A mai gyönyörű idő

tökéletesen alkalmasnak látszott arra, hogy elvégezzük kertünkben az őszi munkálatokat. Tudom, mások ezt már a tél beállta előtt elvégezték, de nekünk most akadt rá időnk. Összegereblyéztük a fű helyén nőtt moharétegről a mintegy 30 cm rétegvastagságú avart, a szél által levert száraz ágakat elégettük - az ellenséges erők megtévesztésére ezt szalonnasütésnek neveztük, bár szalonnánk nem volt. De nyársaink igen. A lányok, V. és N. nádkunyhót építettek, nádunk volt bőven, hiszen a száraz nádakat is kivágtuk a kerítés mellől. Az avartól szépen megszabadított kertben a tavasz egyértelmű jeleire bukkantunk: két szál hóvirág és számtalan sárga krókusz virágzik különféle rejtekhelyeken. Hemzseg a rengeteg ibolyalevél, és a sok eldugott tulipánhagyma egy része is kihajtott már. A fiúk, Á. és D. a játszótéri focizás után hosszú nádakat ragadtak, és A. értő vezényletével fáradhatatlanul piszkálták a tüzet, majd mind a négy gyerek vad indiántáncot lejtett a füstben. Én gereblyéztem, és találtam egy tő sóskát, vagy tíz kívánatosan friss levéllel. Sajnos utálom a sóskát, így nem téptem magamnak, a gyerekeknek pedig nem mutattam meg, mert nem akartam, hogy azelőtt teljesen lelegeljék, mielőtt a szegény sóska a szabad levegőtől és a napsütéstől intenzív növekedésnek indulhat. Egy kerti ollóval levagdostam különféle növények kilógó ágait - metszésnek nem nevezném, az szakértelmet igényel, én meg csak úgy ránézésre dolgoztam. De nagy élvezettel. Egy hatalmas vadrózsabokorral így véres összetűzésbe keveredtem. Ez a növény már régóta a begyemben van. Fehér futórózsának árulták, az első valami volt, amit megvettem a kertbe, mert imádom a fehér rózsát. A vadrózsát is kedvelem, így a döbbenet után, hogy mivé változott, ugyanúgy öntöztük és gondoskodtunk róla, mint bármely más növényünkről (vagyis alig), de ez a hálátlan dög futni tényleg nagyon tud, és maga körül rengeteg sebet okoz a négyzet-milliméterenkénti tíz-húsz gonosz tüskéjével. Szerettem volna kicsit visszavágni, de olyan csúnyán rám támadt, hogy a végén mindkét kezemből több helyről ömlött a vér, most pedig úgy nézek ki, mintha egy macskacsaláddal verekedtem volna. A bokrot alaposan megnyírtam, ennyire vad növényeket nem szeretek magam körül látni. Rájöttem, hogy azért mondhatják, hogy nagy öröm a kis kert, mert egy kis kertben látványos eredményt hoz néhány órai munka is, most egészen olyan, mintha törődnénk vele. Az illata pedig pazar. Hamisítatlan és hamisíthatatlan életillat.

Mi lesz a selyemszalagokkal?

Mostanában minden blúzba, pólóba, pulóverbe kis selyemszalagokat varrnak. Vagy már régebben is, csak régen nem vettem ruhákat. Most időnként veszek és látom, hogy varrnak. Hogy ne essenek le a vállfáról. Vagy legalább ne essenek messze a vállfától. Vagy hogy ne nyúljanak ki. Vagy legalább ne abba az irányba. Egy ideig nem vagdostam ki a kis selyemszalagokat, hátha tényleg van funkciójuk azon kívül is, hogy kitépjék a csatot a hajamból, beleakadjanak a karkötőmbe, a fülemre csavarodjanak, összekuszálódjanak és más vidámságokkal színesítsék az öltözködés amúgy is vidám selyemszalagos pillanatait. Aztán eljött az idő, hogy meguntam a gabalyodós ármánykodásukat, és azóta könyörtelenül kivágom őket a gazdadarabokból. De kidobni nincs szívem a kis színes szalagocskákat. Olyan szépek. És talán jó lesz az még valamire - mint ahogy egyik nagymamám anno a kimosott tejeszacskókat gyűjtötte ezzel a fanatizmussal, másik nagypapám több zsáknyi apró kockára vágott száraz kenyeret őrizgetett a szobájában. Nem kell rajtuk nagyon nevetni, az az időszak, amikor ők szocializálódtak, az ilyesféle, a túlélést elősegíteni hivatott hóbortokat teljesen indokolttá tette. De mi legyen az én színes selyemszalag-gyűjteményemmel? A selyemszalag - történelmi hagyományait tekintve - nem éppen a hosszú túlélés jelképe. Küldözgessem talán szanaszét őket ilyen-olyan kiválasztottaknak?

Kipipálhatjuk

Mármint Á. felvételijét. Hivatalos eredmény persze sokára lesz még, de az előzetes rangsorban elfoglalt helye elég előkelő ahhoz, hogy annak alapján biztosak lehessünk a dolgunkban. Ők még izgulhatnak, hogy tényleg odavisszük-e... én meg azon, hogy hogy fogok én szeptembertől minden áldott reggel elindulni itthonról fél hétkor, feltehetően karomban a még pizsamás, alvó kisfiammal és a még be nem pakolt táskájával. És hogy hol teszek majd szert útközben a hiányzó tornacipőre...

Welcome water

Korán mentem el itthonról. És későn jöttem haza. Amire leginkább vágytam, az az volt, hogy elmerülhessek egy kád forró vízben. A fürdőszobában teli kád víz fogadott. Kétes tisztasággal, habmaradványokkal és szobahőmérséklettel. Ez nálunk ilyenkor télen tavasszal 18 fok körül van, és én nem pont ilyen vizet képzeltem magam köré. Miért nem eresztettétek le ezt a vizet? - kérdeztem csalódottan. Téged vártunk, mert tudtuk, hogy fürdeni akarsz majd! - válaszolták a gyerekek. Én meg engedelmesen és fogvacogva beereszkedtem a jégkockák közé.

Úgy szeretném...

például azt úgy szeretném, hogy amikor elkészítek egy nagyon okos anyagot, azt elküldöm, majd elmegyek megvitatni, egész délelőtt nagyon okosan tárgyalok, meg érvelek, meg reagálok, meg meggyőzök, meg átstrukturálok, meg empatikus vagyok, meg szimpatikus vagyok, meg kreatív is vagyok, meg olyan hihetetlenül kurvaokos vagyok, hogy még a legszkeptikusabb tárgyalópartner is azt mondja, hogy nahát, ez milyen jó ötlet, ez működni fog, szóval, hogy azt úgy szeretném, ha ezt észrevenné a főnököm is. És örülne, ahogy a reggel még tökismeretlen partner örül délre. És én is örülök, mert úgy tűnik, hogy a tárgyalópartnerek a remélt együttműködés háromszorosát szeretnék megrendelni hirtelen. És igen, ezért háromszor annyit fizetnének is. Csak küldjem el még ímélben részletesen leírva. Persze, hiszen én találtam ki. Arra, hogy leírjam, persze csak hétvégén lesz időm, mert a többit vidéken töltöm, dolgozva, mert kurvaokos vagyok, de vállalom a hétvégét, mert azt gondolom, ez fontos most a cégnek. Nekem meg kell a munkahely. Szóval, amikor így állunk épp, akkor úgy szeretném, ha a főnököm nem azt mondaná, hogy ő nem hisz benne, meg hogy nehogy már ezeknek a kedvéért ő változtasson a húszéves (igen, ki merem mondani, elavult) koncepcióin, mert ezek (ezeken értsük a megrendelőket, akiknek dolgozunk, és akik azért fizetnek nekünk, hogy az ad abszurdum, a végén nekik is jó legyen) neki ne diktáljanak, és hogy ha vállaltam a hétvégét, az az én dolgom. Mert amúgy közös kasszába jön ám majd a pénz, nem az én magánzsebembe. És a pénz a főnökömet is érdekli ám, nem kicsit. Szóval, azt szeretném, ha ilyenkor a főnököm vállvonogatás helyett azt mondaná, hogy örül, hogy ilyen ügyes voltam, és kreatív, meg kurvaokos. Nem kell ám elvtelenül sokat dicsérni, de azt úgy szeretném, ha nem a szájhúzogatás és a vállvonogatás lenne a válasz a munkáimra, hanem legalább valami virtuális és szolid vállveregetés - mert a többéves tapasztalatokat nézve 90% feletti megvalósulással igenis bejönnek a furcsának tűnő ötleteim is!

Agyalágyuló

Reggel rohantam. Mert a tavasszal együtt eljött a munkámmal járó eszement intenzív országjárás időszaka is. Autóval indultam a buszig, amivel el akartam jutni a találkozási pontig, ahol beszállhatok az autóba, ami ámokfutni országjárni visz. Úgy terveztem, hogy autóval eljutok majd addig a baráti kereszteződésig, ami több szempontból is nagyon optimális. Mert megáll ott az egyik busz, ami a találkozási ponthoz visz. Mert megáll ott a másik busz is, ami a találkozóponthoz visz. Különböző helyekről jönnek, és más-más útvonalon futnak tovább, de a végcél nagyon hasonló. És mert ott lehet hagyni az autót is többé-kevésbé biztonságban. Késésben voltam, mert elbénáztam az időt, mert a kukásautó is elbénázta előttem az időt, sőt, egy csirkeszállító furgon is csúnyán elbénázta előttem az időt, méghozzá épp ott, ahol időt nyerni terveztem. Így végre aztán a kereszteződéshez araszolva érve már nagyon fontos volt, hogy mihamarabb jöjjön a busz, lehetőleg az, ami a kicsit rövidebb útvonalon megy, és ami kicsit közelebb áll meg a meetpointhoz. A kettő véletlenül ugyanaz. Sajnos pont ilyenkor szokott előállni az a probléma, amit mindig kifelejtek az előzetes időtervezésből: az autót sajnos nem tudom hirtelen zsebrevágni, ahogy megérkezek valahová, hanem muszáj szabályosan és lehetőleg védett helyen parkolni. Itt ez adott, egy kerítés mögött. Kicsit távolabb még kamera is van, hurrá. Befordultam a kerítés mögé. Aztán ahelyett, hogy azonnal megálltam volna a kapu közelében, jó mélyre be is hatoltam a helybe. Nem, egy cseppet sem biztonságosabb ott, csak beljebb van. Egészen a kerítés mellett álltam meg, közel a buszmegállóhoz. Mindkettőhöz. Határtalan öröm fogott el, hogy milyen jó helyet sikerült kifognom. Leállítottam az autót, bebiztonságikulcsoltam a kormányt, fogtam a dögnehéz holmimat, és indultam a buszhoz. Ami a kerítés túloldalán volt. Nagyon közel hozzám és nagyon messze. Úgyhogy futottam vagy ötszáz métert, kétszázharmincat a kerítés belső oldalán a kapuig, kétszázhetvenet a kerítés külső oldalán a kaputól a megállóig. Szerencsére a kevésbé jó busz ment csak el az orrom előtt azalatt, míg futkostam, a másikra még fel tudtam ugrani. És minden jó, ha a vége jó: vidéken ebédeltem. Mert mi másért mentem volna oda? A pendrivomról majd máskor.

Odafelé még reggel láttam egy út mentén egy négygyerekes anyukát, aki át akart kelni az úton a gyerekeivel. Nem irigyeltem. És hazafelé is láttam őt a négy gyerekkel - ugyanott, ugyanazon az oldalon.  Vajon már megint vagy még mindig?

Vendégek jöttek!!!

Tegnap délután fél öt körül A. ledőlt egy kicsit, mert sokat éjszakázott mostanság, Á. és V. kimentek a játszótérre D.-vel és N-nel, én meg itthon csináltam mindenfélét, főleg ebédet vasárnapra, hogy ne bentről kelljen majd néznem a napsütést. A gyerekeknek azt mondtam, sötétedésig maradhatnak. 6-ra haza is jöttek - mind a négyen, hogy játszhatnak-e nálunk tovább. Gyors telefon D. és N. szüleinek, hogy ne kapjanak frászt és hogy megkérdezzük, maradhatnak-e. Maradhattak. A válaszig D. és N. a kertben várakoztak, aztán amint szóltam, hogy maradhatnak 8-ig, ledobálták a holmijaikat és beszaladtak. Én az ebédet kevergettem, A. aludt. Elővigyázatlanul nyitott ajtónál, a sötét dolgozószobája vendégágyán. És arra ébredt, hogy a gyerekek az ágya körül tornyosulnak mind a négyen, Á. pedig türelmetlenül bökdösi: Vendégek jöttek, apa! Ébredj fel, apa, itt vannak a vendégek! Apaaa! Ébredj már fel, apa légy szíves! Vendégek jöttek!!

Csak A. nagyon békés természetének köszönhető, hogy miután egy fél órával később tényleg magához tért a délutáni szunyókálásból, visszahívta az általam kikergetett pofátlan gyerekeket, hogy gépezhessenek kicsit. Mert ez volt a céljuk. Biztosan eljön majd az az idő is, amikor képesek lesznek elkülöníteni a saját vendégeiket a mieinktől, és nem várják el, hogy a hozzájuk jövő gyerekeket feltétlenül mi is szórakoztassuk, és nem teljes ittlétük alatt használják fel a hozzánk jövő felnőtteket közönségként a produkcióikhoz -  én ennek a képességnek a kifejlődését korábban úgy hatéves korra tettem volna...

Aztán este nyolckor hazakísértem a vendégeket, de már sportszerkóba öltözve, felmentem a sportpályára, és kilencig ott voltam.  Clasht hallgattam, bámultam a csillagokat, és róttam a lassú köröket. Csípős idő volt, de jó volt újra kint lenni.