Ma 22 éve megszültem Á.-t. Még nem most, majd este tíz körül. Általában azt szoktam érezni, hogy mintha csak ma lett volna! - de ma azt érzem, hogy ezer éve volt, és hogy jó, hogy ezer éve még képes voltam ilyesmire, mert manapság már nem tudnám megtenni. Olyan rémületes fáradtság ül rajtam, hogy fényes nappal a budapesti utcákon vezetés közben el tudnék aludni. Vagy legalábbis ezt érzem. Ehhez képest az elmúlt sok napban fél kettő körül kerültem csak ágyba és magamtól ébredtem hat előtt. Szóval, ébren vagyok, de hatékony nem. Iszonyatosan várok vala,mi szünetet, pedig most volt Krakkó, ami szuper volt, feltöltő, lélekmelengető, szabad (stb) - csak kevés. Épp úgy, mint a nyári szabadságom. Aludni szeretnék, ágyba kapni a teákat, olvasni, sétálni valami erdőben, filmeket nézni ehhez képest ma este étterembe kell mennem úgy értem, szuper, hogy ma nem kell főznöm, mert étterembe megyünk vacsorázni - de a tortát is csak most sütöttem meg, és sebtiben vettem két pizsamáát és hét pár zoknit. Ezek a szokásos gyerekszomorító ajándékok* nálunk - de pont úgy adódott, hogy szükségessé is váltak, csak időm nem nagyon volt vásárolni menni, úgyhogy munkaidőben futottam be egy plázába - ilyet nem szoktam csinálni - aztán hómoffiszba helyeztem magam adminisztráció ürügyén, hogy meg tudjam sütni a tortát - de meglesz ennek is a böjtje, mert az adminisztrációt éjjel fogom letolni, amikor hazaértünk az étteremből, Á. elfújta a tortán a gyertyákat (úgy emlékszem, vettem valamikor még a nyáron), megettük (a tortát), megajándékoztuk (Á.-t), visszavittük a külső telephelyére hazavittük (V.-t). Én nem tudom, mások hogyan abszolválják a napi feladataikat, nekem egyre kevésbé megy. De most próbálok arra koncentrálni, hogy egy édes kisfiút szültem ma 22 éve, akinek a legjobbakat kívánom mindenből, de pláne az életből - és most nem akarok a környezeti hatásokra gondolni, mert elsírom magam, hanem arrra, hogy igenis minden jó lesz. Diótortát sütöttem - már készen van a piskóta is meg a krém is, de még nem tudom összeállítani, mert hűlnek.
Azt álmodtam, hogy három másik kövér barátnőmmel (nincsenek, vagy legalábbis ezek, akik ott voltak, nem létezők) valami törzsi táncot járunk (pucéran? lenge öltözetben?) a hatalmas gyerekkori előszobánkban, mert a szüleim nincsenek otthon. Felnőttek vagyunk - amúgy gyerekkoromban kifejezetten vékony voltam (annak ellenére is, hogy apám folyton azzal szekált, hogy ha eszem, elefánt lesz belőlem, ezért folyton éhesen kellett lefeküdnöm, nekem nem járt vacsora, ha ő úgy gondolta) Az egyikük elmondja, hogyan kell lefogyni ezzel a tánccal, hárman őrülten ropják, de én kisurranok, mert elfáradtam és valami kaját keresek, sonkát vagy szaloncukrot. Kijönnek utánam a lányok, de ropják tovább körülöttem is, és kinevetnek, győzködnek, ugratnak, csúfolnak, amikor valaki hátulról megfogja a vállamat - eleinte azt hiszem, szeretetből. De aztán elém lép egy kövér henteslegény - állítólag a kövér Hajdú Péter az - nem akarok nagyon mentegetőzni, hogy ébren azt sem tudom, ki az, mert tudom, hogy valami butaképű celeb - de hogy róla álmodjak? - Szóval, el akar venni feleségül, megrémülök, a kezébe harapok, de a kézfeje zsírral töltött (???) szivacsból van, a szám megtelik zsírral, a szemem könnyel, mindenki röhög, én sírok. Nem tudtam volna valami szebbet álmodni a születésnapra?
* kapott Á. mást is, ne aggódjatok :)