hs7

Imádtam a tegnapi gyógykoncertem - még úgy is, hogy ma is fáj a fülem, ma sem hallok még (a koncerten kipróbáltam, hogy befogtam a bal fülemet, és csak jobb füllel kábé a felére halkult minden, elég durva). Ma pedig elmegyünk A.-val megnézni a Dunát, mert még nem láttuk.

Délelőtt beszéltünk Á.-val, ami nekem mindig jó, mert látom és hallom őt, de sokszor nehéz is, mert nem lett szószátyárabb, mint volt, szóval szerinte ott nem történik semmi, vele sincsen semmi, még szerencse, hogy volt a múltkor egy kis földrengés, arról hajlandó volt beszélni majdnem egy percet. Írni egyébként gyakran szoktam neki, amire többnyire válaszol egy emojival vagy jobb esetben egy fényképpel az aktuális ebédjéról - ne legyek telhetetlen, a középkorban az anyák semmit sem tudhattak a távolba szakadt gyermekeikről, pedig az mennyivel neccesebb korszak volt.

V.-t behívták egy második körös interjúra, a jövő hét közepén megy, nagyon drukkolok neki, hogy találjon egy jó gyakorlati helyet magának, olyat, ahol tényleg változatos szakmai feladatokat bíznak rá, kedvesek hozzá, kollégaként kezelik és fizetést is adnak neki. Ha van kedvetek, drukkoljatok neki velem ti is!

Üres fészek

Felbuzdulva azon, hogy vannak még olvasók, újra többször gondolok a blogra - bár nagyon nehéz úgy írni a felnőtt gyerekeimről, hogy az ne gyalogoljon bele az ő felnőtt életükbe (őszintén szólva azt is nagyon nehezemre esik leírni, hogy felnőtt gyerekeim, mert bár tudván tudom és látván látom, a szívem nem hisz a szememnek, az én szívemben ők mindig ugyanazok az édes babák maradnak, akikről nekem kell gondoskodnom és akiket nekem kell mindentől megóvnom, miközben a felnőtt kölykök köszönik, nem kérik az állandó felügyeletet és szemmel tartást, és amúgy épp erre biztattuk őket, hogy legyenek olyan önállóak, amilyenek csak lenni tudnak - és ez a biztatás igencsak jól sikerült, mert nagyon határozottan önálló felnőttek, csak elviselni nehéz. Nekem, mert A. lubickol a helyzetben - aminek részint örülök, részint haragszom rá, bár tudom, hogy ő csinálja jól) Szóval, lehet ezt még ragozni (nyilván fogom is, permanens túlragozásból jó vagyok) - nekem pokoli nehéz, én nem is értem sokszor, hogy mások ezt hogy élik túl, hogy nem szakad bele a szívük - miközben ők is látják, hogy nekem sem szakad bele (remélem, sem ebbe, sem másba még jó darabig).

A. munkába temetkezik - vagy mondhatjuk úgy is, hogy végre valahára senki sem nyaggatja munka közben rajtam kívül, én meg szokás szerint tanulásba (mármint a munka mellett), így alig van időm sírni (de azért szoktam, különösen akkor, amikor az jut eszembe, hogy Á. esetleg letelepszik a világ másik végén és ott él majd az én unokáimmal (bár egyelőre a nagymamaságot mint lehetőséget elég nehezen kapcsolom össze magammal))

Á. egyébként épp négy hónapja van kint, néha rettenetesen kétségbe tudok esni miatta, hogy ennyire messze van, máskor meg (amúgy mindig) iszonyú büszke vagyok rá, hogy abból a cuki, különleges, nagyon okos kisfiúból ilyen cuki, különleges és nagyon okos felnőtt lett.

És nem kevésbé vagyok büszke V.-re sem, aki közelebb lakik, emiatt többször találkozunk személyesen is, és aki szeptemberben kezdi az ötödik évet az egyetemen, és a cuki, különleges, nagyon okos kislányomból is cuki, különleges és nagyon okos felnőtt lett.

A macska is lassan 18 éves lesz, de szerintem ő marad velünk a nagykorúságot elérve is. 

update - aztán lépjünk már tovább a következő mezőre

Szóval Á. saját elmondása szerint jobban van, de lehet, hogy csak ezzel a pozitív felütéssel merte megírni azt, hogy valami egyetemi adminisztratív kavarodás miatt (még az itthoni egyetem) vissza kell fizetnie egy (még tavalyi) konferenciára megpályázott százezer forintot, mert bár részt vett a konferencián, ami nagyságrendileg úgy háromszázezerbe fájt, készített is beszámolót, azt el is fogadták, de egy másik alapból is kiutaltak neki húszezer forintot, így ezt nem vehette volna fel (igaz, hogy a húszezret végül épp azért mégsem vette igénybe, hogy felvehesse ezt) - szóval, nyilván megfizetjük (újra és újra) a tanulópénzt. Amúgy meg örülünk nagyon, ha komolyan úgy érzi, hogy jobban van. A laptop nem gyógyult meg magától.

A messzinél is távolabb

Á. tegnap délután írt, hogy megsérült, valószínűleg combizomszakadása van. Aztán néhány óra múlva azt, hogy tönkrement a laptopja. Aztán ma reggel azt, hogy lázas. Mindent megszakértettünk online. Én kértem, hogy menjen el orvoshoz (egyelőre nem ment), A. pedig azt mondta, ez a hibaüzenet arra utal, hogy kénytelenek leszünk egy új laptopra beruházni processzorhiba miatt. A lázas állapotához nem tudtunk érdemben hozzászólni, mert már nem volt online (remélem, békésen alszik és nem a kórházban készítik fel éppen egy műtétre). Nem tudom, mit tettem az előző életeimben, de az biztos, hogy ez az életem nagyon durván arról szól, hogy tanuljam meg végre elengedni mindazt, amire nem vagyok ráhatással. A jelen állapotot tekintve a következő életemben is ez lesz majd a feladatom, mert egyelőre kurvára nem megy. De ha netán az lenne a dolgom, hogy tanuljak meg sírni, jelentem, az már remekül működik. Az utóbbi évtizedekben legalább tíz életnyit sírtam, már mindenhogyan képes vagyok rá. Könnyezve, átkozódva, mosolyogva, megkönnyebbülve, keservesen, hüppögve, üvöltve, folyamatosan, két perc alatt könnyfelszárítással együtt gyorsan elintézve, észre sem véve, hogy sírok (satöbbi) - szóval, komoly sírásportfóliót állíthatok össze, ha kell.

Fészkes fene

Az üres fészkek gyerekszobák nagyon fájnak, gondolta a fene, hogy ennyire. Nyilván tudom, hogy ez az élet rendje, meg örüljek, hogy egészségesek, önállóak (és ezeknek tényleg nagyon örülök), és hogy az lenne az igazi baj, ha még ötvenévesen is itthon laknának (igen) - de úgy tűnik, pokolian fájni nemcsak az tud, ami szomorú, hanem az is, aminek amúgy örülünk. Á-nál már holnap reggel hat óra van, itt még ma éjjel. V. azonos időzónában van, sőt, kocsival húsz perc sincs, ha nincs forgalom (és húsvétkor végig itt volt), de este rám zuhant a csend, és bolyongok a szobáikban (miközben tudom, hogy hányszor vágytam csendre és csak egy fél nap nyugira, és amúgy meg tök jóban vagyunk A.-val, örülünk egymásnak, terveket szövünk, szóval nem az a baj, hogy ketten nem jó, csak azt nem fogom fel, hogyan, mikor tűnt el az a 25 év, amikor még a gyerekek előtt voltunk ketten)

Az igazán jó sorrend az lett volna, hogy felnőnek a gyerekek, kirepülnek, mi szusszanunk egyet, utazgatunk, küldözgetjük a képeslapokat, a szüleink még élnek (anyukám nem beteg és az apám nem agresszív szociopata), a tágabb családunk nem tűnik el, mint szürke kámfor a ködben, jókat beszélgetünk, szeretjük őket, ők is minket, a gyerekek párt találnak, lesznek unokáink, mi  megbecsült nyugdíjasok leszünk, utazunk az unokákkal is, sajnos előbb-utóbb meghalnak a szüleink, de mi itt maradunk a gyerekeink és az unokáink körében (egészségesen és továbbra is aktívan, nyilván)

* délután még nagy robajjal a padlásablakot törte be a szél, még ez is

visszaszámlálás

 két hét

Pamkutya

Ezen nőttünk fel! - mondja nosztalgiafelhős szemmel a két gyerekem, és Pamkutya* koncertre mennek. Együtt. Á. is, aki nem jár amúgy koncertekre. Majd ma elmesélik, miközben sül a húsvéti bárány. A bárányt tavaly húsvétra vettem, de bentragadt a mélyhűtőben - remélem, még jó lesz. Idén húsvétkor Á. már nem lesz itthon, mi meg böjtölhetjük négy évig a hiányát - szóval, ma lesz bárány. Tárkonyos, fehérboros, sok zöldséggel körítve. Polentával. És varrunk is V.-vel - ő varr, én újratanulom a varrógépet, hogy újra varrjak, amikor gyerekkorú gyerekek híján bőven lesz időm. Szerintem az utolsó géppel varrott alkotásaim tízéves koruk előttre tehetők: babaruhák, ovis ágyneműk, brühühű, ovis zsákok, brühühű, királylányjelmez, brühühű, pingvinjelmez, brühühű, brühühű, brühühű, brühühű. A Pamkutya koncertről kaptam képet is tőlük, róluk, kár, hogy nem mutathatom meg, annyira szépek! Brühühű, brühühű, brühühű, brühühű... (ha jól sejtem és jól ismerem magam, ez megy majd ezentúl)

* kár, hogy nem mondhatom büszkén, hogy én már akkor felismertem Pamkutya időtállóságát és értékeit, amikor a gyerekeim még gyerekként mutogatták és meséltek róla nagy lelkesen, hanem sajnos minden valószínűség szerint inkább azt mondtam, hogy hááát, ezek elég furák, meg hogy én gyerekkoromban is már értelmes dolgokért rajongtam... vajon kik voltak azok egyáltalán? (és aztán mire mentem velük?) Szóval, öregkoromra be kell látnom, hogy én is mekkora sznob voltam, vizet is prédikáltam, szemellenzőt is hordtam, nem ismertem fel az új fényes szeleket, stb.

3 hét

Három hét múlva indul Á. a négyéves hetedhéthatáron túli útra - és részben baromi büszke vagyok rá, részben viszont mindkét szemem több hektoliternyi könnyben úszik, mert nem tudom, hogy lehet ilyen távolságot és ennyi időt aggodalom nélkül kibírni (pláne nekem, aki amúgy is magam vagyok a két lábon remegő feketeöves aggodalom). Mit adjak neki az útra? Nem kér semmit. Nem is praktikus a nehéz csomag. Nincs is semmim, ami mindentől megvédené őt. Ah, még írni sem bírok róla sírás nélkül. Ki gondolta komolyan, hogy egy szempillantás alatt felnőnek a gyerekek???? 

Ez a nyomorult január

már legalább két hónapja tart. A hideggel nem volt bajom, sem a hóval, sem a köddel. A jég már túl sok volt, de mentem, lassan, csúszkálva, totyogva, mint a pingvinek. A mai napsütés viszont  hiába tetszett, mint látvány, megbetegített, elkedvetlenített. Fázom. Fájt a szemem a fénytől. Kellemetlenül káprázott. Bújkál valami bennem, nem megfogható, nem kifejlett betegség, csak a csírája, nem düh, de mégis az, valami sürgetés, türelmetlenség, valami hiány, egyben unottság, és mindebből az sült ki, hogy utáltam a mai napot.

Még azt sem tudom, mit szeretnék a születésnapomra. Talán azt, hogy legyen tavasz. De még nem akarom, hogy tavasz legyen, mert tavasszal Á. elutazik a világ túlsó végére, és én még nem tudom, hogy azt hogyan fogom tudni feldolgozni. Nem bírom, ha huszonévek huss, elillannak. Még nem tartok ott. Ez is rossz. És még azt is kell kívánonnom, hogy maradjon minél tovább tél. Még sehol sem tartok, még én magam is gyerek vagyok. Egy öreg gyerek. És lázas is, de csak érzésre, a hőmérő nem mutatja ki. A boldog késő huszas és a harmincas éveimre vágyom.

24*

Á: most elmegyek sétálni**

A: jó, akkor én meg megyek vásárolni 

én: elviszed Á-t is kocsival?

A.: ???

én: mit kérdezel?

A: sétálni???

én: jaaa 

* időközben Á. hirtelen 24 éves lett, én nem tudom, mások idővonala milyen, de az enyém rémesen zsugorodni kezdett, a midlájfkrízis immár a visszavágyott múlt részévé vált

** a vaddisznók közé

A gyerekek nem változnak

Három körül elkezdtem ebédet készíteni - nem kellett sietnem, mert senki nem volt éhes úgy gondoltam, ha valaki éhes, más is főzhet ebédet, hiszen csupa felnőttel* lakom együtt. Nem gondoltam bonyollult ebédre, részint voltunk többször is étteremben az elmúlt hetekben, ahol mindenki ehetett különleges dolgokat, részint még van egy csomkó dolgom a konyhán kívül, például sorozatokat kell néznem angolul, részint pedig a biozöldségcsomag tartalmát akartam feldolgozni  sitty-sutty.

Feltettem a rizst, aztán A.-val megettük a tegnapról maradt dinnyét, közben lekászálódott Á. is, még pizsamában, kérdezve, hogy mi lesz az ebéd, amit A. azzal a tréfával ütött el, hogy amit Á. főz nekünk, így gyorsan el is tűnt a színről, aztán én megtisztítottam a zöldségeket (hagyma, paprika, paradicsom, cukkini, fokhagyma, cékla, olajbogyó, zeller, kakukkfű, rozmaring), eközben elkészült a rizs, öntöttem rá egy kis olivát és összekevertem apróra vágott petrezselyemmel - ezek a nyári zöldségek nagyon gyorsan megvannak, térültem-fordultam, szóltam A.-nak, hogy hívja Á.-t is ebédelni. Felment, de egyedül jött vissza azzal, hogy Á. nincs itthon. Nehéz volt elhinni**, ezért én is felmentem - tényleg nincs. Megebédeltünk kettesben A.-val, atán rácsörögtem Á.-ra, hogy hová tűnt el negyed órán belül köszönés nélkül. A következő gyors párbeszédet nyomtuk le:

Hová lettél? A Lidlben vagyok. Hogyhogy? Veszek ételt. De itt vártunk az ebéddel! Jó, majd megeszem, ha hazaértem. Miket veszel? Kaját. Holnap három napra elutazom. Hová? Vidékre. És mit fogsz csinálni vidéken? Dolgozni. És mikor akartál szólni, hogy ne keressünk? Azt hittem, már mondtam.

Nem mondta. Vicces lesz, ha elutazik Hetedhétországba. Gondolom, azt azért fogjuk tudni előre, hogy ki tudjuk vinni a reptérre. Remélem. És azt is remélem, hogy időnként felhív majd neten.

* nem - igaz, ők sem

** pedig elég rég tanulom Á.-t, de nem mindig tudok az ő fejével gondolkodni (mondjuk én legalább megpróbálom)

Végzősök

Sok minden történik folyamatosan, de most a két legjelentősebb, hogy V. megszerezte és átvette az alapszakos diplomáját (és még várjuk a 23-át, amikor kiderül, melyik mesterszakra jutott be - bár elég nagy valószínűséggel sejtjük, hogy hová), illetve hogy Á. elnyert a múlt héten egy négyéves doktori ösztöndíjat héthatáron túlra - ami részben hatalmas örömmel és büszkeséggel tölt el, másrészt viszont bakker, iszonyat messze van - de csak tavasszal utazik majd, úgyhogy addigra igyekszem megemészteni hogy felnőtt a hiányát.

vadas nyúl

Vettem nyulat - mostanában, mióta tudom, hogy el tudom készíteni finoman - szoktam. Vadast csináltam belőle, mert van egy emlékem egy egykori étteremből a Normafánál, ahol vadas nyulat ettem és utána valami olasz poharas édességet (és azóta sem találom sehol, sajnos már a nevét is elfelejtettem) - ez akkor volt, amikor Á.-val voltam terhes, már a kilencedik hónapban, három hét volt még hátra a szülésig*,  és egy brutális** magashegyi túra előzte meg, amikor először azt éreztem az út felénél, hogy most azonnal szülni fogok, utána azt, hogy sosem érünk vissza az autóhoz, mert meghalok, és mikor visszaértünk végre a Normafához és lerogytunk az étterembe, akkortól hősként tekintettem magamra, és mivel az Á.-val való terhességet gyakorlatilag végig hánytam az elejétől a végéig, ez egy nagyon kitüntetett pillanat volt, hogy valamit megkívánok és meg is tudom enni, és ízlik, pláne, hogy ennyire - szóval, a vadas nyúlhoz szép emlékek fűznek. Aztán anyukám csinált néhányszor, az szintén finom volt - de szintén iszonyú régen. És mostanában szoktam nyulat venni, és volt finom idei répám, zellerem, meg nagyon finom füstölt szalonnám - szóval megfőztem a vadast. Amúgy Á. egyik kedvence is. Aztán mi elmentünk A.-val a strandra leégni úszkálni, Á.-t pedig itthon hagytuk azzal, hogy ha éhes, főzzön a vadas mellé tésztát (jobb híján, mert knédlivel vagy krumpligombóccal ezerszer finomabb). Amikor hazaértünk, megkérdeztem tőle, hogy ízlett. A válasz: hát, nem volt rossz, de direkt csináltad csirkéből? Ennyit a különleges nyúl vadasról.

* mint utóbb kiderült

** úgy értem, 5-7 kilométer

Szülinap

Ma 22 éve megszültem Á.-t. Még nem most, majd este tíz körül. Általában azt szoktam érezni, hogy mintha csak ma lett volna! - de ma azt érzem, hogy ezer éve volt, és hogy jó, hogy ezer éve még képes voltam ilyesmire, mert manapság már nem tudnám megtenni. Olyan rémületes fáradtság ül rajtam, hogy fényes nappal a budapesti utcákon vezetés közben el tudnék aludni. Vagy legalábbis ezt érzem. Ehhez képest az elmúlt sok napban fél kettő körül kerültem csak ágyba és magamtól ébredtem hat előtt. Szóval, ébren vagyok, de hatékony nem. Iszonyatosan várok vala,mi szünetet, pedig most volt Krakkó, ami szuper volt, feltöltő, lélekmelengető, szabad (stb) - csak kevés. Épp úgy, mint a nyári szabadságom. Aludni szeretnék, ágyba kapni a teákat, olvasni, sétálni valami erdőben, filmeket nézni ehhez képest ma este étterembe kell mennem úgy értem, szuper, hogy ma nem kell főznöm, mert étterembe megyünk vacsorázni - de a tortát is csak most sütöttem meg, és sebtiben vettem két pizsamáát és hét pár zoknit. Ezek a szokásos gyerekszomorító ajándékok* nálunk - de pont úgy adódott, hogy szükségessé is váltak, csak időm nem nagyon volt vásárolni menni, úgyhogy munkaidőben futottam be egy plázába - ilyet nem szoktam csinálni - aztán hómoffiszba helyeztem magam adminisztráció ürügyén, hogy meg tudjam sütni a tortát - de meglesz ennek is a böjtje, mert az adminisztrációt éjjel fogom letolni, amikor hazaértünk az étteremből, Á. elfújta a tortán a gyertyákat (úgy emlékszem, vettem valamikor még a nyáron), megettük (a tortát), megajándékoztuk (Á.-t), visszavittük a külső telephelyére hazavittük (V.-t). Én nem tudom, mások hogyan abszolválják a napi feladataikat, nekem egyre kevésbé megy. De most próbálok arra koncentrálni, hogy egy édes kisfiút szültem ma 22 éve, akinek a legjobbakat kívánom mindenből, de pláne az életből - és most nem akarok a környezeti hatásokra gondolni, mert elsírom magam, hanem arrra, hogy igenis minden jó lesz. Diótortát sütöttem - már készen van a piskóta is meg a krém is, de még nem tudom összeállítani, mert hűlnek.

Azt álmodtam, hogy három másik kövér barátnőmmel (nincsenek, vagy legalábbis ezek, akik ott voltak, nem létezők) valami törzsi táncot járunk (pucéran? lenge öltözetben?) a hatalmas gyerekkori előszobánkban, mert a szüleim nincsenek otthon. Felnőttek vagyunk - amúgy gyerekkoromban kifejezetten  vékony voltam (annak ellenére is, hogy apám folyton azzal szekált, hogy ha eszem, elefánt lesz belőlem, ezért folyton éhesen kellett lefeküdnöm, nekem nem járt vacsora, ha ő úgy gondolta) Az egyikük elmondja, hogyan kell lefogyni ezzel a tánccal, hárman őrülten ropják, de én kisurranok, mert elfáradtam és valami kaját keresek, sonkát vagy szaloncukrot. Kijönnek utánam a lányok, de ropják tovább körülöttem is, és kinevetnek, győzködnek, ugratnak, csúfolnak, amikor valaki hátulról megfogja a vállamat - eleinte azt hiszem, szeretetből. De aztán elém lép egy kövér henteslegény - állítólag a kövér Hajdú Péter az - nem akarok nagyon mentegetőzni, hogy ébren azt sem tudom, ki az, mert tudom, hogy valami butaképű celeb - de hogy róla álmodjak? - Szóval, el akar venni feleségül, megrémülök, a kezébe harapok, de a kézfeje zsírral töltött (???) szivacsból van, a szám megtelik zsírral, a szemem könnyel, mindenki röhög, én sírok. Nem tudtam volna valami szebbet álmodni a születésnapra?

* kapott Á. mást is, ne aggódjatok :)

Praktikus megoldás

Éjjel fél kettőkor leadtam a munkát - legalább tízszer olyan jó, mint amit megkaptam eredeti anyagként, de legalább ötvenszer rosszabb, mint amit saját néven ki mernék adni a kezemből - hát, így megy ez.

Tegnap a vasárnapi ebédkor (ikeás húsgolyók párolt zöldborsóval - ez volt itthon) azon viccelődtem és/vagy gyötrődtem, hogy megcsináljam-e még a phd-t, ami nagyon sok munka lenne kábé feleslegesen, mert mire meglenne (különösen egy második nyelvvizsgával együtt), addigra már alig egy kis idő választana el a demenciától nyugdíjtól, és hogy megérné-e ennyi időt belefeccölni a semmibe - majd azzal zártam a hosszas (és látszólag a kutyát sem érdeklő) monológot, hogy annyiból azért megérné, hogy a sírkövemre még rávéshetnék, hogy mindenki lássa, és akkor boldog halott lennék (vagy valami ilyesmi). Mire Á. - akiről azt képzeltem, egyáltalán nem érdeklődik a mondandóm nyavalygásom iránt, praktikus javaslattal állt elő: ha szeretnéd, így is rávésethetjük, nem kell szenvedned érte. Nem mondom, hogy nem gondolkodom tovább a dolgon, de megnyugtató, hogy az utókor mesterséges intelligencia majd úgy emlékszik rám, mint interdiszciplináris phd tulajdonosra (és szidják az emberiséget a hiányos, hanyag dokumentációkért)

esti rutin

Lefekvéshez készülődvén pisiltem, aztán nyomtam egy adag szappant a kezemre és alaposan kezet mostam, majd elővettem a fogkefémet, arra is nyomtam egy adagot - aztán nem nagyon kellett biztatni, hogy köpjek meg öblögessek alaposan. Ha az utóbbi néhány bejegyzést nézzük, lassan nem ártana elmennem demenciavizsgálatra. Anyukámhoz hasonlóan* én sem merném senkinek megmondani, ha pozitív eredménnyel járna, úgyhogy inkább el sem megyek.

Á. ma záróvizsgázott és megszerezte a BA fokozatot. Július elején egy nyelvvizsga, aztán felvételi az MA-ra, aztán el is telt a nyár jöhet a pihenés.

* emiatt nagyon haragszom rá, hogy nem szólt

kisebb csodák és meglepetések

Először is négy kiscica van, három cirmos és egy fekete.  Az anyjuk nem találta elég biztonságosnak a fészertetőt (megértem), ezért átköltöztette őket az utcára egy csatornarács alá (nem értem meg). Oda szoktam mindig megállni az autómmal, elég ijesztő lehetek. Meg hát az utca, még ha nincs is közvetlen kijárat! Felülről a rácson át látni őket. Még csukva a szemük, iszonyú cukik. Az anyát tápláljuk ezerrel - de aztán nem tudom, hogy legyen a négy picivel. Elég szelídek lesznek-e ahhoz, hogy megfogjuk és elajándékozzuk őket? Remélem, igen, és azt is, hogy lesz rájuk "vevő" - mert különben az utcán végzik. Sajnos nem tudunk öt macskát állandóra befogadni.

A másik: múlik a köhögés és a rekedtség is. Még nem múlt el teljesen, de szignifikánsan jobb. Attól, hogy nincs a bajomra orvosi magyarázat, még gyógyulhatok gyorsan, nem?

Á. leadta a szakdolgozatát, én pedig elvállaltam egy (attól teljességgel eltérő témájú) szakdolgozat bírálását (ne kérdezzétek, miért, biztosan nem vagyok normális)

Tegnap megünnepeltük V. huszadik szülinapját - hihetetlen! Ez alkalomból megkóstoltuk a krokodilhúst (szerintem nem túl jó, de a többieknek ízlett) és a kenguruhúst is (ez viszont nagyon finom volt) Ismét sós karamellás tortát kért - ezúttal csokis piskótával sütöttem, minden évben kicsit más, de minden évben finom.

Két hét múlva kell szakdolgozatot védenem és záróvizsgáznom - nem aggódom túl, de azért lassan érdemes lenne készülni rá.

Ma megjelent az új Jo Nesbo kötet, amire hónapok óta várok - és még nem vettem meg. Elindultam érte, de az utca végéből visszafordtultam, mert pazarlás lenne csak ezért autózni egy csomót, majd megveszem holnap(után?), amikor úgyis bent leszek a városban.

elhanyagolt gyerek szindróma

Á.-nak a youtube-ról kellett megnéznie, hogyan kell vasalni.

Spoiler: nem sikerült neki.

A. kommentje: megnézhette volna, hogy én hogyan vasalom hetente háromszor a karateruhát.

Az én cinikus (ám teljesen jogos) kérdésem A.-hoz: vajon Á. bedugta a vasalót? Mert lehet, hogy azt a youtube-on külön nem mutatták.

Az én megjegyzésem ehhez: én valóban kisgyerek korukban vasaltam utoljára, mert utálok vasalni (gyerekkori trauma, apám ingeit kellett rendszeresen vasalnom és ha nem volt tökéletes, jól összegyűrte és úgy dobta vissza, hogy kezdjem előről - nem tudom, hányszor képzeltem el, hogy a forró vasalóval fejbevágom, de a) sokszor b) sosem tettem meg) - ennek ellenére kábé a gyerekek tízéves koráig vasaltam, onnantól pedig gyűrhetetlen ruhákat viselek. És nem karatézok, a karateruhák érintésétől is viszolygok.

Előzmények (mármint a youtube akadémiához): a múltkor A. megkérte Á.-t, hogy segítsen neki mosdószifont tisztítani, amit Á. megtagadott sürgető szakdolgozatírásra hivatkozva, mire A. azt mondta, hogy legalább nézhetné, hogy hogy kell, mert hátha egyszer szüksége lesz rá, hogy szétszedjen egy szifont (különös tekintettel arra, hogy Á. tömíti el rendszeresen a helytelen borotválkozással) - mire Á. azt mondta, hogy ha véletlenül úgy alakulna az élete, hogy valaha szüksége lesz efféle tudásra (de nem hiszi), akkor majd megnézi a youtube-on, hogy hogy kell.

Mentegetőzés: főzni tud, a szobáját is kifestette, előtte lekaparta, glettelt is, szóval nincs minden téren elmaradva a fejlődésben.

oszthatóság

- miért nem tetted be a levest a hűtőbe, ahogy kértem?

- mert túl magas az az edény, nem fért be

- nem jutott eszedbe, hogy szétoszthatod több kisebb fazékba?

- nem

***

- megfőznéd a pörköltöt?

- megfőzhetem

- az egyik tálban főleg csontok vannak, a másikban pedig a húsos részek

-  oké

(...)

- miért csak a csontokat főzted meg?

- ezt hogy érted?

- csak a tálból főzted meg a csontokat

- nem tudtam, hogy van más is

ellátmány

Vásároltam ma, vettem többek közt három másfél kilós csomag almát hálós kiszerelésben és két almás süteményt, azt a háromszög alakút, amiből a lekvárosat szerelmeslevélnek is nevezik.  Mikor hazaértem, megkértem a konyhában épp teát főző Á.-t, hogy pakolja ki a szatyrokat - nem, mintha én nem bírnám megcsinálni, de nem szeretem, ha mindent nekem kell. Ő elkezdte feldolgozni a szatyrok tartalmát, én meg talán épp kezet mostam, háttal neki, amikor eszembe jutottak a sütik. Hátraszóltam, hogy az egyik almástáskát neki hoztam holnapra. Az egészet? - kérdezte elég döbbenten. Persze, mondtam jólelkűen, reggelire pont jó lesz De ha kéred, a másikat is neked adom. Ezen egészen kiakadt, meg is állt a pakolásban. Egyek meg másfél kiló almát reggelire? Ekkorra már megmostam a kezemet és látom, hogy épp a háromszor másfél kilónyi almát viszi kifelé - a süteményeket pedig még meg sem találta. Nem volt nehéz tisztázni, hogy nem kívánom tőle, hogy egy zsák almát reggelizzen (azért hoztam ennyit, hogy én egyek meg belőle napi minimum hármat - nem minden más mellett, inkább valami más - például Raffaello golyók -  helyett)