sohaennélnagyobbbajomnelegyen

Képzeljétek, nem sikerültek a kalácsok! Nem lett ehetetlen, de se nem olyan szép, se nem olyan finom egyik sem (mazsolás és mentes), mint a tavalyiak vagy a tavalyelőttiek voltak. Jaj.

A kétbalkezes és az operatőr

k.: mit csinálnál, ha elejtenék egy oroszlánt?
o.: felvenném

szombat, hemzsegés

én: jóllaktatok?
Á.:  igen... és mit lehet még enni?

én: hol a sálam? a múltkor neked adtam kölcsön...
V.:  várjál, mindjárt visszakérem a macskától, pont azon alszik.... olyan édesen szuszog!

én: tehetek a kalácsba mazsolát?
Á.: ha muszáj, akkor igen.... de azért ne hemzsegjenek

én: Á. merre van?
V.: biztosan megint ott térdel apa zoknis fiókja előtt
én: ja, tényleg!

Sonka

Mintegy tíz órányi alvás után is nagyon fáradtan mégiscsak feltettük főni a húsvéti sonkát. Hű társai a jobbá válásban: fekete bors, babérlevél, fokhagyma, kakukkfű, szegfűszeg, fahéj.

Kinézetre tavasz van, de ébredéskor a telefonon mínusz hat fokot mutatott az időkép. Már nulla.

Közeleg a húsvét

És én semmi másra nem vágyom, mint az alvásra.

Nem kell a sonka (pedig húdefinom valódi házit vettem), nem érdekelnek a tojások (van itthon vagy 60 db - ne aggódjatok, Á. négyesével eszi naponta háromszor), nem érdekel a kalács (még akkor sem érdekelne, ha más sütné, de azt hiszem, én vagyok a soros egyedül én tudok itthon kalácsot sütni - jaj, minek is tanultam meg ilyen hülyeségeket), nem érdekel a locsolkodás (utoljára kilenc éves koromban izgultam, hogy visszajönnek-e a fiúk - mert már voltak nálunk, de én kimentem bicajozni - aztán visszajöttek, vívtak a tesóm kardjaival, megkérdezték, hogy csak tojást kapnak-e, de én még a kérdést sem értettem, mert az én családom full értelmiségiként csak a szép, anyagiaktól mentes szokásokat tartotta, még alkoholt sem ittak)

Annyira álmos vagyok (vagy közelítek a  vészes vérszegénységhez?), hogy belepofáztam egy tök ismeretlen blogba - pusztán azért, mert azóta sem aludtam olyan jól, mint ahogy a gyerekekkel tettem, amikor még kisbabák voltak és nem makrancos, tojászabáló kamasz lovak. Komolyan, csak nyögni van erőm... vagy arra sem. Érezzétek jól magatokat húsvétkor!

Övön aluli

Nem értem, egyeseknek miért nagyobb gond az övön aluli ütés, mint az övön felüli, valahogy úgy érzem, hogy ha már muszáj, inkább rúgjanak fenékbe, mint mellbe - de ízlések és pofonok ugyebár különböznek. Az én ízlésemet tekintve ez az idei ápriliskezdet erősen méltánytalan mindazokkal szemben, akik remegve várták és kitörő ujjongással fogadták a tavaszt. Az időjárás jóvoltából ismét kipipálhatom az éles torokfájdalmat (nincs annyi tea, amennyi elég lenne), az örökös fülfázást (ha így folytatja, előveszem megint a téli sapkámat), a fejszaggatást (csak az alvás enyhítené), az álmosságot (az alvás sincs rá tartós hatással), a reménytelenséget, és a kételkedést abban, hogy valaha is jobbra fordulhatnának a dolgok. Tavaszt mindenkinek!

Új vagyok

Búcsúztatjuk a nyugdíjba menő kollégát, virág, desszert, képes album karácsonyi mintás ajándékos zacskóban, ahogy illik kissé snassz, de ez ilyen cég. F. a távozás alkalmából búcsúbeszéd címén még egyszer alaposan lecseszi a távozó Paulát, amiért rútul cserben hagyja őt ennyi szép év után - majd látványosan a háta mögött hozzám csempészve átad valamit az eddig általa bitorolt tartott ajándékokból és azt mondja: hát, azért csak mondjál te is valamit, ha gondolod - bár ezt még nem érthetitek ti, újak. Mi újak ketten vagyunk: az új lány meg én. Az új lány már majdnem nyolc hete, én közel tíz éve (ebből  az utóbbi nyolcat vezetői pozícióban). Bár én nem érthetem még (megérthetem-e valaha egyáltalán?), de lenne arra ötletem (kreatív új vagyok), hogy ki kapja a következő karácsonyi zacskós búcsúpakkot.

Ez sem tréfa!

Tegnap nem volt időm mára ebédet főzni (A. is, V. is rendszeresen otthon esznek, Á.-nak pedig már elkezdődött a tavaszi szünete) - de azt gondoltam, sebaj! majd főz Á. lecsót (azt nagyon szereti) az általam eltett üveges lecsó segítségével. Gyakorlatilag nulla munka, megbízhatóan finom eredménnyel - kell ennél több? De azért elmondtam, hogyan csinálja:

Hozz elő a kamrából két üveg lecsót! Ha nincs már kettő, akkor egyet (azt tudom, hogy van). Vágj fel füstölt szalonnát kis kockákra! A hűtőszekrény felső polcán találod. Ha két üveg lecsót készítesz, tisztíts meg négy fej vöröshagymát, ott csírázik a mázas kerámiatálban. A héját szedd le, a zöldje maradhat. Vágd félbe, aztán hosszába és keresztbe is vagdald fel. Nem kell túl apróra vágni. A szalonnát sütheted nagyobb tűzön, de amikor ráteszed a hagymát, vedd le ötösre. Kicsit sózd meg, tegyél rá fedőt és legfeljebb ötös lángon párold két-három percig. Ha üveges - ez azt jelenti, átlátszóvá kezdett válni - öntsd rá a két üveg lecsót. Átteheted nagyobb lángra, várd meg, míg felforr. Tehettek bele virslit. Ha van még kolbász, azt a szalonnával egyidőben karikázd bele!

És az ebédjuk felől legalábbis megnyugodva ültem itt (tán hihetetlen, de dogozom is a blog mellett).

Dél körül aztán ráírtam cseten A.-ra:
írd majd meg, milyet főzött Á.!

Kisvártatva jött a válasz:
Á. nem tud lecsót főzni, pl. egészben akarta a hagymát a fazékba tenni. De ketten összehoztunk valamit


És nem viccből mondta. Most ebédelnek. Én zokogok. Á.-t be fogom osztani magam mellé kötelező kuktaszolgálatra! És beíratom egy "figyeljük meg pontosan, mit mond anyánk" tanfolyamra is.

Hiába töröm magam

hogy megnevettesselek benneteket, ha mindeközben ilyen, az enyémnél sokkal nagyobb (és mélyebb) lélegzetű fantasztikumokhoz juthattok hozzá a köz jóvoltából - ITT

A kirakat rendezés alatt!

Ezt a feliratot tették ki egy kisebb bolt üvegportáljára úgy három hete. Nem tudom, milyen bolt, talán kis élelmiszer üzlet - én a buszról nézem, gyalogosan szinte sosem járok arra. Hozzátették az idézett felirathoz még azt is, hogy a boltocska a kirakatrendezés időszaka alatt is folyamatosan nyitva tart, lehet bemenni. A kirakat nagyon hosszú ideig teljesen változatlan volt: néhány fadoboz és több köteg újságpapír.  Aztán a fadobozokat valaki kettesével-hármasával egymásra helyezte, az újságpapír-kötegeket szintén elrendezte valahogy a dobozok mellett és a dobozok tetején. Aztán most bevették a papírt, azaz úgy tűnik, befejezték a kirakatrendezést. Most kezdem érteni, miért volt ez olyan nagyon-nagyon felkapott szakma a nyolcvanas években.

Levelet kaptunk a hivataltól

hogy rendezzük V. születési anyakönyvi kivonatát. Mert V.-t mi örökbe fogadtuk. Eredeti neve - mint most a papírokból kiderült - Csilla Krisztina volt, sőt, nagy titokban lelestem az állítólagos szülőanyja nevét is: Egyedi Csilla. A címét (akkorit) sajnos nem láttam, mert addigra elvették tőlem a papírt, mint illetéktelentől. Pedig úgy gondoltam, V.-nek joga van megtudnia az igazat és megismerkednie (ha majd nagy korában akar) a szülőanyjával. Csak arra nem emlékeztem, pontosan hogyan is történt az örökbefogadás. Beszaladtunk a kórházba, amikor az Egyed Csilla nevű lány/nő szült? Mert újszülöttkori képeink voltak V.-ről, vittem is magammal. Igen ám, de arra is világosan emlékeztem, hogy sétáltatom a kicsi Á.-t nagy hassal. Hová lett az a baba? Mit szólna V. szülőanyja, ha megtudná V. mostani nevét? Biztosan kibukna, hogy nem az általa választott Csilla Krisztinát tartottuk meg. Nem kéne V.-nek második névként beíratni a Csilla nevet? De a legkínzóbb kérdés mind közül: hogy lehet, hogy V. nagyon-nagyon hasonlít hozzám, csak színeiben más? Pszichésen értük ezt el? Végül is csecsemőkorában tényleg még egyikünkre sem hasonlított - most pedig kettőnk jól látható, gyönyörűséges keveréke. Aztán elkezdtek kapkodni a hivatali nőcik, hogy talán mégsem minket kellett volna kiértesíteni, hanem egy másik családot - de ez még nem biztos, egy kicsit várjunk a sorunkra, míg ők (nélkülünk) "kibogozzák a szálakat és megnyugtatóan rendezik a jogállásokat"


Ne aggódjatok - végül is felébredtem. De mosat már az a fő kérdés, hogy hogy hihettem bármiféle álombéli hivatalnak inkább, mint saját emlékeimnek? Hogy hihettem egyetlen percig is, hogy esetleg tényleg nem én szültem V.-t? (ok, olvasok örökbefogadós blogot, sőt, egy közeli barátnőm is van, aki felnőtt fejjel, véletlenül(!!!!!) tudta meg, hogy örökbefogadott gyerek - több évnyi huzavona után már papírjai is vannak róla a hivataltól - iszonyat kálvária volt! ha azt hiszitek, rendben tartják az ilyesfajta dokumentumokat, alapos tévedésben éltek!)

Egészen hihetetlennek tűnő, de amúgy valós történet

Egy leány (mindegy is most, hogy vidéki volt-e vagy székesfővárosi) ezen a tavaszon rózsával, muskátlival és rezedával ültette be a kormányablakát. Minden reggel boldog könnyeivel öntözte meg a virágokat, amitől azok tündökletesen széppé fejlődtek, csak úgy ragyogott a sok piros, fehér és zöld bokros csokréta az ablakban. Csodájára jártak idősek és ifjak, az idősebbek kalaplevéve, az ifjabbak bézbólsapkájukat megbiccentve haladtak el - majd később egyre hosszabban ácsorogtak - a nyitott kormányablak előtt, mert úgy érezték, az földöntúli, egyszersmind e világi boldogságot sugároz rájuk. De nemcsak boldogságot sugárzott, hanem azt is észrevették, hogy egyre többen gyógyulnak meg a varázslatos kormányablak előtt állva. A szívteleneknek új szívük nőtt, a vastag hájredők narancsbőrmentes szép bőrré simultak, a szuvas fogak kifehéredtek, még az agyatlanok is úgy mosolyogtak, mintha lett volna nekik min - és mindez pusztán a kormányablak miatt. Jött, özönlött tehát a nép messze földről (most már így el kell áruljam: székesfővárosunk egyik agglomerációjába), jöttek alacsony és magas padlós buszokon, elővárosi vonatokon, jöttek volna bubi kerékpáron is, de azok a városhatárról visszapattantak, így az istenadta nép egyes fiai gyalogosan folytatták útjukat a felvirágoztatott kormányablak irányába. Nem vérbő magyar ifjak lettek volna, ha fel nem tűnik egyik-másikuknak a kormányablak megett fel-feltűnő hamvas leányalak, amint örömkönnyeit kis öntözőkannába sírja, majd fehér (és piros és zöld) karjaival kinyúl a kormányablakon, hogy rezedát öntözzön reggelente. Feltűnt tehát nekik a leány, s ha már feltűnt, belé is szerettek nyomban, és kakaskodni kezdtek, amúgy virtusos magyar módra, hogy melyiküké is legyen a leány keze (és többi testrészei) - mert a magyar fajta a többférjű állapotot genetikai adottságainál fogva soha el nem lett volna képes fogadni - teljesen természetszerűen. Virtuskodtak tehát, követ hajigáltak (természetesen nem a kormányablak irányába!), versenyt futottak, szaltóztak és miután rájöttek, hogy ez idegen szó, inkább hengerbucskáztak is a kátyúktól hemzsegő úton (természetesen ez a kátyússág direkt volt így, tervezetten, forgalomlassítási okokból, hogy ne kelljen feleslegesen környezetszennyező alumíniumtáblákra költeni). Mikor aztán kivirtuskodták magukat, sorsot húztak (úgy értem, kis fapálcikákat, de a sors nevében)  és eldöntötték, kié legyen a leány. A szerencsés nyertes odaállt a kormányablak elé, úgy gondolta, elébb énekel pár strófát, majd kiváltja az anyja könyvi kivonatát, aztán jogosítványt csináltat (A, B, C, D, E kategóriákra), aztán lakcímkártyát és rokkantkártyát is, hogy parkolni tudjon, ha kell. Útlevelet természetesen nem akart kiváltani, hiszen túl rövid ez az élet ahhoz, hogy teljesen megismerjük szép hazánk minden szegletét és elhagyjuk azt. Dalra fakadt tehát, hóna alatt a Holddal és a Nappal, készen arra, hogy a csillagokat is lehozza az égről - és énekében egészen szívhez szólóan kérte a leányt, hogy legyen az övé mihamarabb (és természetesen azonnal megigényelte a házassági anyakönyvi kivonatot is az ablakban). A leány azonban egészen szokatlan módon konkrét és egyenes beszédben visszautasította az ifjút, arra hivatkozva, hogy ő csak a kormányablakot szereti - és ha nem lehet az övé, hát inkább kiugrik rajta. Hát, mit lehet itt mondani? Hogy lehet itt három magyar igazságot tenni? Kit szerethet inkább egy örömkönnyektől duzzadó pofikájú magyar leány? Egy magyar ifjút, hiteles okmányokkal felszerelve? Vagy a kormányablakot magát? Hát, ez a leány a már ifjonti éveiben is virágzó, érett kormányablakot választotta. Addig ölelte, addig csókolta, míg a kormányablak maga is teljesen el nem érzékenyült és ki nem tárta szívét a leánynak. Egymáséi lettek. A kormányablak a leányé, a leány a kormányablaké. Ugye, ti sem gondoltátok volna? Én ugyan egészen elámultam! Nem is hinném, ha írva nem volna.

Az ihlet az ihlet, nincs mit tenni ellene

Kormányablak
(martine blogger verse)


Ízlelgetem: gyönyörű szó,
kimondani lenne már jó,
kimondani: kormányablak
ízesebb, mint a lóabrak,
selymesebb, mint anyám haja
törje ki a rossz nyavalya
ki megcsúfolva a napot
szidná a kormányablakot!

Na de ilyen hogy is volna,
aki erről csúnyát szólna?
Óvodások, bölcsődések
énekelnek, gőgicsélnek:
kormányajtó, kormányablak,
kormányomban elringatlak!
Adok édes-mézes mákonyt,
fények helyett hosszú alkonyt.

Kisdiákok, jómunkások
kiáltják: én sorban állok!
Sorba állni oly vidám így,
nyugatosok szíve irigy,
hiába, hogy odább élnek
kormányablakhoz nem férnek!
Így lesz helyes, így lesz igaz
kormányablak örök vigasz

minden búra, minden bajra
áldás az minden magyarra,
nemzeti és mindig csak jobb,
még erősebb és még nagyobb,
olyan nagy, hogy odaférjen
feleségem, fiam, férjem,
férjen oda minden ember,
kormányablak, mint a tenger

mint a fűszál, annyi legyen
lent a völgyben, fenn a hegyen
kormányablak nyíljon végre
hazánk minden szegletébe,
nyíljon szegfű, rózsa helyett,
minden szó elvesztegetett,
ami nem a kormányablak.
Kormányablak, kormányablak...

(Kormányablak, kormányablak
Kormányablak, kormányablak
Kormányablak, kormányablak
Kormányablak, kormányablak
Kormányablak, kormányablak
Kormányablak, kormányablak
Kormányablak, kormányablak
Kormányablak, kormányablak)

A szupercoach

Mindannyian rá vártunk, először odakint, aztán a medencékben, de izgultunk, hogy nem ismerjük majd fel, vagy talán be sem jön a lépcsőzetes, vízesésekkel is tagolt medencetérbe (bár a fürdő alkalmazottai is számítottak a megjelenésére), meg hát kicsit fáztunk is az épphogy langyoskás vízben, szóval felöltöztünk és kimentünk a magas bérházaktól árnyékolt, keskeny kis utcára, hogy ott várakozzunk. Egy magas, galériázott, szűk alapterületű boltocskába - az illatokból ítélve nem túl rég még zöldségesként üzemelhetett -  irányítottak bennünket. Keskeny, ingatagnak látszó vas csigalépcső vezetett a galériára, ahol keleties mintázatú kék és vörös puffok és kanapék várták az addigra igencsak limitált számú közönséget.

Elsőnek iratkoztam fel - de nem mertem elsőként középre kiülni, amikor kiderült, hogy a szupercoach bemutatója teljesen nyilvánosan zajlik, közönség előtt. Már maga a pasi is fura volt - más, mint amilyet látatlanban vártunk. Nem volt rajta öltöny világos színű vasalt inggel, ő maga nem volt szikár, nem őszült a halántéka, nem volt keskeny arcéle. Harmincas volt, szőke volt, kócos, kissé borostás, enyhén gyűrött ingben, mellőzve az öltönyt - és ha jól körülrajzolható pocakkal nem is rendelkezett, de volt rajta egy kevéske (tényleg csak egy kicsi) súlyfelesleg. Annyi, amennyivel azért még könnyedén lehet futni is.

Kati penderült oda helyettem elsőként - mindig is a vakmerőségig bátor volt - a szupercoach pedig egyetlen kérdést szegezett neki, semmi óvatoskodás, semmi finomkodás - valahogy élesen, mint a szike, mégsem sértőn vagy bántón. És jöhet a következő! - mondta. Kiment ismét valaki - ismét egyetlen kérdés, hétköznapinak tűnő, mégis pontosan betaláló. Szép sorban mindenki odakerült elé és aggasztóan? vagy impozánsan? gyorsan ment a sor.

Gyáván lapultam a sarokban - egyaránt féltem attól, hogy most már én következem és attól is, hogy végleg lemaradok. De hát mi legyen a témám? - tépelődtem. Mi az, amire gyors megoldást keresek? Amihez csak egy kis lökés kéne, mert elakadtam. Mondjam a munkahelyemet? De hát azt fogja mondani, hogy már rég le kellett volna lépnem. Vagy hogy a gyávasággal van gondom? Azt fogja kérdezni: mire van akkor a legnagyobb szükséged? - én meg meg majd azt válaszolom, hogy bátorságra - és ezzel vége is lesz, de tőle nem fogom megtudni, honnan merítsem a bátorságot.

Egy ismeretlen férfi ült most középre a szupercoach elé, a mutatóujját vádlón rászegezte és azt kérdezte: "Te talán mindent tudsz? Mi vagy te? Istennek képzeled magad?" - a kinyújtott mutatóujjával pedig egyre közelebb bökött a szupercoach mellkasa felé. Az nem húzódott hátra, várt. Nem gúnyosan, nem beletörődőn, nem gyáván - talán egy kicsit kíváncsian. A férfi megbökte a szupercoach mellén az inget, majd mivel semmiféle válaszreakció nem érkezett, egyre dühödtebb böködésbe kezdett. A szupercoach csak ült - az ujjbökések hangja olyan volt, mintha üres bádoghordót böködne valaki. A férfi egyre dühösebb lett, egyszer csak két kézzel megfogta a szupercoach ingének a gallérjár, felszakította a mellén az inget, mintha azt várta volna, hogy kederül, nem is valódi ember rejtezik alatta. De valódinak tűnt: erősen szőrös mellkas és izmos, de kissé mégis elhájasodott test. Semmi kockahas. A férfi gúnyolódni kezdett: "Szőrös vagy, mint egy majom! Nem hiszem, hogy többet tudnál egy majomnál!" A szupercoach szelíd volt - olyan nagyon keményen szelíd. "És te? Te miért vagy itt? Te miért jöttél el hozzám? Mit akarsz megtudni magadról?" - kérdezte a dühöngőt. Az még inkább feldühödött: "A melled akkora, mint egy nőé! Talán nem is férfi vagy?" - vagdalkozott, miközben folyamatosan böködött felé.  "Mindegy, nő vagyok-e vagy férfi! Neked miért lett volna fontos, hogy épp férfi legyek?" - kérdezte a másiktól - mire az a szégyentől elvörösödve lerohant a vaslépcsőn. Akkor végeztünk? - kérdezte a szupercoach.

Muszáj volt előjönnöm a sarokból, hogy  - így legalább utolsóként  - én is odaülhessek elé. Villám gyorsan változtak a témák a fejemben: gyávaság, karrier, egészség, én, mint szülő, én, mint coach, én, mint nő, jaj, melyiket mondja, csődtömeg vagyok, mit mondjak, mit mondjak? - aztán mikor odaszédültem a kör közepére állított székre, épp a gyávaságnál tartottam a mantrában, így az bukott ki elsőként (és végül is) belőlem. Hogy nem merem elkezdeni a dolgokat, hiába tudom, hogy mit kéne tennem, mégsem és mégsem és mégsem teszem, nem megy - halogatom, mintegy dédelgetve saját hibáimat, ahelyett, hogy leszámolnék azonnal az összessel - hiszen tudom, mit kell tennem, csak hát itt van ez a gyávaság, ugye, ami még abban is megakadályoz, hogy fejlődjek.

Kiültem tehát a szupercoach elé és azt mondtam, hogy gyáva vagyok és nem tudok változni. Azt kérte, hogy nyújtsam felé a kezem. Kinyújtottam, azt mondta, tartsam lazán, engedjem, aztán megcsippentette a bőrt a bal kézfejemen, úgy tartotta, emelte a kezem. Fáj? - kérdezte. Igen - mondtam. És most? - áttette úgy a kezem a kezébe, hogy az egész kézfejemet fogta. Most nem - feleltem. Vannak alkalmas eszközök és alkalmatlanok... és nem ugyanúgy változik a rész, mint az egész - mondta nagyon jelentőségteljesen. Boldog voltam, hogy nem pattintott le azzal, hogy a gyávaságomat elég lenne egyszerűen kicserélni bátrorságra, és már kész is vagyok.

Azóta viszont azon gondolkodom, mit is üzent egészen pontosan nekem a szupercoach.

Nem kaptad meg az e-mailemet?

én: nem
nemén: pedig elküldtem
én: hová?
nemén: arra az e-mail címre, amit adtál
én: nem jött meg.. mikor küldted?
nemén: várj csak... hónap valahanyadikán
én: nézem... nincs
nemén: pedig biztosan emlékszem, még ki is javítottam
én: mit javítottál ki?
nemén: az e-mailcímet, amit adtál
én: öööö.... ezt hogy érted?
nemén: hát, volt benne egy elírás
én: egy elírás?
nemén: igen, azt írtad, hogy settapalca@ml.com ahelyett, hogy setapalca@ml.com
én: talán mert az az e-mail címem?
nemén: mi, tényleg az, hogy settapalca?
én: igen, tényleg az
nemén: de nem értem, hogy miért
én: nem kell értened - egyébként azért, mert a valódi nevem már foglalt volt
nemén: de akkor nem is kaptad meg, amit küldtem?
én: nem, ugyanis nem nekem küldted el
nemén: de hát nem jött vissza
én: biztosan valaki másnak ment el, akinek setapalca a neve
nemén: de hát teli volt az intim magánügyeimmel
én:  hát, máskor oda küldd, amit megadok címként, ne javítgasd
nemén: de én csak azt hittem, elírtad
én: basszus, miért nem feltételezed, hogy tudom az e-mail címemet? így jártál
nemén: figyelmeztethettél volna
én: mire?
nemén: hát, hogy ne javítsam ki
én: akkor most figyelmeztetlek - ha megírom neked a nevem, a telefonszámom, az anyám nevét, az e-mail címemet, a postacímemet, vagy bármit, azt ne javítsd ki

Kedves Danielka! (valahol Szlovákiában)

Nagyon remélem, hogy nem leszel olyan, mint a portugál Antonio Costa volt, akinek V. hosszú levelet írt, rajzolt is rá, fényképet is küldött magáról (és milyen szép rajta!) - de Antonio nem írt vissza neki egy megveszekedett sort sem (oké, oké, fiúkat nehezebb levelezésre bírni, de V.-nek sem volt könnyű egyáltalán, hogy egy fiú jutott neki, mégis válaszolt az Antonio első levelére). Szóval, Danielka, nagyon bízom abban, hogy te szívesen válaszolsz V. levelére, lehetőleg rögtön, amint megkaptad, mert V. olyan lelkesen és kedvesen írta neked! És úgy gondolta, hogy ha te préselt virágot ragasztottál a leveledre, akkor csak egy nagyon kedves kislány lehetsz - hát, legyél is az! És örülj a matricáknak, amiket V. küld neked, mert a féltett gyűjteményéből válogatta ki neked abban a reményben, hogy jó barátnők lesztek. Megnéztük a térképen, hogy merre laktok, még az sem kizárt, hogy egyszer elautózzunk felétek - vagy ti erre... kérlek, vedd komolyan V.-t! Szeretném, ha megmaradhatna a boldog lelkesedése, hogy levelezhet valakivel (mert - ezt persze nem kell tudnod - a többség csak a franciákra és a walesiekre bukott, kevesen "vállaltak be" a keleti blokkból valakit) -  ti ne hallgassatok mások előítéleteire, örüljetek bátran egymásnak, olyan izgalmas egy egyre ismerősebbé váló idegennel beszélgetni!

Milyen nagyszerű!

Hogy amint valaki (nem én) feltesz egy kérdést vagy egyéb segítséget kér nyilvánosan (mondjuk a fb-on), ezúttal épp a ma nyitva tartó boltokról (de a téma bármi lehet) azonnal akad néhány magát felsőbbrendűnek érző agyhalott, aki önjelölt életmód-tanácsadóként elmondja, hogy egyrészt miért marhaság eleve az, amit az illető kérdezett, másrészt miért hibás a teljes életvitele, valamint a teljes családjáé is, gyakorlatilag hetedíziglen visszamenően.

Nekik kívánom (igen, gonosz vagyok, a tavaszi felesleges óraátállításkor, a vasárnapi vásárlási tilalom sötét érájában különösen - még ha ez mára csak részlegesen igaz is - de nem, én mégsem megyek el tumultálódni, mert én nem vasárnap szeretek vásárolni, hanem csendes nyugalomban), szóval, kívánom az agyhalottaknak, hogy bármely felmerülő problémájuk esetén hasonszőrű elvtársaik siessenek lelkesen a segítségükre.

Ó, az agy!

Most meg azt álmodtam, hogy az ISIS eltérített egy utasokkal teli vonatot (igen, egy síneken közlekedő vonatot), és tévén nézzük (mármint valami híradóban, és persze az országból mindenki nézi, elég izgalmas - mármint úgy félelmetesen izgalmas), hogy merre vezetik. Egyszer begördül a vonat egy nagyon szép, napsütötte sárga falú, jó százéves pályaudvarra, mindenki felsikolt, hogy ez a Keleti. Dehogy az - mondom, az ennél ezerszer lepukkantabb. Kiderül, hogy Bécsben vannak. Mindenki borzong, hogy az közel van ide, túl közel. Igaza is van a károgóknak, mert aztán valóban elérkezik a vonat a Keletibe is - ég és föld a különbség a korábbi vidám, karbantartott pályaudvar és a csúnyán máladozó, lepattogzott, omló, szürkés, összehányt magyar pályaudvar közt. Az ISIS emberei mind sötét élénk narancssárga kezeslábasban, fehér vagy piros övvel a derekukon, felparancsolják a vonat utasait (vagy egy részüket) a pályaudvar hatalmas, magas timpanonjára, hogy onnan lőjék le őket, amennyiben nem teljesülnek a kívánságaik. Nem tudom, miket kívánnak, de többek közt egy (vagy több?) hatalmas molinót is - s ezt épp Z.-től rendelik meg, aki V. barátnőjének az apukája. Időbe telik, míg elkészül a molinó, így a nagy tömeg hazaszéled, de én várok, mert úgy érzem, nem lenne szép dolog magára hagyni Z.-t. Jó sokára délután megjön Z. egy teherautóval a hatalmas tekercsekkel, egy pályaudvari hordár vállára kapja őket, hogy elviszi a vonathoz - Z. elvileg végzett. De mégsem, mert bátran (vagy bután?) azt mondja, hogy az ő keze munkáját neki kötelessége átnyújtani, meg hát nem is hagyhat magára egy embert a veszélyben, így vakmerően a vállára kap ő is valamit és megy a hordár után, vélhetően újabb túsznak. Én nem merek közelebb menni, csodálom Z.-t és sajnálom a foglyul ejtett, a timpanonon reszkető embereket is, de gyáva vagyok, lapulok a falhoz, gondolom, az arcom is falszürke, az jár a fejemben, hogy a gyerekek közben otthon várnak, inkább haza kéne indulnom. De persze nem járnak a vonatok, már késő este is van, elég hűvös is. Egy bajszos öregember lép hozzám, és vicceket kezd mesélni - amiket nem értek. A viccei elég furcsák, ilyenek: Fekete emberek, fekete kabátban, fekete helyeken fekszenek - na, mi az? - kacsint rám kissé kéjsóváran. Kéményseprő? - próbálkozom, mert nem akarom megsérteni, de közben semmi humorosat nem találok a kérdésben. A bajszos tovább próbálkozik valami hasonló másikkal - azt sem értem. Fiatalka még maga az ilyesmihez, ugye? - kérdezi, körülbelül úgy, mintha tizenöt sem lennék még (de hát több is vagyok meg többnek is látszom) A többi várakozó öregember mindentudóan kuncog a háttérben, ők bezzeg értik az értelmetlen (kétértelmű?) viccet, pusmogva meg is tárgyalják.