Az esőről még

Egész éjjel változó intenzitással hol esett, hol zuhogott - és ma reggel, amikor elültettem négy cserép petrezselymet a magaságyásba - kifejezetten azért vettem őket pénteken, mert tudtam, hogy szombaton jön a nagy eső - szóval, a felső épphogy nedves egy millimétert leszámítva a föld por száraz volt. Isa, por es homu vagymuk.

Ma két éve halt meg anyukám. Nem hiszem, hogy lenne nap, amikor nem jut eszembe. Sokszor hiányzik, van, hogy elmosolyodom rajta, van, hogy visszaemlékszem rá, hogy ezt vagy azt tanította vagy együtt csináltuk, de haragszom is rá. Többnyire értem, mikor miért döntött úgy, ahogy, sőt, sok dolog utólag is igazolható a korábban talán megkérdőjelezhető döntéseiből, utólag is nagyojn okos, sőt, talán még okosabb, de utólag is fáj, hogy sokszor túl kevés ideje jutott rám. Gondolom, azt hitte, egyedül is menni fog. Végül is ment, csak nem mindig úgy, nem mindig arra. És bár sokszor csodálom, nagyon haragszom is rá azért a naivságért, amivel újra és újra mentséget talált bárkinek szinte bármire, amit elkövettek ellene. Pedig sokan kihasználták a gondoskodását, szakértelmét, lelkiismeretességét, bizodalmát - és ebben élen jártak nemcsak a kollégái, de - és a legfelháborítóbban és legfájóbban - a testvérei. Biztos volt abban, és én is, hogy van körülöttünk egy megtartó családi háló - de mint kiderült, ez a háló elsősorban anyukámból állt, és ahogy ő eltűnt, a család is köddé vált. A három testvére közül egy sem keresett az elmúlt két évben (előtte sem gyakran és előtte is egyre ritkulva segítve őt). Az elmúlt két évben anyukám halála mellett ezt volt a legnehezebb feldolgoznom, hogy nélküle sem én, sem a gyerekeim nem létezünk a patyomkin család számára. Mintha anyukám lett volna (és igen, nyilván ő volt) az egyetlen szál, ami lazán odakötött volna. Visszagondolva a korábbi évtizedekre persze világosan látszik, hogy a szeretetkapcsolatoknak nagyon álságois és szűkös tere volt csak a családunkban, a felszín hellyel-közzel fecsegett ugyan, a mélyben viszont sötétség és közömbös részvéttelenség honolt. Miután ez a szál anyukám betegségével meggyengült, a halálával pedig végleg elpattant, légüres térbe pottyantunk. Apám oldaláról sosem volt családom, és két éve már az anyai ágról sincs. Örülök, hogy ezt az árulást anyukám már sosem tudhatja meg. Ő abban a hitben élt (vagy csak remélte?), hogy úgy hagy itt minket, hogy amíg a testvérei közül bárki él, mindig lesz, aki ha mást nem is tud tenni, de megkérdezi, hogy vagyunk. Mert ha ő lett volna az, aki utolsóként hal meg, biztos vagyok benne, hogy minden testvére minden gyerekére rendszeresen jutott volna figyelme és gondolata. Nem mondom, hogy teljesen túl vagyok már ezen, de már tudom, hogy elmúlik ez is. Mindenesetre nagyon sokat tanultam magamról (és másokról is, családi dinamikákról és működési mechanizmusokról is) az elmúlt két évben, olyasmiket, amiket korábban csak leírva láttam, csak az elméleteket ismertem - most meg tessék, itt van élőben. Ezzel párhozamosan, és nem teljesen ettől függetlenül hihetetlen eredményeket értem el a családfakutatásban is, imádom, ahogy a puzzle egy-egy újabb, nagy nehezen fellelt és irányba forgatott darabja a helyére pattan, ahogy egyre többet értek a múltból, úgy értek egyre többet a jelenből is.

Amúgy Á. szépen halad a phd kutatással messzeföldön, V. az utolsó évét kezdte az egyetem master fokán, mellette dolgozik, A. jobb formában van, mint bármikor korábban, csak én öregszem a kelleténél gyorsabban.

Felváltva sírok és nem sírok

Hihetetlen felszabadultság és öröm és mély gyász van bennem egyszerre. A tegnapi nap felemelő és fenséges volt, alig tudok betelni vele, és nem gondoltam, hogy valaha is így fogom gondolni, de úgy tűnik, Magyar Péter és csapata nagyon hamar felnőtt a feladathoz. Nagyon drukkolok - nemcsak nekik, mindannyiunknak - hogy a legjobb önmagává nője ki magát ez az ország. De szívszaggató fájdalmat és feneketlen, sötét dühöt is érzek. Dühös vagyok az elmúlt tizenhat (plusz négy (stb.)) év miatt, iszonyatosan fájnak a szétcseszett, az ellopott évek, és őszintén remélem, hogy mindenki megkapja a méltó büntetését, aki részt vett az ország és a társadalom szétverésében. Csakhogy van egy csomó olyan veszteség, amit már sosem lehet visszafordítani.  Lassan kezdem elhinni, hogy van jó irány, vezet is út arra, hogy lehetséges a gyógyulás, hogy van remény tényleg végre egy jó (nemcsak jobb, de egy igazán jó) országban élni, ugyanakkor nem hiszem, hogy meg tudom bocsájtani, hogy a gyerekeimnek (és egy teljes nemzedéknek) ebben kellett felnőniük, hogy én ebben kellett, hogy megöregedjek (igen, sajnos sokkal-sokkal jobban megöregedtem és sokkal jobban belerokkantam az elmúlt évekbe, mint azt egy élhető helyen tettem volna, ahol lett volna normális oktatás, egészségügy, szociális szféra, gazdaság, társadalmi szolidaritás, védőháló és egyéb luxuscikkek, ahol nem kellett volna beledögleni abba, hogy a gyerekeim még nem nőttek fel addigra, mire anyukám megbetegedett és nem kellett volna majdnem két évtizeden át folyamatosan több fronton helytállni, mint amennyit elbírtam, ahol lehetett volna az úgynevezett karrierre is energiám - a saját egészségemről már nem is szólva, mert arra sem jutott figyelem, fókusz, erő, idő). Remélem, hogy mindezek ellenére fogok még élni, hogy a rokkanásaim nem véglegesek és nem visszafordíthatatlanok, és azt is, hogy sokáig láthatom, hogy egyre jobban működik minden. 

Hahó! Hóóóóóó!

Én egyrészt nagyon örülök, ha mostantól három hétig esik majd a hó, mert jó látni, hogy télen tél van, szép a téli táj, jót tesz a hideg, a hótakaró és minden nedvesség a növényeknek, erre várunk évek óta. Másrészt viszont eléfelejtették (valakik) szinkronizálni mindezt a téli szünettel és a francnak van kedve a hóban bukdácsolni és csúszkálni munkába menet-jövet (és ott sem). Nem szeretném megint összetörni magam a nyári esésből sem gyógyultam még ki teljesen, de legalább találtam végre gyógytornászt (csak nem gyakoroltam semennyit a szünetben). Továbbá kiégett az autóm lámpája és A. nem tudta kicserélni benne az égőt, mert hideg is volt nagyon, meg célszerszámok kellenek hozzá, meg célműhely, meg ilyesmik. Mindjárt éjfél, és én még nem készültem fel a holnapi fél hetes kelésre (pedig tudom, hogy sokan irigyelhetnének miatta, hogy hasamra süt a nap, mire kelnem kell) - de én a nagy karácsonyi ellustulás egyes napjain akár tízig is aludtam, mert akár hajnali négyig is családfáztam, képzeljátek, hogy bizonyos ágakon Á.-tól és V.-től számítva plusz tizenhárom nemzedékig jutottam el! Irtó izgi dolog a családfakutatás, még ha család épp nincs is hozzá - de ha majd lejjebb ér a mostani fa további tizenhárom nemzedékkel, ez már a kutyát sem fogja érdekelni (vagyis dehogynem, érdekelni biztosan fog valakit, feltéve hogy léteznek még akkor valakik, de az emberek közti viszonyokról (sajnos vagy szerencsére?) alig marad fenn valami). Még a minden januárban nekikezdünk Veganuárról és/vagy reforméletmódváltásról akartam írni (ezúttal nincs kecmec, mert A.-nak jól kell lennie), remek fogásokat sütök-főzök (nem vegánokat, bár igyekszem minél inkább abba az irányba tolni). Ma például sütöttem egy nemvegán süteményt, ami nagyon finom lett és talán némileg mégis egészséges is:

4 tojás

só

darált mák (relatíve sok)

darált dió (jóval kevesebb)

reszelt alma (6 db, héjastul)

mazsola (egy-két maréknyi)

chia mag

teljes kiőrlésű lisz (kb mint a dió)

maradék baracklekvár (2-3 kanálnyi)

sütőpor

3 nagy kanál tejföl

maradék tejszín (3-4 kanálnyi?)

fahéj

összekevertem, lett belőle egy tepsinyi + egy őzgerincnyi sütemény. Nincs benne egyéb cukor és további zsiradék sem. Nagyon finom (és nyilván nem kell mindet egyszerre megenni) - török lencselevest főztem hozzá. Holnapra is maradt.

Van még minden napra minden étkezéshez sok saláta (reszelt cékla, répa, hagyma, csicsóka, kínai kel, retek, karalábé, kapor stb) + volt spenótos rizs (nemvegán kacsamellel), egészben sült alma (imádom! - nem mellesleg nem nagy kunszt elkészíteni sem), volt (nemvegán fasírt is) rengfeteg petrezselymes krumplival, és főztem még sárgaborsó főzeléket a hétre - aztán majd még átgondolom. Szerdáig most megleszünk.

ovis

Mit csinál a....

kacsa? - hápog!

kutya? - kiássa a csontot

pék? - kenyeret süt

macska? - egeret fog!

kertész bácsi? - levágja a füvet

anya? - főz

róka? - ravaszkodik

apa? - üvölt

(szempillantásnyi csend, aztán folytatódik a játék, mintha mi sem történt volna - közben meg mégsem)

Életfókusz

Harmadjára hallgatom ezt a podcast adást, és annyira rólam, hozzám szólónak érzem, annyira közelinek, annyira fontosnak, hogy a blogposztnak eredetileg azt a címet adtam, hogy életem legfontosabb beszélgetése - ami nyilvánvalóan nem lehet igaz, de annyira megérintett, hogy hol görcsben áll a gyomrom, hol ömlik a könny a szememből, hol cselekvésre sarkall (rendezés, lomtalanítás, írás, tervkovácsolás), hogy csak azt mondhatom, hallgassátok meg (bár vélhetően korántsem fog mindenkit ennyire erősen megérinteni), és ne csak ezt az adást, a többit is.

Végzősök

Sok minden történik folyamatosan, de most a két legjelentősebb, hogy V. megszerezte és átvette az alapszakos diplomáját (és még várjuk a 23-át, amikor kiderül, melyik mesterszakra jutott be - bár elég nagy valószínűséggel sejtjük, hogy hová), illetve hogy Á. elnyert a múlt héten egy négyéves doktori ösztöndíjat héthatáron túlra - ami részben hatalmas örömmel és büszkeséggel tölt el, másrészt viszont bakker, iszonyat messze van - de csak tavasszal utazik majd, úgyhogy addigra igyekszem megemészteni hogy felnőtt a hiányát.

29.

Hogy mit nem sejtettünk 29 éve abban a házibuliban, ahol találkoztunk? Azt hiszem, az elkövetkezendő 29 évből szinte semmit. De emlékeim szerint különösebben nem aggódtunk a jövő miatt. Hogy mit nem sejtünk most a következő huszonkilenc évből? Nem tudom. De aggodalom rengeteg van bennem - és ezek elsősorban a gyerekeim, másodsorban a teljes világ állapotára vonatkoznak. Elég széles léptékben aggódom tehát. Mindezek mellett is ünneplünk ma - és remélem, még újabb huszonlilenc évig együtt, és remélem, minden más is jól alakul. 

Ki mint veti ágyát

-  Tessék, ezt neked rajzoltam szeretettel 

- Köszönöm szépen... és mi is van rajta pontosabban?

- a gyilkos szakács

- ööö... hát ez nagyon kedves...

- örülsz neki?

- ööö... mindig vágytam egy gyilkos szakácsot ábrázoló képre

- tényleg?

(nem - de az alkotónak nem árultam el, nehogy megbántsam)

ki gondolta volna?

Ma a csak fiúkból álló csoportomnál beállítottam az ébresztőórát, mert múltkor a másik csoporttal nagyon kicsúsztunk az időből. Mondtam is nekik, hogy csilingelni fog öt perccel a vége előtt. Hogy figyelmeztessen, nehogy kifussunk az időből - mondtam nekik. Hogy lássam, mikor szabadulok végre - gondoltam magamban. Mert egy zsáknyi ördögfióka hozzájuk képest lágyan lengedező angyalhaj a szélben.

- Milyen telefonod van? - kérdezték ahelyett, hogy rám figyeltek volna

-  sima Samsung - mondtam én mint aki tudja, hogy ez futottak még kategória

- Hú, az menő! Apukámnak is olyan van - kiabálták egymást túlharsogva

És ma minden várakozásomat felülmúlóan jól lehetett velük dolgozni. Igaz, csak öten voltak tíz helyett. Bence például biztosan szeretett volna jönni, csak kigyulladt a vakbele. Van az úgy. Majd legközelebb is mutatok nekik valami menő dolgot... mondjuk a Rieker cipőmet? Vagy a Signetta tollamat?

blogalitás

Annyi minden történik, de ezek szinte mind a színfalak mögött maradnak. A gyerekeim jól felnőttek és addig-addig specializálódtak, hogy már semmit sem merek írni róluk. Továbbra is cukik, ahogyan ezt már megszokhattuk. Én dolgozom, dühöngök, döglődöm - de a dolgok többségét kénytelen vagyok a négy fal közt végezni gdpr szabályok és egyéb érzékenységek okán. De talán az nyilvánosságra hozható, hogy vettem kemény őszibarackot olcsó pénzen (mármint az egyéb dolgokhoz viszonyítva), úgyhogy befőttet fogok készíteni. A cseresznyéről és a meggyről idén lemaradtam, meg a borravalóról is mint a borravaló. Álomrózsaszín limonádét iszom: felgerezdelt biocitrom, felgerezdelt nektarin, jéghideg víz.

Szinonímák

Melegországon megeshet az, hogy a tankönyvkiadónak megtetszik egy vers, de inkább egy kicsit másképp akarja használni, szóval bekamuzza, hogy egy szerzővel rendelkező irodalmi alkotás a neten többféle szövegváltozatban érhető el. Meg hát végül is nem mindegy, hogy meleg vagy magyar? Melegországon jellemzőek a szélsőségesen magyar nyarak, ilyenkor nem érdemes túlzottan magyar ruhát felvenni, mert még hőgutát kap az ember, felforr az agyvize, megagyalágyul, cseppfolyósodnak az erkölcsei, aztán belefullad saját hányadékába.

A valódi vers és egy beszélgetés.

Update - mert időnként nem a legrosszabb forgatókönyvek élnek tovább

üresfészek

Ez nekem nagyon nehéz. Tudom, életrendje, így természetes, örüljek, mit akarok, meddig lógjanak a nyakamon - mindent tudok. Örülök is (mikor épp mennyire megy) De belefacsarodik a szívem, amikor elmegyek a két sötét és üres gyerekszoba előtt. Sokkal, sokkal jobban ki kellett volna használni a gyerekkoruk adta puhaságokat, a kicsi kezek, kicsi lábak ölelését, az idegesítően nyeffenő édes kis hangjaikat. Hogy folyton velem, velünk akartak lenni. Annyi helyre nem vittem még el őket, annyi mindent nem meséltem még el nekik - és mindig vágyom a puha hajukra, a kis gyerekillatukra. Annyira édesek voltak! Szeretnék egy kényelmes kis időgéppel ide-oda furikázni!

álom és szimbolika

Azt éreztem álmodtam, hogy V. sötét és üres szobája csontig hatolóan fáj, mintha a semmibe hullanék, úgy gyötör az a fekete lyuk, aludni sem bírok a rettentő fájdalomtól - aztán amikor felébredtem, akkor kiderült, hogy (ismét és még mindig, lassan két hete folyamatosan) a fogam fáj iszonyatosan. És az is kiderült, hogy mindig mélységesen nagyon szomorú vagyok amiatt, hogy V. elköltözött* - pedig tudom, hogy örülnöm kéne inkább, hiszen önálló**, felnőtt nő, aki megél a jég hátán, megáll a saját lábán***, és hogy ő boldog ott, felelősen él, ez az élet rendje, bárcsak mindenki megtehetné - és hogy nekem mégis beleszakad a szívem, hogy milyen iszonyú gyorsan eltelt az az idő, míg velünk élt.

* de most Á. szülinapi ünneplése után itthon aludt, amit nem használtam ki eléggé

** pedig amikor (mindkettejüket) évekig szoptattam, és ölben aludtak el, és hordoztam őket, és nem mentünk nélkülük nyaralni (mert jó volt velük lenni) és V. még kisiskolásan is legszívesebben velünk aludt (és mi hagytuk), akkor mindenki azt jósolta, hogy nem fogom tudni soha kilökni a szoknyám alól (sem őt, sem Á.-t),  hogy örökké babák maradnak, mert ezt nem lehet így, anyuka, értse már meg, hogy soha nem lesznek majd önállóak, időben el kell kezdeni levágni a szárnyaikat és magukra hagyni egyedüllétre nevelni őket De én boldog vagyok és büszke vagyok magamra, hogy minden kárálás, szapulás, sopánkodás és beszólogatás ellenében is úgy csináltam, ahogy nekünk jó volt. Atyaég, hogy sajnálnám most, hogyha akkor másokra hallgatva elmulasztottam volna mindezeket!

*** általunk igen, de közpénzekből nem támogatva

A nem tudás jóllakottsága

Régebben, vagyis amikor a gyerekeim még mások szemében is gyerekek voltak, nagyon büszke voltam arra, hogy nálunk nincs trükközés az evéssel. Aki éhes, az eszik, aki nem, az nem. Mindenkinek vannak, lehetnek ételei, amiket nem szeret, de nem az a jellemző, hogy valaki nem szeret enni, hiszen az evés élvezet (is). Semmiképpen nem kötelező, de nincsenek is benne olyan szutykos kis titkok, hogy a muffinba répát vagy céklát kell csempészni, mert nálunk nyíltan van répás és céklás muffin is és mindet szeretjük.

Aztán a szocializáció megtette a maga hatását, trükközni nem szoktam továbbra sem, de a gyerekeim jóval válogatósabbakká váltak, mint amilyenek gyerekként voltak - és persze nem egy irányba válogatnak, V. eszik májat, de nem eszik halat, Á. eszik halat, de májat semmiképp, Á. nem szereti a zöldségeket (de megeszi), V. állítólag szereti a zöldségeket (de nem eszi meg) - A. bízik bennem leginkább, többnyire mgeszi, ami van, némi nógatásra még azt is mondja, hogy finom (de az üres főzeléket vagy salátát nem szereti, mindenképp legyen hozzá "valami" - pedig az minimum kétszeresére nyújtja a főzést, ha még "valamit" is készítek - nem beszélve arról, hogy míg a többiek fittek, karcsúak és csinosak - hát, én nem vagyok egyik sem)

Hogy lehetőleg egészséges legyen, amit eszünk, szoktam rendelni bio dobozokat (egyendobozok, nem túl drágák és mindig az van benne, amit a termelők beleraknak - optimálisan előre megmondják, mi van az aktuális dobozban, de azért szoktak lenni változások is). Mostanában mindig van rukkola. Mindig egy akkora csokor, hogy én azzal nem tudok mit kezdeni, mert én eszem csak (esetleg V., de ő ugye már nem lakik itt), a fiúk mereven elzárkóznak a rukkolafogyasztástól. Én az ízét szeretem, tisztítani utálom - és azt is utálom, hogy maximum két napot bír ki, mielőtt megrothadna, szóval nem lehet elosztani egy hétre, azonnal fel kellene falni. Többnyire sajnos rám rohadt.

Eddig. Mert már nem bírtam a pazarlást és utánanéztem, hogy a nyers salátán és a peston kívül (azt nem szeretem és/vagy macerásnak tartom elkészíteni) mit lehet még belőle készíteni. Kiderült, hogy például levest. A receptet persze azonnal elfelejtettem (bár biztosan bármikor meg tudom találni) - viszont az addig gúzsba kötött kreativitásom egyik szárnya kiszabadult, és tegnap isteni levest rittyentettem belőle, kábé semmi sem kellett hozzá (póréhagyma, rukkola, vaj, olaj, só, egy (dm-es bio) leveskocka, víz, kevés (főző)tejszín meg botmixer), betétnek pedig pirított kenyérkocka (innen indult az egész, hogy nem volt itthon kenyér vacsorára, csak egyhetes csücskök) és parmezán reszelék. Gyönyörű, üdezöld szín, harmonikus íz.

A fiúk nem kérdezték, miből van, de két-két tányérral is befaltak. Biztosan jó sonkachipssel is egyébként. Szóval, ezentúl a heti menü aktív részévé fog válni.

vegleges_verzio_8.0

augusztus 31.

Emlékszem, régebben ilyenkor már nagyban készültünk az iskolára. Az egyetemi évkezdések már nem tartoznak hozzám (bár időnként szeretnék részese lenni)... ja, én is kezdek... de ez azért más. Sokat nyervogtam a könyvkötések, meg a kötelező ezmegazok miatt - és azt mondhatom, boldog vagyok, hogy a gyerekeim mostanra kikerültek a közoktatás bugyraiból - de míg az egyik szívem nevet, a másik vérzik. Gyerekenként maximum 18 év adatik a szorosan vett "gyereknevelésre" - aztán huss, már ki is repültek. V. a hétvégén elköltözik, Á. marad - de hetente összesen egy órát sem találkozom vele, én dolgozom, ő a szobájában kuksol. Mármint ő ott dolgozik. Új  értelmet kell adnom az életemnek témát kéne találni a blognak - de míg a részletesebben meg nem nevezett gyerekeimről jó volt írni, addig saját munkáimat jobb szeretem névvel csinálni - persze, nem itt. Nem tudom, mikor főztem utoljára, sem időm, sem kedvem, kifogytak belőlem a receptek. Azt hiszem, soha máskor nem érzem ennyire az idő múlását, mint augusztus végén, szeptember elején. Őszi spleen. Hiába frissítettem az oldalt, ma mindössze ötvennégyen néztek rá a blogra - szerintem ilyen a második hónaptól nem fordult elő. Engem sosem nyugtatott meg, sőt, többnyire tovább frusztrált a klasszikus nyugi-mondat, az elmúlik.

sorsok

- anyám borderline, gondolhatod

- az enyém meg orosz.... szerinted?

visszaszámlálós

Sajnálom, hogy ilyen anyagias lettem az elmúlt időszakban, de ezt fogom folytatni ma is. Ma megkaptam életünk utolsó családi pótlékát - júliustól már nem jár. Adókedvezmény sem, kábé harmincezer forintos csökkenést könyvelhetek el a fizetésemben. Örüljek, hogy eddig kaptam - mondják néhányan. Örültem, de azért nem voltam elájulva különösebben, mert természetesnek tartom, hogy egy modern civilizált országban az állam hozzájárul a gyereknevelés költségeihez. Azt is természetesnek tartottam volna, hogy mondjuk minimum inflációt követően emelkedik a családi pótlék, de az 2009 (igen, kettőezer-kilenc!) óta nem emelkedett egy fillérrel sem. Sőt, azt is természetesnek tartanám, hogy ha a gyerekek továbbtanulnak, akkor a tanulmányaik idejére, úgy 25-26 éves korig továbbra is hozzájárulna az állam az eltartásukhoz. Mert két egyetemista gyerek/fiatal felnőtt eltartása semmivel nem fog kevesebbe kerülni, mint két ovis gyereké. És nem az adókedvezményükben látom a megoldást. Szoktak egyébként dolgozni, de jobban örülnék, ha V. például a hétvégéit pihenéssel, regenerálódással, (szakirodalom)olvasással tudná majd tölteni az egyetemista évei alatt, nem azzal, hogy egy üzletláncnál pénztároskodik reggeltől ájulásig (mint ahogy az utóbbi két évben is tette). Nem féltem őket a munkától - de pontosan tudom, hogy tőlem mit vett el az, hogy az összes (nappalis) egyetemi évemet is végigdolgoztam, míg a szerencsésebb évfolyamtársaim szakkollégiumokba jártak, kutatómunkát végeztek, TDK dolgozatokat írtak és adtak elő, külföldi ösztöndíjakra pályáztak, nekem pedig ezekre már nem volt minden évben energiám. Persze csak eleinte takarítottam meg bébiszitteltem, később egyre inkább tudtam olyasféle munkákat is vállalni, mint amit tanultam, de nagyon nem esett jól mondjuk a vizsgaidőszakokban azon parázni, hogy hogy azonos napokra esnek a munka meg a vizsgák.

Mai margó

A pedagógusok országszerte sztrájkolnak, a diákok pedig tüntetnek mellettük (V. is a Kossuth téren van) - és rá nagyon is büszke vagyok, de amúgy pedig mérhetetlenül dühös, csalódott és szomorú. Azt hittem, hogy mi ezt már kijártuk nekik, hogy ezt már megtettük, mielőtt ők még megszülettek volna, azt hittem, nekik elég lesz tanulni ahhoz, hogy szabadon alkothassanak, dolgozhassanak és élhessenek. Ehhez képest egyre inkább úgy tűnik, hogy szinte minden tekintetben nehezebb dolguk van és lesz, mint nekünk volt. Nem tudom, mindent meg tudtam-e adni nekik ahhoz, hogy túléljék a következő hetven-nyolcvan évet.

Heti menü

Na jó, nem egészen - de valahogy alig történt más. Ja, levizsgáztam mindenből ötösre. Örülök neki? Persze. És mit érzek még? Hát, hogy ezek nem is voltak igazi vizsgák, ha nekem minden ötösre sikerült. Imposztorszindróma. Ez van. Na, vissza a helyemre a konyhába:

Tartottam egy főzős estét pénteken (mert aztán szombaton én vigyáztam a szüleimre és én vittem a kajákat is):

csirkehúsleves tanyasi csirkedarabokból (szárny, mellcsont, farhát)

almával és hagymával sült tanyasi csirke (combok, mell - csont nélkül) tepsiben

gyökérzöldségekkel sütött sertéskaraj (répák, bors, disznókockák tepsiben sütve)*

székelykáposzta (a disznókockák másik feléből)

Aztán ma újabb főzésre adtam a fejem - muszáj volt, mert ezek elfogytak péntek óta:

paradicsomos káposzta

gulyásleves

csirkepörkölt (combból)

hagymával egybesütött lila és fehér krumpli tepsiben (igen, ez ugyanaz a tepsi)

sült zellerhasábok és céklatallérok (só+ bors, illetve só + balzsamecet) (ez meg a másik - újra együtt)

szívsaláta sóval, citrommal

Azt mondtam a családnak, hogy ezek tartsanak ki a héten, de Á. akkorára nyitotta a szemét, mint a mesebeli findzsaszemű kutya és azt mondta, hogy szerinte azért számítsak arra, hogy kedden ebből már nem sok lesz. Én remélem, hogy szerda előtt nem kell újra főznöm.

Tegnap amúgy minimum két-három órán át napoztunk anyukámmal a kertben, szerintem neki lett is egy kis színe (A. szerint nekem nem, mikor megkérdeztem, akkorára nyitotta a szemét, mint a mesebeli findzsaszemű kutya és azt mondta, hogy szerinte túlgondolom én ezt a téli napsütést).

Tegnap éjjel végignéztem (oké, nem teljesen) Emilyt Párizsban, nekem bejött, jó, nem nagy szellemi kihívás, de úgy éreztem magam, mintha utaznék végre, és simán beleszerettem a séfbe, van is itthon póréhagymám, majd úgy készítem el. Most már azért lesz időm olvasni is (khm... izé... persze elsősorban dolgoznom kell, mert a vizsgaidőszakra hivatkozva kicsit elmaradtam az adminisztratív részekkel - azt hinné az ember, hogy aki szeret írni (én szeretek), az jó az adminisztrációban is (én csapnivalóan trehány vagyok benne))

Mi van még? Tegnap éjjel a macskát csurom vizesen találtam a kádban, ott szunyókált a csöpögő zuhany alatt. Mondtam neki, hogy nem kell idebent áznia-fáznia - erre felugrott a radiátor melletti székre. De kisvártatva az ágyamban volt, a mellkasomat dögönyözte és összevizezte az ágyamat meg engem is (de annyira Párizsban éreztem** magam, hogy nem érdekelt)

Ah, és mindjárt újra festhetek! Sajnos minden sokkal jobban érdekel az adminisztrációnál vagy a takarításnál.

Ja, és azt álmodtam, hogy V. a tablófotózás előtt csirkekirálynőt mintázó bronzszínő punk hajat vágatott magának. Ha lesz időm, lerajzolom, hogy nézett ki.

* ez a két tepsi egyszerre fér be a sütőbe, halleluja

**ezt mindkét gyerekem úgy használta kicsiként, hogy érzettem (más, hasonló szavakat is hasonlóan furán toldalékoltak, látottad?, ). Annyira cuki kisgyerekek voltak, kéne mindkettőből néhány másolat ilyen-olyan korukból. Belőlem is, mert ma már nem bírnám szuflával.