Tiltott hajmosás, eperzselé és antibiotikum

Utálok hajat mosni, és egyben napok óta a legégetőbb vágyaim közé tartozott - azon túl, hogy ne fájjon végre a fülem - egy jó hajmosás. De tilos. Nem érheti víz a fülemet. Végül mégis megtettem, igaz, előtte viaszos füldugóval igyekeztem elzárni a vizet a fülemtől. Muszáj volt, mert már annyira büdösnek éreztem a fejem, hogy féltem, hogy nem lát el elég lelkiismeretesen az orvos ma, ha ilyen büdösen megyek oda. Ezen már nem fog múlni.

A doki előtt elmentem B.-vel az IKEA-ba, hogy beszélgessünk egy kicsit és nagyon finom eperzselét ettem pohárból. Viszont nem volt a kedvencem, a marinált lazactál, így be kellett érnem egy lazacos vrappal, de nem szeretem ezt a műfajt, olyan érzésem van, mintha hullát harapdálnék (nem harapdáltam soha, nem is tervezem, épp arról beszélek, hogy gusztustalan) - az én világomban a lazac érkezzen forró pirítóson, esetleg szobahőmérsékletű kenyéren, de ne hideg palacsintaként feltekerve.

Az orvos lelkiismeretesen ellátott, eddig ez a doki volt a legalaposabb - másik kerület, másik SZTK. Foglaltam is egy kontrollidőpontot hozzá augusztus 24-re. Már nagyon profin foglalok. Tett új csíkot a fülembe, megnézte a torkomat, orromat, megkérdezte, lázas vagyok-e (erre nem tudtam érvényesen felelni, hiszen folyamatosan teli vagyok nyomva cataflam/nurofen kombóval) - mindenesetre délután a háziorvos helyettesével írattam fel antibiotikumot, biztos ami biztos. És mivel még mindig úgy érzem, hogy a fülemen át egy kötőtűvel piszkálják az agyamat, be is fogom szedni. Jó, utána majd veszek Canestent is. Úgy látszik, ezen a nyáron ezeket a koktélokat fogyasztom. 

Fészkes fene

Az üres fészkek gyerekszobák nagyon fájnak, gondolta a fene, hogy ennyire. Nyilván tudom, hogy ez az élet rendje, meg örüljek, hogy egészségesek, önállóak (és ezeknek tényleg nagyon örülök), és hogy az lenne az igazi baj, ha még ötvenévesen is itthon laknának (igen) - de úgy tűnik, pokolian fájni nemcsak az tud, ami szomorú, hanem az is, aminek amúgy örülünk. Á-nál már holnap reggel hat óra van, itt még ma éjjel. V. azonos időzónában van, sőt, kocsival húsz perc sincs, ha nincs forgalom (és húsvétkor végig itt volt), de este rám zuhant a csend, és bolyongok a szobáikban (miközben tudom, hogy hányszor vágytam csendre és csak egy fél nap nyugira, és amúgy meg tök jóban vagyunk A.-val, örülünk egymásnak, terveket szövünk, szóval nem az a baj, hogy ketten nem jó, csak azt nem fogom fel, hogyan, mikor tűnt el az a 25 év, amikor még a gyerekek előtt voltunk ketten)

Az igazán jó sorrend az lett volna, hogy felnőnek a gyerekek, kirepülnek, mi szusszanunk egyet, utazgatunk, küldözgetjük a képeslapokat, a szüleink még élnek (anyukám nem beteg és az apám nem agresszív szociopata), a tágabb családunk nem tűnik el, mint szürke kámfor a ködben, jókat beszélgetünk, szeretjük őket, ők is minket, a gyerekek párt találnak, lesznek unokáink, mi  megbecsült nyugdíjasok leszünk, utazunk az unokákkal is, sajnos előbb-utóbb meghalnak a szüleink, de mi itt maradunk a gyerekeink és az unokáink körében (egészségesen és továbbra is aktívan, nyilván)

* délután még nagy robajjal a padlásablakot törte be a szél, még ez is

Egy kertben

Nem tudom, van-e kedvenc költőm, de ha igen, akkor talán pont Nádasdy Ádám az. Szomorú vagyok, hogy meghalt. Nem vagyok dedikáltatós fajta, de tavaly decemberben egy előadása után aláírattam magamnak az egyik könyvét, sajnáltam, hogy nem mindet, nem, mintha ez annyit számítana, sokkal inkább az a néhány szó, amit váltottunk közben, vagy még inkább a pillantása, ami úgy volt érdeklődő és szeretetteljes, hogy elfelejtettem, hogy nem ismerjük egymást igazán. Talán egy kicsit mégis.

Nádasdy Ádám: Milyen kertem lesz?

Én nem hiszem, hogy halálom után

majd nézem valahonnan mások életét –

de akkor mit csinálok?

Hol lesz időm elgondolkodni mélyen,

hogy hogyan éltem, s mért volt érdekes

épp ez a néhány év, pár évtized?

Mikor tudok majd szembenézni azzal,

hogy nem nézek már szembe semmivel?

Hogyan fogom élvezni azt a létet,

amikor nem kell naptár, és a hold

kedvéért éjjel lemegyek a kertbe –

egyáltalán, miféle kertem lesz,

és mit növesztek benne? Fügefát,

hogy eltakarjam magam, amikor

majd jön és azt kérdezi: hol vagyok?

Betörés

Biztos vagyok benne, hogy az emberek jelentős részének még sosem volt betöréssel kapcsolatos személyes élménye. Én nem tartozom közéjük. Gyerekkoromban kétszer törtek be a lakásunkba, mindkétszer én értem haza és én fedeztem fel a betöréseket. Komoly értékeink sosem voltak, de például az egyik alkalommal elvitték anyukámtól az orvosi pecsétjét és receptjeit, második alkalommal apámnál jártak, onnan elvitték az óráját és az én becsomagolt, de még át nem adott karácsonyi ajándékomat - talán órát vagy ékszert. Nem kaptam helyette másikat, az élménnyel gazdagodhattam. Számtalanszor (sajnos tényleg nagyon sokszor) törtek be a tiszai házunkba és vittek el nagyjából mindent, ami mozdítható volt, törtek és zúztak, illetve szarták össze (dühükben, hogy nem találtak értéket?) a szobát, a konyhát. Rémisztő volt, ijesztő, megalázó, vérlázító. Most anyukámhoz törtek be, csákánnyal (ott hagyták) verték szét az ajtókat, borogattak ki minden szekrényt és fiókot - és ugyan nem tudom, hogy elvittek-e valamit, és ha igen, akkor mit, mert az alzheimeres anyukám sem jelentett biztonságot anno saját holmijaira - sokszor dobott ki edényeket, porcelánokat - és még ki tudja, mi mindent, illetve biztosan kótyavetyélt el, adott ajándékba akár ismeretleneknek is ezt-azt - mindezeket sosem fogjuk megtudni. Nem nagyon voltak ékszerei, de kábé egyet sem találtam belőlük. Járulékos veszteségei voltak a betegségnek, de bármelyiket örömmel adtam volna anyukám egészségéért. Ilyen csere persze nincs, én is tudom. Közel huszadik alkalommal "helyszíneltem" tehát együtt rendőrökkel - végül sosem lett meg semmi. Ja, de, a tiszai házból két bicikli meglett, még a kiliencvenes években. Ma A. munka helyett egész nap zárakat szerelt, én pedig romokat takarítottam. Mondanám, hogy senkinek sem kívánok hasonló élményeket - de azoknak, akik megtették mindezeket, nehezemre esik nem kívánni valami nagyon gyötrelmes dolgot. Botorság várni a következő évet, évek óta minden évben történik valami rémes dolog (idén sem az első, messze nem - de remélem, az utolsó, és titkon azt is remélem, hogy VÉGE ennek a permanens sírással, nyüszítéssel teli időszaknak az életemben)

(nem) ünneplős

Nem tudom, kinek milyen ünnep volt augusztus 20-a, hogy Szent István vagy államalapítás, vagy új kenyér, vagy szimpla nyári plusz szünnap, vagy családi esemény - sőt, azt sem pontosan tudom, nekem milyen ünnep volt. Gyerekkoromban (és még sokáig) a tűzijátékot vártam, azon kevés tömeges rendezvények egyike volt, ahol átvágtam a tömegen azért, hogy jobban lássak. Kisgyerekként a rácsosdunapartól (jelenleg Nehru, korábban szerintem névtelen) néztük, aztán az Erzsébet híd környékéről, volt, hogy a Jánoshegyről, azt az ominózus viharosat már gyerekekkel az új nemzeti színház mellől (khm, azt hiszem, ez a vihar ellopja a show-t, mondtam, mire Á. megkérdezte, hogy miért lopja el a sót a vihar) - ellopta, de mi megúsztuk, a gyerekek némi megbotránkozást kiváltó leleménynek köszönhetően szinte szárazon, mi csuromvizesen, de mindannyian épségben - aztán már egyre kevésbé érdekelt. Nem, mintha nem tetszene a látvány, továbbra is gyönyörűnek tartom. Csak az ára borzaszt el, a konkrét ára, meg az, amit környezetszennyezésben fizetünk érte, meg a nagymagyar körítés - szóval, már jó ideje nem nézem, mert csodálat helyett gyilkos indulatokat gerjeszt bennem. Aztán még volt régen az, hogy falun (ahol én sosem éltem, viszont gyerekként volt módom több augusztus 20-át is különböző tisza menti falvakban tölteni) az aratás vége, az új kenyér valódi közösségi ünnep volt. Feldíszített szekéren, ünneplőbe öltözött lányok, legények, nők és férfiak, gyerekek, öregek dalolva, nevetve vitték körbe a faluban az aratást követő első lisztből sütött hatalmas kenyereket, nemzetiszín szalaggal díszítve, fáradtan, felszabadultan, büszkén, boldogan, a falu minden utcáját érintő felvonulást követően a Tisza mellett vagy a sportpályán pedig közös evésbe (hol pacalt, hol pörköltet, hol halászlét kínálva a friss kenyér mellé) és mulatásba torkollt mindez (legalábbis én gyerekként ennyit érzékeltem belőle, biztosan volt ennek is ezer színe és visszája) - és volt, ahol volt mellé búcsú, vásár, tűzrakás, éneklés (végül nyilván hencidától bonciádáig sör, bor, pálinka, de azt mi nem várhattuk meg).

Szerdán végül is a sérlüt lábam ellenére muszáj volt elmennem a Tiszához, mert szerelők jöttek, akiket három éve hajkurászok időpont, ár és minden egyéb után - szóval, csütörtökön állni kellett a sarat mindenképp valakinek, ezek lettünk mi V.-vel. Korán indultunk itthonról, azt gondoltam, lassan csorgunk majd az úton többszöri megállással - részben a lábam miatt, részben hátha belebotlunk ünneplő sokaságba, amit megcsodálunk, kivárjuk, stb. A lábam miatt valóban megálltunk néhányszor, hogy kimozgassam, de ünneplés nem volt sehol. Egy fikarcnyi sem. Nem tudom, hány településen autóztunk át, de nagyjából húsz falu és város esett útba. Sehol nem volt semmi. Se díszes városközép, se vásáros faluszél, se flangáló népek, se újkenyér, se halászlé - és szerintem esti tűzijáték sem, a mi falunkban és a környező falvakban legalábbis semmi. Úgy tűnik, már szinte senki sem érzi úgy, hogy lenne mit ünnepelni, amit maximálisan megértek, a szegénységet (rabságot, nyomort, tolvajlást, stb.) kinek lenne? Nem mondom, hogy (az egyre régebben volt) gyerekkoromban fenékig tejföl volt minden (sőt), de nagyon (nagyon-nagyon) sajnálom, hogy a közösségnek, az összetartozásnak, a közösen végzett munka eredményének, az őszinte közös ünneplésnek olyan kevés tere nyílik már. Vagy csak tényleg öregebb vagyok az országútnál, nem értem a mai szeleket, és sírva nosztalgiázom valamin, ami sosem volt, legfeljebb a gyermeki fantáziámban (simán belefér ez is)

Meselények utcája

Március 18-án lezárult (bár jogerőssé még nem vált) apám hagyatéki tárgyalása - de sajnos nem a nagy vagyon okán húzódott a halálát követően napra pontosan két évig, kétes értékű tapasztalatokon kívül nem lettem gazdagabb semmivel. A leginkább pozitív fejlemény, hogy a tesómmal végre eggyel kevesebb közös ügyünk van. Elég keserű öröm, sosem értettem, hogyan szakadnak meg örökre és kinyomozhatatlanul családi kapcsolatok, de most a saját bőrömön érzem az összes szakadást - és nem, nincs kedvem összevarrni sem ezt, sem a többit, bár van bennem gyász azok miatt is, de annyi sérülést szedtem össze az elmúlt néhány évben, hogy egy életre elégnek tűnnek. Kissé abszurd, hogy mindezek mellett lelkesen kutatom a családfát - na, de a múlt ködéből előbukkanó rokonok egyike sem bántott, velük könnyebb foglalkozni. Igazából nem erről akartam írni, hanem arról, hogy milyen gyatra lett már ez a blog is valós élethelyzetek híján, de ez mégis kibukott. És mellette meg akartam említeni, hogy találkoztam egy közjegyző(segéd?)del, aki pont úgy néz ki, mint Dobby - abból az időből, amikor még nem kapott zoknit. Erről szól a cím. Valamint - semmihez sem kapcsolódóan - örömmel mondom, hogy fellendült a kulturális életünk, és minimum hetente egyszer eljutunk hangversenyre vagy színházba, legutóbb a MÜPA-ban voltunk kétszer is, egyszer négyesben Carmina Burana-t hallgatni, most pénteken pedig A-val kettesben - szóval, vannak pozitív történések is a sötét tónusú kis életemben. És csakazértis boldog remeteként fogok élni.

küzdelmek

Egész gyerekkoromban kétségbeesetten próbáltam láthatatlanná válni, és a felnőttkorom azzal telik, hogy megpróbálok látszódni - egyik sem sikerült úgy, ahogy szerettem volna. Tegnap csontvázhullás volt, kívánni sem lehetett volna kevésbé alkalmas napot rá. Szeretnék egyszer szorongások és jelentősebb aggodalmak nélkül élni, csak úgy a magam örömére pörgetve a sírásmentes napokat.

Tízes skálán

mennyire örülnétek bruttó húszezer forint fizetéskiegészítésnek*? Majd júniustól...

* ezt úgy kell érteni, hogy nem fizetésemelés, csak valami ideiglenes pótlék decemberig**

** abban a valóságban vagyunk, amit 2025-ben Magyarországnak hívnak, ahol 400 Ft egy euró, ahol közel kétezer forint egy kiló kenyér (igen, van olcsóbb is, de nem azt akarom venni) - és amúgy bármi is kurva drága

A karácsony pedig

elveszítette a korábbi titokzatos, meleg fényét. Tudom, hogy lesz, készülök rá némi fékezett habzású becsülettel, de minden különösebb izgalom, pláne remény nélkül. Talán nem sírok mindennap (ezt nem tudom biztosan), de sokszor úgy mar belém a fájdalom, mint egy acsargó kutya, lerázhatatlanul. Ha szerencsém van, épp vezetek, autóban tudok a legjobban sírni, ott biztosan nem nyit rám senki.*

* ezzel együtt időnként jólesne, ha valaki megkérdezné, hogy hogy vagyok, de anyukám halála, mint szenzációs esemény csak egy napig tartotta magát a köztudatban, a temetés óta konkrétan senki nem érdeklődött még arról, hogy érzem magam (a temetésig is inkább csak arról, hogy mikorra tervezem) - bár időnként elsütnek borzelmas közhelyeket, melyek szerint most lettem felnőtt, most ért véget a gyerekkorom, mindenkinek jobb így, meg ilyesmik. Biztosan nagyon nehéz egy gyászolót jól szeretni , engem különösen nehéz lehet jól szeretni (azt sem tudom, lehet-e egyáltalán engem szeretni - hozzátéve, hogy nyilván bárkit nehéz jól szeretni)

egyedül

egyedül érzem magam, de nincs kedvem beszélni senkivel anyukámon kívül - nem tudok sírni sem rendesen, csak nő bennem az űr

a megcsavarodott időről

azt gondoltam, ha anyukám meghal, muszáj lesz magammal foglalkoznom, rendet tenni az őskáosz szobámban, egészségesen élni, lesz időm, ezért muszáj lesz mozogni, lefogyni - hogy nagy veszteség lesz, de nyerek időt magamra. anyukám meghalt, én meg csak folytatom a lomha életemet, immár minden feladat nélkül, nincs rend, nincs mozgás, nem fogytam még le, csak zokogok és eszemiszom, még sorozatokat sem nézek, mert úgy érzem, nincs időm rá, ezért puszta semmittevésbe ölöm magam

dühös vagyok

az életre, a sorsra, a kurva betegségre, ami miatt már tíz éve csak kísértem a gödör felé anyukámat, ami megakadályozta, hogy érdemben beszélgethessek vele, meg- és átbeszéljünk dolgokat, kérdezhessünk, válaszolhjassunk, megérthessünk, megbocsáthassunk (bár ez utóbbi így is megtörtént, minden bizonnyal mindkét részről)

gyűlölöm az elmúlt tíz év tehetetlenségét, amivel végig kellett élni és nézni a folyamatos romlást, a kínlódást, a keserveket - és persze, nem csak azok voltak, nem csak kín, de rémülten látom, hogy megöregedtem, nem értem el semmit - nem gondolom, hogy anyukám miatt - de a betegségéhez járuló feladatok ezer dologban hátráltattak. nem a vele való foglalkozást bánom, csak hogy így volt rá szükség

anyukám meghalt

2024. október 11-én, születésének épp a  80,5.  évfordulóján. Már tudtam, hogy nagyon közeli, hogy elmenjen, de erre nem lehet igazán számítani. Nagyon fáj. Nem az a legjobban, hogy most meghalt (az is), hanem hogy mennyire sok szenvedéssel teltek az utolsó évei. Az utolsó tíz éve. Eleinte azért, mert ő már tudta, mi pedig még nem. Aztán látszódni kezdett a demencia, de alig indultak meg a vizsgálatok és a kezelések, alig kezdtünk el kezdeni valamit, hogy lassítsuk, kitört a covid és ez rengeteget rontott mindenen. Örülök, hogy sikerült idén márciusig otthon tartani, otthon ápoltatni - mert március óta ez a gondozóház rémes volt. Talán már otthon is rémes lett volna. Sokat romlott az állapota, és otthon nem tudta már vállalni senki. Az utolsó napokban mindennap ott voltam nála - és előtte is gyakran. Örülök, hogy szabadságot vettem ki, hogy vele lehessek. Békés volt az arca - de végtelenül szomorú vagyok, hogy nem érinthetem őt meg többé.

A barátaimról, akik bár állítják, hogy vannak, még sincsenek (sokan)

Ma az történt, hogy készült velem egy hosszabb interjú, ami szerintem jól is sikerült, így fűnek-fának eldicsekedtem vele. A fészbukon is, persze, de azért sok embernek elküldtem személyesen is, mert a fb algoritmus nem biztos, hogy a barátom, és sosem tudom, kinél bukkanok fel a hírfolyamban, vagy kinél nem. Hogy a fb-on ki látta, ki sem a büszke fejemet, azt nem tudom - de azt, hogy azok közül, akiknek személyesen is elküldtem ki látta, azt látom. És hogy a fb-on ki írt legalább egy elismerő szót, azt egy kezemen meg tudom számolni. Akik lájkolták, azokhoz már talán a lábujjaim is kellenének. Azok közül pedig, akiknek személyesen küldtem el... nos, azok szóra sem, lájkra sem méltatták. Hogy mennyire esik szarul? Nagyon.

Ennek kapcsán gondolkodtam el azon is, hogy először elszomorodtam, hogy milyen kár, hogy a szüleim már nem láthatták. Aztán rájöttem, hogy mindegy. Nem ez volt a legnagyobb siker az életemben, és azokat sem tették szóvá szinte sosem. Persze talán mostanra pozitívan változtak volna, ha nem haltak volna/betegedtek volna meg úgy, hogy már nem észlelnek semmit. És hogy ez mennyire esik szarul? Nagyon.

Biztosan én sem vagyok mindig figyelmes, sem barátként, csak családtagként - de úgy érzem, igyekszem tudatosan figyelni arra, hogy az legyek. Nah, mindegy is. Nem hagyom, hogy elrontsák a napomat - csak újra detektálom, hogy szinte senkitől nem várhatok szinte semmit.

az ördögöt a falra festenetek nem kell félnetek jó lesz

és a gondozók ma délután felmondtak március végével, és én maximálisan megértem őket, csak azt nem tudom, mi a szart mit csináljak, hogy hová fogom tudni besuvasztani elhelyezni az anyukámat, és hogy hogyan meg miből fogom menedzselni a továbbiakat, és csak mondom, hogy anyukám betegségével elveszítettem szinte a teljes családomat is (A. és a gyerekek még kitartanak, bár rajtuk is látom a csüggedést), mert apai ágon sosem volt családom, az anyai ágnak pedig nem tudom, hogy valaha képes leszek-e megbocsájtani azt, hogy még érdeklődésre sem igen futotta (persze, lehet, hogy ők sem bocsájtják majd meg nekem, hogy én nem érdeklődtem felőlük, amit részint sajnálok, részint nincs több energiám, elfolyt, szétszakadt, elmerült, örülök, ha magamat meg tudom még majd menteni)

Pszichoneuroimmunológia

Egy hónapja képtelen vagyok meggyógyulni. Persze dolgozom és időnként a magánidőmben is találkozom is emberekkel - mondjuk a munkahelyi, esetenként (több)száz fő per naphoz képest egy-egy kávézás valakivel már szinte mindegy is. A vak is látja, hogy ki vagyok téve a cirkáló vírusoknak. De azt hiszem, le tudnám küzdeni őket, ha nem nyomasztana minden áldott nap közel huszonnégy órájában anyukám állapota és az ezzel kapcsolatos totális magamra hagyottságom. Mindenről egyedül, sőt, olykor masszív ellenszélben kell döntenem, folyton pengeélen táncolni az otthoni ápolás finanszírozhatóságról - és mióta megjártuk a sürgősségit az epilepsziás rohammal, azóta megváltozott a viselkedése. Nem csupán tompább lett - ami önmagában is végtelenül fájó - de olyan viselkedési elemeket is vett fel, amelyekkel nem tudom, meddig tudunk még mit kezdeni. Naponta rettegek, hogy az ápolók a (lehetőségeimhez mérten megint jócskán) megemelt pénzzel sem bírják már tovább. Mert az én mindig ápolt, tiszta, jó illatú orvos anyukám mostanában mindenhová kakadarabokat dugdos. A leglehetetlenebb helyekre. Gyomorforgató bűz - és hatalmas kihívás, hogy mikor, hol találjuk meg a forrását. Túlélőtúra. Takarítás, fertőtlenítés. Újabb keresés. Már rettegek odamenni. És folyton figyelem magamon a jeleket, hogy vajon nálam is elkezdődött-e már a dementálódás. Nem tudom elmondani (senkinek és itt sem), mennyire mélyen magam alatt vagyok és mennyire távol saját magamtól, attól az élettől, amit jó lenne élni.  Néhány évvel korábban még jócskán fiatalabbnak látszottam a valós koromnál - most minimum tíz-tizenöt év plusz. És félek, hogy mire anyukám végre* meghal, már visszafordíthatatlanul tönkremegyek én is.

* igen, azt mondtam, végre. Megváltás lenne neki is, nekem is. A többieknek meg mindegy most is, akkor is.

nem alszom

a láz már a múlté, de a fuldoklás még a jelené is, ezért éjszakánként nem alszom, vagy legalábbis nem sokat, de biztosan nem eleget, és hétfőtől már nem akarok itthon lenni betegen, hanem mennék vissza dolgozni - pontosabban szeretnék végre egészséges lenni, de addig is itthon maradni, míg nem vagyok az teljesen, ugyanakkor szeretnék nem táppénzen lenni, mert mindennap rettegve gondolok arra, hogy majd mennyivel kapok kevesebbet és akkor miből fizetem ki az újra megemelkedett gondozási díjakat - én értem, hogy egyre nehezebb anyukámmal, de nem tudok már honnan újra és újra elővarázsolni pénzt arra, hogy megfizessem a munkát, az ijedelmet, a törődést, az aggódást, az egyre több igényt, és ugyanakkor kifizessem az egyre dráguló számlákat, az egyre dráguló (és egyre sokasodó) gyógyszereket, az (egyre lassabb ütemben?) folyamatosan dráguló ételeket, tisztálkodási szereket, a mosóporokat, a pelenkákat, a mindent - miközben nem kevesebb szorongással gondolok a folytonos kialvatlanság által okozott és a továbbiakban okozandó egészségkárosodásra, és úgy érzem, minél több nap adatik még anyukámnak, annyival kevesebbre számíthatok én, pedig hol vagyok még attól, hogy azt mondhassam, kimaxoltam mindent, amit az életből nyerni lehetett volna, mert még annyi helyen nem voltam és annyi minden nem voltam, és annyi mindent nem olvastam - mostanában nehezemre esik olvasni, még írni is könnyebb, és így a legfőbb menedékem legfőbb kihívásommá változik, nemcsak az időt nehéz megteremtenem rá de saját megfelelő állapotomat is, a képességet a tartós figyelemre, a koncentrációra, de legfőképp a belemerülésre, amikor nincs más, csak a könyv van, és én a könyvben vagyok, amikor nincs az agyam egyetlen kis zugában sem egyéb, mint az a világ, amibe épp beleolvasom magam, amikor úgy tudok boldog lenni, szomorú, szorongó, kíváncsi, okos (satöbbi), hogy azok a mindennapjaimat nem érintik, legfeljebb amikor leteszem a kiolvasott könyvet, akkor érzem meg, hogy a könyv által az életben is léptem előre egy lépést vagy feljebb egy lépcsőfokot, de ez már alig-alig történik meg, már csak elvétve erősebb egy könyv a mindennapoknál, már csak tízoldalanként haladok, és tudom (vagy csak szeretném remélni?), hogyha ki tudnám végre aludni magam, nem egyszer-egyszer, hanem rendszeresen, akkor visszajönnének a könyvek is, és olyan kényszeredetten próbálok aludni, mert akarok aludni, de ha hajnali három óta nem megy, akkor mégiscsak a géphez ülök, mert a könyvre figyelni nincs erőm, és nem is lesz, míg nem pihentem eleget ahhoz, hogy végre a könyvek által is pihenhessek, rémes ez az egész álmatlan, áldatlan világ

lúzerparty

Előrebocsátom, hogy sokkal jobb életem van, mint valaha is reméltem volna - egy sokkal rosszabb világban, mint amire bármikor is gondoltam volna.

De ki ne akarná kirúgni a ház oldalát és ki ne vágyna egy kalandos, utazós szülinapra a télből a tavaszba? Jó, A. például nem, de én igen. És végül, nagy nehezen ki is könyörögtem magamnak - mert A. szerint hülyeség az otthonunktól messze hosszúhétvégézni, pláne télen - csakhogy sajnos nekem minden egyes évben télen van a születésnapom, és még sosem töltöttem melegebb éghajlaton. Voltam már egyszer Bécsben, egyszer pedig Brüsszelben szülinapozni, igazán szuper volt mindkettő, de hát télből télbe. Én viszont egyre jobban vágytam legalább Olaszországba, ahová úgyis folyton kívánkozom. Kávé, pálmafák, tenger, tavaszillat - ezek engem meg tudnak zsongítani. A. megvette a repjegyeket, én lefoglaltam a szállást - aztán egy héttel ezelőtt annak az árát is levonták, bőszen olvasgattam, miket nézzünk meg a tengerparti hullámzáson kívül, szóval immár sínen volt minden.

Gyorsan mutatok is néhány friss képet:

Ugye, klassz? Pálmafák, tenger, óváros, kék ég, langyos szellő - pont, ahogy elképzeltem.

Egy aprócska hibával.

Én ugyanis nem vagyok ott. Kedden felment a lázam 39 fok fölé, és a mai napig le sem szállt onnan - és ma is csak 38 fokig. Három napig az nehézséget okozott, hogy pisilni kimásszak az ágyból - ehhez képest ma abszolváltam egy DM-es bevásárlást, mert muszáj volt. Csütörtökön már biztosan látszott, hogy én nem utazom a szülinapomon sehová, hacsak a lázálmokat nem tekintjük egyfajta utazásnak, úgyhogy megpróbáltuk optimalizálni a helyzetet úgy, hogy vettünk V.-nek egy repülőjegyet és ő utazott el A.-val. És úgy volt, hogy Á. majd még ápolgat, míg fel nem épülök. Azt elfelejtettük belekalkulálni, hogy tegnap estére Á. is kidől 39,6-tal - és hát mégiscsak én vagyok az anyukája, szóval, ápolom. A. - akit tegnap már az emeletre sem engedtünk föl, nehogy ő is elkapja tőlünk a kórt - tegnap este még bevásárolt nekünk, de mivel én az elmúlt három napban nem ettem (és ettől pontosan nulla dekát fogytam), így a ma reggeli két szelet pirítós lazaccal (a szülinap-feeling miatt volt szükséges) úgy tűnik, holnapig simán kitart. Á. sem éhes, így főznöm sem kell. A magas láz ideje alatt csak pokoli fejfájásom volt, mióta a hőm lejjebb szállt, a végtagjaim mellett a torkom is, a fülem is fáj, köhögök is.  Feküdni már nem bírok, fáj a hátam a köhögéstől. Ülni sem. Sétálni sem. Kaptam állítólag egy mélyhűtött tortát is mára, de úgy tűnik, nem lesz, aki ma tortát enne velem.

Zöldmező

Még akár tíz évvel ezelőtt is zöld mezők közepette éltünk itt mesefalván a kis mézeskalács házikóinkban. Most zöldmezős beruházások közepette tengődünk, por hátán por, a zöld egyre kisebb (most nem arra gondolok, hogy télen amúgy is kevésbé zöld a természet), a zöld mezőkből betontenger, vastenger, portenger vált. Rémülten nézem. Miközben barna mezők rothadásai csúfítják városszerte az utcákat - a belvárostól a külvárosokig szinte mindenütt. Ha tehetném (nem tehetem, és néha ennek örülni kell, mert a villámaimmal halálra sújtottam volna dühömben egyet s mást) - szóval, ha tehetném, egyrészt csak nagyon speciális helyzetben, az ott élők nagyon jelentős életminőségjavítása érdekében engedélyeznék zöld mezős beruházásokat, és azt is csak úgy, hogy helyette egy barnamezős roncstelepet valahol hasonló nagyságban rekultiválni kelljen, parkosítani, gyönyöríteni, élhetővé varázsolni. Igen, igen, ki a kutya se jönne ide akkor beruházni. Vagy csak a nagyon széplelkűek. Bárcsak, bárcsak!

Az előszilvesztert A. barátaival töltöttük, többnyire neves kutatók a természettudományok háza tájáról - gondolhatjátok, milyen erősen tudok labdába rúgni mellettük a nemtermészettudományos témáimmal (bár időnként akad vevő azokra is, de többnyire kukán ülök, mint sülthal a vízben) - de általában élvezettel hallgatom a természettudományokról szóló fejtegetéseket. Most nem. Egyikük (M.) egy nemzetközi környezetvédelmi konferencián járt, ahol szóba elegyedett egy nemzetközi szinten is az elsők közt jegyzett, elismert tudóssal, aki a beszélgetés egy pontján megkérdezte M-et, hogy hány gyereke van. M. büszkén válaszolt, hogy három, idősorrendben 12, 10 és 8 évesek. Mire a híres tudós azt mondta neki: tizenöt éven belül mindhárman halottak lesznek.

Mondjuk azt, hogy nem igazán esett jól neki - és hát mindannyiunkat mellbe vágott a dolog, mert mindannyiunknak vannak fiatal szeretteink -még ha nem is lesz teljesen igaz, mert nem Nostradamus volt a beszélgetőpartner - de a trend azért (úgy tűnik) ez. A fiúk szomorúan söröztek tovább - én csak almalét ittam, mert végül én vezettem hazafelé.

ma kidobtam apám nőit a kukába

Elég nehezen megy apám házának az ártalmatlanítása kiürítése, mi fizetjük a számlákat, holott a tesóm szeretné a házat - és mi kezdtük el a szeméthegyek elhordását is. Nem tudom, meddig fog tartani. Jó lenne persze felnyalábolni mindent és elvitetni egy száz konténerrel - de mivel semmiről sem tudjuk, hogy mi van egyáltalán, én próbálok értéket menteni. Mármint főleg fényképeket keresek a gyerekkoromból, mert alig tíz-húsz képem van magamról azelőttről, hogy A.-val találkoztam volna. Apám egyik szekrényében találtam úgy tíz kiló fényképet, elhoztam őket, hogy átnézzem. Ebből vagy kilenc kilónyi ment a kukába - a többségen különböző nőkkel enyeleg (vagy éppen a bugyijukban turkál - még jó, hogy nem kértem meg a gyerekeket, hogy segítsenek átnézni a képeket, hogy gyorsabban haladjunk) - de muszáj volt átnézni mindet, mert a magát előszeretettel pedánsnak és rendszeretőnek nevező apám élére állított fényképalbumaiból az derült ki, hogy bármit bármire halmozott csak nő legyen rajta - többek közt a néhány évvel korábban karácsonyra tőlünk kapott kismackós fotóalbumban is a nőit találtam (ez borított ki leginkább - talán két vagy három éve kapta, teli a gyerekekről szóló képekkel) - a mi fotóink pedig be voltak tűzködve más albumok üres helyeire. A gyerekkoromból semmi, ezek mind az elmúlt 30 év képei - de ezek is gondosan úgy válogatva, hogy van benne kép anyukámról, a tesómról, sok a tesóm feleségéről, néhány a gyerekeikről, a mi gyerekeinkről, A.-ról - és kb tíz kép, amin én is rajta vagyok (és amit tőlünk kapott). Mondhatnám, hogy nem csodálkozom - mert végül is nem csodálkozom - elég nyilvánvaló volt egész életemben, hogy apámnak kábé egy fületlen gomb is többet számított, mint én - de sajnos ettől még szívszorító újra és újra szembesülni vele. És megnyugtathatnám magam azzal, hogy apám nem olyan ember volt, akivel én szívesen barátkoztam volna - de úgy látom, még mindig dühös és csalódott vagyok amiatt, hogy nekem ez az apa jutott, holott juthatott volna épp egy másféle is, egy kedves, egy szeretetteljes, valaki, akire számíthatok, akire felnézhetek, akit szerethetek (ó, arról már nem is merek gondolni sem, hogy olyan, aki engem tisztelt vagy szeretett volna, vagy aki szeretettel bánt volna velem és büszke lett volna rám) - hát, ezzel basztam el egy amúgy kedves szombatot. És nem is voltam alapos - mert a nőket kidobáltam, de van egyéb sok teljesen érdektelen kép is, amit nem volt energiám válogatni, már letörnek az ujjaim attól, ahogy húzkodom ki a képeket az albumok celofánjai alól - mennyivel klasszabb lett volna volt egyetlen gombnyomással a telefonjáról törölni a felesleges (igen, ott is voltak) képeit. A számítógépét még nem néztük át - állítólag a gyerekkori filmeket bedigitalizáltatta és átmásolta oda. De egyáltalán nem vágyom arra, amit mellette vagy helyette találni fogok. Azt hiszem, egész egyszerűen méltatlan volt ahhoz, hogy az apám  lehessen (attól még sajnos az volt - remélem, lesz még sok időm feldolgozni).

Jó dolog is történt ma: A. vett nekem egy meleg paplant, alig várom, hogy este legyen és ne fázzak alatta. Ja, este van. Akkor alig várom, hogy lefeküdjek végre és aludjak a hatalmas és könnyű extra warm paplanom alatt.