Nyár!

Annyira nyár van, hogy ma egész egyszerűen nem mentem el az egész napos szakmai konferenciára, ahová amúgy regisztráltam és ami érdekelt is volna, de nem tudtam rávenni magam. Így aztán kora reggel megfőztem a meggylevest és a paprikás krumplit, hozzá uborkasalátát - szerintem azoknak, akik hozzám hasonlóan gangos belvárosi bérpalotában nőttek fel, a nyár illatának egyik összetevője egészen biztosan a paprikás krumpli uborkasalátával, aztán még kovászos uborka, lecsó, töltött paprika, kapros-túrós vagy meggyes pite - meg persze a befőzések. Jaj - még jó, hogy már ebéd után vagyunk, különben hamar lyukassá korogna a hasam.

Szóval, megfőztem a nyár illatának néhány összetevőjét, és öszvércsaládként elindultunk a játszótérre vizes homok illatot szippantani. A. és Á. biciklivel mentek (így sokkal előbb oda - majd hazaértek, mint mi V.-vel) - V. ugyanis rollerrel jött, én pedig egészen egyszerűen gyalogosan. A játszótéren (ami mostanában számomra már szokatlan tevékenység, mert ide, a legközelebbire egyedül járnak, máshová pedig ritkán) ücsörögtem (A. elkarikázott még kerti villanykapcsolót venni, mert az előző zárlatos lett). Nézelődtem a padon: Á. és V. önfeledten saraztak - homokoztak (Á. ráadásul illegalitásban, mert 12 éven felülieknek tilos a játszótér használata - ekkora marhaságot!), Á. ásott tíz körömmel (homokozójátékot eszünkbe sem jutott vinni, tán nincsenek is már meg), V. az én kis palackomban hordta a vizet, a játszótér kerítésére kívülről rátapadva egy apuka láncdohányzott sörrel a kezében és közben navigálta (arra amúgy semmilyen módon rá nem szoruló) kisfiát.  A szomszédos padnál ülő nők a gyerekek szandálját gondosan a kifejezetten tiszta játszótéri asztalokon tárolták - vajon milyen megfontolásból? Egyikük néhány hetes kisbabáját szoptatta - ringatta - majd betette a komor, fekete babakocsiba, méghozzá egy fekete, halálfejes kis babatakaróval letakarva a bébit. Nekem már az is fura, hogy valakinek eszébe jut ilyen mintázatú csecsemő- vagy gyerekholmit használni, de hogy készítenek és árulnak ilyesmit, az annyira fura. Tudom, ízlések, pofonok, preferenciák - nekem kicsit felravatalozás kinézete volt így. Nyilván vele nem, csak veletek osztom meg ezt az érzésemet.

Hazafelé V.-vel fűbe pottyant sárgabarackot szedtünk az árokparton, itthon megmostuk, megettük és elhatároztuk, hogy ültetünk egy sárgabarack fát is.

Végtelen boldog nyugalomban telik a szombat.

Skandallum!

Úgy tűnik, már több, mint száz éve ültetik - feltehetően szándékosan - rossz helyre a fákat Budapesten! A tervezett szabotázst bármelyikünk felfedezheti, aki nap mint nap nyitott szemmel használja a budapesti buszokat, trolikat.

Ha csak egyetlen vonalon közlekedik a gyanútlan utas, akár véletlen balesetként is tekinthet a jelenségre - azonban ha van olyan szerencsés, hogy gyakorlatilag Budapest teljes területét bejárhatja a BKK (leánykori nevén BKV) járműveivel, akkor előbb-utóbb szemet kell hogy szúrjon, hogy szinte minden fát úgy ültettek el az elmúlt száz évben, hogy azok épp egy kinyíló autóbusz vagy troli ajtaját dugaszolják el otromba testükkel. A fákat - jó pesti szokás szerint - négyzetméternyi repedezett szürke por veszi körül, amely terület bőven el van látva cigarettacsikkel, pet palackkal, kutyaszarral - és minden egyéb szarsággal is, így az utas (gyanútlannak nem kell mondani őt, hisz ebben szocializálódott), amint kissé oldalvást ellöki magát az álló jármű lépcsőjéről (újabb, modern járatokon alacsony padlójáról), jó eséllyel vagy fának megy (pedig ének is szól róla, hogy fának ne menjetek (mert) fejeteket beveritek!), vagy a fa környékén található szemétdombra érkezik. És kit fog szidni? Na kit? Kinek a jó édes anyját? Bizony, nem a felelőtlen kertészeket fogja szidalmazni száz évre visszamenőleg, hanem a BKK-t.  Pedig ki telepített épp minden ajtóba fát? Bizony, az elmúlt száz év nagy összeesküvői, a kertészek voltak azok, ők felelnek - és senki más! - a kialakult áldatlan helyzetért! Na, ezt nevezem én skandallumnak, tervszerű lejáratásnak!

Végre valami jó hír!

Az idősen szülő nők tovább élnek!

Erre a felfedezésre jutott egy amerikai kutatócsoport, ami 462 nő adatait elemezte. A mintául választott nők közül 311 érte meg 95 éves kort, a többiek fiatalabban meghaltak. A kutatók statisztikájából az tűnik ki, hogy azok a nők, akik utolsó gyereküket 33 éves kor fölött vállalják, kétszer nagyobb eséllyel érik meg a 95 éves kort, mint azok, akik 29 éves korukig szülik meg utolsó gyereküket.

(forrás: http://index.hu/mindekozben/poszt/2014/06/25/az_idosen_szulo_nok_tovabb_elnek/)

Hajszoltan

Hajszoltnak érzem magam amúgy is némileg - van ugye a munkámnak egy erősen kettős természete, van egy része, amit nagyon szeretek és van egy másik, amit utálok, amitől rettegek (Jekill és Hyde) - és most egy nagy jogszabályváltozás miatt Hyde egyre gyakrabban tör elő, üldöz, fenyeget és kényszerít. Brrr.

Nos, ma azt álmodtam (látszólag mindezektől függetlenül - de szerintem mégsem), hogy külföldön vagyunk A.-val és egy társasággal, amely A. általam nem ismert külföldi kollégáiból áll. Bennem persze előjön rögtön az angolpara és hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy nem tudok angolul (pedig megmondta az angoltanár, hogy ilyet többé ne mondjak magamról), a napjaim nagy részét a szálláshely konyhájában töltöm és lángost és egyéb zsírban sülő ételeket készítek.  Tudjuk, hogy a gyerekek is odaérkeznek majd valamilyen táborokból, és onnantól velük együtt folytatódik a nyaralás - felüdülésként várom, mert akkor végre kijöhetek a zsírbűzös konyhából a lángosok mögül és csavaroghatok a gyerekekkel, akikkel végre magyarul kell beszélnem.

A gyerekek végül meg is jönnek és állatkertbe akarnak menni - de A. behülyíti őket, hogy biztosan iszonyatos sort kell majd kivárniuk. Innentől kezdve a gyerekek állatkertbe akarnak menni, de nem akarnak egy hatalmas sort végigállni a napon. Én (hülye) arra vállalkozom, hogy előre megyek taxival, kiállom a sort, felhívom őket, ha megvan a jegy és ők utánam jönnek.

Beülök a taxiba (rettegek, hogy nem tudok angolul) és már az út vége felé járunk, amikor rájövök, hogy nincs nálam pénz az állatkerti belépőkre, majd nagyon hamar arra is, hogy így taxira sem - holott mindjárt ki kell szállnom. Megpróbálom felhívni A.-t, hogy jöjjön gyorsan utánam kocsival (vagy taxival) és pénzzel, hogy kifizethessem a taxit és megvehessem a jegyeket. Így persze hússzorosára drágul a kirándulásunk - de legyen. Hívnám A.-t, de a telefonom azt mondja (sic!): "a telefonáláshoz pénz is kell ám!". Megpróbálom még néhányszor, de rá kell jönnöm, hogy lefogyott a telefonomról az egység (megjegyzem, sosem volt feltöltős telefonom, a gyerekeimnél látom életemben először, hogy az milyen) - így összeszedve minden angoltudásomat, megkérem a taxist, hogy adja kölcsön a telefonját, hogy felhívhassam A.-t.

Hátranyújtja - bár látszik, hogy el van képedve a kelet-európai utason. A telefont nem tudom kezelni, mert iszonyú bonyolult, kis gumiablakokat kell kinyitogatni, alatta megkeresni a számokat, odébb tologatni (ekkor jövök rá, hogy vastagabb ujjaim vannak, mint bárki másnak a világon). Mindeközben vészesen közeledünk a célhoz. A telefonálás nem sikerül (előjön belőlem a technikai analfabéta vagyok-para). Viszont időközben odaérünk. Kapok egy másik telefont, amit valami más miatt nem tudok kezelni, irtó kínosan vigyorgok (a kütyükkel szemben érzett parám erősödik, az angolos nem szűnt meg, pompás érzés). A taxis azt mondja, több fuvart már nem tud miattam elszalasztani, mennie kell, fizessek majd a pincérnél. Nem mondja meg, hogy melyiknél. Rájövök, hogy nem is az állatkertben vagyok, hanem egy étteremben vagy kaszinóban. Rájövök, hogy gőzöm sincs róla, hol vagyok. Kifutok a taxis után, de ott felfegyverzett rendőrök állnak napszemüvegben, (egyelőre) nem rám várnak - de félek, hogy ha kiderül, hogy meglógok a fizetés elől, engem is simán lelőnek. (itt már a "mindenre totálisan alkalmatlan vagyok" parám kerít hatalmába, legszívesebben leülnék sírni, hogy az anyukám vigyen haza).

Ez szerencsére megtörténik abban a formában, hogy A. felébreszt egy kávéval és vidáman közli, hogy tíz! órát aludtam a dolgozószobában - ahol a nyaralásról beszélgettünk, míg azt nem észlelte, hogy nem válaszolok - így betakart és ott hagyott.

És most megyek előre megbeszélt találkozóra Mr. Hyde-dal. Na, köszi!

Ejj, hajj, száll az ének, zeng az ének, szép az élet

Kedves Kis hülyék Szülők!

Pacsirtaszavú énektanár néni és Bélatelepi Szemfényvesztésné igazgató néni alázatos tisztelettel kéri Önöket, hogy a gyerekek által idén használt Ének-Zene tankönyveket a tanévzáróra legyenek szívesek (ha lehetséges, tisztára radírozva) visszahozni. Sajnos már nem rendelhetik meg, viszont a következő 4. osztályt is ebből (a Mozaikos) tankönyvből szeretnék tanítani.

Természetesen tudják hogy Önök kifizették, és hogy nagyon nagy kérés, de csak így tudják megoldani, hogy a jövőre negyedikes gyerekeknek is legyen használható tankönyve.

Köszönettel:

Buborka tanító néni

Ti pedig most minden bizonnyal azt képzelitek, hogy a fenti levél a képzelet szüleménye. És tényleg az, a határtalan képzelet és fantázia szülte. De nem az enyém, hanem a fent említetteké.

Nem vittem vissza. Részben sóher alak vagyok és úgy gondolom, a feketepiacon nagyot szakíthatok a még a KLIK előtti időkből származó tankönyvgyűjteményem értékes darabjainak eladásával (sajnos a felelőtlen A. egy csomót kilomtalanított tavaly arra hivatkozva, hogy nem számítunk több évfolyammal is visszabukó gyerekekre). De nem ez volt a fő oka annak, hogy megtagadtam az iskolavezetőség B. néni által közvetített kérését. Hanem az, hogy elvárnám, hogy egy ilyen helyzetben (és az ilyen helyzetek sokaságában) az iskola ne bólogasson felkötött állú porcelánkutyaként úgy, ahogy azt a KLIK elrendeli, hanem szóljon. Hangosan. Az illetékeseknek. Ne sutyiban nekünk, szülőknek, hanem a(z amúgy általuk  igencsak favorizált és rendszeresen virággal és tapssal, énekszóval (hogy egyéb seggnyalásokról szó se essék)) ellátott helyi és parlamenti képviselőknek, önkormányzati tótumfaktumoknak. Akiknek az én véleményem szerint az lenne a dolguk, hogy szót emeljenek szűkebb közösségük érdekeiért. Olcsó, demagóg dumaként ideeresztem a végére, hogy a gyerekeink élhető jövőjéért.

Legnagyobb hibám, hogy összekeverem a munkát és a magánéletet

Mármint a főnököm szerint. Hogy hogyan csinálom? Például megkérdezem üzleti partnereinktől is, hogy hogy vannak ma. Ha a legutóbbi alkalomkor arra panaszkodott valamelyikük, hogy beteg a gyereke, a következő alkalomkor megkérdezem, hogy hogy van a gyermek. Ha azt említi valaki, hogy nehéz ideérnie Farkasfenyvesről és én azt olvasom az interneten, hogy Farkasfenyvesen tornádó tombolt tegnap, akkor érdeklődöm arról, hogy kedves ügyfelünket/partnerünket érintette-e a dolog valamiképp. Horribile dictu még a velünk kapcsolatban állók nevére is emlékszem. Fejből! Valamint köszönök bejövetelkor és elmenetelkor is a munkatársaimnak. Mintha csak otthon lennék: sziasztok, megjöttem! Sziasztok, megyek! Így, ennek a provinciális viselkedésemnek köszönhetően fordulhat elő velem, hogy a helyi szokásoknak megfelelően én nem zárom be kollégáimat az áramtalanított és internettelített folyosó vaksötétjébe - mint ahogy velem megtörtént tegnap. Mármint hogy bezáródtam. Kulcsom nem volt, netem nem volt, a portás pedig vagy filmet nézett vagy valami mást - jó órán át próbáltam elérni, mire felvette a telefont és kiszabadított.

Főnököm - aki tegnap rám zárta a kócerájt - ma azzal hívott fel (a nap vége felé) a belső vonalon (még nem találkoztunk), hogy hol van már a barátnőm, akivel fél négyre egyeztettem időt. A barátnőm? - kérdeztem meghökkenten. A múlt héten találkoztam vele először, hivatalos ügyben, főnöki utasításra. De idehívtam és késik - ami főnököm szerint egyértelmű jele bensőséges barátságunknak. Azonnal mondjam meg, hol van, mikorra ér ide, mert ő emiatt sietett vissza valahonnan - erre az én barátnőm késik.

Nagyon kellene névjegykártya! Ha valaki intézkedne...!

Érkezett egy ilyen levél néhány hete a cég központi postaládájába. Ennyi és nem több. Illetve több, pontosan egy betűvel és egy ponttal (F.), ez aláírásként van az üzenet végére odabiggyesztve. Nincs ezzel gond, nem vagyunk olyan sokan a cégnél, hogy ne ismernénk meg a főnök emailcímét, a virtuális aláírását vagy a stílusát.

Én a magam részéről nem tettem semmit. Erre két okom is volt. Egyrészt a levélnek nem én voltam a címzettje (igaz, más sem) - és hát nem titkárnőként dolgozom itt (egyébként a jóisten óvjon meg bármely céget attól, hogy én náluk titkárnőként tevékenykedjek), sem irodistaként, sem egyéb adminisztrációs munkatársként - de még a mindenes sem én vagyok.

Szerintetek akart-e erről ma sürgősen beszélgetni velem a főnököm?