Az országutak réme

Országúton megyek 90-nel. Mögöttem jönnek mások is - előttem épp nincs senki. A mögöttem jövő szívesen előzne - de van szembejövő forgalom, így nem tud. Villog, hadonászik, annyira megközelít, hogy látom, hogy még vicsorog is rám. Aggasztóan közel jön hozzám, tolna maga előtt.  Az út jobb szélére kihúzódva megyek, de nem gyorsítok. Indokolatlanul "fogom meg a sort"  éstartom fel a forgalmat, ha nem akarok gyorsabban menni a megengedettnél?

A városi külterületen megyek, félpályás útlezárás van jó hosszan 30-as táblával. Sem előttem, sem mögöttem nincs senki, nem tartom a 30-at, 40-50-nel száguldozok, az aktuális útminőségnek (erősen kátyús) megfelelően. Hirtelen a semmiből felbukkan a hátam mögül valaki, érzésre minimum 120-szal. Nem tud megelőzni, mert a másik fél útpálya nem autózható. Dudál, villog, mint állat. Nincs hová lehúzódnom - de szerintem okom sincs rá. Így megyünk végig a lezárás mentén (az én tempómban). Amikor megszűnik az útlezárás, és lehetősége adódik rá, úgy előz meg, hogy a lehúzott ablakon át durván beszól. Tényleg fel kellett volna vennem az ő tempóját?

Már nem vezetek bénán, de nincs különösebben jó autóm és amúgy sem igénylem a nagy sebességet. Nem célom, hogy másokat megregulázzak az úton - de nem akarok mások nyomására kilépni saját komfortzónámból sem - különösen, ha ezzel maximálisan kihasználom a szabályok adta lehetőségeket. Gyakran hallok olyan véleményeket, amelyek arról szólnak, hogy én vagy a hozzám hasonlóan vezetők indikálják a baleseteket, mert előzésre kényszerítjük a mögöttünk feltorlódókat, sőt, előtte direkt felnyomjuk az agyvizüket is.

Szerintetek?

Párban - huzamban

Egy gyógyszerekkel megsértett macskával épp olyan jó egy légtérben lenni, mint egy sértődött kamasszal. A szívedet feltálalhatod neki aranytálcán, ő megvetően átnéz rajtad, az aranytálcán és a vérző, cafrangos szíveden is.

A macska pokrócba csavarása

semmivel nem egyszerűbb mutatvány, mint röptében szemen cseppenteni őt. Először rá kell dobni a takarót, aztán megpróbálni minden karmos lábát bent tartani a bugyorban. Pokrócba csavarva a macskáknak legalább nyolc lábuk van és sosem lehet tudni, mennyi van kint és odabent belőlük - egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy Schrödinger épp egy macskát választott annak szemléltetésére, hogy sosem tudhatjuk, hogy igazából mi a helyzet. Ma eddig a legütősebb fegyveremmel, az eperízű antibiotikummal már sikerült pontot szereznem ellene, a szemcseppeket  elegánsan hárította, a kenőcs még elő sem került. Vidám, mozgásban gazdag (ám friss levegőben szerény) hétvége elé nézek.

Hús és alkohol

Á. egyáltalán nem fogyaszt alkoholt, még sátoros ünnepekkor, a kifejezett kérésünkre* sem. Ehhez képest amint hazaértünk Olaszországból (éjjel három körül) és szerettük volna elpakolni (reggel tizenegy körül) az ott beszerzett sok Campari sodat a kamrába, azt tapasztaltuk, hogy a doboz nyitva van és egy üveg már hiányzik a drága nedűből. És hiányzott a tonhalkonzervek egy része is - vagyis a nyomok Á.-hoz vezettek. Mint kiderült, lefeküdt ő is időben**, de aztán reggel arra ébredt, hogy éhes és szomjas is, így magához vett némi tonhalat és üdítőként az én Campari sodámat. A konzervek befalása után kinyitotta az üveget és lehajtotta. Azonnal feltűnt neki, hogy ez nem a megszokott alkoholmentes Bitter (amire szintén csak aztán szokott rá kényszerűségből, hogy nem volt itthon rostos baracklé) - de mire észrevette, hogy alkohollal nyitja a napot, már nem lehetett mit tenni.

Aztán - hogy kiheverje a társasutazás*** borzalmait, Á. itthon maradt, míg mi hárman elmentünk a Balatonhoz kiheverni ugyanazt. Hagytam Á.-nak pénzt és megkértem, hogy ne kólán, csokin és pattogatott kukoricán éljen belőle egy hétig. Úgyhogy elment az ALDI-ba (ahová én kocsival járok, nem véletlenül) és vett magának zöldségeket és húst. Kevesebb zöldséget több hússal. És nekiállt főzni. Az első adag szénné égett, a második csak megégett, a harmadiktól flottul ment a dolog (leszámítva, hogy mind a négy serpenyőt én mostam el, miután hazaérkeztünk - viszont nagyon jól láttam utólag is a főzési technika tökéletesedését). Ennek itt vége is lehetne - de nincs, mert onnantól kezdve, hogy hazajöttünk a Balatonról, éreztem a bűzt. Nem állandóan, de egyre büdösebbet. Kimostam a mosogatót, kivittem a szemetet, kimostam a szemetest, kimostam a szemetes szekrényét, szagsemlegesítő párnácskát ragasztottam a szemetes szekrényébe - de a bűz újra és újra támadott - ezért tegnap végül kérdőre vontam Á.-t, hogy mit művelt a távollétünkben. Mire azt adta elő, hogy a mosogatóba (a lefolyóba) beesett egy hús (?), de azt már igazából ő kiszedte, de talán mégis maradt még benne. A lefolyónkon amúgy dupla szűrő van, úgyhogy el nem tudom képzelni, mennyi munkába telhetett oda begyömöszölni bármiféle húst is - és nem tudom szétszerelni a lefolyót, A. pedig elment edzőtáborba, úgyhogy jobb híján intenzív hipózással kezelem a helyzetet.****

* szívesen koccintanék veled is! lehet almalével is... na, lécci (nem hajlandó, mert értelmetlen cselekedetnek tartja)

** nála ez a hajnali négyet jelenti

*** nem volt időnk tervezgetni, ezért úgy döntöttünk, hogy felülünk egy társasbuszra és elmegyünk Bretagne-ba és Normandiába. Egyrészt, mert nagyon szép helyek, másrészt mert ott nincs túl meleg. Be is regisztráltam mind a négyünket a neten, de másnap felhívtak, hogy már nincs négy helyük. Mondtam, hogy oké, de nekünk négy nap múlva el kell indulnunk nyaralni, javasoljon valami mást. Rómát javasolták Nápollyal és Pompeijel (?), én pedig rábólintottam. És kurva meleg volt - de Olaszország nekem bármi helyett jó. A társas utazásra nem mondanám ugyanezt - de nem volt vállalhatatlan, csak mi vagyunk az ilyesmihez túl gyorsak/lassúak/másmilyenek.
**** mivel a macska is gyógykezelés alatt áll még, sehol nem lehet rendesen szellőztetni, mert kiszökne és vissza sem jönne napi hatszor szemcsepegtetésre (azóta van szájon át adandó antibiotikum is, eperízű)

Interjú

Még a tavasszal elmentem egy háromnapos tréningre, ahol angolul folyt a társalgás - és ugyan volt tolmács, de ha az ember* jól helyezkedett, tudott úgy is csinálni, mintha tolmács nélkül is minden teljesen komfortos lenne és csak többiek iránti határtalan figyelmességből beszélne magyarul. Ott a harmadik nap végén feltűnt egy fiú - aki ott volt az első két napon is, de addig nem láttam, hogy bármi különös is lenne rajta. A harmadik nap délutánján viszont olyan sokat beszélgettünk egy kiscsoportos feladat kapcsán, és szerintem a magas IQ annyira szexi, hogy onnantól megejtően szépnek láttam. Mivel sajnos nekem épp nincs szükségem semmiféle szexi fiatal kutató fiúkra, ezért igyekeztem nem túl feltűnően bámulni a nap hátralévő részében - de egy kicsit sajnálkoztam magamban, hogy csak így az utolsó nap délutánján fedeztem fel a ragyogó elméjét, mert ahogy telt az idő, egyre több kellemes részletet találtam a testi valóján is (magamon viszont azt a kellemetlent, hogy még ha szingli lennék is, amit nem tervezek épp beiktatni a testi-lelki állapotaim közé, akkor is fényévekkel*** vagyok idősebb nála, szóval, úgysem állna szóba velem sosem).

Nem kis meglepetésemre a tréning végén elkérte az elérhetőségeimet azzal, hogy szeretne velem interjút** készíteni, mert nagyon tetszettek neki a megszólalásaim.  Hirtelen pont megszólalni sem tudtam, de aztán magamra erőltettem némi nyugalmat és megadtam neki. És ő írt is néhány nap múlva, ahogy ígérte - de addigra már lehiggadtam, úgyhogy inkább átpasszoltam a főnökömnek, hogy vele csináljon interjút, mert ő sokkal idősebb és tapasztaltabb nálam és nem döntik le a lábáról  ideiglenesen sem holmi magas íkújú kutató fiúk. Aztán elutaztam - és külföldön ért a hír, hogy a főnököm (noha előre egyeztettem vele) visszakozott és lepattintotta a fiút azzal, hogy neki nincs elég tapasztalata a témában, amiről kérdezni szeretné. Hát, akkor ennyi volt a szépen induló kapcsolatunk, pedig voltak szakmai terveim vele - gondoltam bánatosan. Aztán meg is feledkeztem az egészről (még jó, máskülönben azért aggasztana az épelméjűségemben beállt negatív változás) - mígnem ismét rám írt két hete a srác, hogy a múltkor nem jött össze a dolog, de ő azóta is sokat gondol rám (sic!) és mindenképp hiányzom neki a kutatásához, és hogy felhívna egy húsz perces interjú erejéig mégis. Úgyhogy ma felhívott és egy órán**** át kérdezgetett a szépen zengő hangján és ámuldozott, hogy mennyire hasznos és jó gondolataim vannak. Az interjút pedig a sok hálálkodás után azzal zárta, hogy ne haragudjak, meg izé, de muszáj megkérdeznie, hogy hány éves vagyok, és mond sávokat, ha nekem úgy könnyebb (jaj!) - mire az utolsó leheletemmel azt hazudtam neki, hogy kifejezetten nagy békében vagyok az életkorommal, úgyhogy szívesen elárulom neki egészen pontosan. És el is árultam, pont olyan érzés volt, mint tőrt döfni a szívembe.

Egyébként az egész sztori nem szól semmiről, legfeljebb arról, hogy mennyire igazságtalan már, hogy attól, hogy én megöregszem, továbbra is járnak-kelnek a világban nagyon szép és nagyon okos ifjú kutatók, akik a legjobb esetben középkorú kolléganőt látnak bennem, de lehet, hogy csak egy öreg nénit, mint interjúalanyt - pedig igazából sellő***** vagyok.

* én

** nem celebeset, hanem tudományosat
*** tudom, hogy távolság, de időben mérik
**** 54 percen
***** lábakkal, hanggal és releváns szakmai véleménnyel

My hero is me

Na, de tényleg. Egy gallérral felfegyverkezett macskát naponta hatszor ellátni kétféle szemcseppel + szemkenőccsel - a gyógyszerek közt kivárva öt-öt percet - hát, nem kis mutatvány. Cirkuszban is felléphetnék vele, ha az állatszámok ne lennének egyre aggályosabbak. Egy-egy ilyen akció közben elég nehéz arra is figyelni, hogy a megfelelő (és ne a másik) szemébe jusson minden... és  az így megkínzott cicó természetesen egyetlen helyen alszik nyugodtan, az az ágyam. Én pedig - talán érthető - nem szeretnék egy gyulladt szemű macskával osztozni párnán és paplanon - így este háromszor húztam újra. Aztán kizártam a macskát a szobából. Aztán reggel itt kezdett újra, most az ágyamon alszik. Az ágyam a béke szigete, az egyetlen biztonságos hely a földön. Tulajdonképpen büszke vagyok az ágyamra. Annál jobban már csak saját magamra.

Van egy olyan titkos gyanúm, hogy amikor az állatorvos kiadta a kezelési utasítást

a) nem sejtette, hogy nem tudom minden alkalommal altatni a macskát a beavatkozáshoz

b) nem gondolta végig, nincs három jól képzett asszisztens, akik lefognák a macskát és tágra nyitnák nekem a szemét

c) egyszerűen csak röhögött a markában (majd tartotta is azt - busás összegek vándoroltak át tőlünk hozzá - és a fogászat árára sem lesz elég egy beiskolázási segély)

My hero

Az egész napot a kórházban töltötte étlen-szomjan egyedül. Altatták, vizsgálták - mert a jobb szeme úgy bedagadt és becsipásodott, hogy hiába kamilláztam, nem látott ki rajta. Délután mentem érte, már ébredezett - azt mondták, még egy-másfél óra hosszat kissé kába lesz, étvágytalan és nyugodt. Most érdemes az első kör szemcseppet és kenőcsöt beadni neki. Amint kiléptem vele a kórház kapuján, sivítozni kezdett, méltatlankodva, fájdalmasan, mérgesen - és abba sem hagyta, míg ki nem engedtem itthon a kis ketrecből. A gallért nem veheti le magáról, mert biztosan fáj a szeme - sérült a szaruhártya, de szerencsére fertőzésmentes. Amikor kiszabadult, megivott vagy két deci tejet (tudom, nem szabad - de ő csak a tejet szereti, a vizet nem), evett is valamennyit, aztán felmászott az ágyamba, ott alszik.

Csepegtetési rend: egy szemcsepp napi kétszer

egy szemcsepp és egy kenőcs napi hatszor

minden cseppentés és kenés közt öt-öt perc szünettel - ugye, érzitek ti is, hogy ehhez már betegállományba kéne mennem?

Holnap kontroll, aztán ha meggyógyult, fogászat - igen, jól olvastátok. Mert fogköve van és lehet, hogy egy fogát ki is kell húzni. Elég drága ez a macska!

Tíz

nagy üveg őszibarack ül a sütőben, dunsztolódnak, fortyognak magukban, talán beszélgetnek is egymással, hogy jobban teljék az idő. Ha eltelt, bekerülnek majd a száraz dunsztba, onnan pedig az új szekrénybe, amit kamra helyett építettem vettem és amit minden józan ésszel szembemenve igenis el fogok helyezni az előszobában és teli rakom a teremtményeimmel, akik télen majd édesen áradó fényt csempésznek a szürke, nyálkás hétköznapokba. Nem várom az őszt, még nyaralni szeretnék.

Hosszúságmentes íróasztal eladó

Magassága 100 cm
Szélessége keresztben (oldalvást) 90 cm
Szélessége befelé 60 cm

A facebookon tallózgatva találtam - én fenyő falipolcot kerestem, úgy tűnik, talán megtaláltam azt is.

Olyan most a nyár, ahogyan mindig is elképzeltem. Ülök a kertben egy láda őszibarackkal, van nálam kés, de inkább kézzel húzom le a barack héját, tépem ki a magját és moncsolom bele a fazékba a húsát. Folyik ki az ujjaim közül az illatos sárga lé, a lábamnál egy tálban gyűlik a sok héj és mag. A barackokat slaggal mosom, minden eresztésnél meglocsolom jól magamat is. A víz negyedóra alatt megmelegszik a csőben, majdnem olyan kellemes, mintha még mindig a Balaton parton lennénk. Holnap már dolgozom,  de a holnap még fényévekre van a mai kerttől.

Ha az őszibarackkal megleszek, akkor nagyobb mennyiségben már csak paradicsom, a lecsó és idén először a zakuszka van hátra. Kisebb mennyiségben pedig kísérletezni fogok. Imáim egy része meghallgattatott és találtam a kertben kövér porcsint. Úgy fogom azt is eltenni üvegbe, ahogyan a kapribogyót szokták. Feltételezésem szerint kibontáskor majd ez is nagyon hasonló lesz hozzá. Rómában most láttam a virágzó növényt, aminek a kinyílatlan bimbójából a kapribogyó készül, ha eljutok odáig majd teszek róla fel képet is - megihletett az élmény.

Szegény embert még az ág is húzza

Apródhirdetés a facebookon: keresek Budapest területén jól működő pórszívót.