oltári ciki

A munkahelyemen úgy százan vagyunk, van némi fluktuáció is, hol kisebb, hol nagyobb - most épp jóval nagyobb. Nem minden kollégát ismerünk egyformán jól (nyilván nem), vannak, akik más földrajzi helyen vannak, velük eleve ritkábban találkozunk. Egy (hozzánk képest) másik telephelyen dolgozó kedves és közismert kolléganő (legyen Luca) köztudottan évek óta együtt jár egy kollégával (legyen Laci). Most kiderült (én tudtam, de Anna barátnőm eddig nem), hogy Luca babát vár, már elég látványosan nagy a hasa. Anna ma tudta meg, épp egy konferencián, ahol mindannyian együtt voltunk. Anna elég vehemens természetű, ha örül, ő nagyon örül. Kezdés előtt tehát nagy vigyorogva felszaladt a pódiumra, megfogta az előadók számára kikészített mikrofont és hangosan gratulált Lacinak, a friss apajelöltnek. Csakhogy Anna nemcsak azt nem tudta eddig, hogy Luca terhes, de azt sem, hogy már közel egy éve nincsenek együtt Lacival. Képzelhetitek...

Tartozom egy vallomással:

Engem nem érintett meg a medvehagymaláz. Próbálkoztam. Meg bírom enni. Egészséges, ezért nagyon ritkán veszek, meg ennél sokkal gyakrabban kapok medvehagymát vagy medvehagymás valamit a hódolóitól. Mármint a medvehagyma rajongóitól. Nem szoktam merni visszautasítani, mert körülbelül úgy viselkednek a kínálás visszautasításakor, mintha az újszülöttjüket mutogatnák, én meg azt mondanám, hogy csúnya. Úgyhogy azt mondom, hogy cuki elfogadom, megeszem, nem nagy ügy, mert nem utálom, csak nem értem a szerelmet iránta.

Ha már ismét gasztroposztolok, mondom, hogy most saját kézzel készítettem besamelt (úgy ám! - a szomszéd szerintem nem tud), és valóban a hosszabb pirítással kevésbé lett csomós, köszönöm! Akinek ez fontos, érteni fogja. Sőt, a simán jó emlékezettel bírók is.

Most épp Dubarry-módra készítek karajt (bár azt olvastam, hogy nem Dubarry, hanem Du Barry****** a mód - no, mindegy) - és eszembe jutott, hogy volt egy haverom őrületes plátói nagy szerelmem (és persze épp a plátóiak képesek arra, hogy utólag is szívhúrokat zengessenek), akivel találkoztam néhány* éve és beültünk valami sörre dumálni, és mesélt a családjáról, meg persze én is az enyémről, és azt mondta, hogy gyakran főz, mert a feleségének nem éppen erőssége a konyhaművészet, és megkérdezte, hogy mi a legbonyolultabb étel, amit el tudok készíteni. És ahelyett, hogy megkérdeztem volna, hogy mit ért bonyolult ételen, vagy hogy bevállaltam volna, hogy gyakorlatilag bármivel elég jól elboldogulok,** válaszoltam valami nagyon banálisat, valamit, ami maximum öt összetevőből áll a sóval meg a vízzel együtt, de sok idő elkészíteni, ezért ritkán állok neki, és láttam az arcán a csalódást, hogy na, nem elég, hogy sosem bírtam beleszeretni, de még egy nő, aki nem tud főzni... és ez*** tíz éve rendszeresen eszembe jut, hogy nem jól válaszoltam****, mást kellett volna, hogy legalább egy kései elismerő pillantást***** bezsebelhettem volna  tőle a sokáig remélt, de soha meg nem érkező szerelmes pillantás helyett.

Amúgy dolgoznom kéne - most már biztosan érthető a poszt apropója indokolatlan hossza.

* tíz... amikor a tízre azt mondom, néhány, vagy hogy nemrég, pláne hogy mostanában, akkor azért erősen érzem az idők szelét, amint arcon vág

** még a bonbonokkal is valahogyan, pedig azzal nagyon megküzdöttem

*** oké, ciki - de nem én irányítom, mi jut eszembe folyton

**** a karfiolos hús, ahová a gyerekeim minősítik a dubarry módot amúgy korántsem bonyolult

***** természetesen sosem a főztömmel akartam volna kitűnni, hanem az éles eszemmel és a különleges szépségemmel
****** itt láttam

luxybaby

Már a poszt előtt szeretnék elnézést kérni minden jóérzésű és épeszű olvasótól. De komolyan. Mutatom a képet:

Bor kinézetű gyógynövényital kutyák és/vagy macskák részére. Elég elmebeteg, ugye? És én vettem egyet. Rozét. Mert annyira szeretem a macskát hülye vagyok, hogy nekem  semmi sem drága már úgyis mindegy. Ott volt a fa alatt. A. nem engedte becsomagolni, mert a macska úgysem tudná kibontani. Ő az okosabb, engedtem. (vagy akkor ő a szamár és én vagyok az okosabb?) Mindenesetre a macskáknak is több eszük van, mint nekem. Köszönték nem itták meg. V. azt mondta, szerinte okosabb lett volna, ha veszek az árából a macskának fél kiló marhahúst. Vagy a szegényeknek tüzelőt. Vagy bármi mást. Szerintem is okosabb lettem volna. Elvakított a karácsony intenzív, aranyló csilingelése (sic). Az új évre majd kevesebb pénzt több észt kívánok magamnak. Ezt a négy napot pedig, ami ebből a butaévből hátra van, megpróbálom a négy fal között tölteni a bölcs "ne árts!" jegyében.

P.S.: de legalább a bejglik nem repedtek szét, egyik sem! Igaz - mint utólag mindig felismerem - olyan nagyon nálunk senki sem szereti a bejglit. Elfogy - de nagy rajongás nincs mellé. Egyszer talán a nagy lazulás mellé eljutok oda is, hogy inkább csinálok meggyes kiflit vagy csokis fatörzset (rengeteg édes csokikrémmel!), vagy egyenesen pohárkrémeket, mindenféle tészta nélkül, mint bejglit. (idén egy tiramisut végül összedobtam gyorsan - de azt is meg lehet jobban is csinálni)

Álommeló

Azt álmodtam, hogy bementem az első munkanapra.

Közvetlen főnököm, akit már láttam a tévében, épp iratokkal foglalkozik, így csak elharsogom neki a nevem kézfogás nélkül. Int, hogy a belső szobában üljek le. A belső szoba egy ebédlő, kockás abroszos asztalokkal és lehúzott redőnyökkel, erős félhomály van, szinte vaksötét. Leülök, majd kis idő múltán izgalmamban előkapom a magammal hozott dobozkámat a paradicsomos káposztámmal és enni kezdek. Lassan szállingózik a többi kolléga is, akik már ismerik egymást, hiszen őket időben értesítették, nem úgy, mint engem, így részt tudtak venni az ismerkedőbulin is. A többiek álldogálnak, vagy halkan beszélgetnek, egy sem veszi elő az ebédjét. Megrettenek. Remélem, hogy a sötétben nem veszik észre, hogy eszem. De sajnos érzem én is: a paradicsomos káposzta átható szaga elárul. Ránézek az órámra: még tíz óra sincs. Ultraciki. Jön valaki, aki mondja, hogy menjünk át a tárgyalóba. Két összetolt asztal, székek - de nincs elegendő. Húszan lehetünk. Leülök egy székre, de kényelmetlen. Szabadkozva a z asztalszomszédom előtt, hogy nem miatta, de átülök máshová. A többiek lassan jönnek át, elhelyezkedem. Erősen bedugul, majd folyni kezd az orrom. A kurva allergia. Előkapom a hatalmas asztali zsebkendős dobozt (tenger világa dizájn) a hátizsákomból, kiteszem az asztalra. Belenyúlok - a kurva életbe! Nem zsebkendőket hoztam, hanem cippzáros fagyasztózacskókat! Kiveszek egyet, belefújom az orrom. Valahová muszáj, nem ülhetek csöpögő orral, mint egy óvodás. Nem túl komfortos - a nejlonzacskó nem itatja fel a vízszerű orrfolyást. Körülnézek: még sokan hiányoznak. Felállok, hogy kimenjek a mosdóba, ott biztosan van papír, muszáj orrot fújnom. Közben néhány perc alatt vagy tíz-húsz nejlonzacskót használok el. Már biztosan észrevették. Kimegyek. A vécében alaposan kifújom az orromat a papírba - de persze egy tekercs vécépapírral nem állíthatok vissza. A papírtörölközőkből veszek néhányat - kemény, zöld lepedő és furapapír-szagú. De legalább papír. Visszamegyek, már mindenki ül - az én helyemet is elfoglalták, pedig otthagytam a mappámat. A mappa az ablakpárkányra került. nincs több hely, a fűtőtestre kéne ülnöm. Más is ül már rajta, de én félek, hogy alattam leszakad és ezzel újabb vállalhatatlan dolgot művelek. Félfenékkel támaszkodom - nem merek ránehézkedni és nem tudok így jegyzetelni sem. Hogy a vérbe' kell most asszertívnak lenni? A többiek halkan beszélgetnek,próbálok rámosolyogni egyikre-másikra - de folyik az orrom, izzad a kezem, amiben a vécéből elemelt papírtörlőket szorongatom. Felébredek - basszus, jön anyósom ebédre, de még semmit sem csináltam. Leülök blogot írni - ez a legfőbb mentsváram.

(visszaállítottam a kommentlehetőséget - én nem bírok úgy írni, hogy ne lehessen megspammelni reagálni rá)

a legújabb (vissza)fejlemények

Már nem számolom pontosan, hány álláspályázatot adtam be március óta - de túl vagyok a százon, talán a százhúszon is már. Eleinte könyveltem, hogy mikor, hová adtam be, milyen visszajelzés érkezett, hol voltam interjún (negyven?), milyen benyomásokat szereztem - és hogy mikorra ígérték a visszahívást. Amikor aztán menetrendszerűen nem hívtak vissza. Pillanatnyilag négy olyan hely van, ahová biztosan engem akarnak felvenni (mármint ahol ezt mondják, és hogy szeptembertől kezdhetek) - de valahogy az aláírt szerződések nem kerültek még elő sehol. Ja, és az egyéb feltételekről sem esett sok szó. Mert az oké, hogy én az állásinterjúkon a beleimet lógatva, az agyam apró szegleteit is friss rózsákra szedve tálalom a (korántsem mindig) nagyra becsült bizottságnak - de aztán amikor az én kérdéseimre kerül a sor, akkor rendre kiderül, hogy ők viszont elfelejtettek felkészülni. Annyit általában szoktak tudni, hogy teljes munkaidő fizetetlen túlórákkal, ezen felül viszont semmit sem tudnak (az én bérem, kafetéria, egyéb juttatások, előmenetel, mittudomén) vagy nem nagyon akaródznak válaszolni (munkakörülmények, kollégák, mittudomén). Én nem állítom, hogy nálam jobb ne lenne a húspiacon - de basszus, ennyire gáz nem vagyok. Vagy  ennyire gáz vagyok mégis és rajtam kívül csupa egyszarvú csillámpónival van teli a munkaerőpiac?

Így többet biztosan nem!

 - mondta V., amikor a kicsit vontatott válaszra (hát, volt jó is), ami azt követte, hogy megkérdeztem, hogy milyen volt a nyaralás kérdeztem egy újat, mármint hogy mennek-e jövőre is. És ugyan a napi visszajelzésekből is az jött le, hogy nem minden volt tökéletes, de arra a többórás panaszáradatra azért nem számítottam, ami élménybeszámoló helyett ömlött belőle.

Mert kiderült, hogy azon kívül, hogy az egyik kislány konkrétan nem szólt hozzá végig, mert állítólag utálja V.-t (wtf??? - hogy akkor miért fogadta el az egyhetes meghívást, miért ment el vele nyaralni és különösen miért nem beszélt sem korábban sem akkor erről V.-nek, akár tisztázandó a dolgokat, akár megszakítandó a kapcsolatot - hát ez valószínűleg sosem lesz érthető számomra - de legalább mivel magam is találkoztam nemrég ehhez egészen kísértetiesen hasonló - ráadásul életkort tekintve nagykorú (!) - wtf ijesztően jellemtelen emberrel/helyzettel - ezért jól megértettem V. lelkiállapotát és képes voltam megvigasztalni is (már amennyire hatékony gyógyír a vigasztalás a hátulról fejberúgásra)

Szóval, ezen felül "mintha én lettem volna az anyukájuk" - jellemezte sírva V. a helyzetet, amely hosszan részletezve, napra lebontva úgy hangzott, hogy csak ő tudott főzni (oké, ez kevésbé lepett meg), mosogatni, vásárolni, söpörni, wc-t kimosni, menetrendet értelmezni, vonatjegyet vásárolni, programot szervezni. Azt mondta, a többiek simán a telefonjukat nyomkodva vihorásztak a szobában, míg ő mindezeket végezte. Volt, aki kérésre sem hajlandó volt segíteni, volt, aki kérésre igen, de abban sem volt sok köszönet. Úgyhogy nagyon elfáradva és nagyon csalódottan jött haza. 

Ne menjetek ki papírtáskával az esőbe!

Bár semmivel nem nagyobb hülyeség, mint smirglivel esni a térdeteknek, sőt. Van rá magyarázatom, ha mentségnek kevés is. A nagyon hasznos ráolvasás, mint technika helyett összeragasztóztam a térdemet színes gyógycsíkokkal minden különösebb szakszerűség nélkül (bár némi józan logikát nyilván követve), ami legalább a lélektani határát növelte az általam a hétvégén megtehető lépésszámnak. Közbeszúrom, hogy van lépésszámláló a telefonomon, eddig senki sem szólt, hogy létezik ilyen, de most örülök, hogy feltelepítettem (két hete? amikor Tamkonál vacsoráztunk) - bár még jobban örülnék, ha olyan időszakomat mérné, amikor ténylegesen tudok járni. Na, szóval az előre tervezetten kirándulásokkal töltendő hétvégére tartogattam a színes térdszalagokat - ma viszont megyek a térdgyógyászhoz és nem akarom azzal égetni magam, hogy magamra ügyetlenkedtem egy komplett májusfát, meg talán a vizsgálatot is akadályozná - szóval, tegnap este eljött az ideje, hogy leszedjem. Némi nyígás kíséretében letéphető volt mind - na, de ott maradtak a nyomai. Először úgy terveztem, hogy míg a meleg vízben ázom a kádban, kíméletesen leszedegetem, de a leégetésből visszamaradt sebeim nem tesznek még lehetővé ülőfürdőt, így csak zuhanyoztam. A ragasztócsíkok fekete nyomai pedig alig-alig bizonyultak leszedhetőnek. Untam és álmos voltam, hiányzott a kedvem a lassú folyamathoz. Van viszont saroksmirglim - gondoltam, rásegítek vele. Gyors és hatékony megoldásnak tűnt. És tulajdonképpen gyorsnak és hatékonynak is bizonyult, mindössze a megoldás szót kell nélkülöznöm a leíráskor. Ugyanis nagyon szépen leszedte, néhány perces súrolással alig maradt fekete ragacs a térdemen. De mint a törülközés során megtapasztaltam, bőr sem sokkal több. Igen, igen, bődületes marhaságomban lesikáltam magamról a bőrt. A térdgyógyász nyilván a) látni fogja b) nyomkodni és tekergetni is fogja. Tűzoltásként bekentem némi panthenollal még az este - de... hát... mit mondjak? Nem gyógyult még meg teljesen.

Panettoneprojekt

Itt azt akartam megírni, hogy kikísérleteztem és tudok tökéletes panettonét sütni - de sajnos nem. A próbadarab szép lett és finom, csak túl sűrű, nem annyira könnyed, mint a valódiak. A következő kettőn módosítottam: lett egy kakaós-rumos-csokis és egy limoncellos - kandírozott gyümölcsös. Közel 24 órán át kelesztettem őket, autentikus panettone-sütőedény helyett fazékban. Gyönyörűen megkeltek. Aztán betettem őket a sütőbe és elhamarkodtam a kivételüket, úgy negyed órával. Belül nyersek maradtak - és ami még rosszabb, csak este vettem észre, amikor már rég kihűlt mindkettő. Negyedekbe vágva visszatettem őket - de azt hiszem, erre mondják azt, hogy halottnak a csók. Én meg azt mondom rá, nyilván így találták fel a cantuccinit. Az ízük mindent felülmúlóan finom egyébként a kéreghez közelebbi részeken, ahol átsültek. A belsejük pedig - jaj, olyan nyomorult tudni, hogy én rontottam el! Mert rájöttem, hogy a reggelihez nem ezeket kellett volna megsütnöm (a kalácsok már rég készen voltak), hanem V. sós tésztájából a töltött gömböket (sós kalácstésztába rejtett kolbász, sonka és sajt, gömbönként egy-egy fajta csak, a gömbök egymásra halmozva, sütés után téphető... na, az tökéletes lett, puha, lágy, ízes... a kalácsok is egyébként... csak a húsvéti asztal csúcsragadozói, az ajándékba (is) szánt panettonék... ej, azokkal nagyon lebőgtem ma). Jaj, ezek a panettonék, csak tudnám feledni őket... vagy visszatekerni az idő vasfogát téli időszámításra az órát és nekifutni ismét!

Ez volt a próbadarab:

A kudarcosokról kép nincs, ízt pedig nem tudok csatolni.


Ez a sonkával vagy sajttal vagy kolbásszal töltött gömbökből álló kalács

Ez nagyon finom lett

Még majd megmutatom a kalácsot (ha addig meg nem eszi valaki éjjel), meg van egy felvágatlan kakaós kalácsunk - remélem, abban sem kell csalódnunk.

Nehéz a húsvét, hideg is volt ma nagyon - bár ibolyával teli a kert és már az aranyvesszőn is vannak kinyílt virágok.

#metoo

Elkéstem ezzel a bejegyzéssel, bár a fb-ra kiteregettem időben. Nem nagyon volt kedvem írni. Nem erről, semmiről. Miközben persze írok mindenféle mást.  Itt fáj, ott fáj. Próbálom a telefonomon, hogy tollba mondom, ő meg írja, de nem jó még így, fejlesztésre szorul a módszer, egyelőre annyi bugyutaságot hord össze szegény telefon, mintha többségi oldalon erősen érintett parlamenti képviselő lenne hogy csak avantgard művészként tudnám használni saját - amúgy szubjektív realista - szövegeimet. Lesz majd még példa arra is.

Amint kijött az első hír - még az amerikai - nekem is minimum hat-tíz olyan eset jutott azonnal eszembe, csak ami velem történt meg. Nem "iszonyú durvák" (vagy már az enyhe minősítés is az általános társadalmi agymosás eredménye?) , de ahhoz épp elegendőek voltak, hogy megutáljam a melleimet, hogy minél inkább elrejteni akarjam és szégyelljem a testemet.

Amint kitettem (azonnal, mert szeretném, ha például V.-nek és kortársainak jóval kevesebb ilyen ügy jutna), hozzám a legbántóbb reakció (igen, bizonyára szerencsére, mert másoknak beszóltak durvábban is, de nem tudok nem érzéketlen rejtett áldozathibáztatóként gondolni rá) az volt, hogy valaki azt írta, neki szerencsére nem volt soha szexuális zaklatásban része, mert szerető családi körben nőtt fel. Nos, engem leginkább pont idegenek zaklattak. Vagy legfeljebb távolabbi félismerősök. Ami legalább abból a szempontból jó, hogy sosem kellett még azt is átélnem a zaklatásokon túl, hogy olyan teszi, akiben bízom. Mondjuk nem is bízom senkiben túl sok emberben. Bár romló javuló tendenciát mutatok.

Néhány példa:

Csillaghegyi strand, úszás közben alám úszott valaki és erősen megfogta a puncimat - még általános iskolás voltam.

Bulgária, Rila, a kolostor mellett sétáltunk anyukámmal (hetedikes voltam) - egy pasi utánunk lopódzott és egy kevésbé szem előtt lévő helyen mindkettőnket  fogdosni kezdett. Nem értem, hogy gondolta, hogy megússza a dolgot, a táskáinkkal nagyon elvertük, aztán elszaladtunk.

Örs vezér tere, fényes napsütés, áramló tömeg, buszok, villamosok, fel- és leszállók. Szembejött egy fiatal srác (én 13 lehettem, ő mondjuk 16), és szembejőve egyszerűen belemarkolt mindkét mellembe. Kővé dermedtem. Senki más észre sem vette. Vagy ha igen, nem szólt egy szót sem.

A tiszai házunknál a szüleim korú szembeszomszéd alkoholista barom éveken át próbált dörgölőzni, mellemet megfogni, másutt hozzám érni, anyukámra egyszer rá is törte a házat. És bámult és megjegyzéseket tett. Körülbelül tizenegy éves koromtól a sajnálatosan kései* haláláig. Nem, nem mertem szólni. Amúgy mindenki tudta, hogy a kunpéter már csak ilyen.

Astoriánál a zebránál álltam, egy jól öltözött fiatal pasi odalépett, megfogta a mellemet és azt mondta, 15 ezret ad most azonnal, ha leszopom egy kapualjban - mondjuk 15 lehettem, fényes nappal volt.

Gimnázium, valami bál, táncfelkérés egy felsőstől: megkérdezhetem, mennyibe került a melltartód? Nyilván nem válaszoltam (és nem is hordtam melltartót), csak bokáig pirultam. Mert én tartom szívesen neked ingyen is - mondta. És  persze aztán én voltam a bunkó, hogy nem táncoltam. Mert nem értem a viccet, nincs humorom. Azóta sem egyébként. 

Főiskolás vizsgafilm - amiben szereplő voltam - rendezője felhívott, hogy a szereplőknek meg lehet nézni a filmet. Elmentem hozzá - senki más nem volt ott, sem a többi szereplő, sem a film. Egy darabig hitegetett, hogy míg várunk a többiekre, addig csinálna néhány képet. A melleimről, pucéran, naná. Mondtam, hogy kösz nem és egyre jobban vártam a többieket - akik persze (mint utóbb kiderült) nem tudtak semmiről. Bezárta az ajtót mögöttem és széttépte a pólómat. Némi dulakodást követően sikerült elmenekülnöm. A lépcsőházban sálamat tekertem magam köré a szakadt pólóm fölé. És annyira szégyelltem magam, hogy persze nem mondtam el senkinek.

Túl fiatal voltam? Túl szép? Túl kihívó? Nem. És nem mintha bármi felmentené őket. 

Deák téri evangélikus templom, egyetemi csoporttársnőm esküvője. A néhány (3-4) hónapos V. rám kötve kendőben. Kicsit korábban érkezem, a templom lépcsőjén várok. V. édesen nézelődik, szép kora őszi nap van. Odajön egy férfi, jól öltözött, harmincas-negyvenes, kérdez valamit. Nem tudom, mit, mert még mielőtt válaszolnék, azt mondja, meg fog baszni. Most. Bemegyek a templomba, követ, jön utánam és mondja, még csak nem is suttogva, hogy mi mindent tenne velem. Elég változatosan undorító. Szállingózik a násznép. A pasi eltűnik. Torkomban a szívemmel leülök egy padba. Nem ismerem a rokonokat egyik oldalról sem. Megtelik a templom, bevonul a fiatal pár, megkezdődik a szertartás. Mellettem egy kalapos nő, körülöttem is a sok rokon, barát. Énekelnek. Egyszer csak befurakszik és mellém ül valaki. Jó szorosan. A pasi az, valami bicska is van nála. Itt fog megbaszni - mondja. És megszúrja a gyereket, ha nem engedelmeskedem. Folyik a szertartás, nem merem megzavarni az esküvőt. A kalapos nőn és a mellette ülőkön át menekülni próbálok. A babára hivatkozom, hogy muszáj kimennem miatta. Elég csúnyán néznek, V. szerencsére alszik - de kiengednek. A pasi nem tud utánam jönni. Megállok hátul. A pap beszél, a násznép  áhítattal hallgatja. A pasi beszorult a padba. Vagy mégsem? Valaki a nyakamba liheg. Hozzám ér hátulról a csípőm magasságában. Nem tudom, mivel, már iszonyúan félek. Az ünneplők tömegén átverekedve magam egy oldalajtón kirohanok valami kertbe. Még látom, hogy a pasi is jön utánam, de lélekszakasztó rohanással a mozgólépcsőn épp elérek egy metrót, én felugrom, ő lemarad. Hazafelé nem az a jó irány, de nem merek visszamenni, iszonyatos kerülővel és bőgve érek haza. 

A középkorom vége felé járok**, a szégyellni valóan kihívó idomaimat vastag hájréteg fedi és a köztéri beszólogatások még mindig legalább havi szinten megjelennek. Érdekes, hogy szakmai közegben, nyilvános előadóként egész jól kezelem az ilyesmit (igen, simán beszólogattak a tréfás urak szakmai fórumokon is), de "civilben" ugyanúgy ledermedek most is, mint pirulós kislány koromban.

* általában nem kívánom senki halálát, de van, akié ellen egyetlen percig sem tiltakoznék

** na jó, igazából gőzöm sincs róla, meddig középkorú valaki, csak az magyar átlagéletkort ismerem

Akartok reklámokat?

Kár (mondom - mert megelőlegeztem a zömében nemleges válaszaitokat) - pedig én most akár havi 51367,78 Ft-ot* is kereshetnék a felugró ablakok láttán eltorzuló arcotok árán.

*durva kalkuláció, ennek a töredéke vagy többszöröse egyaránt elképzelhető - de nem vagyok rászorulva (most még)... viszont bármikor eljöhet az idő, amikor majd... na, akkor viszont kattintsatok sokszor, akkor már nem lesz mit vesztenem!

Az első lépés

Megtettem az idén tavaszi fogyókúrámhoz az első lépést. Az még nem mindig sikerül, hogy kizárólag a diéta által szabályozott mennyiségű (kevés) és minőségű (mindenmentes) ételeket fogyasszam - viszont már képes vagyok a gyermekgondozási tankönyvek által életre hívott, a valóságban csak elvétve létező csecsemők módjára háromóránként enni, összesen napi minimum öt alkalommal. Fog ez menni!

Megvagyok!

Rám találtak, elemeztek, leírtak, lebuktam. Nem vicces.

Vérszagra gyűl

Minél kényesebb, minél kellemetlenebb a téma, annál nagyobb az olvasottság. Hogy szagoljá(to)k ki?

Megharapott egy postás egy kutyát

Igazából nem. Vagy én nem tudok róla. De ennél nagyobb hírem van: borravalót adott nekem a taxis, akinek az autójába kissé merevrészegen ültem be csütörtök este. Na jó, inkább csak agyhalott álmos voltam. Mert sok sört ittam. Nagyon álmos. Nagyon sok sörtől. És ma meg másnapos - atyaég, én nem tudom, mióta nem történt ilyen, és nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy nyomorult egy érzés, a sör finom ugyan, de most újabb néhány évtizedig nem szeretnék ötnél kettőnél több sört meginni egyetlen este. Éjjel háromra szállított haza egy személyszállító kisiparos. Iszonyúan kellett koncentrálnom, hogy ne aludjak el az első ülésén örökre. És aztán amikor 5030 Ft-ot mutatott a taxióra (így mulat egy leendő középkorú munkanélküli háziasszony), kezébe nyomtam az egyetlen pénzemet, egy tízezrest és próbáltam agyhullámaim irányításával azt az információt áttolni a fejébe, hogy nincs apróm. És hogy nem tudom, hány százalék borravalót illik adni mostanában, de az nem is baj, mert úgysem tudnám kiszámolni, mennyi is lenne az forintban. És átment az infó! Visszaadott egy ötezrest és azt mondta, hogy reméli, itt már hamar megtalálom az ágyikót. Megtaláltam, csak előrelátóan megpróbáltam még egy teát főzni, mielőtt beesek az ágyba, mert ma korán kellett kelnem. Meg fogom majd mutatni, milyen eredménnyel jártam. Mindenesetre, pokoli szerencsém van, hogy nem kellett azonnal mentőt hívni, mert nem tudták volna elsőre eldönteni, hogy detoxikálni vigyenek-e vagy egy égési centrumba. Kép majd holnap lesz, addig is vigyázzatok nagyon magatokra!

2016. Magyarország, Budapest, közoktatási szektor

Összefutunk, épp a posta előtt, így ott panaszkodik a régi ofő, hogy ezek a mai gyerekek már nem tudnak egy ajánlott blankettát sem kitölteni, a sárga csekkről meg már ne is beszéljünk - szóval, mintha sosem jártak volna postán.

Amúgy azt hiszem, az enyémek sosem (na jó, nemigen) jártak postán, alaposan el vannak hanyagolva / kényeztetve (kérjük, hogy választását egyértelműen jelezze aláhúzással). Mi átutalunk neten, e-mailt küldünk - és időnként valóban van egy-egy ajánlott levél vagy sárga csekk is, amit jellemzően nem a gyerekekkel adatunk fel. Postást amúgy láttak már, mert ő élő mementóként itt jár-kel köztünk egy ormótlan biciklivel. 

A (friss ötvenes) tanárnő viszont - és ezt tapasztalatból is tudom - nem olvas e-mailt, legfeljebb csak kéthetente, amikor néhanap írásra adja a fejét, fwd-dal válaszol az osztály levlistájára, így képes egy 2013-as levelet is görgetni maga előtt, amúgy nem használja a netet sem szórakozásra (na, még csak az kéne! hol van neki ideje arra?), sem munkára (aki azt mondja, dolgozni jár az internetre, az hazudik!) a fb nem több, mint szitokszó számára, a jutyúb is valami közveszélyes internetes játéknak tűnik, az okostelefon csak nagyon hülyéknek való (mondja - és nevet is saját elméncségén) és azt kérdezgeti a gyerekektől, hogy hogyan fognak így elboldogulni az életben.

Hogy változnak az idők

Összeszedtem ma a szemetet, kivittem a kukába, aztán zacskót is tettem a vödrökbe, természetesen. És eszembe jutott egy régi beszélgetésfoszlány.

Egy házibuliban ültünk a földön, és Zoli épp Anikóról mesélt. Arról az Anikóról, akivel állítólag már nem járt. Az a Zoli, akivel nagy titokban én jártam. Még nem időszerű nyilvánosságra hozni - mondta valamiért, én meg elhittem neki. Még nem időszerű nyilvánosságra hozni - mondta, én meg elhittem neki valamiért. Anikóék úgy élnek, mint a csövesek - mondta Zoli. Nincs szemetesvödrük sem, a szemetet egy nejlonzacskóba gyűjtik a tűzhely mellett. Fúúúúj! Na, ne! Ez most komoly? - mindenki állatira fel volt háborodva. A szemetesvödrök nyilvánvalóan minden háztartás alapfelszereltségét képezték. Az öregeknél (40+) még zománcozott fémvödör volt vasfedővel, a modern családoknál műanyagvödör műanyag tetővel (mi - hála az égnek - mind ide tartoztunk) Sőt, nálunk egy olyan szemetestartály volt, aminek lábbal nyitható fedele volt (nem az a vacak fajta, ami elromlott minden rálépésnél, hanem egy olyan, amit a speciálisan formált alakja tett alkalmassá a billenésre - anyukám hozta majdnem nyugatról, az NDK-ból és még ma is azt használja) Azok, akiknek volt egy kis érzékük a higiéniához - nekünk volt! - még újságpapírral is kibérelték a vödrüket, hogy kiöntés után csak mosni kelljen, kotorászni az aljára ragadt krumpli- és hagymahéjat meg egyéb szemetet pedig ne. Ez így normális - véltük mind. Nejlonzacskó? Mint valami csavargók! (amúgy pedig honnan van annyi nejlonzacskójuk? az anyjuk egyedül neveli őket, biztosan az anyja hapsija is nekik adja - valami ilyesminek lennie kellett) Egyetértettünk mind abban, hogy Anikóék nem normálisak. Látszólag legalábbis. Aztán Zoli egy könyv alatt, amit közösen nézegettünk, titokban megérintette a kezemet. Szerencsére én normális voltam. Látszólag legalábbis. Azt mondhatom, a szemétgyűjtési szokásainkat illetően mindenképp, sőt a szemetesvödrünket tekintve mindenképp még a normálisnál is jobb elithez tartoztam.

ennek még címet sem bírok adni*

én: és te most mit csinálsz?

A.: híreket olvasok

én: és mit írnak?

A.: például azt írják, hogy meghalt az F1 koronázatlan királya

én: a billentyűé????


* de mindenképp a modern kor gyermeke vagyok, juppííí, ez király!

vakító aranypor hullott a szemembe

Azt írta Clara, hogy többek közt azért sem szereti azt az édes forró nyarat (ami eleve teljességgel érthetetlen számomra), mert a napsütésben porosnak látszik az amúgy tiszta lakása.

Hogy mit gondolok én a napfényben táncoló porszemekről? Gyerekkoromban azt hittem, a tündérek szórnak aranycsillámport rám - imádtam. Kiválasztott szerencsésnek éreztem magam, gyönyörű titkok tudójának. Meg azt is hittem, ez a tündérek üzenete hozzám tündérnyelven, amit meg kell fejtenem. Megfejtettem hát, órákon át beszélgettem a tündérbarátaimmal. Persze kívülről ez lehet, hogy épp semmittevésnek, bambán bámulásnak, netán magamban beszélésnek hatott - nem tudom. Engem boldoggá tett. Időnként meg kellett finoman (vagy épp kicsit erősebben) fújnom a levegőt és máris másként táncoltak az arany színű csillámok. Én is táncoltam hát tündérbarátaimmal. Kicsit később úgy véltem, egy teljes univerzumot kaptam ajándékba, én irányíthatom a temérdek önálló bolygónak látott porszem keringését. Úgy éreztem, istennő vagyok és jóságosan uralkodom. Most már nem gondolok ilyesmiket, vagy legalábbis nem vállalom nyilvánosan, de a hulló aranyszemcsék ma is inkább gyönyörködtetnek, mint nem.

Nos, igen, sajnálatosan pont a takarítás vagy annak hiánya sosem jutott eszembe erről a jelenségről. Pedig (és őszintén sajnálom, hogy így van) látatlanban azt kell mondanom, hogy minimum százszor nagyobb kupi és por van nálunk, mint Claránál.

Fogadalomtétel a nemzeti hizlaldában

Vettem egy kis doboz mangalicazsírt, mert híznom kell hülye vagyok. A Lidlben vettem,  saját márkás. Pikok. Mármint Lidles saját, nem az enyém. Ma meg is kóstoltam. Mondhatnám most, hogy rosszulesett, de a rút igazság az, hogy eleinte egyáltalán nem. Csak amikor megfordítottam a dobozt, hogy ellenőrizzem a hátulján, hogy ki gyártja. Na, akkor kifordult a falat a számból. A dobozon az áll, hogy Búzakalász 66 Felcsút Kft., Alcsútdoboz. Elég rossz csengésű nevek, hát rákerestem. És nem tévedtem.  Itt és itt és itt (meg még számtalan helyen) lehet olvasni róla.

Nos, ezek szerint jelenleg a helyzet úgy áll, hogy kölcsönösen egymást hizlaljuk, egymás rusnya zsírját gyarapítjuk a magyar miniszterelnökkel - ő az enyémet, én meg az övékét. De mivel mindkettőnknek túl sok a zsírja (nálam ez egészségügyi és esztétikai természetű gondokat jelent, nála vastagon etikait), én ezennel megfogadom, hogy a továbbiakban körültekintőbben fogok vásárolni,  a fent nevezett gyártótól többet nem veszek semmit, és az én zsírnövekedésemen ők nem fognak többet hízni.

Épp a napokban gondolkodtam (ismét) azon, hogy mennyire bizalmi ügy az élelmiszer-termelés és az élelmiszer-kereskedelem. Ezt nem nyelem le többször.

csőd, eljárás nélkül

azt hiszem, itt az ideje, hogy elkezdjek felnézni mindazokra, akik képesek a nehézségek* ellenére is akár indirekt módon, akár tudatosan megtervezett cselekvések eredményeképp tartósan** harmonikus kapcsolatot kialakítani a kamasz gyerekeikkel

* nem vitatom, hogy a nehézségek egy része vagy akár nagy része is bennem van, dolgozom rajtuk

** minimum 30 perc egyfolytában és hetente többször is, de mindenképp kiszámíthatóan bekövetkezően