Amikor A. hazatért Brüsszelből, azt mondta, hogy voltak ott hippik is, akik mezítláb jártak az utcán most februárban, bár a szolidabbja azért viselt valami vietnami papucsot is. Így aztán:
Á.: de kik azok a hippik?
A.: ööö... izé... papucsos... ööö... izé...
én: a hatvanas években hosszú hajat hordtak, virágot tűztek bele, füvet szívtak, mezítláb táncoltak és azt mondták, szeretkezz, ne háborúzz...
Á.: fúúúúúúúj!!!!!!!
én: a gyerekekre természetesen csak a mondat második fele vonatkozik
Á: na, még jó
(A. természetesen tökéletes szabatosságú definícióra készült a hippiket illetőleg, és erre képes is, szóval, én csak azért vágtam közbe hevenyészett jellemzésemmel, mert pillanatnyilag jobban érdekelt A. további élménybeszámolója, mint a hippimeghatározás tökéletessége)
2013. február 6., szerda
A blog bezárt!
Semmi riadalom, semmi pánik! Csak olyan kis csalódottságféleség. Hogy miért? Olvasok néhány blogot. Nem túl sokat, bár többet, mint időm engedné. Csapongva, mint ahogy a pillangó száll virágról virágra. És néhányat megszeretek közülük, visszajárok, aztán többé-kevésbé rendszeres olvasójává válok. Aztán egyszer csak bezár valamelyik, és én sosem tudom már meg, kibékültek-e, talált-e állást, örült-e a szülinapi ajándéknak, megoldódott-e, lefogyott-e, hazatért-e, és azt sem, miért zárta be a blogot. Persze, élénk fantáziámmal bármit el tudok képzelni és annak az ellenkezőjét is akár, így olyan okot is, hogy bezárjak én is. De én zárt blogot nem tudnék írni, mert attól jó, hogy vannak olvasók. Úgyhogy akkor abba kéne hagynom teljesen. Vajon menne-e?
Homo ludens
1.
Áll a négyeshatos megállójában két erősen hajléktalannak tűnő férfi. Ötvenesek - vagy fiatalabbak, csak nagyon megrágták őket az évek. Állnak egymás mellett, összemosolyognak. Jön a villamos, az egyik finoman, mint herbertfonkarajan, felemeli a mutatóujját, és lágyan integet a villamos felé, mintegy közeledésre intve őt. Hívja, hívja, aztán lassítja, ismét hívogatja - hogy az utolsó ajtó minél pontosabban a kőperon szürkén jelölt széleihez igazodjon. Van néhány centinyi eltérés, így fejcsóválva tovább küldi a villamost, jöhet a következő próbálkozás. Jön az újabb sárga hernyó, ezt hamarabb lassítja, óvatosabban hívogatja, pontosabban állítja a peron mellé. Társa elismerően biccent és azt mondja: a következőt én csinálom! Kissé sutábban, gyakorlatlanabbul, de nagyon koncentrálva vezényli a harmadik villamost. Ügyesen csinálja, szinte pontosan a vonalnál áll meg az ajtószél.
1,5.
Hogy én mit csinálok perceken át a villamosmegállóban? Megbűvölten bámulom a vezénylő hajléktalanokat. Aztán a harmadik villamossal elmegyek.
2.
A villamoson konszolidált, szürke hajú asszony ül. Drapp kínai kabát, az a konyharuhaszerűen kockás béléses, kis vadászkalap tolldísszel, majdnem esztékákeretes szemüveg, teli cekkerek. A kezében pedig élénk lila videojáték, napsárga gombokkal. Az asszony elmélyülten nyomkod, néha felszisszen, máskor elmosolyodik. A villamos halad a következő megálló felé.
Áll a négyeshatos megállójában két erősen hajléktalannak tűnő férfi. Ötvenesek - vagy fiatalabbak, csak nagyon megrágták őket az évek. Állnak egymás mellett, összemosolyognak. Jön a villamos, az egyik finoman, mint herbertfonkarajan, felemeli a mutatóujját, és lágyan integet a villamos felé, mintegy közeledésre intve őt. Hívja, hívja, aztán lassítja, ismét hívogatja - hogy az utolsó ajtó minél pontosabban a kőperon szürkén jelölt széleihez igazodjon. Van néhány centinyi eltérés, így fejcsóválva tovább küldi a villamost, jöhet a következő próbálkozás. Jön az újabb sárga hernyó, ezt hamarabb lassítja, óvatosabban hívogatja, pontosabban állítja a peron mellé. Társa elismerően biccent és azt mondja: a következőt én csinálom! Kissé sutábban, gyakorlatlanabbul, de nagyon koncentrálva vezényli a harmadik villamost. Ügyesen csinálja, szinte pontosan a vonalnál áll meg az ajtószél.
1,5.
Hogy én mit csinálok perceken át a villamosmegállóban? Megbűvölten bámulom a vezénylő hajléktalanokat. Aztán a harmadik villamossal elmegyek.
2.
A villamoson konszolidált, szürke hajú asszony ül. Drapp kínai kabát, az a konyharuhaszerűen kockás béléses, kis vadászkalap tolldísszel, majdnem esztékákeretes szemüveg, teli cekkerek. A kezében pedig élénk lila videojáték, napsárga gombokkal. Az asszony elmélyülten nyomkod, néha felszisszen, máskor elmosolyodik. A villamos halad a következő megálló felé.
2013. február 5., kedd
Mindennapi örömünket add meg nekünk ma
V.: örülhettek, hogy nem vagyok halálfaló!
Örülünk! Szívből, igazán, őszintén, komolyan, nagyon!
Örülünk! Szívből, igazán, őszintén, komolyan, nagyon!
Ősbemutató
Tegnap egy vadonatúj abszurd dráma egyik bemutatóján jártam. Az iskolában rendezték, ahová Á. jár. Mondjuk, szülői értekezletként volt meghirdetve, de úgy tudom, a jogban sem a címke, hanem a tartalom szerint ítélik meg a dolgokat.
Eleinte úgy indult, mint minden normális ilyen értekezlet szokott, beültek a szülők a gyerekek padjaiba, megnézték, mi van a padra firkálva (szerencsére alig - így Á. padján jól látszik a mély vésés, mely szerint az élet a legjobb méreg. Nem ő véste, de nincs ellenvetésünk, jöhet kilószám, zabáljuk, mint a cukrot), egy kicsit beszélgettünk, erről-arról, aztán az osztályfőnök azt mondta nagy bátran, hogy elkezdi, aki késik, majd csatlakozik. A dráma abszurdsága csak nagyon lassan bontakozott kifelé, mert először mindenki pont úgy tett, mint szokott, az ofő beszélt, mi nagy büszkén hallgattuk, mert a mi osztályunk osztályátlaga lett a legmagasabb az egész szuperiskolában, és persze tudjuk, hogy ötödikben még könnyű, na de ha valamiért mellet lehet dülleszteni, hát düllesszünk bátran, néha jegyzeteltünk is, hogy mikor lesz tábor és ilyesmik.
De a késleltetett technika egyszer csak elkezdett látszani, és kiderült, hogy a gyerekeinknek szülői és/vagy iskolai igazolást kell maguknál hordaniuk, ha tanítási időben az utcán lennének avagy plázáznának, mert aláírt igazolás hiányában a rendőrök visszavihetik őket az iskolájukba az igazgatóval történt előzetes egyeztetés után. Mondjuk a gyerekeink nem plázáznak, de utcán tényleg járnak néha, egyesek egyedül az iskoláig és haza. A "tanítási idő" fogalma azonban nincs sehol definiálva, így igazolás mindig kell. Nem egy általános, hanem minden napra friss, aznapi, javítatlan dátummal, tolmácsolta az osztályfőnök nagy komolyan a rendeletet. És éreztük rögtön szájtáti szülők, hogy szeretnénk mindennap friss igazolást nyomtatni, kitölteni és aláírni, különös tekintettel arra, hogy nyilván mindegyikünk aláírásmintája le van adva hitelesítetten a rendőrséghez, így az bármikor előhúzva bizonyító erejű.
Aztán én megkérdeztem, hogy a tavaly szeptemberben igényelt diákigazolvány valahová megérkezett-e már, mert hozzánk még nem. Nos, egy gyerek kapta meg ezidáig, a többi a régi iskolája régi igazolványával békávézik. És itt többen eldöntöttük, hogy dehogy adunk igazolást, plázázzon a gyerek nyugodtan, majd a rendőrök visszakísérik (ugye, egyszerűbb és szebb munka is elkóboroltnak látszó kisgyerekeket hazakísérni, mint veszélyes elemeket üldözni, én is ezt választanám) a régi igazolványuk alapján az eredeti iskolájukba - többnyire lakhelyük szoros közelségébe, így bébiszitterre többé nem kell költenünk, sem magunknak nem kell kísérgetni a dedeket délután.
Hamarosan kiderült, hogy az időnkre szükségünk is lesz másutt, ugyanis az eszemkás anyuka elmondta, mit mondott az iskolai eszemká gyűlésen az igazgató. Azzal kezdte, hogy az új, a nyugdíjas közalkalmazottak foglalkoztatását szabályozó rendelet értelmében el kell küldeni az iskola mindkét portását, de a létszámstoppnak köszönhetően nem vehetnek fel újakat. Andris apukája és Levi anyukája azonnal jelentkeztek heti két óra portaszolgálatra társadalmi munkában - mert az úttörőtáborból kellemes emlékeik voltak arról, milyen hatalommal is jár ott ülni és mindenkitől megkérdezni hová megy, ki hívta, aztán eldönteni, bemehet-e.
Kiderült, hogy az iskola kénytelen öt takarítótól is megválni hasonló okok miatt, így a termek takarítására maximum heti egy alkalommal kerül eztán sor. Kata anyukája azt mondta, a gyerekek is söpörhetnek, az ő lánya szépen tud felmosni is - és mi nagyokat nevettünk, amikor elképzeltük Kata arcát otthon a szülői után.
Aztán kiderült, hogy a leszakadt függönyt valószínűleg soha többé nem tudjuk visszarakatni, mert a két gondnok közül az egyik felmondott (állítólag jobban fizető munkát talált), és mivel az ő helyére sem szabad senkit felvenni, a másik gondnok egyedül maradt a hatalmas létrával, amit sajnos egy ember nem tud felcipelni az emeletre, így nyilván az alagsorban fog elrohadni. Nem a gondnok, a létra.
Aztán még az is kiderült, hogy a nyugdíjazások nemcsak a technikai dolgozókat érintik, hanem a tanárok egy részét is, de szerencsére - mondta az osztályfőnök - nyugdíjas kollégáik úgy döntöttek, hogy hosszú életükben időnként megengedhetnek maguknak némi luxust, így önkéntesként fognak bejárni a továbbiakban és mintegy hobbiból tartják meg az órarendben számukra kijelölt tanórákat. Persze, csak fű alatt, titokban, míg le nem buknak a kis csínyükkel.
Aztán azt mondta az eszemkás anyuka, hogy jó lenne, ha mindenki tudna egy kicsit adakozni az iskolának, ami nem kötelező, de szükséges. Aztán megkérdeztük vihogva az osztályfőnököt, kell-e kréta, amire azt mondta, hogy még van, mutatott is egy dobozt, hogy nézzük csak, de végül is egy fél krétánál több nem volt az asztalfiában, így többen is felajánlottuk, hogy küldünk be a gyerekekkel kisötösért. Aztán ötletelés közben kitaláltuk, hogy az állatkerti mintára, ahol állatokat lehet örökbe fogadni, az iskolában is lehetne pénzt gyűjteni, amíg nincsenek örökbe adható patkányok, addig például az egyik család az osztályajtót, a másik a tornaöltöző ablakán a rácsot, a harmadik a csengőt, ... és így tovább... fogadhatnánk örökbe, és mindenki a maga kis darabkájára áldozna, ápolgatná, javítgatná, és így épülne a közösség is, hiszen az én ajtóm a másik ajtópántján lógna, és rajta a harmadiknak a kilincse lenne, így összefogás nélkül nem tudnánk becézgetni a magunk pártfogoltját...
és ez még csak az első felvonás vége...
Eleinte úgy indult, mint minden normális ilyen értekezlet szokott, beültek a szülők a gyerekek padjaiba, megnézték, mi van a padra firkálva (szerencsére alig - így Á. padján jól látszik a mély vésés, mely szerint az élet a legjobb méreg. Nem ő véste, de nincs ellenvetésünk, jöhet kilószám, zabáljuk, mint a cukrot), egy kicsit beszélgettünk, erről-arról, aztán az osztályfőnök azt mondta nagy bátran, hogy elkezdi, aki késik, majd csatlakozik. A dráma abszurdsága csak nagyon lassan bontakozott kifelé, mert először mindenki pont úgy tett, mint szokott, az ofő beszélt, mi nagy büszkén hallgattuk, mert a mi osztályunk osztályátlaga lett a legmagasabb az egész szuperiskolában, és persze tudjuk, hogy ötödikben még könnyű, na de ha valamiért mellet lehet dülleszteni, hát düllesszünk bátran, néha jegyzeteltünk is, hogy mikor lesz tábor és ilyesmik.
De a késleltetett technika egyszer csak elkezdett látszani, és kiderült, hogy a gyerekeinknek szülői és/vagy iskolai igazolást kell maguknál hordaniuk, ha tanítási időben az utcán lennének avagy plázáznának, mert aláírt igazolás hiányában a rendőrök visszavihetik őket az iskolájukba az igazgatóval történt előzetes egyeztetés után. Mondjuk a gyerekeink nem plázáznak, de utcán tényleg járnak néha, egyesek egyedül az iskoláig és haza. A "tanítási idő" fogalma azonban nincs sehol definiálva, így igazolás mindig kell. Nem egy általános, hanem minden napra friss, aznapi, javítatlan dátummal, tolmácsolta az osztályfőnök nagy komolyan a rendeletet. És éreztük rögtön szájtáti szülők, hogy szeretnénk mindennap friss igazolást nyomtatni, kitölteni és aláírni, különös tekintettel arra, hogy nyilván mindegyikünk aláírásmintája le van adva hitelesítetten a rendőrséghez, így az bármikor előhúzva bizonyító erejű.
Aztán én megkérdeztem, hogy a tavaly szeptemberben igényelt diákigazolvány valahová megérkezett-e már, mert hozzánk még nem. Nos, egy gyerek kapta meg ezidáig, a többi a régi iskolája régi igazolványával békávézik. És itt többen eldöntöttük, hogy dehogy adunk igazolást, plázázzon a gyerek nyugodtan, majd a rendőrök visszakísérik (ugye, egyszerűbb és szebb munka is elkóboroltnak látszó kisgyerekeket hazakísérni, mint veszélyes elemeket üldözni, én is ezt választanám) a régi igazolványuk alapján az eredeti iskolájukba - többnyire lakhelyük szoros közelségébe, így bébiszitterre többé nem kell költenünk, sem magunknak nem kell kísérgetni a dedeket délután.
Hamarosan kiderült, hogy az időnkre szükségünk is lesz másutt, ugyanis az eszemkás anyuka elmondta, mit mondott az iskolai eszemká gyűlésen az igazgató. Azzal kezdte, hogy az új, a nyugdíjas közalkalmazottak foglalkoztatását szabályozó rendelet értelmében el kell küldeni az iskola mindkét portását, de a létszámstoppnak köszönhetően nem vehetnek fel újakat. Andris apukája és Levi anyukája azonnal jelentkeztek heti két óra portaszolgálatra társadalmi munkában - mert az úttörőtáborból kellemes emlékeik voltak arról, milyen hatalommal is jár ott ülni és mindenkitől megkérdezni hová megy, ki hívta, aztán eldönteni, bemehet-e.
Kiderült, hogy az iskola kénytelen öt takarítótól is megválni hasonló okok miatt, így a termek takarítására maximum heti egy alkalommal kerül eztán sor. Kata anyukája azt mondta, a gyerekek is söpörhetnek, az ő lánya szépen tud felmosni is - és mi nagyokat nevettünk, amikor elképzeltük Kata arcát otthon a szülői után.
Aztán kiderült, hogy a leszakadt függönyt valószínűleg soha többé nem tudjuk visszarakatni, mert a két gondnok közül az egyik felmondott (állítólag jobban fizető munkát talált), és mivel az ő helyére sem szabad senkit felvenni, a másik gondnok egyedül maradt a hatalmas létrával, amit sajnos egy ember nem tud felcipelni az emeletre, így nyilván az alagsorban fog elrohadni. Nem a gondnok, a létra.
Aztán még az is kiderült, hogy a nyugdíjazások nemcsak a technikai dolgozókat érintik, hanem a tanárok egy részét is, de szerencsére - mondta az osztályfőnök - nyugdíjas kollégáik úgy döntöttek, hogy hosszú életükben időnként megengedhetnek maguknak némi luxust, így önkéntesként fognak bejárni a továbbiakban és mintegy hobbiból tartják meg az órarendben számukra kijelölt tanórákat. Persze, csak fű alatt, titokban, míg le nem buknak a kis csínyükkel.
Aztán azt mondta az eszemkás anyuka, hogy jó lenne, ha mindenki tudna egy kicsit adakozni az iskolának, ami nem kötelező, de szükséges. Aztán megkérdeztük vihogva az osztályfőnököt, kell-e kréta, amire azt mondta, hogy még van, mutatott is egy dobozt, hogy nézzük csak, de végül is egy fél krétánál több nem volt az asztalfiában, így többen is felajánlottuk, hogy küldünk be a gyerekekkel kisötösért. Aztán ötletelés közben kitaláltuk, hogy az állatkerti mintára, ahol állatokat lehet örökbe fogadni, az iskolában is lehetne pénzt gyűjteni, amíg nincsenek örökbe adható patkányok, addig például az egyik család az osztályajtót, a másik a tornaöltöző ablakán a rácsot, a harmadik a csengőt, ... és így tovább... fogadhatnánk örökbe, és mindenki a maga kis darabkájára áldozna, ápolgatná, javítgatná, és így épülne a közösség is, hiszen az én ajtóm a másik ajtópántján lógna, és rajta a harmadiknak a kilincse lenne, így összefogás nélkül nem tudnánk becézgetni a magunk pártfogoltját...
és ez még csak az első felvonás vége...
2013. február 4., hétfő
Idegen nyelv
- Beszél valamilyen nyelven még a magyaron kívül?
- Természetesen. Vulgárisul például felsőfokon beszélek
- Ó! Önnek a vulgáris az anyanyelve?
- Igen, mondhatjuk úgy is, hiszen az anyatejjel szívtam magamba.
- Mondana néhány mondatot ezen a különleges nyelven?
- Bazdmeg, mi a jó kurva anyádat akarsz, geci köcsög? Kopj le, seggfej!
- Örülök, hogy megtisztelt ezzel a szívhez szóló mondattal!
- Számomra öröm, hogy megszólalhattam a rádióban az anyanyelvemen!
- Köszönöm az interjút!
- Én köszönöm! Nagy előrelépés ez nekünk, vulgároknak!
(Tényleg ilyen marhaságokon gondolkodom munkaidőben? Nem, ezeken a marhaságokon nem kell gondolkodnom, ezek csak úgy jönnek. És szerencsére természetesen szigorúan csak ebédidőben törnek elő belőlem)
- Természetesen. Vulgárisul például felsőfokon beszélek
- Ó! Önnek a vulgáris az anyanyelve?
- Igen, mondhatjuk úgy is, hiszen az anyatejjel szívtam magamba.
- Mondana néhány mondatot ezen a különleges nyelven?
- Bazdmeg, mi a jó kurva anyádat akarsz, geci köcsög? Kopj le, seggfej!
- Örülök, hogy megtisztelt ezzel a szívhez szóló mondattal!
- Számomra öröm, hogy megszólalhattam a rádióban az anyanyelvemen!
- Köszönöm az interjút!
- Én köszönöm! Nagy előrelépés ez nekünk, vulgároknak!
(Tényleg ilyen marhaságokon gondolkodom munkaidőben? Nem, ezeken a marhaságokon nem kell gondolkodnom, ezek csak úgy jönnek. És szerencsére természetesen szigorúan csak ebédidőben törnek elő belőlem)
Szép dolgok, amikre nem számítunk
Vannak ugye a szép dolgok, amelyeknél számítunk arra, hogy szépek is lehetnek, sőt, vannak, amelyektől egyenesen el is várjuk, hogy szépek legyenek. És vannak az olyanok, amiket nem a szépségéért tart az ember.
Nálunk például ilyen a konyhai komposztdoboz. Nem várjuk, hogy szép legyen, legyen csak funkcionális. De az nagyon. Erre néha olyan kompozíciók gyűlnek össze benne, hogy az embernek nincs szíve kivinni a kerti komposztládába. És most nem a lustaságról beszélek, ami megakadályoz abban, hogy kisétáljunk a kert végébe a teli dobozzal, hanem arról, hogy még egy kicsit nézni szeretném, mert szép.
A hétvégén sikerült nagyon színes dolgokat beledobálni a dobozkába, úgy mint lila káposzta külső levelei, vöröshagyma héja, jégcsapretek héja és friss zöld levele, narancshéj, citromhéj, céklahéj, uborkahéj, krumplihéj, sárgarépa, fehérrépa, zeller és karalábéhájak, kávézacc, banánhéj, almahéj és megbarnult almalevél, avokádó héja - körülbelül ennyi. Tobzódtam a színekben, imádtam bámulni a dobozkát, még a tetejét sem raktam vissza rá (muslincamentes időszakban igazán semmi kockázata nincs a dolognak), és szinte kerestem, mit hámozhatnék még meg, hogy tovább élénkítsem a színorgiát. Azt hiszem, így tél vége felé lélekgyógyító hatása van. Nem védetem le, tobzódjatok ti is zöldségek és gyümölcsök levetett héjainak színeiben!
Nálunk például ilyen a konyhai komposztdoboz. Nem várjuk, hogy szép legyen, legyen csak funkcionális. De az nagyon. Erre néha olyan kompozíciók gyűlnek össze benne, hogy az embernek nincs szíve kivinni a kerti komposztládába. És most nem a lustaságról beszélek, ami megakadályoz abban, hogy kisétáljunk a kert végébe a teli dobozzal, hanem arról, hogy még egy kicsit nézni szeretném, mert szép.
A hétvégén sikerült nagyon színes dolgokat beledobálni a dobozkába, úgy mint lila káposzta külső levelei, vöröshagyma héja, jégcsapretek héja és friss zöld levele, narancshéj, citromhéj, céklahéj, uborkahéj, krumplihéj, sárgarépa, fehérrépa, zeller és karalábéhájak, kávézacc, banánhéj, almahéj és megbarnult almalevél, avokádó héja - körülbelül ennyi. Tobzódtam a színekben, imádtam bámulni a dobozkát, még a tetejét sem raktam vissza rá (muslincamentes időszakban igazán semmi kockázata nincs a dolognak), és szinte kerestem, mit hámozhatnék még meg, hogy tovább élénkítsem a színorgiát. Azt hiszem, így tél vége felé lélekgyógyító hatása van. Nem védetem le, tobzódjatok ti is zöldségek és gyümölcsök levetett héjainak színeiben!
2013. február 3., vasárnap
Egy ágyban az ellenséggel
utál
nem szeret
elköltözik
hagyjam békén
nem érdeklem
semmi közöm hozzá
soha többé nem szól hozzám
én se tegyem többé, ha kedves az életem
de velem akar aludni
na, mi az?
elárulom: növendékfúria
Amikor elalszik (azért is a nagyágyban, bár ehhez én ma egyáltalán nem járultam hozzá), akkor kicsit kipirul az arca, az érett búzakalász színű tincsek úgy fonják körül az arcát, mintha egy szénakazalban feküdne, álmában is meghallja, ha bemegyek, akkor finoman elmosolyodik, szorosabban öleli magához a párnámat, és békésen szuszog, míg én próbálom kiheverni az agyvérzést, amit okozott. Ügyes, igaz?
És igen, a vége mindig az, hogy bebújok mellé, magamhoz ölelem, mint régen a nagymacimat, elviselem, hogy rúgkapál, hogy beszél álmában, hogy olyan szorosan bújik mellém a kétszer két méteres ágyon, hogy nekem csak 20 centi jut, és még meg is simogatom kedvesen. és reggel kakaót is kap, hogy jól induljon a napja.
Mindeközben hol van A.?
Azt írja, épp Brüsszelből, hogy egy marokkói étteremben. És hogy örül. Hát, én is örülnék!
nem szeret
elköltözik
hagyjam békén
nem érdeklem
semmi közöm hozzá
soha többé nem szól hozzám
én se tegyem többé, ha kedves az életem
de velem akar aludni
na, mi az?
elárulom: növendékfúria
Amikor elalszik (azért is a nagyágyban, bár ehhez én ma egyáltalán nem járultam hozzá), akkor kicsit kipirul az arca, az érett búzakalász színű tincsek úgy fonják körül az arcát, mintha egy szénakazalban feküdne, álmában is meghallja, ha bemegyek, akkor finoman elmosolyodik, szorosabban öleli magához a párnámat, és békésen szuszog, míg én próbálom kiheverni az agyvérzést, amit okozott. Ügyes, igaz?
És igen, a vége mindig az, hogy bebújok mellé, magamhoz ölelem, mint régen a nagymacimat, elviselem, hogy rúgkapál, hogy beszél álmában, hogy olyan szorosan bújik mellém a kétszer két méteres ágyon, hogy nekem csak 20 centi jut, és még meg is simogatom kedvesen. és reggel kakaót is kap, hogy jól induljon a napja.
Mindeközben hol van A.?
Azt írja, épp Brüsszelből, hogy egy marokkói étteremben. És hogy örül. Hát, én is örülnék!
2013. február 2., szombat
Arról, hogy gáz-e megöregedni
Arra jutottam, hogy nem gáz. Sokkal nagyobb gáz egyáltalán nem megöregedni.
Ugyanakkor persze az öregedéssel egyre szaporodó nyavalyák helyett inkább szívesen választanám az öregedéssel egyre szaporodó bölcsességet. De úgy tűnik, arra még várni kell. Hát, akkor várok szépen türelemmel, még száz évig simán.
Ugyanakkor persze az öregedéssel egyre szaporodó nyavalyák helyett inkább szívesen választanám az öregedéssel egyre szaporodó bölcsességet. De úgy tűnik, arra még várni kell. Hát, akkor várok szépen türelemmel, még száz évig simán.
2013. február 1., péntek
A valódi hipochonder
Megyek az utcán és azt olvasom egy kis fehér furgon oldalán:
"műanyag ciszták készítése, beépítése, karbantartása"
De hát ki a fene rendel ilyet implantátumként? - mélázok el rajta komolyan...
aztán elolvasom még egyszer
"műanyag ciszták készítése, beépítése, karbantartása"
De hát ki a fene rendel ilyet implantátumként? - mélázok el rajta komolyan...
aztán elolvasom még egyszer
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)