így érzem magam, okafogyottnak, mintha értelmetlenné vált volna a létezésem - holott agyból tudom, hogy nem, de az érzés megbénít
2024. október 15., kedd
2024. október 12., szombat
anyukám meghalt
2024. október 11-én, születésének épp a 80,5. évfordulóján. Már tudtam, hogy nagyon közeli, hogy elmenjen, de erre nem lehet igazán számítani. Nagyon fáj. Nem az a legjobban, hogy most meghalt (az is), hanem hogy mennyire sok szenvedéssel teltek az utolsó évei. Az utolsó tíz éve. Eleinte azért, mert ő már tudta, mi pedig még nem. Aztán látszódni kezdett a demencia, de alig indultak meg a vizsgálatok és a kezelések, alig kezdtünk el kezdeni valamit, hogy lassítsuk, kitört a covid és ez rengeteget rontott mindenen. Örülök, hogy sikerült idén márciusig otthon tartani, otthon ápoltatni - mert március óta ez a gondozóház rémes volt. Talán már otthon is rémes lett volna. Sokat romlott az állapota, és otthon nem tudta már vállalni senki. Az utolsó napokban mindennap ott voltam nála - és előtte is gyakran. Örülök, hogy szabadságot vettem ki, hogy vele lehessek. Békés volt az arca - de végtelenül szomorú vagyok, hogy nem érinthetem őt meg többé.
2023. augusztus 14., hétfő
Miért kell erről* ennyit írni?
2023. április 28., péntek
péntek
Ma hajnalban szívmasszázzsal ébresztett a macska, a pápa is eljön látogatóba, tízkor száll le a gépe, fél tizenegykor eltemetjük apámat, aztán főzök egy húslevest, délután pedig elutazunk három napra. Nyilván nem csomagoltam még semmit össze, ahogy lenni szokott, majd kapkodok indulás előtt, szokványos ez is.
2023. április 25., kedd
valami megint nehéz - permanens nyafogás
lemondani a nyugdíjat, kitölteni a hagyatéki űrlapot - de már ott elakadtam, hogy a tesóm új lakcímét sem tudom, elküldtem neki az adatlapot, hogy írja meg nekem, mit írjak be - erre megírta nekem a születési idejét és az anyja nevét, hát, köszi, befizetni a számlákat (miből?), átíratni a gázt, leolvasni a gázt, bejelenteni az óraállást, füvet kéne nyírni, mikor fogunk együtt kimenni, hogy kell egy házat felszámolni (legalább tíz ház van belezsúfolva, szerintem az ÉS minden archív száma megvan például - de erről legalább tudjuk, hogy micsoda, viszont a legtöbb doboz kábé húsz éve nem volt kinyitva, csak gyűltek és porosodtak egymás hegyén-hátán az évek
Egy gyerek születésekor tíz nap pótszabadság jár az apának, az anyának jóval több különféle juttatás (nem irigylem, nem is elegendő, járjon, emelkedjen a gyes összege, a családi pótléké is, mi is végigcsináltuk) - de egy szülő halálakor két napot adnak, két nap pótszabadságot - arra sem elég, hogy felocsúdj, hogy ez veled történik, nemhogy az ügyintézésre, bánatról ne is szóljunk - járhatnék persze feketében, és amúgy szeretem is a fekete holmikat, de mostanság egy porcikám nem kívánja a sötét színeket kívül is magamra venni.
temetésre verseket, de pláne zenéket keresgélni - ne legyen túl vidám, legyen mp3-ban és valamiképp kapcsolódjon az elhunythoz apámhoz
kitölteni a temetési adatlapot* - aszondja, hogy "viszonya családtagjaihoz, ismerőseihez" - hát, erre mit mondjak? bár anyukám néhány éve azt mondta, "ez egy elég rendes ember" - hát, akkor most emlékeinkben ehhez is tartjuk magunkat. Meg hát mi a franc az, hogy "hogyan szállították?" - erről aztán tizenötödjére az derült ki, hogy a kérdés az, hogyan szólították - de erre sem tudok válaszolni. Nem szólítottuk, legfeljebb beszéltünk róla (apám azt mondta, hol van apád, vagy hogy a nagypapa küldi, satöbbi) vagy szóltunk neki. Szia! Helló! Hogy vagy? Nem tettünk hozzá semmit. Gyermekei neve, életkora - remélem, minket nem temetnek mellé. A temetésről is kell írni. Tudom, mindenki megugorja ezeket a feladatokat, talán nekem sem kéne egészen komolyan venni a hülye kérdéseket - de hát vagy leírjuk az igazat, vagy felesleges válaszolni, nem tudom, a köztes út mi lenne? Elhallgatjuk a dolgok egy részét. Mely részeket?
És akkor még ott van az, hogy kérdezik mások (úgy látszik, mégis lesz, aki eljön), hogy virágot hozzanak vagy koszorút. Honnan tudjam? Azt sem tudom, én mit vigyek. Kell a temetésre vinni pizzát? pogácsát? bort? búzát? békességet?
Ki vagytok akadva. Ez hülye. Nem járt még soha temetésen? Hát, nemigen. Inkább csak lézengőként. Még közeli hozzátartozó sem voltam, nemhogy főszervező. Szerencsés flótás! Flótásnő?
2023. április 21., péntek
Emléklap
Biztosan sokan kaptatok már emléklapot ilyen-olyan alkalmakkor: búcsú az ovitól, elsőáldozás, jó versenyszereplés, táborozás, közösségi munka az iskolában, munkahelyi átszervezés - meg még ki tudja, mi minden alkalomból. Nekem is van egy dossziém ilyesmikkel (és az igazságot tiszteletben tartva: még annál is több hasonló hányódik szanaszét dosszié nélkül a házban).
Most kaptam egy újat, de nehezen tudom mire vélni. Ígérem, előbb-utóbb leállok a morbid sztorikkal, de ha egyszer jönnek a történések? Szóval, ez egy hamvasztási emléklap, amelyben lágy színek közt, valami idézettel emlékeztetnek arra, hogy mikor (pontos dátum, óra, perc) hamvasztották el apámat. Amire - ugye - én nem emlékezhetek, hiszen nem voltam ott. Ő meg, aki ott volt, szintén nem emlékezhet az ismert körülményeket tekintve. Mire szolgál egy ilyen vicces morbid cucc? Mire gondolt a költő kitalálója? Nyilván (míg el nem visz engem is a demencia), emlékezni fogok arra, hogy mikor halt meg apám. Valószínűleg a temetés időpontjára is (nem, az még nem volt meg) - de miért kéne Emléklappal megtoldani a suta emlékezetemet a hamvasztás időpontjáról? Mármint nem vagyok egy érzéketlen állat, eszembe jutott, hogy vajon mikor égetik hamvasztják el, talán meg is kérdeztem volna - de emléklap? Én igazán szentimentális nyafogó vagyok, de nem jutott volna eszembe ilyesmi. Az összecsukható képeslapra emlékeztető A5 formátumú Emléklap szárnyai közé be volt téve egy összehajtott A4-as lap is, a boncolási jegyzőkönyv másolata (aki piaci rést keres, annak tudom ajánlani a Boncolási Emléklapot), amelyből kiderül, hogy apám hajnali 4.30-kor halt meg (gondolom, kerekítve). Nem írtam emléklapot, de én aznap 4.11-kor ébredtem fel, már vissza sem tudtam aludni - talán valami halvány kötelék mégiscsak létezett köztünk.
2023. április 20., csütörtök
ma
tegnap egy kis ideig úgy tűnt, talán sínre kerülnek a dolgok. jó vágányra. megrendeltem a sírkövet, a beszédmondó embert, eszembe jutott, hogy biztosan kell majd virág - remélem, nem felejtem el addig. és kitavaszodott, és azt hittem, a temetéssel majd lezárul egy nagyon nehéz időszak, de egy kicsit most fellélegezhetek. aztán írt a nagynéném, az egyetlen, aki segít* - cserébe viszont folyton beszólogat, hogy szerinte mit kéne méééééég megtennem**, lehetőleg azonnal - hogy anyukámnak már otthonban lenne a helye - és igen, anyukámnak tényleg egyre növekvő időben kéne a gondozás, magam is úgy látom, hogy még egy telet nem lehet otthagyni a házában, még gondozás mellett sem*** - és mindennap keresem azt a megoldást, amit az én**** lelkem is el tud fogadni, de délutánra már jött is a hír, hogy az egyik gondozó felmondott, a májust még vállalja, tovább nem - és nyilván a másik sem vállalja egyedül, nem is lehet, de én sem tudok több erőt beletolni, kiakadt a derekam, lesántultam, iszonyúan fáj a csípőm, ami korábban sosem fájt, alig tudok menni, apám halála óta híztam immár hét kilót (igen, egy hónap alatt), hamarosan már az én életemért kell küzdeni, és időnként emlékeztetnem kell magam arra, hogy én még nem vagyok nyolcvan éves és én még nem akarok meghalni, mert ha nem emlékeztetem rá magam külön, akkor úgy érzem, hogy a fene se bánná*****, ha nem ébrednék fel reggel, egy csúnya, súlyos gonddal kevesebb.
* a többiek semmit - és egyiknek sem jutott eszébe az az egyszerű kérdés, hogy és te hogy vagy bazmeg?, a temetésre sem jön el senki a családból, tesómon, a gyerekein és rajtunk kívül, egyáltalán minek akkor megszervezni?, az öt éve (sem) megismert kollégáimtól több személyes figyelmet és együttérzést kapok, mint a családomtól, és nem tudok nem gondolni arra, hogy ha anyukám bármelyik testvérével történt volna az, ami vele, az halál biztos, hogy ő nem hagyta volna magukra a gyerekeit, érzelmileg biztosan nem, de szerintem egyéb ügyekben sem.
** nem szokott sokat kérni ilyenkor, csak hogy szerinte már adjam fel az állásomat, de legalább heti két napot szánjak rá, hogy végre rendesen ellássam anyámat - és meg kellett volna metszeni a ribizlibokrokat is, még ősszel, de most is megtehetem
***nyilván ha lenne pénz paripa fegyver meg ember a 24 órás gondozásra, akkor lehetne
**** pipogya, mimóza
***** mármint én nem bánnám, a gyerekeim meg A. biztosan szomorúak lennének
2023. április 10., hétfő
ami résztvétnyilvánítás és ami nem az
2023. április 3., hétfő
stációk
Ma az van, hogy eszembe jut, hogy ezt vagy azt meg kell jegyeznem, hogy elmondjam apámnak ha újra életben lesz. Ja, nem, ez végleges. Halk koppanás. Pedig azt még el akartam mondani - és itt jön valami banalitás. Például hogy hasznos lett volna, ha megmondja, hogy baj esetén hogyan kell kikódolni a telefonját, mert most, látod, itt a baj, aztán szenvedünk a kikódolással - mondanám, de persze gyorsan rájövök, hogy ezeket már sosem fogom tudni elmondani. Nem tudom elmondani, hogy miért lett volna jó, ha legalább néhány ismerősét bemutatja, vagy ha nem gyűjt annyi cuccot, hogy nem lehet rajta kiigazodni, vagy ha megadta volna a kórházban az én telefonszámomat is - mert mindezek jól jöttek volna. És jobb lenne, ha ő sem követné el legközelebb a halála előtt ugyanezeket a hibákat. Na, ugye. Megmondtam volna én ezt előre is, csak rám kellett volna hallgatni. Remélem, saját halálom előtt majd kellőképp megfontolt leszek.
utalás
hiába, hogy Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, mégis: átutalást indítani és a rendelkezésre álló 155 vagy mennyi karakteres helyre a temetés szót és az apám adatait írni egymás mellé - hát, bizarr, borzasztó és hihetetlen is egyszerre
2023. március 29., szerda
harag
Talán nem is tudjátok (talán meg nálam is jobban, hiszen én még csak kezdő félárva vagyok, itt van a koporsóhéj a fenekemen), hogy hányféle dologért lehet haragudni egy halott apára. Először is amiatt, hogy halott és így egyoldalúan kilépett a kommunikációs térből, és a térben lebegő kérdésekkel és válaszokkal így magam maradtam. Valódi és lehetséges kérdések és válaszok. Körülbelül ezermillió. Na, ja, így járnak, akik életükben nem beszélnek másról, mint hogy szép-e az idő. Nem szép. Aztán itt van a basszus, miért kellett pont most meghalni? Nem ért volna rá a szakdolgozat után? Mert így a drága, soha vissza nem térő pótszabadságomat írás helyett temetésszervezésre kellett pazarolnom, írni meg írhatok munka után félholtan. Félhalás félharag, így dukál. Magamat félig szeretem. Aztán hogy folyton ennem kell. Belőlem a stressz ezt hozza ki. Szakdolgozat + halál + temetésszervezés = 3 kg (plusz három! bárcsak fogynék a bánattól, a munkától, a stressztől - de nem, engem nem olyan fából faragtak) - Ja, akkor már rögtön az öröklött testalkat miatt is utálhatom. Hagyhatott volna rám gazellatermetet (oké, neki sem volt, de mégis, ha szeretett volna...). Szerethetett volna. Büszke lehetett volna rám. Vagy ha nem, legalább elismerhetett volna valamit az életemből. Jó, ne legyek igazságtalan, mindig nagy teljesítményként gondolt arra, hogy összeszedtem A.-t. Mert őt viszont szerette. És A. gyerekeit is. Igen, ők az én gyerekeim is, de anyai jogon nem váltak volna szerethetővé. Szerencsére A. az apjuk. Hagyhatott volna rám nagy vagyont - ha már meghalt. Jó, ne rohanjunk előre, lehet, hogy ott a vagyon bevarrva a párnacihába. A párnacihák mindegyikét nem fogjuk tudni átvizsgálni. Kurva sok holmit felhalmozott. Kurva sok felesleges holmit halmozott fel. Semmi aranyrög. Még a két gyűrűje is eltűnt - jó, erről valószínűleg nem tehet, legfeljebb arról, hogy minek kellett mindent szanaszét hagyni szem előtt. Ötlet van, bizonyíték nincs, így meg puszta rágalom lenne. Amúgy jól megalapozva. Két gyűrű - egy jegy és egy pecsét - harminciksz évi ugyanott tárolás után nem száll sírba a halottal. És ezek még csak az azonnal látszó felszíni dühök, mérgek haragok. De ahonnan ezek kjönnek, jön majd még más is. De ez - ugye - nem tartozik a dolgozat témakörébe, szóval, hess vissza a kit érdeklő témához.
2023. március 25., szombat
jelentésmódosulás
nem tudom egyetlen (sem tíz, sem száz) dologban megragadni az elmúlt hetet - inkább azt érzem, hogy a világon minden valamilyen és valamekkora jelentésmódosuláson ment keresztül. talán nem egyforma mértékben minden, de ezt még nem tudom megmondani. apám mára már két szombatot töltött halottan, a többi napból még csak egyet-egyet. nálam vannak az igazolványai, rájuk sem bírok nézni, dugdosom magam elől, ez a szürrealizmus olyan mértéke, amit az agyam nem bír feldolgozni.
2023. március 22., szerda
temetés
persze még nincs temetés, még csak intézkedni kell. ma például urnát választottam. nem volt könnyű, leginkább a cipővásárláshoz tudnám hasonlítani. a többség túl kicsi, ami méretben jó, az ronda. nem akartam aranyrózsásat, vérző szíveset, patetikus bronzot sem - végül kissé félredobva találtam egyet, ami megütötte az elfogadható szintet, mint kiderült, hibásan matricáztak az oldalára egy lombját hullató fát, ezért engedményes az ára. inkább egy konyhai lisztesbödönhöz hasonlított, mint fajtatársaihoz, és ha szépnek nem is volt szép, de legalább nem durván giccses. ez a magyarázat hozta az áttörést, ez kellett ahhoz, hogy a temetési ügyintéző lány megértse, mit szertetnék inkább, mint ami ki van állítva és előhozzon egy bontatlan papírdobozt, amiben egy teljesen fehér, mázatlan urna volt. ez sem sima falú, olyan (itt biztosan) nem létezik, hozott urnából meg nem dolgoznak - de hát amúgy is azért bizzuk meg őket, hogy ők intézzék és ne kelljen minden urnaboltot végigjárni próbálni. úgyhogy lecsaptam a mázmentes fehérre. kell rá külön urnafátyol is - beleegyeztem abba is, anyukámnak is volt menyasszony korában. ennél sokkal abszurdabbnak érzem, hogy be kellett diktálnom a szüleim házasságkötésének helyét és idejét - holott a kábé harmincöt éve elváltak. nem tudom, ki mennyire van tisztában a temetési árakkal - én nem voltam, bár már olvastam néhány szociografikus írást a temetkezési bizniszről (spoiler: panaszkodni fogok, tudom, hogy a temetések világában tabu az ilyesmi, ne olvasd tovább, ha nem bírod az ilyesmit!) - hát, izé. csak azt mondhatom, hogy nagyon kösse fel a gatyáját, és keressen sokat, akinek temetnie kell, mert a laza két havi fizetésem környékén mozog a legegyszerűbb-legolcsóbb verzió. és nem urizálunk koporsóval, üveghintóval meg bóbitás lovakkal. a munkahelyem egyébként ad majd temetési segélyt* (mondtam, hogy szeretek itt dolgozni), nyilván nem annyit, mint amennyibe kerül, de hát minden filler számít. persze, ha azt nézzük, az örök nyugvásért semmi sem drága, csak győzzük kigazdálkodni.
2023. március 20., hétfő
gondolom, csillapodik majd
idővel, hogy mindenről apám jut eszembe. például hogy idén nekem kell majd megvennem magamnak azt a húsz kiló meggyet, amit nem akarok eltenni, mert kínlódás a kánikulában, de aztán mégis elteszem, és jól is jön télen - mert apám idén már nem fog váratlanul és minden tiltakozásom ellenére a nyakamba önteni sem meggyet, sem paradicsomot, sem barackot, sem egyebet.
meg hogy tegnap a tesóm azt mondta, hogy mennyi mindent tanult tőle, úgy mint főzni, utazni, enni, olvasni - és részben tényleg, el kell ismernem, hogy sok igazság van ebben, mert tényleg apám volt az, aki két diplomával a zsebében, ötvenen felül beiratkozott szakács és cukrász szakmunkásképzésre, hogy jól tudjon főzni - és jól is tudott. és többet utazott, mint anyukám, mert mindig olyan munkája volt, hogy utaznia is kellett, szerintem direkt így választotta őket - és mi mindig örültünk, ha nem volt otthon, mert akkor béke volt - és tényleg ő beszélt nagyon jól németül meg olaszul és kevésbé jól angolul meg oroszul, bár anyukám is imádott utazni, és a válás körüli legrémesebb éveiket leszámítva sokat és szívesen utaztak együtt is, ez a közös szenvedélyük volt, a válás előtt meg után is. rémes volt hallgatni, ahogy egymást provoálták, oktatták, piszkálták folyton - de egyformán csodálkozva néztek, hogy minket mi zavar, ők csak beszélgetnek. borzalmasak voltak ezek az úgynevezett beszélgetések - aztán anyukám már nem tudott beszélni. és az olvasást tekintve tényleg az volt a helyzet, hogy míg anyukám megmaradt a szakirodalmai mellett móricznál meg adynál, meg a többi - nevezzük így - klasszikusnál, addig apám néhány évvel ezelőttig járattta az és-t (csak aztán túl kicsik lettek a betűk és túl sűrűek a sorok) és esterházyt olvasott, meg hajnóczyt, tandorit, ecot - satöbbi - ugyanakkor épp nem rég fogalmaztam meg magamban, hogy bizonyos szempontból teljesen feleslegesen olvasott, mert úgy tolta át magát ezeken a szövegeken, hogy pont a lényeg nem ment át belőlük, a bennük lévő látásmód, szemlélet, humánum, világlátás, empátia, az egyenjogúság, a szabadság (stb) eszméje. vagy az eszmék gyakorlata. a szavak szintjén a tartalom igen - a lélek nem.
én nem akarok csak a jóra emlékezni belőle. a teljes képet akarom, minden szenvedéssel, fájdalommal, örömmel és szépséggel. akarom látni, hogy mit kaptam tőle, de nem kevésbé akarom látni azt is, hogy mit értem el én magam, épp hogy az ellenében, a küzdelmeimmel, hogy hol van az én munkám magamban.
khm... hol van az én munkám, amit a szakdolgozatomba kellene öntenem, amivel tíz nap múlva úgy kéne készen lennem, hogy olvasta a konzulens, véleményezte, én annak megfelelően korrigáltam.... omg... soha nem leszek készen, ha az elavult meg a frissen vérző sebeimet nyalogatom felváltva munka helyett.
harmadnap
nem támadott fel. persze, ilyesmit nem is vártunk tőle, jobban csodálkozunk azon, aki igen. sőt, még azt sem hihettem, hogy csak álmodtam, mert álmomban is pontosan tudom, hogy meghalt. hiába nem sírtam tegnap, ma sírva ébredtem. aludni két napja tudok, mert két napja vagyok anélkül a rettegés nélkül, hogy akár be is következhet, hogy tényleg meghal. és akkor mi lesz. nem tudom, mi lett. iszonyatos kavargás van. már tudom, mennyire nem értettem semmit az egészből, amikor a kórházi napok alatt többeknek is azt mondtam, hogy bármikor meghalhat. akkor valami rejtélyes és döbbenetes, de amúgy a valóságban semmiképp nem bekövetkezhető eseményként beszéltem róla, amiről magamban azt gondoltam, hogy oké, de nyilván nem fog, hiszen eddig még sosem történt vele ilyesmi. mindent túlélt és megúszott. hazamegy, és akkor majd újra dühös lehetek rá egy csomó mindenért, amiket majd egyszer azért megbeszélünk, még mielőtt meghal. arra nem gondoltam, hogy többé nem tudom meglátogatni sem dühösen, sem kedvesen. hogy hiába vettem már bármit. hogy azok a sebek a karján, amiket az utolsó eleséskor szerzett, lassan sem gyógyulnak meg. hogy van két kép bennem, amikor utojára láttam. hogy ezek a képek már az utolsó képek maradnak. hogy azokat a mondatot kell eltennem, amik voltak, mert újak már nem lesznek. hogy már nem kell rettegve várnom az utolsó karácsonyt, mert már megvolt, és nem kell azon törnöm a fejem, hogy vajon meg tudjuk-e még ünnepelni a születésnapját, mert ha igen, akkor is csak nélküle. pedig egyedül neki volt nyáron a születésnapja, amikor lehetett kerti partit rendezni. nem volt könnyű egyébként, mert a tortát iszonyú nehéz volt abban a hőségben szállítani anélkül, hogy megromoljon és szétolvadjon. aztán még az jutott eszembe, hogy soha senki nem szólítja többé anyukámat azon a becenéven, ahogy csak apám szólította közel hatvan évig. ezt a nevet leírtam magamnak, mint valószínűleg a világon többé sosem elhangzó szót.
2023. március 18., szombat
talán az a legrosszabb
hogy egyre inkább magamra maradok a sokszor bizonytalan, homályos kis emléktöredékeimmel - még ha a többségük eddig sem került szóba. ezután már nem is fognak, magamban kavargarom őket tovább. és sokkal jobban fáj, mint hittem.
2021. szeptember 18., szombat
2021. március 14., vasárnap
Hallottam, mi történt veled...
de ugye, nem igaz?
Már írnám az sms-t - aztán persze nyilván nem. Hamar rádöbbenek, hogy felesleges és abszurd is lenne. Tőlük már nem jöhet válasz. Két héten belül a második nálam fiatalabb közeli ismerősöm (barátnőm?) halálhíréről értesültem. Le vagyok sújtva. Nem tudom, covid volt-e - de hogy az elmúlt év stresszel teli napjai, órái mindegyikünket alaposan megcibálták, az biztos. Vele - akiről most hallottam - nagyjából együtt szültünk, a terhesség nagy részét (másokkal is) együtt csináltuk végig. Az ő lánya és V. egyidősek. A férje és A. több projektben is dolgoztak együtt. Nem találkoztunk túl gyakran - az utóbbi évben nyilván egyszer sem. De beszélni elég sokszor beszéltünk. Fecsegek - de nem térek magamhoz.
2021. március 6., szombat
egy szerencsétlen majom feljegyzéseiből
Pontosan tudom, hogy már az is mennyire szánalmas, hogy egyáltalán jogosult vagyok a krónikusbeteg listán lenni. Mások az én koromban fél nap alatt megmásszák az Everestet, átússzák vacsora előtt hosszában a Balatont, havonta lenyomják a teljes kék túrát - én meg kábé a teljes életemet tekintve nem dicsekedhetek semmivel. Aztán az hoz némi kis izgalmat a sekélyes életembe (értitek, semmi Everest, meg kék túra meg Blaton), hogy jaj, végre megkapom az oltást, ami talán jó hónap múlva már megvéd attól, hogy egy lélegeztetőgépre kötve végezzem - de a szánalmas kis majmok számára fenntartott sorskönyv szerint lemondják a tömeges oltást. Azért az okosabb, bevállalósabb (vö.: életrevalóbb) krónikus betegek mégis elmennek az oltópontokra, ahol meg is kapják az adagjukat, így túlélik a járványt. Én meg? A demens anyámhoz láncolva töltöm minden egyes kurva hétköznapomat és minden kibaszott szombatot és vasárnapot is, és még az oltópontra sem tudok féllegálisan odapofátlankodni, mert nem hagyhatom itthon órákra egyedül, de nem is vihetem magammal. Meg is őrülnék, ha még az utcán is magammal kéne vonszolnom mindig. És beszélgetni sincs kivel, úgyhogy maximum monologizálni tudok. Választhatok, hogy fennhangon motyogjak itthon vagy hogy a gép előtt sírdogálva növeljem a blogbejegyzések számát. Aztán arra jutok, hogy ezt az életet tényleg nem érdemes mindenáron oltással védeni, a természetes szelekció majd megoldja minden gondom. Sajnos ezek szerint úgy fogok meghalni, hogy gyűlölök magam körül mindenkit és mindent. Az ilyennek meg minek élni, nemdebár?
2020. szeptember 22., kedd
Az emlékezetről
én: mikor láttátok utoljára Istvánt, a szembeszomszédot?
V.: néhány napja, nem tudom, miért?
Á.: nem tudom pontosan, nem túl rég, valamikor mostanában. Miért kérdezed?
A.: nyáron beszéltem vele valamiért... nem tudom, talán júliusban? Mert?
én: igen, nekem is úgy tűnt, hogy az elmúlt hetekben többször is láttam
A., Á., V.: oké, de miért fontos ez most? miért kérdezted?
én: mert most tudtam meg, hogy februárban meghalt
