A kérdés

én: kérsz vacsorát?
Á.: kolbász van benne?
én: nem kell bele kolbász...
Á.: de kolbász mindenbe kell

(amúgy babgulyás van, kiegyeztünk azzal, hogy legalább hús van benne)

Pont úgy nézett ki

A mai úgy nézett ki, mint egy szép nap. A reggel hideg volt és illatosan tiszta, vigyáztam, hogy ne csússzak el a jégen, és nem is csúsztam el. Sütött a nap, a reggeli hideg enyhült délre és látszólag teljesen rendben volt minden. Az a kisírt szemű vékony lány bilincsen három rendőr által vezetve, az nem volt rendben persze, mert ilyet mégsem mindennap lát az ember, de a vonaton már el is feledkeztem róla. Este sétáltam még néhány száz métert - felhívott valaki, hogy talált egy macskát. Azt gondoltam, megnézem mégis, hátha. De persze nem ő volt - bár szívesen cáfolnám meg a korábban megosztott gyászhírt. Aztán végre elértem anyukámat telefonon - nem gyanakodtam, mert őt nem könnyű felhívni, mert otthon tartja, meg sokszor ha nála van, sem veszi fel. De most nem ez volt az ok, mint kiderült. Hanem hogy a baleseti sebészeten nem akarta azzal bosszantani a dolgozókat, hogy ő a hordágyon telefonálgat. Mert így is elég morcosak voltak és lassan dolgoztak, órákig feküdt ott a diagnózist követően is, mire begipszelték a lábát. Pedig nem voltak sokan (mint ahogy én hittem volna) És azért nem nekem szólt, hogy ott van, hogy én ne izguljak, úgysem tudtam volna érte menni. Ez mondjuk igaz, tényleg nem. Mint ahogy meglátogatni sem fogom tudni. Majd ápolom és főzök neki teát telefonon.

Azt sosem értettem - és egyre kevésbé - hogy az, aki igazán messze lakik a szüleitől (mondjuk több száz kilométerre) az ezeket hogyan oldja meg? Nálunk kocsival 30-40 perc... ha tudok vezetni. De most nem tudok. Tömegközlekedve 1-1,5 óra. Úgy sincs messzebb, csak arrafelé szar a tömegközlekedés. És A. péntektől külföldön konferenciázik egy hétig, a gyerekek menedzselése így is nagyjából kimeríti minden időmet, amit nem a konkrét kezelésekkel töltök. Még jó, hogy anyukám nem csak rám számít - mert rám most hiába. Szégyellem magam, hogy még erre sem vagyok képes.

A hétvégén

Írtam egy őrjítően profi fellebbezést és bízom benne, hogy hatásos lesz. Aztán segítettem plakátot tervezni, amely a szelektív hulladékgyűjtést kívánja népszerűsíteni, magyarázni - képben és szövegben egyaránt. Nem azért, mert én is benne vagyok, de szerintem nagyon jól sikerült az is. Aztán főztem (rakott kelt, de nem raktam össze, külön volt rizs, hús, kelbimbó, tejföl), mégsem sütöttem meg a réteseket (sem az almásat, sem a túrósat, sem a káposztásat, a meggyesről már nem is beszélve - majd holnap) Megfőztem viszont már ma holnapra a babot. Akkora babokat vettem a piacon, hogy kettő már sok belőle egyszerre a kanálra. Aztán még gyalogoltam is (állapotomhoz viszonyítva) jó sokat (5 km/egy óra... nem kell vihogni, lesz majd jobb is). Végül a hó is esett, nem több egy centinél, de a hidegben megmaradt, úgyhogy most úgy néz ki, mintha tél lenne. Mintha tél lenne, egy kevéske hóval. Meg elolvastam néhány Sarkadi írást (kisregényt? novellát?) Szeretem, csak a könyv nagyon büdös (antikváriumban vehettem, nem mostanában, és megtaláltam benne idegen emberek levelezését postai levlapon még 1985 márciusából, mely szerint jól vannak, az influenza idén elkerülte őket, és a levélíró szerint a gyerekek is sokat gondolnak a címzettre, csak nincs idejük írni, mert mindig dolgoznak (hiszi a piszi, egyszerűen csak nem akartak írni). Akkoriban egy postai levlap eljuttatása Kecskemétről Budapestre pontosan egy forintba került, jócskán emelkedtek az árak, mert a levlapra nyomtatott 60 filléres bélyeg mellé fel kellett ragasztani egy negyven filléreset is. Ez utóbbi bélyeg a százas postahivatalt ábrázolja, nyilván a kor büszkeségeként, százemeletes betontömb, szerintem az Ecseri útnál. A novellák még ennél is régebbiek: az 1950-es - 1960-as években íródtak. És az egyik egy TSZ elnök bűnösségéről szól. A fellebbezéshez (és az azt követő időszakhoz jól jön a drukkolás, ha ráértek sok munkátok mellett, szívesen veszem az ilyesmit). Szeretettel csókol rég látott bloggeretek, martine.

szlengszótár

Szerinted nem túl kopott ez a pulcsi? = Muszáj vennem egy új pulóvert.
És nincs olyan, ami megy ehhez a nadrághoz. =  És néhány további  új holmit.
Ma lehet megnézni V. pontszámát! = Rég voltam turkálóban, végre mehetek!
Azután körülnézek a városban. = Esetleg más turkálókba is benézek.
Sétálok is, ahogy előírták. = Lehet, hogy távolabbi turkálókat is felkeresek.
Ha lekésem, elmegyek vásárolni. = Nem jövök a korábbi vonattal, turkálni megyek.
Egyáltalán nem unatkozom egyedül a városban.  = Szórakoztat a turkálás.
Még itt vagyok a városban! = A turkálóban vagyok.
Ebédeljetek nyugodtan! = - És még maradnék néhány órát!

A "turkálás" szót egyébként némileg gusztustalannak találom, mert olyan izé, mintha az ember az orrában nyúlkálna. Inkább tök izgalmas vadászatnak érzem (de nem nevezem így, mert nem akarok egy pszichiátrián kikötni a valóság téves érzékelése miatt). Pulóvert nem vettem egyébként, hanem V.-nek egy türkizkék ruhát (mineral blue, mondja a ruha felirata), vadonatúj, gyári címkével, eredeti ára különféle nyelveken is 59,5 euró feletti. Én 800 forintot fizettem érte. És magamnak pedig vettem egy hosszú, vékony nyári színházi kabátot, vagy mi a fenét, ami színben nagyon illik V. ruhájához, csak sötétebb. Mint felhős alkonyatkor a haragvó tenger. És van néhány majdnem olyan színű gyöngyház félholdam és  gyöngyház halacskám, azokat majd rávarrom.

(a pontszámokról pedig jót vagy semmit... a semmitnél jobb, de az üdvösséghez (ld. legalább a szóbelire való bejutás) vagy pont elég lesz, vagy pont nem, így izgulunk tovább)

(nem akarok írni erről, de muszáj)

azon az éjjelen, amikor aztán reggelre kelve nem volt meg többé a vörös kiscicánk, én arra riadtam fel hajnali három körül, hogy azt álmodtam, hogy ugrándozik, aztán egy fenyőfa alatt fekszik, a bundáján pedig legyek vannak, felemelem, de már nem él. reggel is az álom hatása alatt voltam (csak A.-nak mondtam el az álmot, a gyerekeknek nem, és nem írtam le ide sem, babonából, nehogy igaz legyen), a szokottnál korábban keltem és szaladtam az ajtóhoz, hogy végre beengedjem a cicát. de nem jött akkor és nem jött azóta sem.

ma csöngetett az utcából valaki, (fél órával korábban hallottam, hogy valaki a közelben sikoltozik, ő volt, amikor rátalált) orrán sállal, hogy a mi cicánk lehetett, akit megtaláltak és hogy megnézem-e. már karácsony óta érezték a szagot, de csak most találták meg, honnan jön. nem néztem meg. és a gyerekeknek sem mondtam el. nem is fogom. és nem sírok és nem csinálok úgy, mint akinek fáj a szíve, mert épp megszakad. inkább higgyék azt, hogy hűtlen lett vagy elrabolták, de valahol boldogan dorombol. ma két hónapja veszett nyoma. hihetetlenül szomorú vagyok.

Mandula

Van az utcánkban egy mandulafa. Csak órák kérdése, hogy virágba boruljon. Virágzik továbbá a hóvirág, az aranyeső mindenütt, de van még őszirózsa is, és pitypang is nyílik állandóan. A tulipán meg a nárciszok még nem, de jócskán megnőttek már a leveleik. Én idén egyáltalán nem drukkolok a télnek.

Mózes 2. és lekvár

A vámpír én vagyok

Annyit hallottam már mindenkitől a veszedelmes rezsi- energiavámírokról. Sok ismerős mesélt már róluk dühösen vagy elkeseredetten. Én vigasztaltam az áldozatokat és velük örültem, amikor azt mondták, egy bátor lépéssel végre egy életre szakítottak energiatolvajaikkal. És persze hálát adtam az égnek, hogy nekem senki sem szívja az energiáimat, néha magamtól is nagyon csehül állok energia ügyben, semmi szükségem arra, hogy valaki még szipolyozza is belőlem.

Aztán ma úgy alakult, hogy nagyon sokat kellett várnom a buszra. Mert a BPO-570-es rendszámú busz vezetője nyilván úgy gondolta, hogy viccből szaporázom a botjaimat lépteimet a busz felé, amit vezet. A buszon túl a semmi várt (vagy valami autópálya-felhajtó vagy mi), úgyhogy logikusan nemigen tudtam máshová menni, mint célzottan a buszhoz. Ő csengetett, és abban a pillanatban, ahogy kinyújtottam a karom a kapaszkodó felé, becsukta az ajtót, majd komótosan kikanyarodott a végállomásról. Én meg elbőgtem magam (igen, szerintem is tök ciki utcán bőgni, de egyrészt a kutya sem volt látótávolságban, mert a busz elvitte mindannyiukat, másrészt csak akkor jöttem rá, hogy mennyire cikis dolgot művelek, amikor már szipogva zsebkendőt kerestem, harmadrészt már napok óta annyira fájt mindenem, hogy akkor sem bírtam volna visszatartani, ha korábban kapcsolok, mert legszívesebben három napja csak sírnék). Szóval, megtöröltem a szememet, kifújtam az orromat, és azt gondoltam, hogy mennyire sajnálom, hogy nincs itt senki, akinek elsírhatnám az összes fájdalmamat, mert nekem úgy mennyivel könnyebb lenne. És akkor rájöttem, hogy én egy ilyen vámpír vagyok, aki másokból merít erőt magának, mert nekem könnyebb úgy az életem, ha néha folyton kiöntöm a szívemet (de legalábbis a szememben összegyűlt könnyeket) valakinek.

Azt hiszem, most a blog is épp erre való, szóval, úgy olvassátok - vagy úgy ne.

Mózes 1.

Filléreskedés

Nem mondhatom, hogy teljesen függetlenül a felvételitől, mert szórakozásból ritkán nézem meg még aznap az aktuális gimnáziumi felvételi feladatsorokat - de annyiban mégis csak függetlenül, hogy a gondolat maga már réges-régen foglalkoztat. Hogy mit vár el az iskola (mint a társadalom legfőbb közvetítő közege, mint senkinek az életéből ki nem maradható intézmény) - szóval, hogy mit vár el a hozzá járó, a hozzá felvételiző gyerekektől, diákoktól, szüleiktől. És többnyire az látszik, hogy sok ok miatt (mert szegény az iskola, mert lassan mozduló, lomha szervezet az iskola, mert tradicionális értékek közvetítőjeként definiált hely az iskola, mert a pedagógusok olyanok, amilyenek - tudom, ilyenek is meg olyanok is, de attól tartok, a progresszív jelzőt kevesebben érdemlik ki, mint ahányan nem, az érdekérvényesítő képességük (amit egyébként nem ártana oktatni az iskolákban) az elmúlt évek folyamatainak tükrében is mélyen a béka segge alatt van... sőt, sokszor az igény is rá...) és nagyon sok témában elavult, nem élő, sosem vagy alig használható ismereteket vár el és ad is az iskola a diákoknak. A rossz iskolák csak ilyesmiket és azt is silányul, a jó iskolák a tömérdek tradíció és elavulás mellé igyekszenek korszerű és napjainkban is érvényes, sőt, direkt napjainkban érvényessé váló ismereteket, készségeket és mellé az ezekhez illeszkedő módszereket is becsempészni a tananyagba.

A tankönyveknek az a nagyon szűk szegmense, amit ismerek (de volt, hogy sokat ismertem) ilyen hagyományokat közvetít - gyakorlatilag tantárgytól függetlenül. A gyerekek az alsó tagozatban simán kapnak olyan feladatokat, ahol a dolgok egy meg két, meg hét meg kilenc forintba kerülnek, és azt kell kiszámolniuk, hogy ha az egyik gyereknek három egy forintosa van, a másiknak meg kettő két forintosa, akkor melyiküknek van több pénze, hány forintjuk van összesen és miket vásárolhatnak rajta a boltban. Az irodalom tankönyvek többsége úgy tesz, mintha Móra Ferenc, Benedek Elek, a modernebb szemléletűek szerint József Attila után szinte megállt volna az élet, és mintha a kortárs szerzők mellett külföldi szerzők is legfeljebb elvétve léteznének. És ez igaz a zenei nevelésre, a képzőművészetire (már ahol egyáltalán komolyabban veszik a rajzórát az uzsonnára hozott almát és kiflit ábrázoló vízfestékcsendéletnél... izé... láttatok már kakaós csigát és földimogyoró-törmelékes tejbevonót ábrázoló csendéletet édesítőszeres üdítővel? - de ez kitérő volt a kitérésből is - bár erősen a témához illő)

Szóval van ez a nyomorult magyar felvételi, benne többek közt ez a feladat:

Keresd meg a szavak rokonértelmű párját és pótold a hiányzó mássalhangzókat! A kétjegyű msh-kat is egy négyzetbe írd! (nálam az x-ek helyére)

félénk     XÁXOXTAXAN

csinos     XAKAXOX

zsugori    GAXAXOXXOXÓ

ravasz     XONXOXXAXOX


Nos, ha megvan a megfejtés, talán látható, hogy feltehetően a megfejtések többnyire nem képezik a negyedikes gyerekek aktív szókincsének részét - még akkor sem, ha például V. mindegyik szót ismeri, el tudja mondani a jelentésüket, néha még használja is őket spontán helyzetekben is - de nem, nem jutottak eszébe a felvételin. Az már persze az egyéni szerencsétlensége, hogy úgy bepánikolt attól, hogy egy teljes feladatot ki kell hagynia, hogy (bár mondtam neki, hogy haladjon tovább ilyenkor) percekig dermedten ült a lapja előtt és ezzel sok időt vesztett.

Amúgy mindkét feladatlap (magyar is, matek is) teli volt pöcsölős (szinonimáit ld. az értelmezőszótárban) feladatokkal, így a matekot, ami pedig egyértelműen az erősebbik oldala, be sem tudta fejezni. Mert amellett, hogy nyilván izgult és néhol talán az indokolt minimálisnál hosszabban is gondolkodott, és ami nyilván az ő sara, a matekon felügyelő tanár óraindításkor kezdte el egyesével, szép komótosan kiosztani a feladatlapokat, majd azt mondta, minden lapra írják rá a nevüket (a lapok össze voltak tűzve, így ez felesleges időrablás volt). V. került sorra utoljára (nyilván, ezzel a módszerrel valaki mindig utolsó lesz), azt mondta, mire megkapta a lapot, a többiek már a második feladat végén jártak. Erről persze nem lehet egzakt információja. A végén viszont a felügyelőtanár egyszerre tetette le a tollat mindenkivel.  Tényleg olyan nagy előrelátást (meg empátiát) követelne egy felügyelőtanártól, hogy kiossza a lapokat mind, írják rá a nevüket az első oldalra mindannyian (nem kell többször, több helyre!) és utána indítsa az órát? Mint ahogy a többi teremben tették? Néhány percről van szó, tudom. De a néhány perc a 45 percből nagyon sok. V. nem ért a végére.

És biztosan vannak, akiknek jobban sikerült, sőt, tudom, hogy Á. is jobban írta volna meg (nem most, negyedikesen is, bármilyen is lesz V.-é) - mert sokkal gyorsabban olvas, mert a versenyek miatt nagyobb rutinja volt/van. De nagyon bánt, hogy ilyen apró baromságok miatt jött haza szomorúan és szégyenkezve. Mert úgy érzem, hogy túlzottan sok múlott a szerencsén, és hogy messze nem kiszámíthatóan méri egyik feladatlap sem, hogy alkalmas-e a kitöltő gyerek a nyolcosztályos gimnáziumban való továbbtanulásra. Egyébként amikor Á. írt két éve, akkor is épp ezt gondoltam - csak nem kerítettem ekkora feneket az ügynek. Mert Á. elégedetten jött haza.



Ehhez csak lazán kötődő olvasnivaló:
http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2014/01/18/401-gyerekneveles/