Hogyan működik az ember?

Igazából gőzöm sincs róla, hogy ki hogyan működik, még saját működésemmel kapcsolatban is rengeteg fehér foltot tartok számon (mindeközben napi szinten veszek részt aktívan más emberek működéseinek vizsgálatában, sőt időnként be is avatkozom) - na, mindegy is, most csak az jött elő bennem, belőlem ennek a képnek a láttán, hogy bár az én családomból nemigen dohányzott senki (rajtam, a tesómon és néhány ritkán látott nagybácsin kívül), és én is elég hamar* abbahagytam, szóval meglátva ezt a képet, olyan intenzív időutazásba fogott az agyam, hogy fél percen belül jutott eszembe vagy kétszáz ember, akik életem különböző korszakaiban körülöttem vagy velem együtt dohányoztak, hogy hirtelen a számban éreztem a füstöt, egyszerre az első slukk szorongásoldását, a bulizás édes ízét, a keserű, torokmaró magányt, a szeretkezés utáni első cigiket, a kávéhoz szükséges adagokat, az idegesség láncdohányzását, a reggeli hideg csikkszagot, a nyári füstízű csókot, a hajba ragadt füstöt, az alföldi dohányföldek fanyar illatát, a sodort cigiket,  az esőáztatottakat, amiket ki kellett szárítani, mielőtt rágyújthattunk volna, a könnyekig marót - nem sorolom, nem is tudnám mindet. Hirtelen kedvem támadt rágyújtani úgy, hogy a pénteki koncertet és az azt követő éjszakát tönkrevágta az, hogy passzív dohányzással vagy öt doboz cigit nyomtak le a tüdőmbe, hogy képtelen voltam kitisztítani a füstöt a bőrömről és a hajamból, éjjel hánykolódtam, köhögtem, fájt a torkom, és totál visszabetegedtem (oké, a hideg szélnek is volt benne némi szerepe, de főleg a füstnek)

* mostanra persze már úgy gondolom, hogy igazából nem lehet elég hamar abbahagyni, sőt, mostanára olyan szinten traumatizál zavar az, ha körülöttem aktív dohányzás folyik, hogy ha tudnék ölni a tekintetemmel, időnként megtenném, bár valószínűleg a hullahegyeket sem viselném el jobban, mint a cigifüstöt

Árvíz

Még soha nem fordult elő annyiszor, mint az idióta kupakrendelet óta, hogy magamra öntök italt (az autóban rendszeresen) és hogy kifolyik italom (jellemzően az autó anyósülésére). Ezúttal az ágyam mellé ömlött ki alig kevesebb, mint másfél liter víz, tönkretéve vagy tíz könyvet, jegyzeteket, sminkcuccot, egyebet. Persze talán figyelhetnék jobban, hogy sikerült-e jól rácsavarnom a kupakot a nyílásra - de egy éjjeli köhögőroham közepén, oxigénhiánytól fuldokolva, miután az elmúlt héten az éjszakai alvásátlagom maximum 1-3 órát éri el, amivel legfeljebb egy igénytelenül megalkotott zombi kinézetét és figyelemkoncentrációs szintjét hozom csak (farasangra jó lennék beöltözés nélkül) - hát, nem csekkoltam a palackot (mert amúgy van egy belsővé vált tudásom arról, hogy képes vagyok palackot bezárni szellemmel vagy anélkül). Ha meggyógyulok végre, letépem a szemem elé kerülő összes kupakot a palackokról. Reszkessetek, kupakománok!

El fogsz ájulni!

mondta Hunor, majd előhúzott a zsebéből egy gesztenyét és felmutatta. De ennyitől én nem ájulok el. Még a döglött bodobácstól sem, amit Lili hozott a tenyerén azzal, hogy esetleg életre tudom-e kelteni. Nem tudtam, bár ilyen képességnek örülnék.

Jártam megint a Lidlben is, ott viszont majdnem elájultam (nem), mert 400 forint egy kis zacskó (elvileg) friss kapor, persze, mindnek poshadt már az egyik fele, de amikor odamentem egy eladóhoz, aki épp brokkolikat baszogatott tologatott egy ládában, és megkérdeztem, hogy esetleg leáraznák-e, mert akkor vennék két csomaggal és a rothadt felét kidobnám, de a másik fele még menthető lenne, akkor azt mondta, hogy nem áraznak le semmit, hanem inkább beszedi az összeset. Nem tudom, mikor vált a kapor ennyire drága kinccsé, de kénytelen leszek kibányászni a magaságyásomat a gaz alól és teleültetni kaporral meg sóskával.

Meg attól is majdnem elájultam, hogy a múlt héten felhívttak a neurológiáról, ahová van anyukámnak időpontja, hogy megy-e, én meg ahelyett, hogy azonnal lemondtam volna az egészet, azt mondtam, hogy még gondolkodunk rajta (mármint én azon, hogy szükséges-e a nyári másik neurológus után, illetve hogy van-e aznap kapacitásom egy teljes napot kivenni vagy ellógni), mire kifakadt az asszisztens, hogy mostanában mindenki lemondás nélkül offolja a programot. Jó, mondtam, én mindenképp szólok, ha nem mennénk. És isten bizony, meg is próbáltam ma lemondani. De hiába ütöttem be a központi szám robothangjára válaszul a melléket, ott vigasztalanul kicsörgött órákon át. Nem, igazából csak fél órát tudtam szánni erre a procedúrára. Egy leszek azok közül, aki úgy nem megy el, hogy le sem mondja. Sorry. Milyen jó lenne, ha feltalálnának egy olyan levelezési módot, hogy csak itthon megírom valami gépen, amikor ráérek, ott meg elolvassák, amikor ráérnek! Lehetne a neve mondjuk... e-mail? Ja, már feltalálták. Kár, hogy a kórházakban még nem ismerik. Mennyivel egyszerűbb lenne, mint a telefon!

És attól aztán végképp elájultam, hogy eladásra kínálok egy ruhát, jelentkezik egy vevő (női néven, B. Zsuzsanna), helló, eladó még? helló, igen. hol lehet átvenni? írom, hogy hol lehet, amire az a válasz, hogy szeretne olyan jól megbaszni, hogy fennakadjon a szemem. Nyilván tiltottam, de még így is szar érzés.

kibaszott kupakok

Ja, úrinők úrinőblogban ilyesmit sosem írnának, pláne nem a címben, hacsak... hacsak nem komoly okuk van rá. Amúgy meg tényleg nem vagyok úrinő, mitől is lennék. Szóval azon vagyok kiakadva, hogy egy új rendelet miatt a kupakokat nem lehet lecsavarni. Nem tudom, ki hogy van vele, lehet, hogy van, aki észre sem vette (ezt mondjuk kétlem), én sajnos a másik véglet vagyok, nekem napi szinten okoznak bosszúságot a lecsavarhatatlan kupakok. Öntöttem már ki emiatt olajat, öntöttem le magam vezetés közben nagyon (úgy értem, fél liter kólával) - még jó, hogy épp hazafelé jöttem, de ment tönkre (aznapra) szép ruhám a kupakról visszacseppenő kaukázusi kefír miatt - most pedig elázott a teljes ágyam fél liter fröccsvíztől, mert a rászerelt kupakot csak ferdén tudtam visszacsavarni, mert nem engedett többet a madzag. Jó, nem mindenki dob az ágyra lazán egy épphogy megbontott másfél literes flakon vizet - de én inni akartam elalvás előtt. Most írok helyette. Mondjuk ez épp az az eset lenne, amikor jobb lenne töményen inni a bort - ha szoktam volna fröccsöt vagy bort inni (mostanában amúgy néha igen, de most csak vizet akartam). Most kereshetek másik ágyat magamnak a házban, mert ez tocsog a víztől - először azt hittem, macskapisi, de sajnos a vizem. Talán praktikusabb lenne visszaválthatóvá tenni a kupakkal ellátott palackokat.

Anyukámmal tegnap közepes, de ma szuper napot töltöttünk - majd írok erről is, ha kialudtam és kidolgoztam magam.

harag

Talán nem is tudjátok (talán meg nálam is jobban, hiszen én még csak kezdő félárva vagyok, itt van a koporsóhéj a fenekemen), hogy hányféle dologért lehet haragudni egy halott apára. Először is amiatt, hogy halott és így egyoldalúan kilépett a kommunikációs térből, és a térben lebegő kérdésekkel és válaszokkal így magam maradtam. Valódi és lehetséges kérdések és válaszok. Körülbelül ezermillió. Na, ja, így járnak, akik életükben nem beszélnek másról, mint hogy szép-e az idő. Nem szép. Aztán itt van a basszus, miért kellett pont most meghalni? Nem ért volna rá a szakdolgozat után? Mert így a drága, soha vissza nem térő pótszabadságomat írás helyett temetésszervezésre kellett pazarolnom, írni meg írhatok munka után félholtan. Félhalás félharag, így dukál. Magamat félig szeretem. Aztán hogy folyton ennem kell. Belőlem a stressz ezt hozza ki. Szakdolgozat + halál + temetésszervezés = 3 kg (plusz három! bárcsak fogynék a bánattól, a munkától, a stressztől - de nem, engem nem olyan fából faragtak) - Ja, akkor már rögtön az öröklött testalkat miatt is utálhatom. Hagyhatott volna rám gazellatermetet (oké, neki sem volt, de mégis, ha szeretett volna...). Szerethetett volna. Büszke lehetett volna rám. Vagy ha nem, legalább elismerhetett volna valamit az életemből. Jó, ne legyek igazságtalan, mindig nagy teljesítményként gondolt arra, hogy összeszedtem A.-t. Mert őt viszont szerette. És A. gyerekeit is. Igen, ők az én gyerekeim is, de anyai jogon nem váltak volna szerethetővé. Szerencsére A. az apjuk. Hagyhatott volna rám nagy vagyont - ha már meghalt. Jó, ne rohanjunk előre, lehet, hogy ott a vagyon bevarrva a párnacihába. A párnacihák mindegyikét nem fogjuk tudni átvizsgálni. Kurva sok holmit felhalmozott. Kurva sok felesleges holmit halmozott fel. Semmi aranyrög. Még a két gyűrűje is eltűnt - jó, erről valószínűleg nem tehet, legfeljebb arról, hogy minek kellett mindent szanaszét hagyni szem előtt. Ötlet van, bizonyíték nincs, így meg puszta rágalom lenne. Amúgy jól megalapozva. Két gyűrű - egy jegy és egy pecsét - harminciksz évi ugyanott tárolás után nem száll sírba a halottal. És ezek még csak az azonnal látszó felszíni dühök, mérgek haragok. De ahonnan ezek kjönnek, jön majd még más is. De ez - ugye - nem tartozik a dolgozat témakörébe, szóval, hess vissza a kit érdeklő témához. 

álom, álom, mérges álom

Álmomban úgy felhergeltem magam, hogy felébredtem. Egy módszertani bemutatót akartam tartani a munkatársaimnak, de széttrollkodták. Először is egy szekrénypolcokon át megközelíthető padlástérbe rendezték az eseményt, ahová nem tudtam felmászni. Aztán amikor nagy nehezen kértem egy normális termet, akkor beültek vagy harmoincan kártyázni, enni, dumálni - hiába kértem, hogy csak az maradjon, aki az én bemutatómra érkezett. Aztán elővettem az eszközöket és kiderült, hogy részben kevés, részben használt mind - és amikor még erre is ki tudtam találni valamit, hogy hogyan használhatjuk fel mégisb jól, akkor hangoskodni kezdtek - de még a kedvenc pszichológusom is. Kiküldtem őket. Azt hidzem, ketten vagy hárman maradtak mégis, de addigra már annyira meg voltam tépázva, hogy csak sírni tudtam - erre ébredtem fel. Amúgy jókor, mert reggel is volt, pisilnem is kellett - de mégsem volt jó így ébredni.

Most, hogy írom, rájöttem, hogy néhány hét múlva valóban kell egy módszertani bemutatót tartanom. Jaj.

papírforma

Nos, a tavasszal "ellopott" néni helyett már a nénitolvaj van bejegyezve ikerszomszédként. A rendőrség és a gyámhatóság szerint is teljesen rendben volt, van, lesz, hogy egy ember, aki egy éve még nem ismer egy öregasszonyt, csak megveszi annak a vidéki házát, aztán a pénzt, amit az öregasszony itthon tart a párnája alatt, néhány héttel később közösen teszik be a bankba (?), onnantól kezdve az addig úton-útfélen minden szomszéddal beszédbe elegyedő, de idegenek felé bizalmatlan néni hetekre, hónapokra eltűnik a házból, ha néha felbukkan, akkor a korábbi segítőitől, szomszédaitól riadtan menekül, velük soha többé szóba nem áll, viszont az idegen ember felújít, átépít, majd megjelenik a tulajdoni lapon, mint tulajdonos. Hát miért nem tudja elképzelni, hogy megszerették egymást? - kérdezte rosszallóan a rendőrsrác. Mert szerinte én gyanakvó vagyok, de igenis vannak tündérmesék. Én hiszek a mesékben - és a mesékben megjelenő gonosz, számító, hatalom-és vagyonéhes szörnyekben is. A nénit több, mint másfél évtizede ismerjük, láttuk, hogy fordult ki magából a bácsi halála után, és biztos vagyok benne, hogy ez a pasi (mármint az új szomszédunk) egy elég gátlástalan csaló. De lepapírozta, papíron minden rendben, szóval, lépjünk is tovább.

Mazsola

Mazsolázzatok, finom. Csak közben jusson eszetekbe Móricz Árvácskájából az alábbbi kis részlet (mert az irodalomban már minden ott van):

" - No mi van vacsorára?

Zsófi azt mondta:

- Ott van a kemencepadkán.

De csak úgy félvállról mondta a Zsófi, mintha nem is ő lett volna a cseléd, s egész mérgesen nézett a kis államira.

- No Pösze, ez a tied - mondta az asszony.

- Én nem vagyok Pösze.

- Hát mi vagy?

- Árvácska, a naccsága úgy hívott: Árvácska.

- Hát az anyád hogy hívott?

- Csöre.

- Az is vagy, te kis pösze, beszélni se tudsz.

- Engem csenkicse tanított, majd az iskolába megtanulok - pötyögte selypítve Csöre, aki csak most tudta meg, hogy nem beszél szépen, hanem pöszén, vagyis selypítve.

- Edd meg.

Sötét volt a konyhában. Nem lehetett tudni, mi van a lábosban, mind megette a legyet is, ami a mártásban sűrűen volt, gondolta, tepertő. Zsaba Mári bevitte a kis szobába, ahol ő hált, megmutatta: itt fogsz hálni velem. Ferembá nincs ma itthon, ha itthon lesz, akkor se hál idebe, hanem ki a marhákkal. Ez rendbe vót, mert kedvesapám is kint hált mindig az ólban, télen-nyáron. Eccer csak hallja, hogy Zsófi azt mondja:

- Nem válogatós, megeszi ez a legyet is.

És nevetett hozzá."

Például ha nyomtok egy ctrl F-et és beírjátok a keresőbe, hogy "nyelvvizsga" rögtön megjöhet a kedvetek nyelvvizsgázni határvadásznak állni. Lehet más szavakkal is kísérletezni, mindre kiad egy marék legyet valamit.

Karina, Álmos, Kinga, Krisztofer, Rozé és Dió (meg a motoros)

Ezeket a gyerekeket, sem a kutyát nem ismerem. Többségükben ők sem ismerik egymást. Hogy mi a közös bennük? Az apjuk. Mármint nem úgy, hogy egy apjuk van mindannyiuknak, hanem hogy mindannyiuknak olyan apja (Dió esetében gazdája) van, aki fehér, középosztálybéli férfi, feltehetően középvezetői, esetleg felsővezetői pozícióban és aki elképesztően kurva büszke arra, hogy a hétvégén segít a nejének. Például elmegy a gyerek(ek)kel a DM-be bevásárolni, elviszi őket játszótérre vagy étterembe (ez pont nejestül történt) - és azt, hogy megjelent a színen egy ilyen alfahím, azt mindannyian azonnal a tudomására is akarták hozni mindenkinek, aki egy szűk öt kilométeres körben tartózkodott, ezért azzal a hangerővel kommandírozták a gyerekeket és Diót, hogy senki ne maradjon értesületlenül arról, hogy itt vannak, és pelenkát vesznek (érted, nép? Én, felsőkategóriás apa, pe_len_kát veszek Karinkával a DM-ben), meg mászókáznak (felfogtátok, emberek? Én, én, én (én, én, én, én, én!!!!!) hoztam el a gyerekeket a jáccóra!), meg rendelnek az étteremben (Dió, lábhoz! Lábhoz! Maradsz! Ülsz! Dió! Majd otthon kapsz marhahusit!). (Kriszikém, kérsz somlóit? Anya, te ebbe ne szólj bele, ez a férfiak dolga, hogy döntsenek, igaz, Krisz? De ha otthagyod, belenyomom az arcodat!) A DM-ből konkrétan úgy menekültem ki, hogy a dolgok felét elfelejtettem megvenni, mert alfaapu darabokra törte az agyamat a hangerejével. Azt hiszem, a szombat volt az utolsó alkalom, hogy nem szólok valakinek, aki ennyire durván emberellenesen viselkedik.

A motoros gyerek nélkül volt. A benzinkút egyik kútjánál hosszabb sor, a másiknál egy motor, vezető nélkül - nyilván odaálltam, hiszen mindjárt fizet (gondoltam én). A társa motoros ruhában kint telefonált a shop előtt. Várja a másikat - gondoltam. Aztán nagy nehezen (hosszú percek, már mögöttem is állt a sor - de míg a másik sor haladt, mi álltunk) letette a telefont és bement. Gondoltam, megnézi, hogy hol akadt el a másik. Újabb hosszú percek. Aztán a kút számlálója nullára ugrik, kijön a motoros (semmi társ), nekitámaszkodik a motorjának és újra telefonálni kezd. Úgy, hogy bent áll a kúton, mögötte több autóból álló sor, akiket már így is feltartott vagy tíz percig. Én néhány héttel ezelőtt használtam életemben először az autómon  a dudát, de most megnyomtam. Kissé meghökkent. De nem annyira, hogy abbahagyja a telefonálást, csak dühösen legyintett felém, mintha egy legyet akarna elhajtani. Meg odaszólt, hogy ne dudálj. És lazán a motorra támaszkodva telefonált tovább. Sajnálom, de eldurrant az agyam, szóval rátenyereltem a dudára. Muszáj volt letennie a telefont, mert szerintem nem hallotta többé, hogy mit mond bele valaki. És ha nem indult volna el (korántsem elég sietősen amúgy), akkor kiszálltam volna, hogy megmondjam neki, hogy csak a saját idejével szórakozzon. Végül is ott ültek mögöttem a szüleim, biztosan megvédenek, ha rám támad. Oké, tegnap amúgy is elég feszült voltam egész nap (úgy fél miliméterre a robbanástól), de szerintem ez a teljesen oké napjaimon is felháborított volna.

eltenni az útból (valakit, valamit)

Tegnap bevásároltam anyukámnak harmincötezerért. Ma ebből megkaptak a macskák ötezernyit, kidobtunk tízezernyit. Hogy miért? Mert valaki - ahelyett, hogy kipakolta volna - eltette az útból a félig kipakolt táskákat. Miért nem pakoltam ki én magam? Mert elkezdtem kipakolni, azzal párhuzamosan főzni, mosni, pakolni, miközben hazajöttek a töbiek - és én azt képzeltem, hogy amelyik félig rakott táska már nincs a konyhában, annak a tartalma a hűtőben piheg. Felrobbanok.

Hogy ment el

reggel negyed kilencre a kedvem a befőzéstől? Hát úgy, hogy hazahoztam, megmostam, megtisztítottam, feldaraboltam és fazékba tettem körülbelül öt-hat kiló nagyon érett fügét. Majd abban a pillanatban, amikor a tűzhelyre tettem volna, a fazék füle kicsúszott a kezemből és a fügemassza beterített mintegy másfél négyzetméternyit a konyhakőből. Nálunk nem lehet enni a padlóról, de ha lehetne, sem ennénk (a macskák persze esznek, de a szottyadt fügét nem szeretik). Már kétszer feltakarítottam - még mindig ragad. A különlegesen magas cukortartalom teszi. A reggeli lelkesedésem viszont már a komposzton pihen. Azért a fügével kezdtem, mert abból volt a legkevesebb. Van még hat-nyolc kiló ringló és vagy tíz kiló szilva.

Nem véletlenül

szerepelnek irodalmi művekben a testvérgyilkosságok feloldhatatlan családi konfliktusok. Egyelőre szóhoz sem jutok, de előbb-utóbb nagyon cifrán káromkodva fogok (jobb híján) itt panaszkodni. Kurvára elegem van a tesómból és az apámból is.

A halszagú rokonságot

ma én képviseltem a konferencián. Én vagyok a hibás*, miért tartom felejtem a konyhában a sálaimat? Ha rendesen eltenném őket, akkor nem válnának halszagúvá a konyhában, ahol Á.*** vacsorára és reggelire is halat süt magának**.  Ha rendesen ellátnám a háztartást, nem kéne, hogy szegény Á. magának süssön halat. Nem kéne, hogy V. magának főzzön cukkinis tésztát.***** Akkor nem kéne A.-nak jobb híján** többször is ugyanazt ennie******

* amúgy is mindenért** én vagyok a hibás

** mert én állítólag nem főzök és nem vásárolok eleget (állítja A., aki "jobb híján" eszik harmadjára is húslevest)

*** Á. pedig nem kapcsolta be a szagelszívót, így este halszagra aludtam el, reggel pedig újult erővel mindent elárasztó**** halszagra mentem ki a szobából

**** vagyis valamennyire bárhol halszagú lett volna a ruhám (mindkét alkaloommal minimum negyed órás teljes kereszthuzatot csináltam, de a sálnak ez kevés volt - viszont ezt már csak az úton konstatáltam - az orgona-hal elegy nem jó illat)

***** nem fonnyadna a pulton a gomba, amit nem vol időm megcsinálni, sem a meghámozott cukkini, amire szintén nem volt időm - de ő nem abból készít cukkinis tésztát, hanem egy új cukkiniből, mert amit én szétbarmoltam, az már fonnyadt

****** amikor A. otthon dolgozik (mindig), akkor neki nincs ideje arra, hogy megfőzze azt a kurva sztrapacskát, amit én megvettem, és összekeverje juhtóróval (szintén én vettem) és tejföllel (szintén), meg hogy szalonnát (szerintetek ki vette?) kockázzon a tetejére nettó húsz perces munkával, ezekre csak nekem van időm

a) ha otthonról dolgozom, mert akkor ráérek

b) ha hazajövök munka után, mert akkor ők edzésre mennek, nekem meg édes pihenés az a kis főzőcske, erre gyúrtam egész gyerekkorombabn az elképzelt kis babakonyhámban

Én ma a reggeli kávémon kívül egy pogácsát ettem. Kopog a szemem az éhségtől. De hibázok, ha megkérdezem, hogy van-e itthon valami (amit nem én vettem vagy készítettem el)

Konklúzió: alig várom, hogy elköltözzenek az ivadékaim (a halas is és a cukkinis is), A. pedig rendeljen magának ebédet, ahonnan akar, vagy intézze másképp - én is így fogok tenni.

hétvége

Ma laminált padlót rakunk le egy olyan szobában, ahonnan a bútorok nagy részét nem lehet kipakolni, mert túl nehezek és/vagy nagyok ahhoz, hogy kiférjenek az ajtón. De ez a nap kismiska ahhoz képest, hogy tegnap megpróbáltunk a tesómmal beszélni egymással. Kölcsönös minimum életre szóló sértődés lett belőle, kábé olyan szinten, hogy soha többé nem akarunk találkozni. Az utóbbi években amúgy nem sokszor láttuk egymást - de a szüleink miatt muszáj lenne kooperálni. Nem tudom, hogy fog menni - ők (mármint a tesómék) épp válnak és a tesóm a veszteségfeldolgozásnak abban a szakaszában tart, hogy minden egykori sérelmét le akarja verni valakin. Én viszont már nem vagyok abban az időszakomban, hogy ezt hagyni akarnám. Miután üvöltve és ajtót csapkodva elrohant, bőgtem egy sort (addig nem) - és azt reméltem, hogy megúszom ennyivel, de nem. Éjjel nem tudtam aludni, ha mégis, rémálmaim voltak (ami amúgy ritkán), heves szívdobogásra ébredtem, olyanra, mintha az ágyamat rázta volna valaki és amit nem tudtam kezelni. Ébren voltam ötig. Reggel A. egyedül kezdett neki a munkának (karácsonyfa lebontása, az ő szobájának a kipakolása - a szekréntyekből, asztalról mindent, az ágymatracot, ágyneműket - nem hangzik soknak, és egy igazán puritán kis cellában él, aztán persze csatlakozott Á. és én is (V. dolgozik vasárnaponként) - de így is eltartott közel három órát) Akkor álltak neki a fiúk felszedni a régit és letenni az újat - az egész szoba nincs tíz négyzetméter, de még a felénél sem járnak. Igaz, a naheze megvan, az újonnan letett félre rákerültek a nagyon nehéz bútorok, már csak egy nagy íróasztalt kell kerülgetni a fennmaradó munkaterületen. Holnap persze mindenki dolgozik, elkezdődik az egyetem is - szóval, nincs idő húzni. Én javasoltam, hogy szánjunk rá egy kétnapos hétvégét, de A. minél hamarabb akarta. Ki kéne vennem egy hét szabadságot, hogy kipihenjem végre magam. Persze, nem fogok, túl nagy luxus lenne csak erre elherdálni.

Kétezer-huszonkettő első képei reggeltől estig

Tegnap lencselevessel vártam mindenkit haza - V. jött előbb, Á. később. Amikor végre megérkezett, mondtam neki, hogy alig vártuk, hogy együtt ehessük meg az év első vacsoráját - mire Á. azt mondta, hogy felesleges volt várnunk, tudhatnánk, hogy ő egyedül eszik. És fel is ment a szobájába három tányér étellel. Hoppon maradtunk. Ma én - mint fentebb dokumentáltam is - a szüleimnél voltam, vittem nekik is lencselevest és mákos gubát is (bár sem a jövőbeni gazdagság, sem a termékenység nem reális elvárás esetükben). Arra jöttem haza, hogy Á. tüntetőleg velük ebédelt és méltatlankodott egy sort (A.-nak és V.-nek), hogy nem érti, mi bajom volt/van azzal, hogy nem evett velünk tegnap lencsét, mikor ez neki nem fontos. A. azt mondta, hogy legalább azt tanulja meg, hogy nekünk fontos lenne. Mire Á. azt mondta, hogy erre a kis időre már nem érdemes új dolgokat tanulnia. A. és V. érdeklődésére, hogy mit ért ennyire kis időn, bejelentette, hogy összeköltözik a barátnőjével. Úgyhogy most tűkön ülünk. Mert azt nem tartotta fontosnak elmondani, hogy mikorra tervezi a szökést (és azt sem, hogy miből fogják fenntartani magukat). Azt hiszem, így január másodikán ez épp elég meglepetés volt, így örömmel konstatáltam, hogy legalább a covid gyorstesztem negatív lett (fáj a torkom és a fejem - de lehet, hogy csak az engesztelhetetlen düh és gyűlölet emészt fel, amit anyukám szomszédja iránt érzek, aki kábé húsz éve keseríti meg anyukám életét változatosan bunkó dolgokkal (most épp azzal szembesültünk, hogy valamikor a közelmúltban átküldött egy részeget, hogy vágjon ki diófákat a mi kertünkben (kivágta, otthagyta) de korábban megmmérgezte anyukám kutyáit, még korábban csonkolt juhtetemeket dobált áűt a kerítésen azzal, hogy jó lesz a kutyáknak játszani, stb) - illetve mostanában az enyémet gyötri, mert a demencia jó pajzs az atrocitások egy része ellen)

kérelem

Tandíjtúlfizetésem keletkezett. Úgy történt, hogy az egyetem előre meghatározott címletekben részletekben követeli a tandíjat - ami lehetne jó, mert megkönnyíti a dolgot, nem kell számolgatni, de nem jó mégsem, mert ha túlfizetés van, akkor csak egy előre kiszámlázott tételt egyben lehet visszakérni, annak egy részét nem. Én befizettem az első, legnagyobb részletet, aztán a munkahelyem azt mondta, hogy ők átvállalnak a tandíjamból egy részt, de ez az összeg nem egyezik meg egyetlen, az egyetem által kiírt tétellel sem, aztán meg nem is fizették be határidőre, úgyhogy én befizettem a második előre kiírt tételt is. Minden egy gyűjtőszámlára érkezik be és nekem egyben kell átutalnom - vagyis elvben úgy is befizethetném, hogy naponta utalok át mondjuk ezer forintot - de ha túlfizetek, akkor csak kiírt tételt utalnak vissza (egyben hatvannégyezret vagy negyvennyolcezret) - de az én túlfizetésem huszonnégyezer. Nagy nehezen kiderítettem, hogy hogyan kell visszakérnem - de ehhez több e-mailváltásra és többszöri telefonálásra is szükség volt - csakis a honlapról letölthető kérelem alkalmas rá, amit természetesen pdf-ben tesznek fel, vagyis nem kitölthető az interneten, de utána azt meg tudom tenni, hogy a kézzel kitöltött kérelmet visszascannelem és elküldöm e-mailben. Könnyítésként azt a lehetőséget adják, hogy ha e-mailben küldöm vissza, nem kötelező aláírni. A letöltött, kinyomtatott, kézzel kitöltött, visszascannelt szart nyomtatványukat. Hát bazmeg, ezzel tényleg jelentősen egyszerűsítették az ügymenetet. Amúgy át is vezettethetném a következő félévre. De nem lehet, mert még nem írták ki a következő féléves tandíjat, mert az még el sem kezdődött, mert ez még be sem fejeződött, meg mert huszonnégyezres részlet ott sem lenne. Miért nem mindegy, hogy a kurva gyűjtőszámlámra milyen részletekben fizetgetek? Miért kell mindent túladminisztrálni? Miért írja felül a józan észt mindig valami hatökör?

szép nap csúfos véggel

Tudom, nem szabad így lelőni a poént - de elég rosszul érintett, hogy miután az egész napot boldog kirándulgatással töltöttük (oké, igazából csak két és fél órát sétáltunk, de előtte meg utána autóztunk is) anyukámmal, akire én vigyázok a hétvégén, boldogan hazaérkeztem, majd kibontottam az anyukámtól elhozott számlákat, és hirtelen mintegy nyolcvanezer forintra növekedett az október végéig befizetendő összeg egy laza negyvenezres villanyszámla kibontásával. Amúgy is vannak olcsóbb meg drágább hónapok, mert van, amit kéthavonta kell fizetni - de nem felváltva, hanem a drága hónapokon mindent (és ne higgyétek, hogy az olcsó hónapok valóban kevés pénzbe kerülnek) - szóval, ez most amúgy is egy drágább hónap.

A nyugdíjának elégnek kéne lennie a rezsire, a gyógyszerekre, az élelmiszerekre, a váratlan kiadásokra (mint például fogászat, cipővásárlás, elromlott mosógép, beomlott cserépkályha, elromlott kazán - igen, ebben a hónapban történt  mindez), meg a saját gondoz(tat)ására. Talán nem lesztek nagyon meglepve, ha azt mondom, hogy kurvára nem elég minderre a nyugdíja, sőt, kezd az lenni a kisebb rész, amire futja belőle. Akkor sem, amikor éppen nem kell új porszívót venni, meg új fogsort, meg új cipőt, meg új mosógépet, stb.

De legalább a számlabontásig jó volt a nap és a képek szépek lettek.

Fűtünk

Nem keresem vissza, de úgy emlékszem, inkább június volt már, amikor idén kikapcsoltuk a fűtést, nem május (pláne nem április) - ez az év minden szempontból alulmúlja a korábbiakat, pedig már előtte is nagyon vágytam a javulásra. Vagyis előtte vártam. 2022-től nem várok semmit. Az előttünk álló októbertől,  novembertől és  decembertől sem. Azt hiszem, józanabb gondolkodású versenyzők ilyenkor vágják fel az ereiket. De én - mint tudjuk korábbról - a ragtapaszt is órákig nyúzom le magamról, szóval, én hagyom magam apránként lereszelni. De hogy addig se fázzunk, a fűtést ma visszakapcsoltuk.

rettenetes május

Viharos, hideg szél, kiszámíthatatlanság a köbön. V. kamaszkora a legrémesebb álmaimat is alulmúlja. Görcsbe rándul a gyomrom, ha csak arra gondolok, hogy szembe jön valahol a házban. A hideg, szenvtelen unalom és az égető gyűlölet váltakozik a szemében. Hol van az az édes, okos, cserfes, vicces kislány, aki szeretett engem? Legszívesebben elköltöznék itthonról. És lehet, hogy meg is teszem, mert különben egyszer felpofozom. Ja, és napok óta fáj a fejem (tőle)

A gumicukor mindig segít

ha az ember szeretne egyik napról a másikra tíz kilót hízni. Köszönöm, gumicukor!