ötkorkelés

Elsőként is megpróbáltam a tükörben csekkolni, hogy hogy áll az alváshoz vett sötétítő szemmaszk.

definiálni jó

Néhány hete elhatároztuk A.-val, hogy idén nem az utolsó napon* vesszük meg és hozzuk haza a fát. Mert arra már többször ráfáztunk.** Csak azt felejtettük el deklarálni, hogy az utolsó nap előttre időzítjük-e az aktust vagy az utolsó nap utánra. A további terveinken végigtekintve*** egyelőre a második lehetőség áll nyerésre. Talán célszerűbb lett volna időben definiálni.

* december 24-e (örökség a szüleimtől, mert az a legenda járta, hogy aznap már olcsóbb a fa... nem olcsóbb egyébként, viszont már elég hiányos a méretkínálat... nekem pedig plafonig érő kell)

** volt már jégcsapokkal 100 kilósra nehezített fánk, ónos esőtől tükörjéggé változtatott út, és ugyanez nyári gumikkal, mindkettőnk 39 fok feletti láza, beteg gyerekekkel súlyosbítva, iszonyú trópusi eső, ésatöbbi, ésatöbbi... (például egyszer - még fénykorunkban - megvettünk a Határ úti metrómegállónál egy hatalmas fát - ami aztán nem fért be a metróba, így gyalog vittük haza majdnem a Klinikákig, sokat röhögtünk és sokat szentségeltünk)

*** nagyjából három hétnyi feladat tornyosul**** előttünk, minimum kétműszakos munkarendet alapul véve

**** a tornyosulás különféle holmikból álló kupacokban látványosan meg is testesül

Felszabadító megkönnyebülés fiktív elemekkel

Egy alapvető félreértés  került ma tisztázásra, amely mindkét érintett fél számára komoly megpróbáltatásokat okozott az elmúlt hetekben.

Á. még szeptemberben kapott három farmer nadrágot a meglévő kettő mellé, és a születésnapjára négy pulóvert. Vannak még pólói és garbói és alsó gatyái is szép számmal (zoknik majd karácsonyra) - és valamiért az a képzete támadt (anélkül, hogy erre bárki bátorította volna vagy a legcsekélyebb utalás történt volna ilyesmire), hogy a sok ruháját mind fel kell használnia egyetlen hét leforgása alatt. Nem maradhat a hét végére érintetlen, fel nem használt ruha. Valahogy azt képzelte, hogy ez az én elvárásom felé. Hogy azért kapja, hogy hordja. Igyekezett is becsülettel teljesíteni: naponta találtam minimum egy újonnan berakott nadrágot a szennyesben, napi két pulóvernél nem adta alább, plusz egyéb holmik dögivel. Én meg mostam, mint medve, sőt, az hozzám képest kutyafüle, próbáltam követni a megnövekedett tisztaruha igényeit - eredménytelenül, nem is száradtak olyan gyorsan a holmik, ahogy mosásba kerültek.

Nem bírtam tovább. Megkérdeztem, hogy van-e bármilyen egészségügyi gondja, ami miatt muszáj naponta két nadrágot, heti hat pulóvert, tizenkét garbót (satöbbi) mosnom. Hogy izzad-e, mint a ló, bepisil-e újra - de nem. Akkor miért? miért mosatod ki velem hetente többször a teljes ruhaáradat? - fakadtam ki. Hát nem azért kapom őket, hogy hordjam? - kérdezte csodálkozva. Nem! - csaptam le azonnal a lehetőségre. Hát? - kérdezte megkönnyebbülten. Csak szeretetből - mondtam. Nem kell mindenáron minden ruhát legalább egyszer felvenni egy nap hét alatt? - kérdezte. Á, dehogy! - nevettem. Az a tartalék. Ha szükség lenne rá. De honnan tudjam, mikor van szükség rá? - kérdezte. Ha tiszta, felveheted újra a nadrágot, akár egy hétig is - mondtam. A pulóvert is. Gatyát, zoknit, garbót vagy pólót mindennap vegyél tisztát. Amit levettél magadról, azonnal tedd a szennyesbe. Nem lesz ez így kevés? - kérdezte. Nem fogsz unatkozni mosás helyett? - tétovázott. De én kész voltam a válasszal: nem. A mosás nekem nem szórakozás. Nem? Azt hittem, szeretsz mosni! - mondta. Nem, nem szeretek mosni - mondtam. De persze van, amit még annál is jobba utálok. Például? - kérdezte. A koszos bögregyűjteményedet lecipelni a szobádból, amikor már nincs miből inni, aztán kivakarni belőlük az aljukra száradt kakaót. Azt sem szereted? - nézett rám csodálkozva. Nem. Minden kiürült bögrét azonnal hozz le magad! Újabb ámulat: Nem kell egy hét alatt a szobámban összegyűjtenem mindet? Nem. Használhatom ugyanazt az egyetlen bögrét, ha elmosom? Szabad nekem egyáltalán mosogatnom? Hát persze, kis bohó! - mosolyogtam rá. Teregetni? Mosni? - kapott vérszemet. Szabad! Azt is szabad! Sőt, nincs olyan házimunka, amit megtagadnék tőled! Boldogan tapsikolt. Én is örömtáncot lejtetem. Win-win játszma volt a javából!

lószobor

az a bizonyos állatorvosi ló hozzám képest az egészség megtestesült szobra

Aki bátor, aki vitéz

Á.: mit iszol?
én: levendulateát... kérsz?
Á.: nem, köszönöm, én nem félek a molyoktól

Jelbeszéd

Jelel nekem az univerzum. Például felébredek éjjel 2.22-kor, aztán 5.55-kor, aztán ránézek az órámra telefonomra 22.22-kor, meg 23.23-kor, amik mind nem lehetnek véletlenek, ugyebár - csak a jelentések megfejtése várat még magára... talán ha többet aludnék, jobban járna az agyam... de nem tudok, mert folyton ránézek a telefonra, meg felébredek fura időpontokban (de sosem 07.07-kor például - biztosan ez is egy jel)

Zoknigyűlölő hasonszőrűek titkos társasága felvételt hirdet

Ha tudtok rajtam kívül olyat, aki szintén a folytonos sikertelen zoknipárosítási kísérletekbe öli bele az életét, ne habozzatok szólni, hátha még mielőtt teljesen megőrülnénk, közösen létrehozhatnánk egy, az enyémnél működőképesebb metódust.

Vannak a páros zoknik, ezekre nem érdemes különösebben sok szót vesztegetni - bár arra már gondoltam, hogy preventív beavatkozásként összeöltöm őket, mielőtt páratlanná szélednek és megölnek. De már most is van több száz páratlan zokni is a házban, - és nem vagyok benne biztos, hogy némely páratlannak titulált kupacokban nem lehetne-e mégis párokra lelni... csak engem már megmételyeztek, szememre zokniösszetévesztő varázst bocsátottak... pillanatnyi kategóriáim:

- páratlan fehér - ez csak néhány elemből áll

- páratlan piros-lila-rózsaszín - kezelhető számosság

- páratlan kékek és zöldek - nem számottevő
- páratlan mintás fekete - sok van belőle, de ha véletlenül egyszerre kerül a kezembe két ugyanolyan, viszonylag könnyen beazonosíthatók (bár sokszor mutatkozik meg alakváltó természetük úgy, hogy a két tök ugyanolyan zokni egyik fele a 46-os, míg a pár másik tagja a 35-36-os nagyságúnak látszik... többnyire mind férfizombinakzokninak  indult)

- páratlan mintamentes fekete - a legagresszívebb és egyben a legnépesebb csoport, minimum 200 darabot számlál, szín alapján lehetetlen beazonosítani őket, a hosszuk, ruganyosságuk, fonalminőség, orr- és szárkiképzés lehetnek döntőek, esetenként rejtett fekete minták a fekete alapon... ezekbe fogok beleőrülni majd belefulladni, szívesen felajánlanám őket egy féllábú zombihadseregnek, ha lenne ilyen a közelemben... egy ZokniTinder kéne nékem... balra húzza a másmilyeneket, jobbra az ugyanolyat, párosodik, fiókba vonul, nem szaporodik, de társát eztán önállóan szagról felismeri... engesztelhetetlen zoknigyűlölő lettem.

Az ajándékokat ugye nem Freud rendeli?

Alapjában véve szeretem a testvéreinket. Úgy nagyjából. Vagyis szeretem, de nem úgy. Most azt hiszitek, nem szeretem. Pedig ez így biztosan nem igaz, inkább csak az, hogy mindkettőnknek olyan testvére van, akivel (és akik családjaival*) biztosan sosem bonyolódnánk például baráti közelségbe egymással. Nem mondom, hogy ez jó. Azt sem, hogy rossz. Hiszen különben honnan ismernénk a mieinktől ennyire eltérő létformákat izé... kultúrákat na, jó, legyen simán embereket teljesen testközelből? Persze nyilván náluk sokkal furábbakat is ismerünk, csak nem töltünk velük el napokat családi ünnepekkor, vagy nem látunk bele a mindennapi ügyeikbe hogy borzonghassunk egy jót. A karácsonyi ajándékok kitalálása felér egy kiadós szenvedéssel. Hogy örüljenek neki. Hogy ezek ellenére ne kerüljön milliókba. Na, mindegy, most találtam, azt kapják mindketten családilag (itt jegyzem meg, hogy remélem, nem olvassák a blogot, ha mégis, kattintsanak el innen azonnal, mert spoilerezni fogok és a későbbiekben még a kapcsolatunkról is véleményt nyilvánítok)

Szóval, kinéztem, hogy van Harry Potteres szabadulószoba - szerintem azt szeretni fogják mind. Én szeretném. Na jó, ez a fenti mondatok fényében nem a legjobb garancia arra, hogy ők is szeressék. De mégis azt gondolom, hogy tetszene nekik. Gondoltam, megrendelem a neten, az könnyebb, mint odavánszorogni. Kattintottam néhányat, beírtam az összes adatunkat, név, cím, telefon, Önt melyik házba tette a kalap, satöbbi. És már majdnem leokéztam a rendelést, amikor az utolsó átnézéskor kiderült, hogy majdnem a "Nagyvárosi sikátorok sorozatgyilkosa" szobában foglaltam nekik helyet. Visszavontam a rendelést. Az újbóli próbálkozás az "Emberi csontok a csatornában" című játékhoz vezetett, majd a "Nincs visszatérés - világűrséta" következett. Aztán átadtam A.-nak a foglalás lehetőségét, hátha ő ügyesebben kattintgat.

* Mielőtt azt hinnétek, hogy a testvéreink idióták vagy ilyesmik, hát nem. De például a tesóm egy végtelenül link alak, már ami például a rendszeres kapcsolattartást, telefonálást, közös ügyintézést és az egyéb ilyesmiket illeti,  egyszerűen nincs erre igénye, nagyjából semmiben sem hasonlítunk, még a gyerekeink is folyton megrökönyödnek azon, hogy testvérek vagyunk hát még én, szóval vele a magánéletemben sosem futnánk össze, ő az éjjeli bulik hőse, én meg az ő szemében maximum unalmas molylepke lehetek, akinek fura diplomái vannak, a feleségének pedig van egy rakat lánytestvére, akikkel egy csivitelő halmot alkotnak**, járnak együtt ide-oda, sok családi eseményük van, ilyen a mi családjaink közt nincs, és folyton úgy érzem (szerintem nem alaptalanul), hogy mi csak amolyan futottak még, másodrangú rokoni kategóriába tartozunk, akikkel végül is nem olyan vészesen rossz találkozni, de nem is különösebben jó. Ha együtt töltünk némi időt,  egyáltalán nem kellemetlenek a találkozások, még beszélgetünk is (az én családomban kötelezőnek tűnő adomázáson, szóvicceken és poénkodáson kívül is) - de szinte sosem jutunk el a felszín kapargatásán túl. El lehetne, de mire megint találkozunk, megint újból a felszínnel indítunk. A. tesójáék pedig olyan hívőknek látszanak, vagyis azt a számunkra hiteltelen fura módját választották a hívésnek, hogy a mindennapjaikban nem jelenik meg a dolog, ugyanakkor eseményekkor (családi ünnepek, iskolaválasztás, sommás vélemények megalkotása) folyton véleményformáló jelenség, egyáltalán, a sommás vélemények alkotása, meg a kinyilatkoztatások, meg a népieskedésbe öltött budai-polgári*** lét, a sok fontoskodás - na, hát velük is maximum felszínt kapargatunk (miközben például a sógornőmmel kettesben nagyon is jó beszélgetni - bár akkor is meg tud lepni azzal például, hogy milyennek gondol engem vagy A.-t)

** végtelenül irigylek mindenkit, akinek sok (lány)testvére van, ha csak az én választásaimon múlt volna a dolog, legalább négy lányom lenne (és Á.-ról sem mondanék le semmiképp, lehetne még fiam is, ha úgy adódna, de a sok lány... ó, azért mindig fájni fog a szívem, hogy nem lett)

*** tudom, hogy sokféle ember lakik Budán, de mi minden utáljuk sosem fogom megérteni, hogy bírnak a sok kis meredek hegyi utcán télen manőverezgetni, és van egy olyan típus, akiknek azzal a budai öntudat által generált modorosságával, ami például azon alapul, hogy ők még sosem tették ki a lábukat Budáról és nem is tennék, mert máshol... omg... kimondani sem merjük, mi lehet máshol... szóval ezzel nagyon nehéz röhögés nélkül mit kezdeni - és ők pont olyanok.

Kicsi a világ, de ez nem teszi egyszerűbbé

Azon az eufórikus szombaton, amit bv-vel töltöttem a múzeumban, ismét kiderült, hogy furán kicsi a világ. A nevekről beszélgettünk, például hogy ki miért és hogyan viszonyul a saját nevéhez. És hát hoztunk példákat az ismeretségi köreinkből is, hogy ki miért vesz fel, hagy el, változtat meg házassággal, válással, meg csak úgy. És bv egyszer csak azt mondta, hogy van neki egy barátnője, egyetemi évfolyamtársa volt, na, az a lány például azonnal boldog lett, amint felvette a férje nevét, mert a születési neve minősíthetetlenül izé volt, ronda, vagy idegen, vagy mittudomén milyen. Mert? - kérdezem - hogy hívták? Gluttenblaxterheim - mondta bv. Ne már! - mondom... A keresztneve pedig Marionett? Igen - képedt el bv. Most simán Kovács Marionett a neve és boldog. De honnan ismerem én? Hát, az úgy volt, hogy tizenévesen jártam egy vadvízi táborba, és az egyik állomásunkon, egy városkában családoknál voltunk elszállásolva. Én épp Gluttenblaxterheim Marionettéknél. Nagyon cuki kislány volt, meg is ígértem, hogy írok neki igazi képeslapot a következő állomáshelyünkről. Írtam is - aztán nem küldtem el, gondolom, nehéz volt postát találni a vadvizeken. Aztán Pestről sem küldtem el, biztosan ahogy telt az idő, egyre inkább okafogyottnak éreztem. De mivel a képeslap, amit vettem, tetszett, megőriztem. Megvan a címzés: Gluttenblaxterheim Marionett kisasszonynak, Kisváros, Fő utca 2. És valami bénácska kis üzenet, hogy itt is jó, de náluk is jó volt (amúgy nem annyira, mert az apja éjjel bejött hozzám és megfogdosta a mellemet - bár ez csak most jutott eszembe, a metoo-kor nem - és nem volt könnyű nagyon halkan kitessékelni a szobámból, mert hangoskodni nem mertem volna, igen, nagyon szégyelltem magam - nehogy még felébredjen valaki). A múzeumban amúgy megtanultunk tombolázni, nyertünk szabómagdás csokikat, olyan Horn Mici féle uzsonnán vettünk részt, hogy a kalács íze azóta is a számban dereng, meg ettünk sült kolbászt és céklát (hogy a legjobbakat emeljem ki) a PIM-mal szembeni hentesnél - és még nem merítettünk ki minden témát (azt már mondtam, hogy bv fia osztálytársa az ovis legjobb barátnőm lányának? és hogy bv főnöke anyukám tönkretevőjének volt munkatársának a fia? ... de találtunk más közös ismerősöket is...*)

Aztán még ugyanaznap este baráti találkozón vettem részt, úgy egy-két évente találkozunk, év közben is írogatunk időnként a fb-on, hol felszínesen, hol mélyebben, de semmiképp nem állítom, hogy mindent tudnánk egymásról. A kimcsiről például csak itt áradoztam, másoknál nem. És akkor mellém ült E., akivel az elmúlt néhány évben nemigen váltottunk szót egymással, és azt mondta, hozott nekem valamit. Végigfuttattam magamban, hogy vajon mikor és hol játszóterezhettünk együtt utoljára és melyik homokozólapátunk lehet nála még jó tíz-tizenkét év távlatából is - de nem jutottam semmire. Jártam Koreában - mondta E. Ööö... néztem egyre butábban én, mert ott tuti nem hagytam el egyetlen homokozócuccot vagy kis zoknit sem. Hoztam neked kimcsit. Mi??? Koreából hoztam - mondta. De, izé, a kimcsi... dadogtam én. Olvasom a blogodat - mondta E. Mr nagyon régen, és sokáig nem is tudtam, hogy te írod. Míg nem egyszer...... Szóval, kiderült, hogy Koreában bezacskózva is árulnak kimcsit, olyasmi, mint a tasakos macskaeledel (de szerencsére időben meg tudtam akadályozni, hogy a gyerekek feltálalják a macskának). Még nem mertem volt módom megkóstolni, de egészen elképesztő a tasakos kimcsi létezése is, meg az is, hogy hogyan jutottam hozzá (köszi, E.!)


*a közös ismerősöket nemcsak bv-vel találom, szinte minden eddigi olvasómmal, akivel találkoztam, vannak közös pontjaink - lehet, hogy írhatnám a fb-ra is a blogot névvel - címmel?

Az igazi anyukák fel tudnak kelni

Ezt a félmondatot mantráztam magamnak hajnali öttől hatig, de nem tudtam felkelni mégsem, csak hatkor végül. Akkor még gyorsan csináltam uzsonnát V.-nek, aki két ajtócsapkodás közt besuvasztotta a táskájába. Remélem, nem hajítja ki az első kukába csak azért, mert azt mondtam neki búcsúzóul, hogy máskor próbáljon halkabban készülődni, hogy ne verjen fel mindenkit, akinek nem muszáj kelnie. Nyilván tüzet okádnék én is a dühtől, ha nekem kéne elsőnek kelnem és még csendben is kéne maradnom. Januártól majdnem így lesz. Igazából neki sem lenne muszáj negyed hétkor elhagyni a házat, járhatna vonattal, akkor elég lenne fél órával később indulnia. De a bandája a buszos úton verődik össze, így azzal megy ő is inkább. És nem is dühös mindig ennyire, csak amikor az iskolai tanórák és az edzések annyira kimerítik, hogy úgy érzi, nem sikerült (már megint) felkészülnie a tézére (a témazárót hívják így, ami nálunk még nagydoga néven volt nyilvántartva). Szóval, a felkelés még hibádzik, de még van két hetem kondicionálni magam arra, hogy óracsengésre keljek, akkor, amikorra beállítom, ne egy órával később. Iszonyú fáradtnak érzem magam. És mióta a Terápiát nézem, Parkinsonom is van, minden tünettel. Nem lehetne újrakezdeni valahonnan korábbról ezt az egészet?