Felváltva sírok és nem sírok

Hihetetlen felszabadultság és öröm és mély gyász van bennem egyszerre. A tegnapi nap felemelő és fenséges volt, alig tudok betelni vele, és nem gondoltam, hogy valaha is így fogom gondolni, de úgy tűnik, Magyar Péter és csapata nagyon hamar felnőtt a feladathoz. Nagyon drukkolok - nemcsak nekik, mindannyiunknak - hogy a legjobb önmagává nője ki magát ez az ország. De szívszaggató fájdalmat és feneketlen, sötét dühöt is érzek. Dühös vagyok az elmúlt tizenhat (plusz négy (stb.)) év miatt, iszonyatosan fájnak a szétcseszett, az ellopott évek, és őszintén remélem, hogy mindenki megkapja a méltó büntetését, aki részt vett az ország és a társadalom szétverésében. Csakhogy van egy csomó olyan veszteség, amit már sosem lehet visszafordítani.  Lassan kezdem elhinni, hogy van jó irány, vezet is út arra, hogy lehetséges a gyógyulás, hogy van remény tényleg végre egy jó (nemcsak jobb, de egy igazán jó) országban élni, ugyanakkor nem hiszem, hogy meg tudom bocsájtani, hogy a gyerekeimnek (és egy teljes nemzedéknek) ebben kellett felnőniük, hogy én ebben kellett, hogy megöregedjek (igen, sajnos sokkal-sokkal jobban megöregedtem és sokkal jobban belerokkantam az elmúlt évekbe, mint azt egy élhető helyen tettem volna, ahol lett volna normális oktatás, egészségügy, szociális szféra, gazdaság, társadalmi szolidaritás, védőháló és egyéb luxuscikkek, ahol nem kellett volna beledögleni abba, hogy a gyerekeim még nem nőttek fel addigra, mire anyukám megbetegedett és nem kellett volna majdnem két évtizeden át folyamatosan több fronton helytállni, mint amennyit elbírtam, ahol lehetett volna az úgynevezett karrierre is energiám - a saját egészségemről már nem is szólva, mert arra sem jutott figyelem, fókusz, erő, idő). Remélem, hogy mindezek ellenére fogok még élni, hogy a rokkanásaim nem véglegesek és nem visszafordíthatatlanok, és azt is, hogy sokáig láthatom, hogy egyre jobban működik minden. 

Levegő

Én 16 éve vártam erre a napra - és persze nem felejtem el, hogy milyen aggályaim voltak Magyar Péter (személye és körei) ellen, szóval mindenkor kritikus voltam, leszek, maradok az aktuálisan regnáló kormánnyal, mert mindent lehet még jobban csinálni, és mert (ön)kritika nélkül nem működhet jól semmi - de ma olyan mosoly árad belőlem, és olyan táncolhatnékom van, amit nem mertem elhinni még tegnap délután sem. Nem mentünk ki/be a városba nagykoncertre, sem eredményt várni (sajnálom, nem bírok órákig állni, sem pisilés nélkül meglenni, és borzasztóan sajnálom, hogy ilyen rémesen gyenge öregasszonnyá silányodtam), de a szívem, lelkem ott volt, és minden erőmmel drukkolok és dolgozom is azért, hogy ne legyen szükség több drasztikus rendszerváltást átélnünk. Tudom (szerintem az ovisokon kívül mindenki tudja), hogy nincs és nem lesz kolbászból a kerítés, biztosan lesznek nehéz döntések, biztosan időnként ér majd embereket érdeksérelem, de kívánom, soha többé ne legyen ilyen embertelenül kirekesztő, velejéig romlott, a demokratikus értékeket megcsúfoló, a kiszolgáltatottsággal visszaélő, hazug, hamis, gonosz, válogatott szociopatákat összegyűjtő kormány. Néha nem hiszem, néha nem tudom, sírjak, vagy nevessek, néha azt hiszem, még álmodom - éljen a bátor Magyarország!

Íratlan szabályok

Az ajándékok szívből jönnek, ezért az ajándékokról nem elég eltávolítani az árakat, de úgy kell eltávolítani, hogy annak se maradjon nyoma, hogy valaha bármelyiknek is pénzben kifejezhető ára volt. 

(nem) ünneplős

Nem tudom, kinek milyen ünnep volt augusztus 20-a, hogy Szent István vagy államalapítás, vagy új kenyér, vagy szimpla nyári plusz szünnap, vagy családi esemény - sőt, azt sem pontosan tudom, nekem milyen ünnep volt. Gyerekkoromban (és még sokáig) a tűzijátékot vártam, azon kevés tömeges rendezvények egyike volt, ahol átvágtam a tömegen azért, hogy jobban lássak. Kisgyerekként a rácsosdunapartól (jelenleg Nehru, korábban szerintem névtelen) néztük, aztán az Erzsébet híd környékéről, volt, hogy a Jánoshegyről, azt az ominózus viharosat már gyerekekkel az új nemzeti színház mellől (khm, azt hiszem, ez a vihar ellopja a show-t, mondtam, mire Á. megkérdezte, hogy miért lopja el a sót a vihar) - ellopta, de mi megúsztuk, a gyerekek némi megbotránkozást kiváltó leleménynek köszönhetően szinte szárazon, mi csuromvizesen, de mindannyian épségben - aztán már egyre kevésbé érdekelt. Nem, mintha nem tetszene a látvány, továbbra is gyönyörűnek tartom. Csak az ára borzaszt el, a konkrét ára, meg az, amit környezetszennyezésben fizetünk érte, meg a nagymagyar körítés - szóval, már jó ideje nem nézem, mert csodálat helyett gyilkos indulatokat gerjeszt bennem. Aztán még volt régen az, hogy falun (ahol én sosem éltem, viszont gyerekként volt módom több augusztus 20-át is különböző tisza menti falvakban tölteni) az aratás vége, az új kenyér valódi közösségi ünnep volt. Feldíszített szekéren, ünneplőbe öltözött lányok, legények, nők és férfiak, gyerekek, öregek dalolva, nevetve vitték körbe a faluban az aratást követő első lisztből sütött hatalmas kenyereket, nemzetiszín szalaggal díszítve, fáradtan, felszabadultan, büszkén, boldogan, a falu minden utcáját érintő felvonulást követően a Tisza mellett vagy a sportpályán pedig közös evésbe (hol pacalt, hol pörköltet, hol halászlét kínálva a friss kenyér mellé) és mulatásba torkollt mindez (legalábbis én gyerekként ennyit érzékeltem belőle, biztosan volt ennek is ezer színe és visszája) - és volt, ahol volt mellé búcsú, vásár, tűzrakás, éneklés (végül nyilván hencidától bonciádáig sör, bor, pálinka, de azt mi nem várhattuk meg).

Szerdán végül is a sérlüt lábam ellenére muszáj volt elmennem a Tiszához, mert szerelők jöttek, akiket három éve hajkurászok időpont, ár és minden egyéb után - szóval, csütörtökön állni kellett a sarat mindenképp valakinek, ezek lettünk mi V.-vel. Korán indultunk itthonról, azt gondoltam, lassan csorgunk majd az úton többszöri megállással - részben a lábam miatt, részben hátha belebotlunk ünneplő sokaságba, amit megcsodálunk, kivárjuk, stb. A lábam miatt valóban megálltunk néhányszor, hogy kimozgassam, de ünneplés nem volt sehol. Egy fikarcnyi sem. Nem tudom, hány településen autóztunk át, de nagyjából húsz falu és város esett útba. Sehol nem volt semmi. Se díszes városközép, se vásáros faluszél, se flangáló népek, se újkenyér, se halászlé - és szerintem esti tűzijáték sem, a mi falunkban és a környező falvakban legalábbis semmi. Úgy tűnik, már szinte senki sem érzi úgy, hogy lenne mit ünnepelni, amit maximálisan megértek, a szegénységet (rabságot, nyomort, tolvajlást, stb.) kinek lenne? Nem mondom, hogy (az egyre régebben volt) gyerekkoromban fenékig tejföl volt minden (sőt), de nagyon (nagyon-nagyon) sajnálom, hogy a közösségnek, az összetartozásnak, a közösen végzett munka eredményének, az őszinte közös ünneplésnek olyan kevés tere nyílik már. Vagy csak tényleg öregebb vagyok az országútnál, nem értem a mai szeleket, és sírva nosztalgiázom valamin, ami sosem volt, legfeljebb a gyermeki fantáziámban (simán belefér ez is)

ünnep hátán ünnep

Először is ma van V. 22. születésnapja, ami mindenképpen megünneplendő és csodálatosan boldog esemény. Sajnos nem tudom személyesen felköszönteni, mert beteg vagyok. És Á. is beteg - mindketten A.-tól kaptuk el, aki előttünk egy héttel volt beteg. Mondhatnánk, hogy nem vészes, de napokig 39 körüli (a fiúknál feletti) lázban égni nem túl felemelő érzáés, a permanens fejfájás pedig testet, lelket kimerítő. Szóval, V. A.-val kettesben fog étterembe menni a szülinapja alkalmából (és reméljük, nem kap el tőle semmit, mert alig két hét múlva záróvizsgázik - ugye, hogy csak most volt ovis?)

És ezzel szinte egyidőben jön el A. két karácsonyi ajándékának az időpontja - én vettem neki, szépen kitervelve, hogy elnyújtott karácsonyi örömben legyen része, ne minden történjen meg decemberben vagy januárban (hátha akkoriban betegek leszünk, de a május végi időpontoknak mi állhatna útjába?) - nos, péntekre és szombatra is olyan jegyeket vettem neki (kettőnknek), amiről azt gondoltam, nagyszerű közös élményben lesz részünk. Egy Nádasdy Ádám előadás és egy harművészeti bemutató. Hát, az egyikre az anyukájával megy majd, a másikra V.-vel. Nem tőlük sajnálom, de az elmaradt - és sosem pótolt - születésnapi Bari kirándulásom óta különösen fájón érint, ha egy nyomorult betegség miatt lemaradok valamiről. Nádasdyról különösképp.

De amitől végképp felmegy bennem a pumpa és tüzet okádok, az az, ahogyan az a barátnőm kommentálta, akinek panaszkodtam erről: "Talán nem véletlenül leszel beteg épp ezek előtt a programok előtt. Nézz körül magadban, hogy mi az igazi oka annak, hogy miért nem akarsz kettesben maradni A.-val, mert ezt nyilvánvalóan te szabotálod."

Nem, nem én szabotálom, az életünket együtt éljük és kisebb-nagyobb hepehupákkal jól megvagyunk. Mondjuk kellenének az ilyen kettesben szerzett élmények is, hogy ne csak a hétköznapok feladatai közt lássuk egymást - de magamba fogok most már nézni tényleg, hogy minek kellenek ilyen barátnők nekem?

Málna

Anyukám örömmel eszegette a málnát, szőlőt, áfonyát, amit vittem neki a születésnapjára - de úgy tűnt, sem engem, sem a nővérét nem ismeri meg. Ma V. is felköszöntötte - javaslatomra málnával, mert az tegnap bejött. Őt ma azonnal felismerte anyukám, mosollyal fogadta - és úgy tűnik, a mi tegnapi látogatásunk sem múlt el nyom nélkül, mert a mai málnát meglátva azt kérdezte: "Mindennap?" - és mivel újra örömmel ette, én bizony hajlok rá, hogy ha nem is mindennap, de amikor megyek, mindig vigyek neki valamilyen különleges, finom gyümölcsöt.

menü

Hát, húsvétra azért vettem húst. Sonkát is. Egy nagyon finomat a hentesnél (valódi füstölés, csak só meg hús), meg egy nem finomat a boltban (szívsonka, só és hús, de nem ízlik). De a fő attrakció a báránycomb volt. Sosem sütöttem még báránycombot, de ragunak való apróhúst nem kaptam, ezt meg igen (új zélandról, fagyasztva - bizarr, de ez van). Találtam nagyon jó receptet - illetve több jó receptet, abból mozaikoztam össze. Isteni finom lett, sőt, életem egyik legfinomabb ebédje volt. Elég lett volna 12 embernek is - ha lennénk még annyian.

Kiolvasztottam, aztán bepácoltam sok sózott citrommal, fokhagymával, rozmaringgal, olíva olajjal. Reggel ebben a pácban kezdtem sütni fedő alatt vaslábosban (230 fokon 20-30 percig, utána 180-on). Jó három órát sült, közben egyszer öntöttem rá kb. két decinyi fehérbort, meg kétszer megforgattam. A végén fedő nélkül is sütöttem úgy 15-20 percig, hogy mindkét oldala kapjon színt is. Omlós lett és ízletes, zamatos. A szaftja sűrű (villával összemomogattam a fokhagymát és a sós citromokat a sült lével) A krumplipüré, amit szántam hozzá, idő hiányában nem készült el, így csak a párolt zöldségek voltak köretként (abból viszont rengeteg): vajon párolt karalábé petrezselyemmel, karfiol, zöld ceruzabab, zöldborsó, felkarikázott sárgarépa. Édességet nem csináltunk, én ittam két kis pohár bort és később (este) ettünk vajjal megkent mazsolás kalácsot és ittunk tejszínhabos kakaót. Maradt holnapra (meg még szerintem holnaputánra) is - aztán visszatérünk a zöldségekhez. Nem könnyű állatmentesen étkezni, de remélem, meggyógyulunk mindannyian minden nyavalyánkból.

Az én nőnapom*

Van egy mondat, amit sokszor megkapok. Egy sokat hangoztatott tévhit. Olyan magától értetődően hangoztatják, hogy már szinte igaznak is hangzik. Mert olyan hihető! De tényleg hihető? A mondat valahogy úgy szokott hangzani, hogy aki sok mindenhez ért (esetemben: akinek sok diplomája van), az nem ért igazán semmihez. Hosszú időbe telt, míg megtanultam nem szégyellni, hogy több (vagy sok - nézőpont kérdése) diplomám van. Egy időben takargattam őket. Nem mondtam el. Mindig előkapartam a legrelevánsabbat, a többit meg eldugdostam Mert úgy tűnt, nemhogy nem lettem több általuk, de egyenesen kevesebb. Éreztem, hogy nincs így (mert igazából nem vagyok teljesen hülye), de olyan sokan nyomasztottak ezzel, a legkülönfélébb helyekről (tématerületekről és pozíciókból), hogy már-már magam is elhittem, hogy az alapoknál ronthattam el valamit. Hogy alkalmatlan vagyok. Hogy aki nem mélyül el több évtizeden át kizárólag egyvalamiben, az valamit nagyon rosszul csinál, vagyis az rossz abban, amit tanult, hiszen ha jó lenne, nem repkedne tovább (feslett éjszakai) pillangóként virágról virágra, mindig máshová, vagyis egyértelmű, hogy hiába a sok (nyilván feleslegesen felhalmozott papír), nem ért az semmihez. Voltak gyenge próbálkozásaim arra, hogy megértessem, hogy minden újabb tanulmányommal** tágabbra nyitottam valamit, ami az előzőből megtetszett és jobban érdekel annál a kevésnél, mint amit akkor kaptam - és ha a nyitást nem a mélyülés, hanem az interdiszciplinaritás tudta megadni, akkor nem mélyültem, hanem továbbmentem, és hogy ezzel nem értek kevésbé az előzőhöz, de ritkán értették. Már tudom, hogy nem én voltam és vagyok gyenge a magyarázásban, hanem nekik voltak és/vagy vannak korlátaik a megértésben. Ma azt ünneplem, hogy azzá tudtam tanulni, formálni magam, aki vagyok. És azt is tudom, hogy mi mindent akarok még. Büszke vagyok arra, amit elértem, és arra is, hogy vannak további vágyaim, céljaim, terveim, amelyek közül néhányat még biztosan megvalósítok.

* csak megírtam a magamét is

** és korántsem csak a papírral igazolható dolgokról beszélek, rengeteg tudást, képességet szívtam magamba (hogy mást ne mondjak) anyukám ellátása során is. és nem váltam gyengébbé attól, nem tudok kevesebbet (mondjuk a gyereknevelésről) attól, hogy azután megtapasztaltam egy demens és egyre több segítségre szoruló ember ellátását is. Ha egyszer lesznek unokáim, majd visszaforgatom oda is - és most (többek közt) a kliensekhez, a munkatársakhoz. És ha lesz egy kis időm végre, akkor magamba is.

Nőnap - hogy (miért és hogyan) ünnepeljük magunkat

Tóth Krisztina oldaláról hozom (bár vannak önálló gondolataim is, de részben egybecsengenek, részben időhiányomban így tudom most jól megoldani)

1.

Tíz mondat, az írásról, amelyeket ajándékba kaptam.

Huszonkét évesen

Te olyan helyes lány vagy. Minek írsz? Volt valami trauma az életedben? Meghalt az anyukád?

Huszonhárom évesen

Költő?! Dehát a költők nem így szoktak öltözni. Azok...másképp néznek ki.

Huszonhat évesen

Mosolyogjon már egy kicsit! Az sokat segít. Nem érdekes, hogy jót ír, a barátságtalan nőket senki se szereti.

Harminc évesen, szülés után

Neked innentől már tényleg nem az dolgod, hogy bohóckodj, hanem hogy a gyerekedet neveld.

Harmincnégy évesen

Tényleg könyveket írsz? És szoktál azért főzni is?

Harmincnyolc évesen

Jó, de miből élsz?

Negyven felett valamivel

Most, hogy férjnél vagy, nem kell majd folyton írni. Nem szorulsz rá.

Negyvenöt 

Ahhoz képest tök jól nézel ki. Bocs, nem a korodra gondoltam.

Ötven

És? Visszatekintve volt ennek értelme? Nem lett volna jobb élni?

Nemrég

Annyi mindent összeírogattál már, abba is hagyhatod. Pihenhetnél végre!

2.

Kapásból száz. 

Kapásból tudnék még újabb százat felsorolni, akik ebben a listában nem szerepelnek, mert száznál húztam meg a határt. Önök is el tudnák készíteni a saját százas listájukat.

Ez a száz szerző már mind letett már valami érvényeset a magyar irodalom asztalára. Van, aki csak néhány jó verset, novellát, más egy egész életművet. Akár fiatalok, akár idősebbek, mindannyian megtapasztalhatták, milyen nőként írni és publikálni Magyarországon. Bizonyára mindannyiuktól megkérdezték már, van-e gyerekük, és ha nincs, akkor mégis, mikor szeretnének szülni. Nyilván kioktatták már őket az élet értelméről, a felelősségvállalásról és a nemi szerepekről. Nyilván kaptak megjegyzéseket a külsejükre is – hogyan is kerülhették volna ezt el.

Ha szültek, akkor bizonyára megkérdezték már tőlük, hogy ki vigyáz a gyerekre, amíg ők felolvasnak, írogatnak... 

Szerzők, akik csak teszik a dolgukat: figyelnek, írnak. Nehéz körülmények között is. Ez a szakmájuk, a hivatásuk.

Már hallom is a gúnyos kérdést: 

Tényleg van ma Magyarországon száz olyan női szerző, akit érdemes olvasni? 

Igen. Sokkal több is, de  álljon itt most csak száz név.

Mindegyikük más-más műfajban alkot, más az olvasóközönségük, másutt tartanak a pályájukon, de mindannyian komolyan veszik, amit csinálnak, és megérdemlik, hogy komolyan vegyék őket. 

Én most arra szeretnék kérni mindenkit, hogy válasszon ki három nevet, és márciusban olvasson el tőlük valamit! 

Ünnepeljünk úgy, hogy annak értelme legyen: a nekik, nekünk kijáró, tiszteletteljes figyelemmel. Köszönöm. Köszönjük.

Abody Rita, Babarczy Eszter, Bartos Erika, Balla Zsófia, Bán Zsófia, Bánki Éva, Bencsik Orsolya, Benedek Ágota, Berg Judit, Bódis Kriszta, Borda Réka, Bodor Johanna, Boldizsár Ildikó, Bruria Zsuzsa, Czakó Zsófia, Csapody Kinga, Csepelyi Adrienn, D. Tóth Kriszta, Deres Kornélia, Drajkó-Sárosi Kinga, Dobray Sarolta, Élő Csenge Enikő. Egyed Emese, Erdős Virág,  Esze Dóra, Fábián Janka, Falcsik Mari, Ferencz Mónika, Fiala Borcsa, Finy Petra, Gergely Ágnes, Gyimesi Dóra, Halász Margit, Halász Rita, Harag Anita, Hevesi Judit, Hidas Judit, Imre Flóra, Józsa Márta, Kalapos Éva Veronika, Kállay Eszter, Karafiáth Orsolya, Kemény Zsófi, Kiss Anna, Kiss Noémi, Király Kinga Júlia, Kurucz Adrienn, Kósa Eszter, Kováts Judit, Ladik Katalin, Lángh Júlia, Lázár Júlia, László Noémi, Lugosi Viktória, Mán-Várhegyi Réka, Marék Veronika, Mécs Anna, Mesterházi Mónika, Mészöly Ágnes, Miklya-Luzsányi Mónika, Molnár Krisztina Rita, Molnár T. Eszter, Mosonyi Aliz, Nagy Gabriella, Patak Márta, Péntek Orsolya, Péterfy-Novák Éva, Puskás Panni, Rácz Zsuzsa, Rakovszky Zsuzsa, Sándor Erzsi, Simon Adri, Simon Bettina, Singer Magdolna, Szűcs Teri, Saly Noémi, Selyem Zsuzsa, Szaniszló Judit, Szabó T. Anna, Szeles Judit, Szilágyi Eszter Anna, Szlukovényi Katalin, Szőcs Petra, Szvoren Edina, Takács Zsuzsa, Tamás Zsuzsa, Taródi Luca, Terék Anna, Tóth Erzsébet, Tóth Kinga, Tompa Andrea, Turi Tímea, Vass Virág, Vonnák Diána, Zilahi Anna.

amúgy pedig

A. és a gyerekek némi késéssel ma ünnepelték meg a születésnapomat, kaptam pisztáciát, gyógyitalokat, valamint jegyeket a Réka és az oltatlanok című darabra,* valamint ma ünnepeljük A.-val a 28. évfordulónkat, csak még nem tudtunk eléggé örülni neki (pedig amúgy eléggé örülünk neki), mert elvitte a fókuszt más.**

* megcsillagozhattam volna azért is, hogy beillesszek egy linket, de nem azért csillagoztam meg, hanem azért, hogy azt mondjam, hogy akármennyire is örülök neki, elég sovány vigasz az elmaradt olaszországi útért (de látom, nekem ma semmi sem jó) - így benyújtottam az igényemet egy okosórára is, ami szól, hogy igyak, mozogjak, és megvigasztal, ha magányos vagyok és sírok

** szegény anyukám nem akart fókuszt lopni, így alakult

És megmutatom a szülinapi tortámat is - nagyon finom almás pite - de azért látjátok, ugye, hogy a szegény embert még az ág is húzza? (égő gyertyákkal pont ugyanígy nézett ki, csak még füstölt is, a gyerekek pedig azt mondták, ne fotózzak, hanem fújjam el rögvest, mert befolyik a sok festett paraffin a belsejébe - így égő tortát csak a berealra fotóztam, mert már három ismerősöm is van)

Aztán amikor gondosan megtisztítottam, akkor NAZCA vonalakként előtűntek az ősi szeretet-jelképek:

Mivel a színes, kínai élelmiszerszínezékkel felvidított gyertyák is felimerhetetlenné olvadtak a forró bádogtetőn almáspitén, nem kértem rá tejszínhabot - pedig kaphattam volna. Majd kérek holnap a kávémba.

Örömhír

Miközben úgy érzem, hogy egy csomó dologban egyre rnehezebben élem meg a változásokat (és ez sajnos tökéletesen leképezi a merev testi állapotomat is), meglepő könnyedséggel tudok elengedni korábbi elvárásokat például a karácsonyi étkezésekkel, jelenlétekkel, szokásokkal kapcsolatban. Úgy romlok, hogy közben javulok is, és úgy rugalmatlanodom, hogy már nem ragaszkodom (annyira és mindenhez).

Azt hittem, hogy 27-ig, amíg a kötelezőségek vannak, kitartok valahogyan működőképesen - de éjszakára beteg lettem. Nem tudom, miben reménykedtem (gondolom, a karácsonyi csodában). A hőmérő szerint egyáltalán nem vagyok lázas (de totál úgy érzem magam), csak fájdalmas, csípős köddel van kitömve a fejem, a torkom és a fülem és fázik meg fáj a bőröm mindenhol. Ettől a kötelezőségek nem dobják hanyatt magukat, a holnapi nap anyukámé, ha török, ha szakadok. Szeretném elhozni hozzánk, szerintem annak örülne - bár vannak bennem kétségeim a megvalósíthatóságot illetően.

Ami biztos, hogy január 1-re nagyon jól kell lennem, mert kaptam két jegyet az újévi koncertre. És szeretnék is A.-val elmenni (tavaly volt egy zeneakadémiás esemény, ahová végül Á.-val mentem el, pedig a jegyeket A. kapta a születésnapjára) - úgyhogy igyekeznem kell, hogy teljesen meggyógyuljak, mielőtt igazán beteg lennék.

Szülinap

Ma 22 éve megszültem Á.-t. Még nem most, majd este tíz körül. Általában azt szoktam érezni, hogy mintha csak ma lett volna! - de ma azt érzem, hogy ezer éve volt, és hogy jó, hogy ezer éve még képes voltam ilyesmire, mert manapság már nem tudnám megtenni. Olyan rémületes fáradtság ül rajtam, hogy fényes nappal a budapesti utcákon vezetés közben el tudnék aludni. Vagy legalábbis ezt érzem. Ehhez képest az elmúlt sok napban fél kettő körül kerültem csak ágyba és magamtól ébredtem hat előtt. Szóval, ébren vagyok, de hatékony nem. Iszonyatosan várok vala,mi szünetet, pedig most volt Krakkó, ami szuper volt, feltöltő, lélekmelengető, szabad (stb) - csak kevés. Épp úgy, mint a nyári szabadságom. Aludni szeretnék, ágyba kapni a teákat, olvasni, sétálni valami erdőben, filmeket nézni ehhez képest ma este étterembe kell mennem úgy értem, szuper, hogy ma nem kell főznöm, mert étterembe megyünk vacsorázni - de a tortát is csak most sütöttem meg, és sebtiben vettem két pizsamáát és hét pár zoknit. Ezek a szokásos gyerekszomorító ajándékok* nálunk - de pont úgy adódott, hogy szükségessé is váltak, csak időm nem nagyon volt vásárolni menni, úgyhogy munkaidőben futottam be egy plázába - ilyet nem szoktam csinálni - aztán hómoffiszba helyeztem magam adminisztráció ürügyén, hogy meg tudjam sütni a tortát - de meglesz ennek is a böjtje, mert az adminisztrációt éjjel fogom letolni, amikor hazaértünk az étteremből, Á. elfújta a tortán a gyertyákat (úgy emlékszem, vettem valamikor még a nyáron), megettük (a tortát), megajándékoztuk (Á.-t), visszavittük a külső telephelyére hazavittük (V.-t). Én nem tudom, mások hogyan abszolválják a napi feladataikat, nekem egyre kevésbé megy. De most próbálok arra koncentrálni, hogy egy édes kisfiút szültem ma 22 éve, akinek a legjobbakat kívánom mindenből, de pláne az életből - és most nem akarok a környezeti hatásokra gondolni, mert elsírom magam, hanem arrra, hogy igenis minden jó lesz. Diótortát sütöttem - már készen van a piskóta is meg a krém is, de még nem tudom összeállítani, mert hűlnek.

Azt álmodtam, hogy három másik kövér barátnőmmel (nincsenek, vagy legalábbis ezek, akik ott voltak, nem létezők) valami törzsi táncot járunk (pucéran? lenge öltözetben?) a hatalmas gyerekkori előszobánkban, mert a szüleim nincsenek otthon. Felnőttek vagyunk - amúgy gyerekkoromban kifejezetten  vékony voltam (annak ellenére is, hogy apám folyton azzal szekált, hogy ha eszem, elefánt lesz belőlem, ezért folyton éhesen kellett lefeküdnöm, nekem nem járt vacsora, ha ő úgy gondolta) Az egyikük elmondja, hogyan kell lefogyni ezzel a tánccal, hárman őrülten ropják, de én kisurranok, mert elfáradtam és valami kaját keresek, sonkát vagy szaloncukrot. Kijönnek utánam a lányok, de ropják tovább körülöttem is, és kinevetnek, győzködnek, ugratnak, csúfolnak, amikor valaki hátulról megfogja a vállamat - eleinte azt hiszem, szeretetből. De aztán elém lép egy kövér henteslegény - állítólag a kövér Hajdú Péter az - nem akarok nagyon mentegetőzni, hogy ébren azt sem tudom, ki az, mert tudom, hogy valami butaképű celeb - de hogy róla álmodjak? - Szóval, el akar venni feleségül, megrémülök, a kezébe harapok, de a kézfeje zsírral töltött (???) szivacsból van, a szám megtelik zsírral, a szemem könnyel, mindenki röhög, én sírok. Nem tudtam volna valami szebbet álmodni a születésnapra?

* kapott Á. mást is, ne aggódjatok :)

ria, ria, kálvária!

Anyukám csak a szakorvos által felírt gyógyszert szedheti. A szakorvos nyugdíjba ment. A nyugdíjazása előtt másfél hónappal már nem írt fel legalább egyhavi gyógyszert (mondjuk úgyis kevés lett volna), hanem azt mondta, majd hívjam a nyugdíjazása előtti utolsó napokon. Gondolom, mindenkinek ezt mondta. Gondolom, hogy néhányaknak sikerült elérni őt. Én nem tartozom közéjük, meg még covidos is lettem, nem bírtam 24 órát lógni egy csupasz telefonvégen. Több hasonló profilú orvos a környéken nincs. A területileg illetékes kórház szeptember 21-re tudott időpontot adni, még április elején. A nyugdíjba menő orvos legalább annyira tudta, mint amennyire én sejtem, hogy nem húzza ki anyukám áprilistól szeptemberig félhavi gyógyszerrel.

Kaptam értesítést a diplomaosztó ünnepségről - amit életemben először én fogok szkippelni - kell venni belépőt. Nem a vendégeknek (nem tudom, a vendégeknek kell-e), hanem saját magamnak. Hát, nem fogok.

kisebb csodák és meglepetések

Először is négy kiscica van, három cirmos és egy fekete.  Az anyjuk nem találta elég biztonságosnak a fészertetőt (megértem), ezért átköltöztette őket az utcára egy csatornarács alá (nem értem meg). Oda szoktam mindig megállni az autómmal, elég ijesztő lehetek. Meg hát az utca, még ha nincs is közvetlen kijárat! Felülről a rácson át látni őket. Még csukva a szemük, iszonyú cukik. Az anyát tápláljuk ezerrel - de aztán nem tudom, hogy legyen a négy picivel. Elég szelídek lesznek-e ahhoz, hogy megfogjuk és elajándékozzuk őket? Remélem, igen, és azt is, hogy lesz rájuk "vevő" - mert különben az utcán végzik. Sajnos nem tudunk öt macskát állandóra befogadni.

A másik: múlik a köhögés és a rekedtség is. Még nem múlt el teljesen, de szignifikánsan jobb. Attól, hogy nincs a bajomra orvosi magyarázat, még gyógyulhatok gyorsan, nem?

Á. leadta a szakdolgozatát, én pedig elvállaltam egy (attól teljességgel eltérő témájú) szakdolgozat bírálását (ne kérdezzétek, miért, biztosan nem vagyok normális)

Tegnap megünnepeltük V. huszadik szülinapját - hihetetlen! Ez alkalomból megkóstoltuk a krokodilhúst (szerintem nem túl jó, de a többieknek ízlett) és a kenguruhúst is (ez viszont nagyon finom volt) Ismét sós karamellás tortát kért - ezúttal csokis piskótával sütöttem, minden évben kicsit más, de minden évben finom.

Két hét múlva kell szakdolgozatot védenem és záróvizsgáznom - nem aggódom túl, de azért lassan érdemes lenne készülni rá.

Ma megjelent az új Jo Nesbo kötet, amire hónapok óta várok - és még nem vettem meg. Elindultam érte, de az utca végéből visszafordtultam, mert pazarlás lenne csak ezért autózni egy csomót, majd megveszem holnap(után?), amikor úgyis bent leszek a városban.

mém

az interneten jött feküdt szembe velem - most csak azon gondolkodom, hogy vajon hogyan tudnám ilyen jól felhasználni a mi macskánkat? talán ha egy mindent elnyelő fekete lyukat kell ábrázolnom a szobám közepén? az iratok amúgy meglettek, még a nagy átrendezés előtt helyezhettem biztonságba  - csak aztán megfeledkeztem erről, és még mindig így lennék, megfeledkezve, ha egyszer csak ki nem verte volna a szememet egy jól látható (ámde teljesen szokatlan) helyen az irattartó tokocska. egyébként régen, amikor még pozitív érzelmek fűztek a nemzet szóhoz, a mai volt a kedvenc ünnepem. jobb híján eltemettem magamban, jó mélyre. most jó mélyen fáj.

évforduló

nem, nem a háborúra akarok ma gondolni (bár nyilván gondolok, mert rémes, hogy létezik), hanem magunkra, A.-ra és rám, mert ma 27 éve találkoztunk először (mert nagyon jó, hogy létezünk és akkor még ki gondolta volna, hogy nem utoljára?) ma ünnepelnünk akartunk - megint Bécset néztük ki, egy kiállítás, egy ebéd, némi csavargas - ehhez képest harmadik napja úgy ugatok, mint a vadszamár, fájnak a végtagjaim és a hajam, és az is nehezemre esik, hogy fél órát ülve töltsek - feküdni viszont a köhögéstől nem bírok, már teljesen összerázódott az agyam, lassan kitölthető krémlevesnek.

Vacsoraidő

Köszönöm mindenkinek a kedves jókívánságokat!

A vacsorát végül Wang mesternél költöttük el - jártunk már ott korábban is egyszer, úgyhogy nagyjából tudtuk, mire számítsunk. Nagyon finom volt minden és bőséges is. Egyetlen dolgot fájlalok, hogy nincsenek kis tapasok kóstolótálak, amire minél többféle ételt lehet kikérni, mert hiába turkáltunk bele egymás tányérjaiba keresztül-kasul, mégsem éreztem úgy, hogy mindent megkóstoltam volna, amire kíváncsi voltam. Ettem például lótuszgyökérsalátát - ez lesz az új kedvencem. A pincér azt mondta, olyan, mint a répa - ezt ne higgyétek el, ha arra jártok. A retekhez, esetleg a tarlórépához vagy zsenge karalábéhoz sokkal inkább hasonlít. Nyilván az a megoldás, hogy menni kell még máskor is, lehetőleg mindennap - kár, hogy a fizetésem nem erre az árszintre van kalibrálva. És régen a kínai éttermekben mindig volt valami apró ajándék - aperitif, a végén édesség vagy kis gyűszűnyi búcsúital - most semmi.

Ma kérdezték a kollégáim, hogy hol ünnepeltünk. Mondom, hogy Wang és kínai. Erre egy kolléganő: Drága volt? Mondom, hogy igen. De rendes, igazi kínai? Mondom, hogy valószínűleg az egyik legigazibb. De úgy értem, olyan rendes kínai kaják vannak, mint máshol? Mert szívesen megnézné, de ha olyan drága, akkor nem akar csalódni, mert a rendes kínait a gyereke is megeszi, de ha ez más és még drága is, akkor lehet, hogy feleslegesen mennének el. És akkor mit csináljon? Nem tudom, mert szerencsére nem olyan, mint máshol (bár szoktunk néha kínai büféből is ételt hozni).

Tortát itthon kaptam, Á. és V. kooperációjaként született meg: almáspite torta. Volt. Nagyon hamar elfogy az ilyesmi! V. panaszkodott, hogy a fiúk nem engedték, hogy minden gyertyát rátegyen a tortámra, pedig vett annyit. És én szeretem az ezer gyertyát - bár így sem tudtam mindet elfújni egyszerre, kettő égve maradt. Szeretem ezt a szülinapillatot.

A február szép

- ez a hivatalos válaszom Mollynak. Amúgy igen, hosszadalmas tud lenni az is, mihelyst nem vársz több születésnapi ajándékot és ünneplést. És amikor nem jön az a kurva tavasz, hiába várod, sőt, még a március is inkább tél, mint tavasz. Ma egyébként volt nyári zivatar, hóesés, jégeső, napsütés, borongás, nagy hideg szél - szóval, minden. De ma még várok.

egy híján

Azt hiszem, sikerült megalkotnom anyai pályafutásom egyik legsikerültebb tortáját, mind ízben, mind kivitelben. A gyertyák már november óta a szekrényemben lapulva várták a tegnapi napot. A többi hozzávaló friss volt (és további eperszórással* ettük) V. nagyon örült** neki, csak úgy, mint a végül csak hat vendéget felvonultató ünnepségnek. Isten éltesse sokáig és kívánok neki egy olyan világot, amelyben könnyű boldogan élni.

* negyedelt eprek

** anyósom azt kérdezte tőle, hogy amúgy hogy viszonyul a katicákhoz, mert szerinte bizarr dolog bogarakkal díszíteni egy ételt

Vettem egy lábhámlasztó zoknit

még márciusban. Körülbelül másfél órás procedúra lenne, hogy fel is használjam. Remélem, hozzájutok még szeptember előtt.

A hétvégén lesz V. szülinapja, a 16. volt az utolsó, amit családi körben tudtunk megünnepelni - így meghívtam néhány embert. Tizenötöt. Az én szüleimet nem, mert arra már végképp nem lenne energiám, hogy idefuvarozza, a buli folyamán végig pesztráljam, majd hazajuttassam őket. Pedig biztosan örülnének ők is, V. is. Azt hiszem, ropit és gumicukrot fogok feltálalni.