Tanulságos történet egy kitartóan várakozó vörös macskáról

Állunk a leeresztett sorompónál, szemerkél az eső. A sínek mellett, tőlünk tíz-húsz méterre diófák sorakoznak a magasra nőtt fűben és ott alattuk... alattuk áll valami... macska lesz... egy vörös macska... fiatal még, nem túl nagy termetű... talán vadászik... mozdulatlanul áll a vizes, zöld fűben... milyen türelmes! vajon mire vadászhat? nagyon nézi a leendő zsákmányt... egy tapotnyit sem közeledik hozzá, nem lapul lejjebb, csak áll mozdulatlanul... talán vakond mozoghat a föld alatt, azt hallja? a miénk is szeret a vakond által feltúrt dombocskák egyikén ülni és fülelni, akár órák hosszat is... a macskák nagyon kitartóak, ez a kis vörös is... áll, csak áll. Huh, egy gyorsvonat! Úgy süvített át az átjárón, mint a szélvész. A macska még mindig mozdulatlan, de mint egy szobor! mit neki gyorsvonat, mit neki eső, mit neki külvilág... drótkötélből lehetnek az idegei. A vasúti átjáró lámpája fenyegető pirosból jóindulatú fehérre vált, felemelkedik a sorompó, a busz elindul... a vörös macska csak áll... még mindig... úgy látszik, már sosem mozdul, és egészen addig fog ott állni, míg ki nem derül róla, hogy közelebbről nézve nem más, mint a földből kiásott, sárgásra színeződött betoncső egy szelete.

Vidám reggeli Mr. Elmélet társaságában

én:  vigyázz, erős!
Mr. E.: jó
én: de azért szólok, hogy vágd ki az erét
Mr. E.: miért vágnám ki?
én: mert nagyon csíp
Mr. E.: miért? voltak erre célzott kutatások?
én: ööö... nem tudom.... bizonyára...
Mr. E.: ki bizonyította be, hogy az ere a legcsípősebb? lehet, hogy ez nem is igaz
én: az empíria a kutatási eredmények ismerete nélkül is azt mutatja, hogy de igen
Mr. E.: én megeszem az ereit is, szerintem nem lesz csípősebb
én: én szóltam...
Mr. E.: grrrrr....phhphhppphp...grrrr.... awww grrr. pphgrfrrrtt

Pillanatkép a paradicsomból

Felszállt a pára, süt a nap, de a kertet még csak kis csíkokban éri a fény. Már eléggé ősz van ahhoz, hogy barnák, sárgák és vörösek uralják a kertet, de a fű élénk zöld még - csak sok rajta a lehullott levél. A fák ennek megfelelően erősen kopaszodnak, az öreg szilvafán szinte alig van már levél, a kis meggy citromsárgába öltözött, a másik magán tartja még a barnuló szélű sötétzöld leveleket, de erősen ritkul a számuk, lehull egy... most megint... és most is. A cseresznye égő narancs és vörös levelekkel kápráztat, alatta vöröslik a fű is. A birsen barnák a levelek, de rikító sárga a még fent lévő néhány gyümölcs. A borostyán mély zöld (gyerekként sokáig nem is értettem, hogy lehet bármi is borostyán sárga), még virágzik. A trombitafolyondár halványzöld, a szőlő néhol még élénk, például a fiatal szilvafa tetején boldogan virul öt-hat méteres magasságban. Van még málna, naponta négy-öt szem szedhető, eper is akad egy-egy, de nehezen érik. A bazsalikom már nem szereti az éjszakai hidegeket, a menta és a petrezselyem virulnak. Egy dézsában van még krumpli, halogatom a kiszedését, a nyári borsónyi szemek kudarca, a csalódottság megismétlődésének lehetősége miatt. Az orgona és a mályvabokrok is kopottasak, a gyöngyvirág levelei hirtelensárgák a bokrok alatt.

Vannak madarak is. Két galambot elkergetek azzal, hogy hirtelen kitárom az ablakot - aztán vissza is csukom gyorsan. Hideg is van, de főleg amiatt, hogy a többi ne riadjon el. Van vagy nyolc feketerigó, két hím, a többi nőstény - itt születtek a kertben valahol, hihetetlen ugrándozást csapnak - és szerintem vagy fél kiló gilisztát, kukacot, pondrót (nem kívánt törlendő) tömnek magukba öt perc alatt. Az öreg szilvafán egy harkály kopogtat - aztán talál valami hatalmasat, amit a fa tetejére felszállva és a legfelső vastag ágon egyensúlyozva fogyaszt el - közben öleli őt a nap, a vörös sapka boldogan bólogat. Amint megette, lejjebb száll,  kopogtat tovább. Cinkéből van vagy tíz-tizenkettő, a borostyán közt versenyt bujkálnak a verebekkel. A sárga meggyfán megpillantok egy vörösbegyet - olyan kis gömböc, nagy vörös folttal a begyén - nomen est omen. A macska szerencsére a fotelban alszik idebent, a hátán fekszik szinte ájultan, mancsai szanaszét nyújtva, farka lazán kunkorodik, körmei behúzva, kicsit horkol - és nem sok hiányzik hozzá, hogy egy nyálcsepp csurranjon le a szája széléről.

Annyira jó dolgok jutnak időnként az eszembe

csak aztán elfelejtem őket, mielőtt még megvalósíthatnám legalább felírhatnám őket

(azt álmodtam, hogy hatalmas, üvegezett melegedőket építetek a Blahán és más helyeken - jellemzően pályaudvarok és buszpályaudvarok mellett - és azt gondoltam, fa dobogók is kellenének, mint a szaunákban, hogy aki jobban fázik, feljebb mászhasson, akár a tizenöt-húsz méterre lévő plafon közvetlen közelébe is (ez nem feltétlenül a jó ötleteim egyike, inkább csak gyors és praktikus árukapcsolás az ébrenléti és az alvó üzemmódom közt) )

reggeli rohanvást

odaképzelem a megégett sajtos pirítós íze mellé a ketchupot, édes és fanyar, finom így

Kis lépés az emberiségnek

de nagy lépés nekem és csak egy kézfogás A. és Tamko közt - de egyre jobban egymásba csúszik a blogom és a nemblogom (mert van életem is a blogon túl is)

Apró

Bármely talajon folytonosan újratermő, télálló, különösebb gondozást nem igénylő kétségeimet használt, de még jól működő bizonyosságokra cserélném.

olvastam egy haikut*

azóta szomorkás háromsorokban gondolkodom a világról


*(575, némi meglepetéssel a végén)

jó vagy rossz

jól gondolok-e dolgokat vagy rosszul?
jó irányt választok-e vagy rosszat?
jó szakember* vagyok-e vagy rossz?
jó nő vagyok-e vagy  (na ez nem kérdés, jó nő semmiképp sem vagyok, inkább csak csúf, bár az itt pont nem volt opció - basszus)
jó anya vagyok vagy rossz?
jó ember vagyok-e vagy silány?

Talán nem kéne folyton ezeken gondolkodnom**, inkább csinálnom kéne azt, ami a dolgom - de valahogy azt hiszem, a dolgom is attól függ, ezekre a kérdésekre milyen választ tudok adni (semmilyet)

*ilyet, hogy szakember sosem szoktam gondolni magamról, mert az nekem a kantáros munkaruhában dolgozó villany(vagy egyéb)szerelő, én meg nem az vagyok, de nem tudom, hogy mondjam ezt úgy, hogy számomra is elfogadható legyen

**A. nem gondolkodik ilyesmiken, és sokkal boldogabb hatékonyabb***, mint én

***A. csak mérhető dolgokban hisz, a boldogság meg nem az, vagyis az nem érdekli (állítólag), úgysem tudjuk arról, hogy micsoda - én viszont rosszul mérek, így inkább a mérhetetlenségben hiszek, csak folyton mérhetetlenül eltévedek a különféle dolgok közt