352

És jólesett, sőt, jólesett volna akár több is, mert be voltunk öltözve rendesen (ezúttal V. kísért el, a lusta  fiúk itthon gépeztek a melegben), kergettük a tűzijátékokat - mind ott ropogott körülöttünk, de látni alig láttunk néhányat. Még meggyes kiflit akartam sütni.... vagyis inkább már nagyon rég meggyes kiflit szeretnék enni... elég nagy a különbség a kettő közt. Mulassatok jól!

Ami még hiányzik az évből

az körülbelül másfél kilométer - tegnapról csak ennyi maradt, úgy képzeltem, hogy bőven (értsd legalább öttel) túl is fogom szárnyalni, hiszen szép idő várható. Volt is szép idő, csak a boltban álltak sokan a sorban, ahol az elmaradt ezt-azt próbáltam gyorsan megvenni. Aztán mikor láttuk, hogy nem megy gyorsan, V.-vel még szilveszteri parókákat is próbálgattunk. Aztán főztünk - de mire kész lett volna, megjöttek a vendégek - így társasoztunk és felzabáltuk az általuk hozott édességet (nem volt sok, mert ők azt hiszik, ha az ő gyerekeik nem esznek meg semmit, nyilván a mieink sem). Most elmentek a vendégek, ma még nem ebédeltünk (de már kész az ebéd), és kupleráj van (mert mégiscsak tízen ittunk húsz pohárból ezt-azt) - viszont még hiányzik másfél kilométer a háromszázötvenhez... mínusz tíz alatt jár a kinti idő... jaj-jaj-jaj

Képek fényből

Volt némi elmaradásom - íme a pótlás:

Á. szülinapi nemtortája (a hatalmas tál, minden ízében házi somlói galuska):

Á. és a macska egy hétvégi lustuláskor:

Az adventi nemkoszorúnk:

Nálunk az ég, a fények (és képek - ide elrejtettem egy kakukktojást is):

Nálunk a bejglik:

És nálunk a karácsonyi (tojásbóllesza) csoda (ez nem kakukktojás!)

Bizony, ezek ketten egy tojásból kerültek elő!

És több kép nincs, mert (bár nem mertem megírni) napokra elveszett a fényképezőgép. Senki sem tudta hol van. Míg ma végre eszembe jutott, hogy V.-nek adtam oda, mielőtt vendégségbe mentünk volna 24-én. Most halászta elő a(z egyik) ridiküljéből bocsánatkérő félmosollyal.

Szilveszter

Nem lehetne ezt inkább nyáron megrendezni? Vízpartra kiülni, jégkockás koktélt kortyolgatni spagettipántban? Kicsit feljebb húzni a lenge szoknyát a combunkon, hogy minél nagyobb részt érjen a víz felől hozzánk futó hűsítő szellő? Mert egy kis hűs fuvallat időnként jól jönne. Lennének tábortüzek, hangtalan (vagy bús hegedűszólót játszó), színes tűzijátékok, édes kis semmiségek, mondjuk tejszínhabos málna, meg frissen sült kis halfalatkák. És nyilvánvaló természetességgel kívánnánk boldog új évet egy pohár pezsgővel koccintva, miközben a selymes parti homokban körözünk a lábujjainkkal.

Egy nő a bérelt első helyről

Megyek a végállomáson a buszmegállóm felé. Máskor zsúfolt hely, de ma alig lézengenek néhányan - a két ünnep közt aki teheti, nem buszozik. Én ma nem tehetem.

A megállónál egy késő ötvenes, hippinek öltözött nő nézi a táblát, közben pirított mogyorót szemelget egy zacskóból. Megállok a táblánál én is - kicsit nézegetem a kiírt időpontokat, mintegy illendőségből, de sosem tudom, hogy ma tanítás nélküli munkanap van-e, vagy szünet nélküli munkanap, esetleg ünnepnapok közé ékelődő különleges elbírálású nap, vagy valami egészen más - a busz meg úgyis akkor jön, amikor jön. Várakozom. Az idő elég szeles, a nő kiáll a szélcsatornából, majd átsétál egy másik buszálláshoz, ott is nézelődik és ott is mogyorózik.

Jön egy idősebb pár, arra kíváncsiak, ez a busz, amire én várok, megáll-e a Kerektó utcánál. Vagy a Kerékgyártó parknál. Vagy a Kerekerdő lakóparknál. Valami ilyesmi neve van, új építésű négyemeletes házak vannak benne,  de persze már nem olyan nagyon újak, de nem is túl régiek. Szerintem ilyen megálló nincs - mondom. Lenni kell, mondják, mert Viola azt mondta, itt szálljanak fel, csak elfelejtették, melyik buszra. De mivel a többinél nem áll senki, ezt választják ők is. Kell, hogy ismerjem azt a lakóparkot, négyemeletes házak (esetleg öt? veti közbe a bácsi), sárgák és fehérek, kerítéssel vannak körbe véve, majdnem újak - és a neve Kereketető park, vagy valami ilyesmi. Nem tudják, hanyadik kerület, de Viola azt mondta...

Jön a busz, az enyém. Már nagyon várom, mert erősen fúj a szél és hideg is van nagyon. A hippinő visszaszalad a másik táblától, őszbe csavarodott vöröses fürtjei lobognak a szélben, elszór néhány mogyorót is futtában, majd lihegve beáll közém és az épp érkező busz első ajtaja közé. Én voltam az első, nem látta? - fordul hozzám vádlón. Az idős párt leszámítva mi ketten akarunk csak felszállni a buszra, de úgy tűnik, számára valóban presztízskérdés, hogy melyikünk hanyadiknak száll majd fel. A pár előrefurakszik, hogy a vezetőtől érdeklődjenek a Kerekmező utcai lakótelep felől, próbálják a vezetőt is meggyőzni arról, hogy ennek a busznak kell arra mennie. A buszvezető nem bír velük, hiába mondja, hogy nem arra megy, vagyis hogy ennek a busznak a vonalán nincs Kerekhegyi téri megálló, az idősek ragaszkodnak az elképzelésükhöz. Ebben a pillanatban hívja őket vissza Viola, aki megmondja, melyik buszra kell szállniuk. Másikra. A mogyorós nő elszalad egy percre valahová (egy szemeteshez?), így én szállok fel elsőként a buszra - nincs bennem különösebb diadal, nem élvezem ki az elsőség perceit, egyszerűen leülök a huszonegynéhány ülőhely egyikére. Felszáll a kócos hippinő is, és elhaladva mellettem azt mondja, úgy illett volna, hogy ő száll fel elsőként, mert ő volt itt korábban. Ketten ülünk a buszon, amikor elindul. Jó halk busz, újfajta - hallom, hogy a nekem háttal ülő nő telefonál.

- nem várt meg! mondd, fiam, hogy lehet? ennyi tisztelet sincs benne az anyád iránt?
(...)
- nem, ezt velem nem teheti meg... menj el hozzá és mondd meg, nem alázhat így meg
(...)
- engem alázott meg, én érzem, amit érzek, menj el hozzá!
(...)
- nem, ez nem telefonos ügy, személyesen mondd el neki, hogy neked az anyád az első
(...)
- most menj, ne keress kifogásokat, személyesen mondd meg neki, hogy kérjen bocsánatot
(...)
- persze, hogy elkéstem, mert nekem a munkám az első
(...)
- nem, engem nem lehet így megalázni, mondd meg neki, hogy neked én vagyok az első
(...)
- az anyád vagyok, az első helyen állok az életedben
(...)
- engem az nem érdekel, ha neki nem te vagy az első, jobb, ha nem ácsingózik utánad
(...)
- nem, a te anyáddal ezt nem lehet megtenni, most indulj és mondd a szemébe
(...)
- én nem tűröm el egy ilyen kis nőtől, hogy megalázzon, hozzánk többé ne jöjjön


Felszállnak közben még néhányan, már vagy heten utazunk a buszon. A nő feláll telefonálás közben, jelez, és megindul a középső ajtóhoz. Az ajtónál álló nagy táskás férfi szintén leszálláshoz készülődik: felveszi a pakkot a földről és amint a busz megáll és kinyitja az ajtaját, már lép is le. A hippinő alig talál szavakat: én nyomtam meg a gombot, uram! nő vagyok! nem nekem illett volna elsőként leszállnom? itt én jeleztem, hogy álljon meg a busz! A férfi szóra sem méltatja, még csak a lépteit sem szaporázza nagyon. A busz továbbindul, de a nő még mindig a férfi mellett megy és magyaráz - gondolom, arról, hogy őt nem lehet így megalázni, mert neki jár az elsőség, mindig, mindenben, mindenkitől.

Új korszak kezdődik az életemben

Nem várok vele január elsejéig, majd akkorra lesz más (már tudom is, mi minden). Ezentúl az ajándékba kapott csodaszappanokat nem teszem el kiszáradtan porosodni emlékbe egy fiók mélyére (jaj, mi lesz, ha elfogy?), hanem használni fogom őket - elsőként a legfrissebbet, ezt: hévízi iszapos citromfű balzsamos sheavaj  (limitált kisszériás luxus) szappan. És olyan szép leszek, hogy ihajj!

A világ nagy igazságtalanságai közül néhány jelentősebb

1. Mindenhol esik a hó, de nálunk nem esik a hó

2. Bárki vágyik édességre, kizárólag én készítek édességet

3. Ha már megcsináltam, eszem is belőle - feltéve, ha marad egyáltalán (nem mindig marad)

4. Ha már nem esik a hó, legalább lenne meleg - de hideg van

5. Olyan sok minden klassz dolgot akartam csinálni a szünetben, hogy alig csinálok valamit, mert akut döntésképtelenségben szenvedek

340

Épp 340 km-nél tartok, mióta írom. Volt már azóta majdnem százas hónap és karcsúbbak is - most decemberben mentem ezidáig a legkevesebbet az elmúlt fél évben. Hideg is van, korán is sötétedik, lusta is vagyok - de fel akarom még tornázni minimum 350 km-ig az idei évben. Ami nem sok, akár egy szuszra is megcsinálhatnám - ha nem lenne hideg, nem sötétedne korán, nem lennék lusta és nem lenne egyre nagyobb és egyre nehezebb a fenekem. Persze (egyéb más okok mellett) épp azért kell az egész, hogy ne terebélyesedhessek tovább a végtelenségig.

Néhány órája havazik a közlekedésben!

Ez azonban egyelőre fennakadást nem jelent - harsogja a rádió.

És valóban: a fennakadást vagy a kiakadást ezúttal valóban nem a havazás okozza, sokkal inkább az, hogy a közszolgálati rádió munkatársai - hasonlóan egyébként az országos átlaghoz - nem érezhetik magukénak az értő olvasás kiváltságát, így gyakorlatilag bármit képesek úgy felolvasni (nem, mert igazából a nehezebb szavak, mondatok nemcsak tartalmilag, hanem alakilag is kifognak rajtuk), hogy halvány lila gőzük sincs arról, vajon a közlő szándéka szerint mi is lett volna az adott mondat értelme. Sokszor csak mulatságos vagy enyhén zavaró mondatok születnek így - időnként viszont fájón kegyeletsértő vagy durván bántó közlemények is elhangzanak amiatt, hogy a mikrofonnál ülők nem tájékoztatni szeretnék a hallgatókat, hanem hírolvasási gyorsulási versenyt akarják mindenáron megnyerni.

A nagy karácsonyi veszekedés

Mert az minden normális családban van, sőt, kell is állítólag.

én: fás retek vagy karalábé
(...)
A.: erre nem mondok semmit
én: pudvás - tudom, hogy nem pontosan ezt jelenti, de szerintem így megoldható lett volna
A.: meg is oldottam
én: igen?
A.: igen, csak nem mondtam... de ide van írva
én: akkor miért nem mondtad?
A.: mert nem ezt jelenti
én: OK, nem pont ezt jelenti, de ha egyszer rájöttél, miért nem mondtad?
A.: mert nem akarok fals szavakat mondani
én: de a fals szó ugyanúgy nulla pont, mint az, ha nem írsz semmit
A.: ez igaz, de nem jól mondtad
én: szerintem elég jól mondtam, ha pont arra a szóra rájöttél, amit el akartam mondani
A.: rájöttem, csak tudtam, hogy ez nem lehet az
én: akkor máskor mondd, ha rájössz valamire, akkor is, ha szerinted nem az az
A.: jó, már látom, hogy ez a játék nem az igazságról szól (tényleg nem, egyszerű szójáték)
én: jó, akkor fogod mondani? ne felejtsd el, hogy velem vagy! emiatt győznek le a gyerekek
A.: jó, akkor majd nagy önbizalommal mondok ezentúl hülyeségeket, az jó lesz?
én: jó bizony! le vagyunk maradva!
A.: OK, húzzunk bele!
(itt sajnos ellaposodott, elhalkult, elsimult a nagy karácsonyi veszekedés, tányérdobálásról vagy üvöltözésről a legbulvárosabb akaratommal sem tudok beszámolni, pedig tudom, hogy az megdobná az olvasottságot - de mégsem)

ui1.: tényleg a gyerekek győztek!
ui2.: egy olyan játékban, amire az van ráírva, hogy 14 éven aluliaknak nem ajánlják
ui3.: a mieink elég jól vették az akadályokat
ui3/a.: annak ellenére, hogy Á. a nadrágot konzekvensen "lábvédőként" írta le (pld: négylábú lábvédője - V. a patkót írta - de a helyes megoldás a macskanadrág lett volna)
ui4.: aztán tegnap a tesóm még nincs tízéves kisfia is tökéletesen beilleszkedett
ui5.: A. tegnap nem játszott - remélem, nem vette el a kedvét a nagy veszekedés
ui6.: a játék neve "mizéria" - jópofa, de azért nem akkora durranás, mint a doboz alapján hittem

Kipróbálom az új karácsonyi micsodámat

 - mondtam, és kivonultam a konyhába. Mert minden egyéb sejtelemmel ellentétben itt történetesen egy konyhai keverőgépre gondoltam (amit végül mégsem próbáltam ki, mert inkább a bejgliket kellett kipróbálni, aztán nekilátni a szarvas-sztifádó összerakásának, aztán beleolvastam V. egyik könyvébe, míg V. kedvenc számait hallgattam az új nagyon puha fülhallgatóján keresztül Selena Gomeztől). Egy kék-ezüst mintás sál is volt rajtam - a fejemen - mert a tegnapi hajfestés-hajmosás után, amire igazából egyáltalán nem lett volna időm, de megmondtam, hogy anélkül ki sem teszem a lábam a házból, így mégis megejtettem - aztán hajszárítás után ugyan, de még kicsit nedves fejjel indultam a családi karácsonyra - ami akkor, a szép időben nem tűnt fel, de... most lüktet a homlokom és fáj a fejem. Olyan szép volt az idő errefelé, hogy a piros nyári nadrágomat vettem fel az ünnepségre, csinos is voltam, csak arra nem számítottam, hogy estére itt is lehűl a levegő - náluk meg eleve hűvösebb volt. Így jár, aki hülye - legyinthetnénk az egészre, de ma még további családrészeket fogadunk ebéddel - szóval, ezt a napot még végig kell küzdenem. Hogy mire gondolhatott a sógornőm, amikor a "Rénszarvas kedvence" ajakápolóval lepett meg tegnap, azt nem tudom, de az ajakápoló formájából arra következtettek, hogy más alakú az ajkunk nekem és a rénszarvasnak. Kaptam még egy kifejezetten a 40-50 éves nők arcbőrét feszesebbé és selymesebbé varázsoló krémet apósoméktól - így arra kell gyanakodnom, hogy tényleg látványosan öregszem, és úgy tűnik, ők pedig nem egy ilyen öreg nőt szántak A.-nak. Ha kidugul a fülem és a homlokom, feltétlenül megszépítem magam - szerencsére V. kapott ajakceruzát, amit kölcsön fogok tőle kérni (remélem, nem sértődött meg nagyon azon, hogy azt mondtam, inkább ne használja még, mert ezerszer szebb a saját ajakszínével).

Boldog karácsonyt!

mindenkinek - a késésből sokat lefaragtam ugyan, viszont nagyon elálmosodtam... és holnap újabb kihívásoknak teszek eleget, úgyhogy lefeküdtem erőt gyűjteni (egy könyvvel, de lehet, hogy inkább tényleg alvás lesz belőle)

A titokzatos szempont, ami alapján a ruhákat a mosógépbe válogatom

a színek

(pszt! a család egy része még nem tudja)

Kis karácsonyi rémtörténetecske

A.: nincs meleg víz!
én: jaj, mi történt?
A.: mindjárt megnézem
én: jaj-jaj-jaj, most mi lesz?

(...)

A.: újraindítottam a rendszert
én: nélküled nem tudom, hogy élném túl az ilyesmit (vagy bármit)
A.: hát, egy percre én is megijedtem, hogy pont karácsonyra valami gáz lesz a gázzal
én: milyen ügyes vagy! különben szerelőt kellett volna hívni... karácsonykor, az húzós
A.: és nem Londonban élünk
én: Londonban?
A.: ahol muszlim gázszerelők vannak
én: jaj, és azok felrobbantanák karácsonykor a lakásokat, ahová kihívják őket?
A.: nem, azok kimennének megszerelni - mert ők maguk nem tartanak karácsonyt
én: ja, tényleg... erre nem is gondoltam...nahát... tényleg
A.: azt hiszem, rád férne valami tolerancia-tréning
én: hát... izé... tényleg... de ciki...jaj... hát...

Kis karácsonyi rémálmocska

Tegnap betoltam a sütőbe (és természetesen előtte le is fényképeztem) négy rúd bejglit, két diósat, két mákosat. És még van további kettő-kettőre muníció, a tésztákat a hideg előszobába vittem, hogy ott teleljenek át húzzák ki az éjszakát. De mivel eddigre már épp leszakadt a derekam, megkértem A.-t, hogy vegye majd ki a sütőből. Megmondtam, körülbelül mikor (csak A. ezt a szót nem pontosan ismeri - pld. ha ő megy vásárolni és azt mondom, hozzon két-három kiló almát (vagy egyebet) - nos, ezt a formát egyszerűen képtelen értelmezni, és én őt azért is szeretem, mert általában nagyon okosan néz (és ténylegesen nagyon okos is) - de ilyenkor, amikor a vásárlócédulával a kezében a körülbelül szót meghallja mindig nagyon bután néz, pedig mit nem lehet azon érteni, hogy a boltban talált körülmények (nevezetesen pld. az alma fajtája, mérete, ára, minősége, származása, stb.) nagyon erősen befolyásolják azt, hogy egészen pontosan mennyi almát fog majd elhozni) - szóval, én azért a biztonság kedvéért azt is elmondtam, hogy körülbelül hogyan kell kinéznie a bejglinek, amikor kiszedhető. Én meg feljöttem a szobába, lefeküdtem és hangosan nyögdécseltem a derékleszakadás miatt. Aztán kb. fél óra múlva feljött A. is, mondta, hogy kiszedte a bejglit, szépek lettek. Lefeküdt ő is és már aludtunk is. Én közben tovább nyögdécseltem, mert fektemben is úgy éreztem, menten leszakad a derekam, sőt, a lábaim is.

Reggel hatkor ébredtem, verítékben úszva. Azt álmodtam, hogy a kívül aranybarna bejglikről a felvágást követően kiderült, hogy belül teljesen nyersek, és folynak. Muszáj volt felkelnem. Szerencsére éjjel valaki visszavarrta a derekamat és a lábaimat is, úgyhogy képes voltam rá. Némileg gondot jelentett, hogy ez a valaki a szememet is bevarrta, de azt röpke egy óra alatt kifeszegettem. Szóval, lementem és felvágtam egy-egy diós és mákos bejglit, hogy megbizonyodhassak arról, hogy átsültek-e rendesen. Átsültek, sőt, finomak is. Csak már én nem bírtam visszaaludni, pedig messze még az angyalcsengetés (és félő, hogy addigra meghint teljesen kipurcanok).

Az én olvasómnál nincs jobb ember!

Az én olvasóm reggeltől estig
Izzadva lót-fut, robotol,
Az én olvasómnál nincs jobb ember,
Nincs, nincs sehol.

Az én olvasóm kopott kabátú (?),
De elolvassa ha én új ruhát veszek
S olvassa azt is, ha beszélek neki egy szép jövőről
Szerelmesen.

Az én olvasóm a blogok foglya,
Bántják, megalázzák szegényt (remélem, azért nem),
De estére eljön hozzám
nem adja fel a reményt.

Az én olvasóm harcos, nagy ember,
Értünk ad gőgöt és erőt,
De önmagát meg nem alázza
egy blogger előtt. (nagyon helyes! így tovább!)

Az én olvasóm bús, szegény boldog, gazdag ember,
És ha nem nézné a fiát,
Megállítná ezt a nagy, földi
Komédiát ( nagyon helyes! így tovább!)

Az én olvasóm ha nem akarná,
Nem volnának a gazdagok (de ti nagyon jó lelkűek és engedékenyek vagytok!)
Olyan volna minden kis társam,
Mint én vagyok.

Az én olvasóm ha egyet szólna,
Hajh, megremegnének sokan,
Vígan annyian nem élnének
És boldogan.
(én örülök, ha szóltok nem csak egyet, százat, és a víg, boldog élet ellen sincs kifogásom, sőt... mondjuk az úgynevezett urizálás, na, az már böki a szemem)

Az én olvasóm dolgozik és küzd, és olvas
Aki nála erősebb, az hamisítvány vagy klón,
Hatalmasabb a királynál is
Az én olvasóm.

(egyrészt nagyon-nagyon köszönök mindent, amit a postás hozott - komolyan, könnybe lábadt a szemem a meghatottságtól! - másrészt egyelőre csak így plagizálgatni van időm, mert még mindig késésben vagyok - de ha lesz bejgli, lesz majd fotó is róla)

Késésben vagyok

minden tekintetben

Diótörő - karácsonyi hangjáték kalapácsra és húsklopfolóra

Az élet nagy igazságaiból

Ne képzeljétek már azt, hogy minden csak az ajándékokról szól karácsonykor! - fakadtam ki - Nem az ajándékokért élünk és létezünk!
Tudjuk. Hanem az ajándékok léteznek miértünk - felelte azonnal készségesen Á.

Kék öv

V. levizsgázott ma kék övre! És A. is. Szóval, mindkettejükre nagyon-nagyon büszke vagyok!

Az ajándékok felkutatásáról

Azt mondja nekem K., akinek hasonló korú gyerekei vannak, mint nekem, hogy esetleg áthozná hozzánk az ajándékaik egy részét (nem ajándékba, csak megőrzésre), mert idén túl hamar jött ez a téli szünet, és ő már nem meri egyedül hosszabb időre otthon hagyni a gyerekeit, mert azok kikutatják az ajándékokat -  wtf? És akkor mi van? - kérdeztem együtt nem érzőn. Hát, elvész a meglepetés - forgatta a szemeit K. Na, de ha valaki ennyire hülye, az nem megérdemli?

Ha így nem is hallottam még, azt persze tudom, hogy sok gyerek (sőt, néhány felnőtt is) karácsony előtt addig-addig kotorászik, nyúlkál, kutakodik szekrényekben, fiókokban, padláson  és egyéb helyeken, míg meg nem találják az eldugott holmikat. Én önuralom tekintetében sok részterületen fejlesztésre szorulok - de én ilyesmivel gyerekkoromban sem próbálkoztam soha. Azon dolgozzak, hogy a saját karácsonyi meglepetésemet tegyem tönkre azzal, hogy mondjuk november vége óta tudom, hogy mi lapul a szekrényben? Hát nem vagyok ennyire saját belső ellenségem. Sőt, olyanról is hallottam már, hogy valaki kutakodott, talált is valami kedvére valót - aztán nem is azt kapta. Úgy látszik, nem csak az önuralmammal van baj - de ezt elképzelni különösen vicces, nem?

Karácsonyi ajándékok

Ti megálljátok, hogy magatoknak ne vegyetek semmit? Mert én nem. Annyi minden jön szembe, amit már vagy olyan rég akarok, de valahogy mástól úgysem kapom meg, vagy nem akarom olyan rég, csak meglátom és beleszeretek - és mástól úgysem kapnám meg.

Szembejött például egy picike piros bőrpénztárca - épp olyan kicsi és épp olyan piros, mint amilyet már réges-régen szerettem volna. Vettem egy kis 2015-os zsebnoteszt is, így a 2015-ös év azon ritka éveim egyike lesz, amikor nem február közepétől tudom csak beírni a programjaimat. Könyvet is vettem, az új Nesbo kötetet - örülök, hogy nem karácsonyra kapom, mert... fáj kimondani, de unalmas, lapos szar. Ó, pedig de vártam rá! És így, hogy ilyen rossz, még odaadni sincs pofám senkinek (mert amúgy szinte mindenki könyvét elolvasom úgyis, mielőtt odaadom - gondolom, ez nem túl szép dolog - de az ajándékkönyvekre (mármint amik azok lesznek) mindig nagyon vigyázok, egyáltalán nem látszik rajtuk, hogy már valaki kiszívta belőlük a nedűt kiolvasta őket. És vettem két fedeles kerek jénai tálat is (és tényleg nem volt drága), mert valahogy nagyon megfogyatkoztak a sütésre és tálalásra is alkalmas edényeink - és nem akarok másoktól edényeket kapni karácsonyra, de szeretném, ha lennének edényeim (különösen olyanok, amikről tudom, hogy használni is fogom őket). Ötleteim bőven vannak még, hogy miket vennék magamnak, de azt hiszem, nem vagyok elég gazdag a vágyaimhoz.

Miért van szőr a vén banyák arcán? (coming out)

Amikor elkezd kinőni egy szőr az arcomon (jó, vegyük úgy, hogy ez igaziból egy nem létező probléma), akkor fáj is, viszket is, be is gyullad - de nem tudom kipiszkálni csak deciliterekben mérhető véráldozattal, és nyolc napon túl gyógyuló saját magamra irányuló testi sértéssel. Természetesen sosem próbálkozom ilyen barbársággal mindig megteszem. Amikor a kínzó viszketés, fájdalom és a vörös, gyulladt bőr eltűnik, még mindig marad a seb. Amikor végre azt is sikerül egy teljes rúdnyi vagy tubusnyi valódi camea fantázianevű alapozó segítségével eltüntetni meggyógyítani, teljes az örömöm - hisz erre vágytam mindig: fájdalom nélküli élet. Sajnos ilyenkorra a szőr külső szemlélő számára is láthatóvá válik. Vagyis inkább csak az ő számukra. Amivel nem azt akarom mondani, hogy sosem szoktam tükörbe nézni, inkább csak azt, hogy reggelenként az a tíz másodperc, amíg a csöpögősre párásodott tükör előtt megpróbálok selymesen csillogó hajat varázsolni magamnak az éjszakánként képződő kóctömegből, nos, az kevés ahhoz, hogy igazán alaposan szemügyre vehessem magam. És természetesen ezekben a nyúlfarknyi időkben nincs időm ilyesféle fiktív ügyekkel törődni, mint a szőr az arcomon.

A címben feltett kérdésre sajnos mégsem tudom a választ.

A fiúk másképp betegek

1.
A. elment vérvételre. Nem most, mondjuk úgy három hete. A vizsgálat eredményéért a körzeti orvoshoz kell elmenni. Még nem ment el. Hogy miért? Mert beteg lett. Idézem szó szerint: "Nem fogok odamenni betegen"
De ez az orvos... legalább megnézne
Nem megyek, nem akarom, hogy találjon valamit.

2.
Hajnali fél nyolc, épphogy pirkad szürkül, az első szabadságos napomon Á. azzal ver ki az ágyból, hogy kell neki egy fültisztító pálcika. Egy kis időbe beletelik, míg felfogom, hogy ez nem egy újabb abszurd álom, Á. tényleg ezzel jön itt nekem hajnalok hajnalán.
Mire kell? - nyögdécselem elhaló hangon
Mert fáj a fülem - mondja (mégis abszurd álom lesz)
Fáj a füled?
Igen
És a fájdalmat akarod kipiszkálni?
Csak gondoltam, hogy már rég volt kitisztítva
(megtapogattam, aztán inkább elküldtem hőmérőért... remélem, nem úgy értelmezi, hogy pálcika híján azzal nyúlkáljon a fülébe)

Egy kis élénkítő

Nagyon piros és hangos - remélem, sosem kell használniuk egyiküknek sem - de ha kell, hát süvöltsön, vijjogjon ez a helyeske kis bigyó, ahogy csak a torkán (?) kifér!

Speciális forgalomszervezési készségek

Vajon hogyan tudják rendszeresen úgy átszervezni a tömegközlekedést, hogy minden egyes esetben kivétel nélkül minden egyes utas úgy érezhesse, hogy kivételezett helyzetbe került, mert ugyan eleve rossz az egész, de azért senki mással nem basztak ki olyan iszonyatosan, mint épp ővele? Miféle különleges adottságok vagy képességek kellenek ehhez? És hogyan ismeri fel magában, majd fejleszti oly mértékben tökélyre ezt valaki, hogy a legapróbb kétség se merülhessen fel, hogy bárkinek is megfelel az újjászervezett forma?

Ahogy nőnek

egyre több olyan könyvet tudok megvenni nekik, amiket (a nyelvhasználatot a silány átlagnál magasabb szinten űzők kedvéért: amelyeket) magamnak is ezer örömmel megvennék. Lesz mit olvasnom!

...nagy gyerek, nagy gond

Én konkrétan hülyét kaptam ettől a mondástól. Mert miféle baromság az, hogy több gond lenne egy már teljesen kommunikatív, észérvekkel meggyőzhető (stb.) gyerekkel, mint egy picivel, akiről nem tudhatjuk biztosan, mije fáj, mit gondol, miért sír - pláne, hogy ugye még kezdő szülők vagyunk - és mire nagy lesz, addigra ugye már gyakorlott szülők leszünk. Nos, hát azt hiszem, erre mondják azt, hogy ahogy ezt Móricka elképzeli...

Mert attól, hogy nagyobb, nem biztos, hogy meggyőzhetőbb - viszont jóval önállóbb, kontrollálhatatlanabb. Nem igényli a kontrollt. Lerázza magáról a felesleges kontrollt. Jól is teszi amúgy, ez a normális. Csak szülőként kicsit nehéz. És hogy már nem is vagyunk kezdő szülők? Nos, igen... egy csecsemőtől talán már nem ijednénk meg (dehogynem) - de kamaszaink most vannak először. Kezdő szülők vagyunk - észérvekkel vagy anélkül.

V.-t egy ember követte hazáig - ilyenkor vajon mi az okos teendő? Mivel nem ártok neki (V.-nek)? És mivel használok neki? Többé ne járjon egyedül iskolába? Kivel járjon? Ijesztegessük mindenfélékkel, hogy mi történhet? Jaj, dehogy... elég megbeszélni és figyelmeztetni őt. De vajon hol van az a pont a megbeszélésben és a korlátozásokban, ami már hasznára van, de még nem rémíti meg? Ami megóvja, de nem teszi rettegővé és önállótlanná? Amitől még megbízhatóbb és figyelmesebb lesz, de nem veszíti el az emberekbe vetett bizalmát, a jókedvét, az optimizmusát?

Á. bokájából pedig csontszilánkok pattantak le. Csak úgy. Nagyon fáj neki, nem tud ráállni. Jegelni kell, borogatni, nem gipszelték be. Nem, nem csinált épp semmit, ami ezt indokolta volna. Nem focizott, nem ugrált - csak közlekedett. Most otthon fekszik - remélem, fekszik - de vajon mi történik a lepattant csontdarabkákkal? Fel fognak szívódni? Mikorra? Miből veszem észre? Hogyan tudnék egy következő ilyen esetet megelőzni, megakadályozni?

Nem vagyok ám én mindezekre eléggé felkészülve!

A működő kémia

Imádom!

Félreértett szavak sorozatunkból

Amikor megláttam a címét, majdnem megvettem ezt a könyvet Á.-nak - mert azt gondolom, fontos, hogy tudjon együttműködni másokkal. Aztán megláttam a könyvet jegyző szerző nevét is. Aki egyrészt alapvető tévedésben lehet a címben szereplő szó tényleges jelentésével kapcsolatban. Másrészt én igazán sokféle karriert el tudok képzelni a gyerekeimnek, de egy schmitti életutat semmiképp

Mea culpa

CBA-ban vásároltam

Zavaró tényezők

Á.-nak holnap focimeccse lesz vidéken. Nyolcra kell odamenni. Vagy hétre. Legalábbis körülbelül. De az biztos, hogy korán. Hogy hová? Hát, azt nem tudjuk. A várost már sikerült kiszednünk belőle, de a többit nem tudja. Mert ugyan két hete kérem, hogy nézzen utána a pontos helyszínnek és időpontnak, de mindig elfelejtette. Mikor ma este hazaért edzésről, elég dühös lettem rá, hogy még a neki fontos dolgokat sem tartja számon, úgyhogy azt kiabáltam, hogy rettenetesen ki vagyok akadva rá a nemtörődömsége miatt. A válasz? Nem lenne semmiféle gond, ha nem akarnátok ti is jönni.

Két oka van. Egyrészt (igen, ciki, de) betegesen rettegek attól, hogy idegenekkel autózzon. Másrészt - és ez sem elhanyagolható szegmense a dolognak - érdekel. Kíváncsi vagyok a játékára, szeretném tudni, mit szeret ennyire csinálni, szeretném látni játék közben. Szeretném látni legalább néha, hogy nem pofákat vág ránk, hanem épp élvezettel és örömmel csinál valamit. És még azt is gondoltam, jó fejek vagyunk, hogy mennénk. Ó, én szerencsétlen sültbolond!

Filmélmény

Megnéztem egy filmet 1981-ből (nem 1981-ben, 1981-ből!), mert a 444 azt írta egy cikkben, hogy megpróbálták megtalálni, mit láthatott az egykori sportminiszter kilenc éves korában, ami egy életre meghatározta a droghoz való szigorúan elutasító viszonyát - és ezt találták. Sajnos most nem találom a cikket... talán a cikk nem is létezik... talán tudatmódosítás áldozata lettem - de ha így is van, a tudatom mindenképp úgy módosult, hogy annak legyen valami realisztikus alapja - mert a film viszont nagyon is létezik. Nagyon kemény film. Nagyon durva film. És szerintem jó film is. Csak az nézze meg, aki tényleg kíváncsi arra, hogy hogyan épül fel egy drogkarrier - és ezzel párhuzamosan hogyan épül le egy (a filmben sok) drogfüggő. Nagyon ütős film, el is mentettem a linkjét magamnak, hogy majd egyszer megmutassam a gyerekeknek.

Persze ti jól emlékeztek, mindkettő elmúlt már kilenc, úgyhogy ha sportminiszternek szánnám őket, már kicsit el is késtünk volna a filmnézéssel - de így, hogy nem sportpolitikai karriert szánok nekik, ráérünk vele (remélem) 15-16 éves korukban.

 Jaj istenem... még megnéztem  ezt is.

Bejegyzés, amelyben egy új nézőpontotot ismertetek

én: na, öltözöm
Ági: kurva jó a sapkád!
én: ez? erről a sapkáról beszélsz?
Ági: igen, nagyon jól néz ki!
én: most komolyan mondod vagy szívatsz?
Ági: persze, hogy komolyan!
én: inkább cikizni szokták
Ági: csak irigyek... sokkal fiatalabbbnak nézel ki benne
én: nem mondod komolyan?
Ági: dehogynem! tíz évet simán letagadhatsz benne
én: pont tegnap néztek nyugdíjasnak - igaz, sapka nélkül
Ági: az egy hülye volt... és a kabátod is jó... meg a sálad... annyira jól nézel ki
én: köszi... azt hiszem, ezért is imádok hozzád angolra járni


Mit gondoltok, vissza fogok menni a könyvesboltba sapkában?

Egy (látszólag) nyugdíjas pedagógus (ténylegesen) szívszorító kalandjaiból

én: hát, akkor ezeket vinném el
a másik: egy könyv... egy naptár... más nem is lesz?
én: nem, köszönöm
a másik: pedagógusigazolvány?
én: az sajnos nincs
a másik: nyugdíjasigazolvány?
én: mi??????
a másik: az sincs? akkor kettőezerhatszázötven lesz
én: tessék (ez vak... nyugdíjasigazolvány????? )
a másik: nincs aprója?
én: (ez nem normális... nyugdíjasigazolvány??????)
a másik: bocsánat, megnézné az aprót?
én: nem (te szánalmas barom, te nyomorult állat... nyug-dí-jas-i-ga-zol-vány??????)

(és még a sapkára sem foghatom, mert épp nem viseltem)

Decemberi fény és derű

Úgy gondoltam, ma mosolyt csalok a világ feltehetően legunottabb lénye, a titkárnőnk arcára, ezért szedtem reggel a vonat felé menet egy kis csokor örökzöldet piros bogyókkal. Van a csokorban fenyő, tuja, tiszafa - és minden egyéb földi zöld. A saját asztalomra is szeretnék majd vinni - de miután Paula  (igazából nem Paula... bár akár lehetne az is) tegnap (ismét) elmondta, hogy mekkora teher neki a karácsony (egyedül él, a családjával megbeszélték, hogy nem ajándékoznak, főzni utál, sütni nem is tud, szerencsére az étkezés maga is untatja, utazni nem szeret, olvasni nem szokott) - úgy gondoltam, muszáj, hogy legalább életében egyszer valami jó is történjen vele - szóval ezért vittem a virágot ma reggel:
én: szia! ezt hoztam neked!
Paula: ez mi?
én: virág... karácsonyváró csokor
Paula: minek?
én: neked, hogy örülj
Paula: és hová tegyem?
én: vázába?
Paula: vázába??? víz is kell alá?
én: bírják szárazon is egy darabig, de én tennék alájuk vizet
Paula: vizezzem össze ezt a vázát?
én: ahogy gondolod (itt azért már sajnáltam, hogy nem magamnak adtam a virágot, akár befőttesüvegbe)

Beletette - majd olyan helyre deportálta vázástul, ahonnan ülve ő egészen biztosan nem látja... mondjuk én legalább mindig látom, ha bemegyek. Hát, ez nem sikerült - mármint a mosolyfakasztás - de nem keseredtem el, évek óta tudom, hogy nehéz terepen járok, ha őszinte, spontán pozitív emberi reakciókat szeretnék előhúzni Paulából.

Így aztán teljesen váratlanul ért, hogy délután, amikor elköszöntem tőle, halk kuncogást hallatott. Meg a válla is megrázkódott kicsinykét. Talán még az arca is kapott egy kis színt. Meghökkentem.
én: Paula! te nevetsz?
Paula (tovább kuncogva): igen
én (mert más ötletem nem volt): rajtam?
Paula: igen
én: öööö... a sapkám?
Paula: igen... nagyon hülyén nézel ki benne (már szinte nevet)
én: tudom... de meleg

Tudom, hogy már írtam róla, de szerintem a sapka mint műfaj hordja magában a hülyén kinézést - és nem állítom ugyan, hogy ne lenne ember, aki csinos sapkában is, de én határozottan azok közé tartozom, akik az öregedéssel sapkában egyre idétlenebbül nézek ki (ennek nyilván az is oka lehet, hogy egyre fázósabb vagyok, különösen a fülem, így szívem szerint fűthető szkafandert viselnék télen - és az is hülyén állna) - Na, de fő a pozitív gondolkodás - ezek szerint mégis sikerült megnevettetnem Paulát.

Itt akár véget is érhetett volna a sztori, ha nem megyek el még egy kis karácsonyi vásárlásra (zoknit még nem, de ma délután néhány szép! puha! meleg! csinos/elegáns pizsamát már beszereztem - ONEWAY - aki esetleg hasonlóan gondolkodik, mint én és tiszta pamut holmikat keres). A boltban (persze) levettem a sapkámat, a kesztyűmet belegyűrtem, hogy ne hagyjam el, a sálamat is leraktam a pultra (az onewayos nénik mindig nagyon kedvesek és engedékenyek) - aztán válogattam pizsamákat, kifizettem, felvettem a sálat, sapkát és elindultam a buszmegálló felé. Paula nevetése lehetett tán az oka, hogy a sapkámat a szokásosnál is bumfordibbnak éreztem. Eleve egy tekintélyes méretű darab, de valahogy most még nagyobbnak érződött - viszont a fülemet korántsem melegítette mégsem olyan jól, mint amikor és amiért megvettem. Nem nőhetett ekkorát a fülem egy délután alatt - gondoltam. Teli volt mindkét kezem a pizsamákat tartalmazó szatyrokkal (ha én egyszer pizsamát veszek, nem aprózom el), így nem tudtam megigazítani a kényelmetlenül terpeszkedő sapkát, csak amikor végre felszálltam a buszra és lehuppantam egy ülésre. Igazgattam - de  csak nem stimmelt - míg nem végre rájöttem, hogy nem a gyors fülnövekedésem következtében romlott el az illeszkedése, hanem mert a fejem tetején a sapka alatt viseltem a zoknimódra összegombócozott kötött kesztyűmet is. Kivettem, kigombolyítottam, felvettem a kezemre, sapkát pedig boldogan a fülemre húztam. Bagoly mondja verébnek, hogy nagy fejű.

Nyomasztó szegénységben élünk

A garast részint élire rakjuk, részint a fogunkhoz verjük, úgy tengődünk egyik napról a másikra. Lenin cipője lyukas volt, amikor kenyerét a még nála is szegényebb gyerekeknek adta, minden bizonnyal nekünk is jutott volna egy sercli, ha akkor élünk, hiszen nincs egy rongyunk sem. Mi mással lenne magyarázható, hogy mindkét gyerekem karácsonyi kívánságlistáján aláhúzva és sok felkiáltójellel ellátva szerepel a ZOKNI!!!! (sic) tétel?

Miért alszik a macska az ágyunkon?

Vigaszképp - mert olyan szomorú lenne, ha nem aludhatna ott, hogy keservesen sírna, ha tudna sírni.

felrobbanok

és nem mint szexbomba

Dolgok, amiket sosem fogok megérteni (ötmilliomodik fejezet)

Megkértem Á.-t, hogy szedje össze mindenhonnan a szemetet, ürítse ki a szemeteskosarakat és vigye ki a kukát - ezt többnyire nekiadom feladatul, mert szofisztikáltabb munkára nem alkalmas igyekszem gyorsan elvégezhető, jól definiálható feladatokat adni neki. Tiltakozott, hogy miért pont ő, amikor neki nincs is szemete. Amire én azt mondtam, hogy ez nem menti fel az általános munkavégzés alól, szedje össze máshonnan. Összeszedte tehát a konyhából, a fürdőszobákból, a nagyszobából, tőlem, A.-tól, és a kukát is kivitte. Zacskókkal ugyan nem töltötte fel a kiürített papírkosarakat - de legalább a konyhai szemetest igen. Nagyjából elégedett voltam. Ma reggelig, amikor egy utolsó kört futottam a lakásban - nem a szemetesek miatt, hanem hogy terítsem a napi drogadagokat száraz ruhakészleteket (amiket szintén leszedhetnének a gyerekek is a fregoliról, de maguktól sosem szokták - én pedig kivételesen nem bánom, mert a karácsonyi ajándékaik közt is van néhány nagyon szép és vadiúj turkált ruha, amiket inkább kimosva adok oda - még sosem vették észre egyiket sem). Szóval, bemegyek Á. szobájába a ruhákkal, és mit látok? Igen, ti az előző sorok jóvoltából felkészültebbek lehettek a látványra, mint én voltam: egy púposra tömött papírkosár és még egy szeméttel félig telt nejlonzacskó. Miért? Miért?????? Miéért???????

A kölcsönösség jegyében

Ő minden reggel hatkor ott ül az ablakban - ha korábban kelek, akkor is, ha később kelek, akkor is. Én minden reggel észreveszem és beengedem őt - nyáron is, amikor látszik, hogy ott ül egy fekete macska és télen is, amikor a koromsötét macskából az éjfekete háttér előtt csak két kis szentjánosbogárszem látható - az is csak akkor, ha épp szembe néz.

Ugyanezt a biztonságos szinkronitást szeretném elérni (megtartani?) a kamasz(odó) gyerekekkel is...

Nevezés "A wc-ből telefonálok" című posztversenyre

Amit Tamko ugyan nem hirdetett meg - viszont remek rajzaival életre hívott:

Én is voltam otthon kisgyerekekkel - és én is iszonyú szociális deficitben éltem. Beszélgettem ugyan más anyukákkal, és köztük igazán képzett, művel, intelligens, igazán jó fej anyukákkal is - de azért nagyon hiányoztak a szakmai beszélgetések, régi barátokkal, régi tanárokkal, kollégákkal (vagy hogy nevezik a projekttársakat), szomjaztam arra, hogy végre olyan emberekkel beszélgessek, akik nem anyukák és akikkel azt játszhatom, hogy velük együtt én is egy széles látókörű, tájékozott, szakmailag felkészült nő vagyok. Csak sajnos többnyire nem voltunk szinkronban - reggel nekem volt néhány nyugisabb órám, de az emberek többsége akkor állt neki dolgozni, a déli órákat, amit ők ebédszünettel és egy kis fecsegéssel töltöttek, nekem lefoglalta a két gyerek, akik egyszerre lettek iszonyú éhesek - előtte viszont a játszótéren vagy bárhol másutt, de semmiképp nem a konyhában akartak lenni - vagyis délre kapkodás volt és bömbölés. Azonos családban élő két gyerek gyakorlatilag sosem alszik egy időben - így míg V. kidőlt, Á.-t szórakoztattam. Estére, mikor mások végeztek a munkával és ráértek volna egy kicsit lazítani, nálunk nagyon besűrűsödött minden, nyűgösek voltak, fáradtak, éhesek - csak úgy, mint a hazaérkező A. - és mint jómagam. Mire mindenkit elhallgattattam ágyba dugtam, elaltattam és ráértem volna egy kis beszélgetésre, éjfél körül járt.

Kemény évek voltak - bár ugyanakkor nagyon jó évek is voltak és szerencsére akkor is találtam bennük nagyon sok szépséget - most meg, mióta nosztalgiázok rajtuk, úgy ragyognak fel életem sötét egén, mint az üstökösök).

Szóval, ezekben a fénylő években történt meg egyszer, hogy Á. a wc-be akart pisilni. Egyedül. Volt ugyan még pelenkája, de hát ki akarna visszatartani egy szobatisztaságra törekvő gyereket? Viszont Á. sem a kilincset nem érte még fel, sem a villanykapcsolót - és mivel még sosem pisilt egyedül a wc-be, célravezetőnek tűnt, ha ott vagyok mellette. Oké, menjünk - mondtam. Ebben a pillanatban csördült meg a zsebemben a mobilom - és a kijelzőn láttam, hogy egy addigra igazi baráttá vált volt egyetemi tanárom keres - én ezt ugyan el nem szalasztom egy pisilés miatt - gondoltam - hiszen végre beszélhetnék valakivel, aki ragyogóan okos, szellemes, szeretem őt - és még az is lehet, hogy be tudok szállni valami kutatás részfeladataiba vagy jön valami egyéb megbízás - szóval, ahogy Á.-nak nyitottam az ajtót, felvettem a telefont is. Á. boldogan besétált az ajtón, én boldogan üdvözöltem Gy.-t. Felgyújtottam a lámpát, Á. nekiállt megnézni a wc papírtekercset, Gy. örömködött, hogy elért végre, Á. odatámasztotta a fellépőt a wc-hez, Gy. elmondta, miken dolgozik most, Á. pedig önállóan elkezdett felmászni az ülőkére, ugyanakkor Gy. megkérdezte, részt veszek-e vele ebben a legújabb megbízatásában - mire én azt találtam mondani: Jó lesz az, de előbb húzd le a nadrágodat! Á. engedelmesen elkezdte letolni a nadrágját - Először gombold ki! - szóltam. A telefonban néma csend. Döbbent csend. Aztán Gy.: azt hiszem, nem jól hallottam. Én viszont azt hittem, ő ebből semmit sem hall, mert szándékom szerint befogtam a mikrofont. Így hát döbbent csend az én oldalamról is. Aztán nagyjából egyszerre tört ki belőlünk a visszafojthatatlan röhögés. És ez azon sztorik egyike, amit sosem bírok ki könnyes röhögés nélkül. Most sem.

Szaloncukor 1.0

Finomnak finom lett mindhárom (kókuszos, kávés, rumos-kakaós) - viszont az állaguk javításra szorul. A kókuszosat talán csak szárítani kell még, ellenben a nagyon finom kávés és a nagyon finom rumos-kakaós porlik és morzsálódik. Sajnos nagymamám egykori szaloncukorreceptjéből annyit jegyeztem meg, hogy addig kell kavargatni a lábasban a kicsit nedves cukrot, míg felhólyagzik és elválik a lábas falától - ez megtörtént. De hogy mitől nem esik kihűlés után atomjaira, arra már nem emlékszem. Aztán a következő fázis, hogy selyempapírba kell csomagolni, aztán fajták szerint színes sztaniolba vagy díszcsomagolóba, az megint megvan.

Ázott kutya szagú az egész világ

Potololni szeretnem az informaciokat magamrol.
A hozzaszolasaimat nem en irom, vagy a nyilatkozatokat. Semmit sem.
Sajnos csak egy muszeresz vagyok, nincs diplomam.
Probalok takarozni valami lenne, de nincs...
Vagyonokat fizettem embereknek akik helyettem irnak (szervezeti penzbol).
Jo a memoriam, ez ment meg a midennnapi helyzetektol. A szervezet penzen kifizetem, mit kell mondanom, es ennyi. A sajat szervezetemben se voltam igazsagos. Azt foglalkoztattam vagy fizettem, aki eppen megzsarolt, nehogy elmondja merre csoportositottam at a szervezeti vagyont. Vagyont atcsoportositani szeretek.
Szeretem a penzt.(es magamat)
....kellett a penz...

Háromnegyed tíz

és kiderült mintegy tíz perce, hogy még sincs kész a házidolgozat történelemből, pedig holnapra kell. A fenébe, hát most mi legyen? Hát, szerintem írd meg - veszem elő a jó modorom (ahelyett, hogy nekiállnék kiabálni - mert akkor megsértődik és nem írja meg és egyest kap - azt meg kap akkor is, ha nem kiabálok és úgy nem írja meg - vagyis kiabálni tök felesleges) Írjam meg? - kérdezi Á. csodálkozva. Most? De hát már rég aludnom kéne! Megjegyzem, már akkor is rég aludnia kellett volna, amikor kiderült, hogy nincs kész - annak ellenére, hogy a nap folyamán már többször kértem, hogy írja meg végre. Könyveket is adtam hozzá. Persze, feleslegesen, mert a neten minden fent van. És el is kezdte nézegetni -  csak hát mindig inkább tabletezni kellett, mert támadták.

És volt ugyan idő, amikor volt egy olyan elvem, hogy a leckeíráshoz nekem semmi közöm, az az ő dolguk - csak amikor nekem ez az elvem volt, akkor még nem volt tablet és akkor még többnyire megírták az iskolában a leckéjüket, sőt, akkor még erősen zavarta őket, ha egyáltalán felmerült a lehetősége valami rossz jegynek, így ha vinnyogva is, de maguktól, önként, valami (azóta hová lett?) belső erőtől vezérelve megcsinálták a dolgaikat. Szóval háromnegyed tíz, Á. házidolgozatot ír - én meg eljöttem a közeléből, mert nem akarok a fején összetörni egy vázát (mert sajnálom a vázáimat) - de ha nézem, mit csinál írás címén (teát főz, macskát simogat, vacsorázik (harmadszor)), akkor mégis elborul az agyam lassan. Irigylem A.-t, hogy Londonban vár a buszra. Irigylem a macskát, hogy őt simogatják.

Emlékeztető

Ezek a gyerekek ugyanazok a gyerekek!
Ez a két folyton undok kamasz az a két kis édes tündérbogár. Igen, őket nem bírtam egy percre sem letenni és ők nem bírtak ki egy percet sem nélkülem. Ők azok! És mi szeretjük egymást! Akkor is, ha úgy nézünk egymásra, mintha vasvillával kergetnénk ki épp a világból a másikat. Lelkemből lelkedzett magzatjaim. Igen, ha hülyének is tűnnek, a lelkük mélyén okosak és jók ők! Van lelkük. Szép lelkük van - még ha időnként úgy tűnik is, vérbeli bunkó focistát melengettünk a keblünkön. Ez az én kisfiam. Szeretem őt akkor is, amikor elképedek rajta, hogy honnan veszi ezt a hangot, ezeket a szavakat. Ez az én kislányom, az én aranyhajú tündérem. Akkor is szeretem őt, amikor undokul, utálatosan húzogatja a száját. Ezek a gyerekek ugyanazok a gyerekek! Ezek a gyerekek ugyanazok a gyerekek! Ezek a gyerekek ugyanazok a gyerekek! Ezek a gyerekek ugyanazok a gyerekek! Ezek a gyerekek ugyanazok a gyerekek! Ezek a gyerekek ugyanazok a gyerekek! (ha sokszor mondogatom, ugye, elhiszem?)

I love szecsuáni bors

A nagy szerelmek természete szerint megláttam, megkívántam, hazavittem és megettem. Vagy azok nem a nagy szerelmek? De azért valami olyasmi.

Pénteken vettem egy fiatal kacsát (leölve, tisztítva, csomagolva), mert valahogy meg kellett ünnepelni vagy inkább ellensúlyozni kellett a Mikulás ajándékainak édességét. És ahogy (jellemzően sosem a legrövidebb utat választva) toltam a pénztár felé az édességekkel megrakott kocsit, a "vigye haza, tévedés volt forgalmazni, senkinek sem kell" feliratú ládában megláttam, hogy fűszerek is vannak, nevezetesen szecsuáni bors. Én korábban még tényleg sosem találkoztam vele (vagy ha igen, nem tudtam róla), de a fiatal kacsa - pekingi kacsa - Kína - Szecsuán - szecsuáni bors logikai útvonalon oda jutottam, hogy nekem ez a fűszer kell, mert én ezzel fogom megsütni a kacsát (nem nagyon gyakran szoktam kacsát sütni, mondjuk most harmadszor? - így gőzöm sincs róla, melyek a kacsasütés és a kacsafűszerszámozás hagyományosnak tekinthető eljárásai) - visszafelé is nagyon gyorsan lejátszottam: szecsuáni bors - Szecsuán - Kína - pekingi kacsa - fiatal kacsa - így is működött. A csomagoláson található leírás (mely szerint a szecsuáni borsnak friss, mentás, citromos, levendulás aromája van), csak fokozta bennem a késztetést, hogy azonnal vigyem haza és már süssem is vele a kacsát.

Megtörtént. Nagyon finom lett. Legközelebb is csinálok ilyet (de legközelebb a kacsa csontjait nem veszem meg, csak a melle húsát, mert a csontozat ugyan átgondolt szerkesztéssel adja ki a kacsa testét jellemző  impozáns íveket - de nagyon nehéz aztán kulturáltan szétválasztani az ehető részeket a designelemektől. (És így eshetett meg, hogy ebédnél A. kapott egy fél mellet, V. egy combot, Á. a leves után már nem volt éhes, így elszaladt inkább olvasni, és én ugyan az egyik szárnyát megettem, hogy megtudjam, jó lett-e, de úgy gondoltam, majd inkább később eszem Á.-val. Későbbre viszont már csak a kifosztott csontkupola maradt némi cafranggal - úgy tűnik, mázlim van és Á. továbbra is szereti a főztömet)

Ma délután pedig (amint A. elutazott Londonba, brühühü-brühühü), szaloncukrot fogunk főzni a gyerekekkel - mert ismét bebizonyosdott, hogy érdemesebb érdekes közös programot kínálni nekik, mint minden alternatíva nélkül azt üvöltözni, hogy tegyétek már le azt a rohadt tabletet/telefont.

Védett kártevők a házban és a ház körül

A nyomok:
homokkupacok a ház bármely pontján
faágak, botok
túlérett és rohadt gyümölcsök a táskákban
egymás mellett három kibontott doboz tej a hűtőben
sáros cipőtalpnyomok az ablakban
csokipapírok mindenütt
félig evett ebéd az asztalon
fülig zsíros arc
érintetlen szalvéta a tányér mellett
kenyérmorzsától eldugult mosogatódézsa
ebéd után fél órán belül elfogyó kilós kenyér
felkapcsolva hagyott lámpák az üres szobákban
éjszakára nyitva hagyott bejárati ajtó
szemeteskosár mellé dobált papírzsebkendők
mindenhonnan eltűnő és soha többé elő nem kerülő ollók
szamárfüles tankönyvek szanaszét
kiömlött cukor és kakaópor a konyhában
kihúzott és sosem visszatolt fiókok
maszatos teásbögre a fotelben hagyott füzethalmon
fél pár kesztyűk összepárosítva fél pár zoknikkal
az ágyban csomóba gyűrt paplan huzat nélkül
az ágyban csomóba gyűrt ágyneműhuzat paplan nélkül
a földön párna, rajta tornacipő
a radiátoron festmények és sapkák

Védekezés:
az évtizedek óta tartó fáradhatatlan kutatások ellenére egyelőre nem ismert hatásos és tartós módszer a cuki kis kártevők korlátozására

Úgy beszélni, mint egy kocsis?

Soha. Anyádon végeztess drogtesztet, baromarcú (és nagyon, nagyon finom voltam - nem beszélve az európai jogállamiságról, ami szintén engem jellemez inkább)

És hogy ne csak korrupt  idiótákról emlékezzünk meg a mai napon sem: ez viszont zseniális ötlet!

Olvas

Sebességmérő

Egészen addig kevélyen trallaláztam, míg meg nem hallottam Á. eredményét - akinek minden esélye megvan arra, hogy sokkal többre vigye nálam - akkor a büszkeségem egy kis időre alábbhagyott.

Kis karácsonyi előzetes

Ide nem ül, trottyoskám! - mondta az erősen jól táplált, malacszerű fiatalember, és elterpeszkedett a busz dupla ülésén. A sántító bácsika egy darabig próbálta meggyőzni őt arról, hogy a két ülés egyikére odafér, hiszen "nézze, csupa csont és bőr vagyok!" de aztán a következő megállónál szégyenpírral az arcán leszállt. Nem, nem a disznóképű, a bácsi. Szóltam, hogy szívesen átadom neki a helyem (és sajnos csak ennyit, a disznószerű lénybe nem fojtottam bele a szuszt, pedig...), de az enyémet a bácsi köszönte, nem kérte.


A boltban Mikulásként vadászom az édességeket (rég volt, mikor úgy gondoltam, a nemtörődömségre utaló egyértelmű jel aznap beszerezni a meglepetéseket - és az is rég volt, amikor csak bioorganikus szuperegészséges édességeket kaptak, meg mellé saját fogkrémet és új fogkefét - akkor még nagyon örültek mindennek) - szóval, egy anyuka két kisgyerekkel vásárol, olyan négy-ötévesek. A kisebbik üvölt, mint a fába szorult féreg. Az anyuka csitítja, egyre türelmetlenebbül és egyre dühösebben. A nagyobbik egyszer csak azt mondja: miért nem vágod pofán, hogy elhallgasson? Nem beszélsz így! - üvölt rá az anyja. De hát te szoktad mondani...ellenkezik a gyerek Elhallgass, mert most már tényleg pofán váglak! - szól a nő. Aztán mind elhallgattak.

Öregség

Már mind lebontották vagy átépítették azokat a helyeket, ahol életed nagy beszélgetései vagy eseményei zajlottak.

A nagy vonatparadoxon

Ha az idő kellemes, arany fények ölelnek körül, lágy szellő simogat kedvesen, vidám madarak csivitelnek, nem sietsz különösebben sehová, csak állsz a peronon és boldog vagy - a vonat azonnal megérkezik. Ellenben ha rohannál, mert késésben vagy, ha pisilned kell, teli van a kezed csomagokkal, leszakad a karod, a lábad, a derekad, folyik az orrod, fáradt, álmos, szomorú és nyűgös vagy, hideg, metsző szél, hóvihar, jég, vagy pokoli hőség támad rád - biztos lehetsz benne, hogy a vonatod nagyon sokat fog késni.

Ezzel szórakozik

1. Az X-047 űrhajó 451 köbdm hidrogént fogyaszt 1000 km-en. Mekkora tartályra van szüksége, ha a 4527 km-re lévő űrbázist akarják elérni?

2. A Xlxyqlnu bolygó felszínének 101/132-ét éri a Nap. Lehet-e a bolygó konvex?

3. A Galaktikus Szenátusban a korrupt és a tisztességes politikusok aránya 9:16. A korrupt és a tisztességes politikusok számának szorzata 5184. Hány politikus van a Galaktikus Szenátusban?

Mindennapi egerünket add meg nekünk ma

A mi családunk nem eszik ugyan egeret - így a macska sem, aki nyilvánvalóan családtagként definiálja önmagát - de a mindennapi egerünk ott hever reggelente a lábtörlő környékén. És ha mi nem is tudjuk, mit kell vele kezdeni (mindennap kidobjuk - és ő mindennap megbocsátja), a cica egy ilyen napsütéses, langyos decemberi reggelen szívesen tart bemutatót egérkezelésből: az üde zöld füvön bukfencezik vele, két méter magasra is fel-feldobja, ráveti magát újra és újra lesből csak úgy, mint nyíltan. Szegény kis egér! - gondoljuk néha (egyébként akkora kövérre hízott egereket hoz, mintha egy magtár mellett laknánk, mi úgy hisszük, a komposztban laknak) - de az egész jelenet annyira magától értetődően természetes, hogy a macska egerészik, játszik vele - majd hazahozza nekünk - hogy valahogy mégis inkább szép és mégis inkább megnyugtató (amennyiben igenis van világrend, amiben időtlen idők óta épp úgy volt, van és lesz minden) mint szomorú ez a macska-egér játék, ez az élet-halál játék..

Paprikás krumpli

Alapkaja, nem? Nagyon bénának kell lennie annak, aki még egy rendes paprikás krumplit sem tud összedobni, akár félálomban is, igaz? Ráadásul mi nagyon szeretjük is. Mert én jól főzöm - ezt és mást is, nem szűkíteném le ezt a tudományomat feleslegesen egy-két ételre. És szeretek is főzni. És mivel A. többnyire itthon dolgozik (home office), és mivel idén már V. sincs befizetve az iskolába, így elég gyakran főzésre vagyok kárhoztatva hódolhatok eme szenvedélyemnek.

Utoljára ma reggel hódoltam. Elég későn dobott ki az ágy (mert tegnap este beleejtettem a kádba a telefonomat és még nem száradt ki teljesen, így viszont nem ébresztett fel), viszont akkor - látván, hogy nincs tök sötét, mint amúgy normálisan, úgy ugrottam ki... szóval, nagyon gyorsan. És még fel sem ébredtem egészen, amikor rádöbbentem, hogy nincs mára ebéd, holott szegény A. lázasan, betegen fekszik - és V.-nek hét órája lesz, nem kívánhatom, hogy főzzenek együtt valamit (bár többnyire jó párost alkotnak: V. tudja, mi kell az ételekbe, A. pedig feléri a magas polcokat is) - szóval, akár megy a vonatom, akár nem, főzni kell. Valami nagyon gyorsat és nagyon egyszerűt. Így esett a választásom a paprikás krumplira.

Van itthon nagyon finom kenyérszalonna, abból vágtam kockákat, míg kiolvadt a zsírja, megtisztítottam és felaprítottam két fej hagymát, dobtam rá néhány karikányi kolbászt is, aztán míg összedinsztelődött (ok, szépmagyarul bizonyára nem így mondják), meghámoztam, megmostam és felkockáztam és már dobtam is rá a kolbászos, zsíros hagymára. Szórtam még rá köménymagot meg tettem hozzá három gerezd fokhagymát is (mert egészséges és még a boszorkányokat is távol tartja a háztól) - aztán elszaladtam zuhanyozni, öltözni. Kifelé rohantomban még elzártam a lábas alatt a forróságot, és - amikor beértem, és láttam, hogy A. felkelt és a gépénél ül - szóltam neki, hogy van ebéd, egyenek paprikás krumplit savanyúsággal, legyenek jók, gyógyuljanak meg, én majd angolóra után jövök (az olyan este nyolc, de ma kilenc lett belőle). Megették, ízlett nekik, köszönik szépen - és hagytak nekem is.

Nem mintha nagyon éhes lettem volna, de úgy gondoltam, azért egy kenyércsücsök mellé bekapok egy kanálnyi paprikás krumplit is - csak az ízéért. Nos, az íze hibátlan, igazán finom. De a színe! Egy sápkóros krumplipüré halványabb csak nála. Mert noha a nevében is benne van, hogy paprikás az a krumpli - hát, én azt kifelejtettem belőle. A nagyon gyenge színét a néhány karikányi kolbásztól kapta - de nem véletlen, hogy általában nem pusztán azzal színezik.

Oknyomozó

Én igazán töretlen híve vagyok a férfilogikának. De azt egyszerűen nem értem, hogy A. - ahelyett, hogy meginna háromszázhuszonöt liter forró mézes-citromos teát (én csinálom neki) és feküdne az ágyban nyakig betakarózva négy négyzetméternyi 100 %-os pamutba töltött pelyhes kacsatollal, hőmérővel a szájában - szóval mindezek helyett miért járkál borongósan töprengve (és köhögve, mint a vadszamár) és miért azon gondolkodik, hogy vajon kitől kaphatta el a fentebb egészen kevéske jellemzővel is egészen pontosan leírt nyavalyát. Miért? Hát nem teljesen mindegy, hogy kitől és mikor kapta?

˙Úgy látszik, ez az izé elsőként az agyat, azon belül is a józan ítélőképességet támadja meg.
˙˙ Szeretném én ezt az izét elkapni, hogy egyszer végre gátlásoktól mentesen olvashassak be a főnökömnek.
˙˙˙ Csakis arra a kis időre, mert a hidegrázásos köhögést amúgy nem kívánom.

Fontos információ nem magyar anyanyelvű felhasználók részére

Rákattintanál-e erre a mondatra?

Angolként? Amerikaiként? Olaszként? Franciaként? Németként? Osztrákként? Oroszként? Szerbként? Bolgárként? Lengyelként? Szlovákként? Dánként? Norvégként? Japánként? Kínaiként? Ausztrálként? Szomáliaiként? Brazilként? Portugálként? Spanyolként? Horvátként? (na jó, nem sorolok fel mindenkit)

Na, és magyarként? Mikor olvasod és érted is, hogy nem neked szól? Nem neked szól!

A MÁV okos oldalán találtam... amikor információt kerestem a vonatok jégkorszakii közlekedéséről. Mert Á. azt mondta, azért ért haza másfél órával később, mint rendesen szokott, mert nem járnak a vonatok. Arra sajnos nem volt jó magyarázata, hogy miért nem hívott fel, hogy épségben van, ne őszüljek tincsekben.

Én még a munkahelyemről utánanéztem, jár-e a vonat - óvatos duhaj vagyok, na. És örömmel láttam hogy a vonatok az interneten mind menetrend szerint közlekednek. Sajnos a való élet nem alkalmazkodik elég jól Elvirához, így (sokan másokkal együtt) én is vagy másfél órát toporogtam a peronon, illetve bolyongtam vonattól vonatig tegnap a pályaudvaron, ahol sem szóbeli, sem írásbeli információt nem adtak érdemben - így eltöltöttem egy rövid időt ezen a vonaton is - de szerencsére én másképp is haza tudok jutni, szóval, mintegy három óra alatt alternatív útvonalon abszolváltam is az amúgy fél órás utat - de a vonatok mindeközben az interneten egész megbízhatóan közlekedtek. Aztán később már internet sem volt (sem áram, sem fűtés) - de ez már egy másik mese lesz.

(aki polgári engedetlenként csakazértis rákattintana, az megteheti itt , közvetlenül a narancsszínű Menetrend felirat alatt)

Mert örülni jó

Mocskos pocsolyák fröccsennek a nadrágunkra, a kabátunkra, a sálunkra, az arcunkra, a szemüvegünkre. Átázik a télikabátunk. Hideg szél tapasztja a vizes holmijakat a testünkre. A hideg, fázósan reszkető testünkre. Az esernyőnk kifordul, kilyukad, kiszúrja mások szemét. Szemet szemért, így ők a miénket az ő kifordult esernyőikkel. Kifordult és kiszúrt szemekkel bámulunk magunk elé a megállóban. Nem vár meg a villamos, nem vár meg a busz, sem a troli. A vonat pedig sosem vár. Jeges víz csordogál az arcunkon, be a nyakunkba, egyenest a szívünkig. Nyomorult fekete varjak kárognak a fejünk felett, és lelkiismeretfurdalás nélkül szarnak a nyakunkba. Nyomasztóan szürke és nedves a világ.

És mégis! Mégis van minek örülni. Egyszerűen elönt a boldogság, ha arra gondolok, hogy az én két hatalmas lábú gyerekem ma mégis száraz, melegen tartott lábbal trappol ebben a nyavalyás időben, mert kényelmes, maga szárú, vízhatlan bakacsot és csizmát vettünk nekik. Némileg akaratuk ellenére, de mégis.

Téltábornok megadóztat

Mi többek közt lábbelikkel adózunk neki.

Amikor ma elindultunk, ránéztem Á. szeptemberben (a vásárlást igazoló blokk alapján idén szeptember 14-én) beszerzett félcipőjére. Nem túlzok, ha azt mondom, ezt a cipőt egy igényesebb hajléktalan már a kukába hajította volna. A bal még csak alig volt lyukas, a jobb cipőn viszont a lábfej közepétől a középső lábujjig vált le a felsőrész a talpról. Á. szerint jó még, ő szívesen hordja, mert jól tudja benne mozgatni a lábujjait. De mi zordan letiltottuk a szeretett, kényelmes cipőről és erőszakkal elcipeltük egy Decathlonba, ahol bakancsot vásároltunk neki. Egy 44-es bakancsot! Nem, nem előrelátásból, hanem azért, mert ez jó a lábára. Ha már ott jártunk, V.-nek is megvettük az idei csizmáját - mert a tavalyi 36-ost bizony ő is kinőtte.

Én pedig - bár nem kaptam semmit - nagyon örültem, mert kipróbáltam vagy öt-hat rollert, úgy száguldoztam, mint gyerekkoromban (akkor volt utoljára rollerem) - és azt hiszem, meg is írom a Jézuskának, hogy hozzon nekem egy rollert (is a könyveim meg az egyéb apróságok mellé, amiket már szintén kinéztem magamnak)

csokiszuflé

Csak szeretném bejelenteni, hogy jobbat sütök, mint amilyet (nagyon finomat amúgy) az étteremben ettem.

vérpác

én: na, nézzük az étlapot!
V.: fúj, ilyet én biztosan ne fogok kérni
én: milyet?
V.: ökörvért
én: mit?
V.: ökörvérben pácolt húst
én: ??? nem szoktak vérben pácolni semmit...
V.: úgy látszik, itt szoktak
én: vérben? pácolni? nem hiszem
V.: de itt mégis pácolnak vérben... fúj, de gusztustalan... vérízű hús? fúúúúúúj
én: megnézhetem én is?
V.: tessék, nézd meg, ide van írva: bikavérben pácolt marhaszelet

Most mondom el utoljára!

Hallod, Zoé? Most mondom el utoljára! Most mondom el utoljára! Most mondom el utoljára! Most mondom el utoljára! Most mondom el utoljára! Most mondom el utoljára! Most mondom el utoljára! Nem érted? Most mondom el utoljára! Zoé! Ülj már meg a seggeden! Most mondom el utoljára! Most mondom el utoljára! Most mondom el utoljára! Most mondom el utoljára! Most mondom el utoljára!

És ezt hallgatta az egész busz, minimum nyolc megállón keresztül - de tartok tőle, hogy tovább is, mert pusztán azzal, hogy én leszálltam, a szép vörös hajú anyuka nem döbbent rá arra, hogy épp azt tanítja Zoénak (akinek hangját sem hallottam az úton), hogy amit mond, azt nem kell túlzottan komolyan venni, mert úgysem igaz.

Egyébként pedig ahogy jövök-megyek, járok-kelek város (sőt, ország) szerte - azt hallom, hogy némelyek úgy beszélnek az ő csajukkal, fiújukkal, férjükkel, feleségükkel, gyerekükkel, szüleikkel, szomszédaikkal (összességében: egymással), ahogy mi (úgy értem, én, a családom, a barátaim) sosem szoktunk. Erőszakosan, durván, trágárul, hangosan, bántóan. Mi sem vagyunk egyébként szentek, meg még olyan nagyon bezzegek sem, tapasztalhattátok, hogy én még itt a blogban is simán káromkodok nektek nagy szomorúságotokra (örülök, hogy kedves és szépbeszédű emberek olvasnak) - de valahogy tényleg úgy szoktuk meg ebben a mi kis védett mikrokörnyezetünkben, hogy ha káromkodunk is, az a levegőbe megy, és nem anyázzuk egymást, még akkor sem, amikor épp haragszunk - de nem is haragszunk folyton. És nem tartjuk sem viccesnek, sem természetesnek, hogy hátba vagdaljuk, meg orron pöcköljük, meg fejbe kólintsuk egymást - nem beszélve arról, hogy nem szoktuk rugdosódni egymás közt, de még köpködni sem. Valahogy így alakult minálunk, hogy a manapság bevett kommunikációs skillek bizonyos szegmensei egész egyszerűen kimaradtak a szocializációs repertoárunkból. Nagy kár érte!

Hogy mit veszítünk tudatlanságunkkal? Például nem helyesen azonosítjuk be, hogy be kell-e avatkoznunk, megakadályozandó az erőszakot. Nem tudjuk eldönteni, hogy csak beszélgetnek, vagy már ölik egymás. Igen, mimóza vagyok, az egy szép sárga virág, egy alig észrevehető érintésre is összerezzen.

Anyanyelvi tanárok forognak a sírjukban

Jaj nem, dehogy is, ez valami félreértés lesz! Csak elhagyják Magyarországot. Huh, micsoda szerencse! Fellélegezhetünk!

 (ugyanakkor nagyszerű hír a távozó nyelvtanárok számára, hogy kinyílik majd számukra a világ - itthon maradóknak pedig ezt a cikket ajánlom szeretettel: http://444.hu/2014/11/26/ugye-te-is-eszrevetted-a-crazy-trendet-ami-titokban-meghoditotta-budapestet/  - sajnos az én szuperszínes kabátkáim (türkiz, levélzöld, tavaszi zsengezöld, törtfehér.... de még gyűjtök továbbiakat) - szóval, azok sem bírják a hideget, így feketében járok... de színes sálat viselek)

Köszi, kalapos!

Sokszor látjuk, milyen bunkók mások. Ritkán látjuk, ha mi azok vagyunk. Vagyis sokszor látom, milyen bunkók mások. Ritkán látom, ha én vagyok az. Lehetne rá az is a magyarázat, hogy ritkán vagyok az (igen), de az is, hogy öhm... szálkákat látok meg mások szemében, míg a magaméban a gerendát sem (igen) - na de tényleg, gerendával a szemében nem várható el senkitől, hogy ugyanolyan jól lásson, mint anélkül - nemdebár?

Minap eléggé késésben voltam, ezért a vonatállomásig tartó hat-nyolc perces gyalogutat autóval akartam megtenni maximum kettő perc alatt. Mert lélekszakadva ugyan elértem volna gyalog is a vonatot, de mostanában annyi lélekszakadásom volt már, hogy nem akartam már többet. Beültem tehát az autóba, gáz (kuplung és fék is a megfelelő helyeken), éles szemmel kinéztem, hogy van egy hely az állomáshoz vezető utca vonathoz közeli  alsó traktusában, index, fék, kanyar - már zártam is az ajtót, amikor kijött egy munkás a kapuhoz és azt mondta (sic): Ne állj ide, a kurvaanyád'! - Közterület - vetettem oda igencsak foghegyről - de tudtam, hogy ingoványos talaj ez, mert noha tényleg az, mégis, nálunk kertvárosban igazából nem szokás mások háza elé parkolni - de persze aki a bolt vagy a vonat vagy az óvoda vagy az iskola (a sor tetszőlegesen folytatható) mellett lakik, annak a háza elé bizony szokás odaparkolni - de ha én laknék mindezek (vagy akár csak ezek egyike) mellett, én is nagyon utálnék mindenkit, aki odaparkol. Szóval, a teanyád, gondoltam, otthagytam a bezárt kocsit és elindultam a vonathoz.  Bazmeg, nem látod, hogy várjuk a homokot? - kérdezte a fiatalember. Egyrészt nem láttam (mert vajon miről ismerhető fel, hogy valaki homokot vár?) - másrészt viszont mikor hátrapillantottam, tényleg azt láttam, hogy a kocsimhoz közeli kapu (nem elé, mellé parkoltam!) tárva-nyitva áll, a kertben pedig egy betonkeverő (vagy egy iszonyú nagy ferde bogrács) áll, a kiabálón kívül még egy játszóruhás fiatalemberrel. Szóval, noha eddig valóban nem tűnt fel, ekkor meg és be kellett látnom, hogy itt tényleg építkezni akarnak. De addigra már vagy két értékes perc eltelt, én már méterekre voltam az autómtól, dühös voltam az üvöltöző pasira, a vonat pedig (vélhetőleg) feltartóztathatatlanul közeledett.

Szóval, egyrészt igen, odébb kellett volna állnom ön/jószántamból - másrészt viszont el kellett érnem a vonatot. És én (a vonat elérése mellett elsősorban a bunkó fiatalember megleckéztetésére koncentrálva) a vonatot választottam. Ekkor jelent meg a színen (vagyis vettem észre) azt a fekete kabátos, fekete kalapos szikár, szürke szakállas férfit, aki a járdán haladtában volt hallgatója párbeszédünknek. És ahelyett, hogy érdektelenül továbbment volna, vagy bármelyik oldalon állást foglalva beszólt volna, inkább kedvesen azt mondta nekem: Itt van még egy hely (előrébb, mint ahol álltam) - majd elővette a telefonját és azt is mondta: és van még négy perce a vonatig... (tétováztam)... és higgye el, ha ott marad, a teherautóval akkor is csúnyán meg fogják húzni a kocsiját, ha épp elférnének. Nem kellett hozzá sem túl sok idő, sem túl sok ész, hogy belássam - ebben neki tökéletesen igaza van.

Visszamentem, kinyitottam, beszálltam, előbbre álltam, bezártam, futottam az állomásra - aztán még vagy tíz másodpercet vártam is a vonatra. Ez a tíz másodperc pedig épp elég volt arra, hogy megköszönjem a kalapos úr segítségét - és hogy rádöbbenjek, nem kevésbé voltam tapló én sem, mint a csúfbeszédű fiú. És noha úgy tűnik, hogy ez a bejegyzés a kertvárosi parkolási etikettről szól (nem), vagy rólam szól (igen) - leginkább az okos szikár szakállasról akartam írni, aki közbeavatkozás, felesleges okoskodás és anyázás nélkül, pusztán a gyors helyzetfelismeréssel és némi áldozatvállalással (megállt, elővette a telefonját, megnézte és megmondta nekem a pontos időt) és a helyes érveléssel rendezett egy konfliktusos helyzetet úgy, hogy mind a bunkó munkásgyerek, mind pedig a sértett és bosszúszomjas nő sérülés jött ki végül a dologból.

Nagyon nehéz

azt mondani telefonon egy még némileg idegen, és napról napra egyre mélyülő (és napról napra egyre flegmábban válaszolgató) férfihangnak,  hogy jó legyél, meg hogy vigyázz nagyon magadra, meg hogy csinálj valami hasznosságot, mire hazaérek, és egyél-igyál, de pakolj is aztán össze magad után... nagyon nehéz.

Erőszak

Itt

aggodalomra okot adó helyzet

én elhatároztam, hogy most már tényleg, lemegy Á.  szülinapja somlói galuskástul és én utána már semmit, ezentúl vízen és zöldségeken élek, vettem is, hogy váratlan zöldséghiány fel ne léphessen csicsókát, paprikát, kelkáposztát, hagymát, répákat (és még gyümölcsöket is) - és akkor beállít anyukám egy lesütött libamellel és annak a zsírjával, utóbbi kis üvegbe zárva, az alján azzal a finom, sós, barna égedelemmel...

angry bird

Biztosan jártatok már plázában. Vagy legalább valami üdülőhelyen. Vagy valahol másutt - valahol csak jártatok már ti is, ugye? Amikor én jártam - a tengerparton meg a plázában (nem azonos időben), akkor azt láttam, hogy hatalmas (na jó, inkább csak eléggé nagy), kerekeken gördülő plüss (?) állatokon lovagolnak kisebb-nagyobb gyerekek körbe-körbe - vagy akár összevissza, mert a kerekes négylábúaknak nincs valami jól definiált, pontosan kijelölt életútjuk pályájuk, hanem a göröngymentes talajon (márvány térkő, műmárvány plázakő) - ha a gyerekek lovaglást imitálva kissé rángatóznak a műállat hátán - akkor az lassan gurulva halad előre alattuk. A műállatok elég rondák ugyan, de kétségkívül nem valósul így meg az állatkínzás, vagyis nem élő medvéket, kutyákat, pandákat vagy bébielefántokat alkalmaznak a szórakoztatóiparosok, hanem olyan plüsskollégákat, akik akár szívesen bele is szakadnak ebbe a (számukra) magasztos munkába. Ha én kislány lennék, bizonyára én is nyafognék egy-két körért a tengerparton (inkább) vagy a plázában (kevésbé). Mert amikor én kislány voltam, tengerpart már akkor is volt, plázák meg még nemigen - szóval, inkább szocializálódtam a tengerpartok szeretetére, mint a plázákéra.

Tegnap jártam egy plázában (bár lett volna inkább tengerpart), délelőtt lévén a plüssállatoknak épp munkaszünetük volt, ott álltak bús mozdulatlanságban a mozgólépcső felső végénél. Ott állt egy kék elefánt, egy foltos kutya, egy barnás színű bamba mackó - és egy piros dög. Egy nagy, vérpiros négylábú. Nem, nem róka volt. Hanem egy négylábú angrybird fejű izé. Egy négylábú madár szárnyak nélkül.

Hogy mi jutott eszembe róla? az, hogy ez talán részben magyarázza azt, hogy miért nem lehet igényes természettudományos műveket (értsd könyv) venni kiskamaszok számára. Mert nagyon kerestem az elmúlt héten. Találtam egy sorozatot: http://azvagyamitolvasol.hvg.hu//upload/2014/09/MiJarAFejedben-cimlap-300x400.jpg - jónak tűnik, V. talán kap is belőle karácsonyra - de Á. kinőtte már az ilyen jellegű könyveket (még akkor is, ha nyilván nem tud még mindent, ami bennük van.... majd elolvassa V.-ét) Viszont a 13. szülinapjára is szerettem volna természettudományos (jelenleg a kémia a mindent felülmúló favorit) könyvet venni - olyat, ami olvasható számára, megérthető - ugyanakkor némi kihívást is tartogat. Oké, lehet, hogy puszta smucigságból. Hogy ne végezzen már vele fél óra alatt. De kis vagy nagy kamaszoknak szóló igényes, kortárs könyvet ilyesmiről nemigen találtam (a régebben megjelentek sajnos megvannak A. tudománytörténeti érdeklődése okán)

Végül találtam ezt:  http://www.libri.hu/konyv/bill_bryson.majdnem-minden-rovid-tortenete.html (de ez nem volt épp sehol, majd karácsonyra...)

Megvenni pedig ezt vettem meg (némi aggodalommal, hogy túl felnőttkönyv): http://www.typotex.hu/book/5975/schiller_robert_hidrogen - már elolvasta (de legalább két napig tartott, hurrá!)

Úgyhogy most karácsonyra tovább nézelődök ezek közt:  http://www.typotex.hu/subject/0

Ha van jó könyvekre tippetek, minden jöhet!

Még további ruhák (sportpulóver)

én: magaddal viszed ezt az új pulóvert is?
Á.: igen, csak nem fér be a táskámba
(együttes erővel nagy nehezen belegyömöszöljük, tényleg nem egyszerű)
én: ezek szerint a suliból egyenesen mész edzésre?
Á.: nem, hazajövök, mert a stoplis cipő nem fér már be
én: aha... de akkor minek viszed most a pulcsit? tesiórára?
Á.: nem, teremben leszünk
én: akkor minek kell magaddal hurcolni?
Á.: hát, csak hogy egy kicsit előbb megszeressem

Megint az öltözködés

én: komolyan mondod, hogy azt a nadrágot akarod felvenni holnap, amiben térden csúszkáltál a kriptában?
Á.: szerintem nem látszik rajta, nem volt olyan koszos a sírkamra

Kiszabadultunk

Na jó, két percet ráhúztunk az egy órára - de az első bezárt szobás próbálkozásra ennyi belefér. Jó volt - de nagyon gyorsan eltelik ám egy óra! Csak mi négyen mentünk, nem vittünk senki külsőst magunkkal. Szerencsére az immár 13 éves Á. is élvezte a játékot, sőt, úgy gondolta, a mi padlásunkon is jól jönne ilyesmi. "Negyed óra alatt kitalálok egy ilyet" - mondta - ami ugyan nyilvánvalóan nem igaz, de legalább nem kell attól tartanunk, hogy totális önbizalomhiányban szenved. Azt azért megkértem, hogy először a feladatokat gondolja ki és csak azt követően kezdjen el rendezkedni a padláson, hogy megszerezte a hozzájárulásunkat. És szerinte ebből jól meg fogunk gazdagodni - ez ellen nincs kifogásunk, időszerű lenne.

A tegnapi szülinap is jól sikerült - A. és V. sokkal vidámabban takarítottak úgy, hogy nem kellett közben a takarítást mímelő Á.-t is kerülgetniük (mivel nálunk a születésnapos nem dolgozik, csak a kezébe nyomtuk reggel az első két ajándékát: egy zacskó aszalt meggyet és egy könyvet és ezzel a két dologgal jól lefoglalta magát a reggeliig), én gyorsan bevásároltam (jobb lett volna korábban, de a vidéki utak valahogy  ilyenkor mindig megtalálnak, 14-én is késő este értem haza), így aztán csak amikor 11 tájt hazaértem, reggeliztünk - Á. kívánságára füstölt lazacos pirítóst. Ebédre húsleves volt és sült lazac, krumplipüré, párolt spenót meg egyéb párolt gyökérzöldségek és rukkola saláta. És a torta - ami idén nem torta volt (Á. először áfonyatortát kért, de arról lebeszéltem, mert féltem, hogy az nagyon folyékony lett volna), mert egy hatalmas adag somlói galuskát csináltam, életemben először (háromféle piskóta, vaníliakrém, házi csokiszirup valódi vaníliával, rumban áztatott mazsola, tejszínhab... finom lett, na - még kép is készült róla... majd egyszer fel is teszem)

Ült ma reggel Á. a fotelben, ölében a macskával - és  döbbenetes volt, hogy 13 éve még akkora sem volt, mint a(z amúgy nem különösebben nagy termetű) macskánk, most pedig olyan magas, mint én - és a csontozatát elnézve még úgy 15-20 centi tartalék biztosan van benne. Amikor megszületett - kb. egyéves koráig - mindennap megmasszíroztam a kis talpacskáit mandulaolajjal - arra már sajnos nem emlékszem, hogy ez miért volt életbevágóan fontos (mert amellett, hogy nagyon finom napirendi pontunk volt ez is, valamiért még rettentően fontos is volt, a kihagyásának nagyon komoly következményei lettek volna... azt hiszem) - most meg ugyanolyan hosszú, de robosztusabb a lábfeje, mint A.-é, a keze túlnőtt az enyémen - és nagyon különleges alkalmakkor hagyja csak magát megsimogatni.

Ezen a képen már tíz napos... és életében először nyitottunk ablakot a helyiségben, ahol tartózkodott... alig több, mint fél órát vett igénybe, hogy felöltöztessük - majd A. ölbe vette, nehogy elfújja a kis babánkat a szél - én pedig rettenthetetlen bátorsággal kinyitottam az ablakot (maximum) öt percre - láthatjátok, nem felelőtlenkedtük el a dolgot: