének a barátai lenni, vagy akiknek a szülei javasolják, hogy barátkozzanak V.-vel. Mert ilyen is van ám. V. örül a meghívásoknak, és mi elvisszük őt a megadott helyekre a megadott időpontokban, szép ruhában, ajándékkal felmálházva ellátva az ünnepelt számára.

A múltkor, mikor érte mentem egy ilyen buliba, belecsöppentem egy beszélgetésbe, ami három anyuka közt zajlott, akik azt számolgatták, hogy hány bulira fog majd még menni a lányuk, mert szerintük ezt ki lehet előre számolni, hiszen pontosan tudni, ők kiket hívnak meg, és azok biztosan vissza fogják őt hívni. Számolgattak.

Én meg töprengeni kezdtem. Nálunk eddig az volt, hogy annyi (körülbelül annyi) gyereket hívhatott meg, ahány éves lett. A hatodik szülinapját ünnepeltük először ovis bulival, hat gyereket engedélyeztem. Nem volt gond, akkoriban még nem partyzott minden hétvégén. Ennyi gyerek még akkor is kényelmesen elfér nálunk, ha nincs túl jó idő - de V. szülinapján többnyire jó idő szokott lenni, így a kert is használható.

Tavaly már többen voltak hétnél, mert beleegyeztem, hogy az egyik barátnő bátyja is eljöhessen, hadd legyen Á.-nak is játszótársa a sok fecsegő lány mellett. A meghívottak listáját V. állította össze, én nem szóltam bele, kit hív, kit sem, hívja azt, akivel szívesen tölti a szülinapját. V. összeállította a listát, de nem aszerint, hogy kik hívták már meg őt, hanem a saját szempontjai szerint. Volt, akinél ő járt, de nem hívta meg. Itt jön a dilemma. Szerintem ez nem tragédia. A beszélgető anyukák szerint egyértelműen az.

Mi a megoldás? Törődjünk bele, hogy hálátlannak, vagy gőgösnek, vagy bunkónak fognak tartani némelyek? Engem annyira nem zavar, de V.-t féltem ettől. Ne fogadja el V. a meghívásokat? Hiszen tudjuk, hogy húsz gyereket semmiképp sem fogunk tudni meghívni a kilencedikre sem. De V. szívesen megy. És a gyerekek szeretettel hívják. Fogadja el, és hívjon meg húsz gyereket is akár? Nem támogatnám. Mert hülyeségnek tartom. És mert itthon szeretek szülinapot tartani, nem játszóházban, egyéb közhelyeken. Vagyis eddig itthon szerettem. Eddig. Épp eddig.



Nincs újabb dilemma, csak az elveimet adom fel - azért vannak dögivel, hogy legyen miből feladogatni, ha rájövök, hogy van jobb. És most van jobb. Mert megvan Á. szülinapi ajándéka. Nem itthon fogjuk tartani. Gyerekeket kell hozzá meghívni. És lövöldözni fognak. Egymásra. Lézerfestékpisztolypuskával. Ugye, milyen izgi? A néhány évvel ezelőtti elveimben még az szerepelt, hogy ne fegyverkezzenek a gyerekek, pláne ne egymás ellen, úgy, hogy ők legyenek a célpont. Aztán nyáron Á.-t elvitték egy ilyen helyre mások. Utáltam, de annyira szeretett volna menni, hogy beleegyeztem. Érdemes volt, mert nagyon élvezte. És most eszembe jutott, hogy már akkor az volt az első kérdése, mikor kijött a lődözésből, hogy mikor jöhet újra. Majd - mondtam. De igazából ezt gondoltam: azt ugyan várhatod, hogy én ilyen helyre hozzalak! De ahogy gondolkodtam, és magam elé képzeltem Á. akkori örömpiros arcát, és megpróbáltam elképzelni, mi csillogtathatná így meg megint a szemét, újból és újból a lődözős helyről kijőve került elém gondolatban. Úgyhogy nyeltem egy nagyot, egy újabb adag elvvel lettem szegényebb - és megkérdeztem Á.-t, hogy ez jó ajándék lenne-e a szülinapjára. Azt ragyogta rám, hogy igen, nagyon! És azóta ragyog. Számolgatja, honnan tud elég gyereket szerezni. Mert akárkit azért nem hívna meg. Elvei vannak, vagy mijei.